Work Text
Csontos, sebes ujjait pulóvere tátongó zsebének gondos takarásában tördelve ül egyhelyben, ahogy egy pillanatra lehunyja szemeit, s átadja magát a füléből süketítő hangerővel szóló zenének. Semmi kedve itt lenni, mégis a nyakába szakad a dolog.Ellenszenves pillantást vet a mellette kettő székkel arrébb helyet foglaló, számára ismeretlen lányra, kinek arcáról képtelen leolvasni, hogy vajon milyen okból kifolyólag kénytelen erre a pár percre vele egy levegőt szívni. Ha teljesen őszinte akar lenni magával, nem is tudja érdekelni különösebben a dolog.Lába dobog az iskola folyosójának szürkés kövein, s talpa minden egyes tompa találkozása a talajjal egyre frusztráltabbá teszi a fiút. Gondolatai elködösülnek, ahogy törzse mélyéről szúró fájdalom gyenge próbálkozása az, mi megkíséreli a fiú tudtára adni: gyomra üresen tátong. Más esetben az étel iránt fellépő hirtelen vágyát gyorsan tudná csökkenteni, szinte akármivel, ami lefoglalja őt. Csupán az a fellépő helyzet, hogy a mai nap már sokadjára érzi magát tehetetlennek, kiesve a nyeregből. Most sem mehet arra, merre ő kívánja, nem teheti azt, mi enyhítene ezen a kezdetleges pánikon, mi egyre csak próbálja bekebelezni őt. S ennek gondolatára ismételten apró görcsbe rándulnak tagjai a fejét ellepő heves ingerek miatt. Minden bizonnyal hamar fel is állna, s seperc alatt szívódna fel az iskolanővér ajtaja elől, hogy odakint remegő ujjakkal bontson fel egy rágót, vagy gyújtson meg egy szál cigarettát. Viszont eme, fejében már gondosan s előre kitervelt ötletét nem tudja megvalósítani, neve fájdalmasan kúszik jobb fülébe, melyből kivette a fülhallgatóját.Fekete, üveges tekintettel pillant az éppen aktuális iskolanővérre, kit az itt töltött immáron negyedik éve alatt többször cseréltek le, mint ahányszor hajszínt váltott, amit viszont már maga sem tudja, hányszor tett meg. Egyet sóhajtva süllyeszti a fülhallgató zsinórját is a végtelen zsebbe, pontosan a mobiltelefonja mellé, ahogy nem túl hirtelen mozdulatokkal áll fel a kényelmesnek kicsit sem mondható ülőhelyéről.Nem egyszer történt meg vele, hogy túl hirtelen akart felállni, s majdnem mindig az kerekedett belőle, hogy hatalmas szédülések közepette esett el, vagy kapaszkodott meg a hozzá legközelebb eső fix pontban.A kedves mosolyú nővérke hiába rendelkezik valóban csinos fogakkal, a narancsos-vörös hajú fiút ezzel kicsit sem tudja meghatni, akármennyire is akarja megnyugtatni. Egyszerűen még a gyomra is felfordul, ahogy belép a már-már túlságosan is ismerős helyiségbe. Orcáján enyhe, de nemtetszését annál tökéletesebben kifejező fintorral engedi le magát az asztallal szembeni párnázott fotelbe, amin máris sokkal kényelmesebb ülnie, mint azon a deszkán, amit széknek csúfolnak, s ellepi az intézmény egész területét.A fiú, bár nem a türelem tökéletes megtestesítője, mégis egyetlen szó nélkül megvárja, amíg a barna hajú, még nála is egy fejjel alacsonyabb iskolanővér előpakolja a cókmókját, majd maga is helyet foglal a fiúval szemben.Szólásra nyitná a száját, s ezt a fiú is érzékeli, így próbál úgy tenni, mintha a nőnek akármilyen mondanivalója is volna, ő hajlandó meghallgatni. Amit végül is kénytelen.- Park Jimin – néz szemébe, de az említett fiúnak olyan, mintha csak átnézne rajta. – Maga nem először van itt, nincs igazam? – hümmög még egy sort, ahogy átfutja orrnyergén csücsülő szemüvegén keresztül az előtte lévő lapokat.- De, igaza van – bólint egyet Jimin, de érzi, hogy már nem sokáig lesz képes kordában tartani azt az akármit, ami már a folyosón kitörni készült belőle. De nem engedi, nem teheti meg, hisz az azt jelentené, hogy a mai napon már sokadjára bukna el, és utálja az érzést, ami ilyenkor felülkerekedik testén. Nem vesztheti el a kontrollt, ha már ténylegesen ez az utolsó, amit senki nem vehet el tőle.- Adok önnek egy esélyt, Jimin, hogy adjon egy ésszerű magyarázatot arra, hogy miért aludt el az elmúlt – tart egy szünetet, hogy mogyorószín íriszeivel megkeresse a pontos számot, – egy héten belül több mint tizenkétszer? – teszi le az eddig kezében tartott papírokat, s szemüvegét annak tetejére ejtve dől hátra, ahogy vékony karjait összefűzi maga előtt. Vajon hány kiló lehet? – fordul meg Jimin fejében a gondolat, mit sem törődve az előzőlegesen neki szegezett kérdéssel. Öntudatlanul is arra gondol, hogy vajon ha lenne itt egy harmadik személy, akkor melyikőjüket vélné szebbnek, karcsúbbnak. Annak lehetséges gondolata, hogy az a bizonyos illető az idétlen nővérkét mondja, enyhe pánikkal tölti meg belsejét, és már abban is egészen biztos, hogy ma a hosszabbik úton fog hazamenni.- És mondjuk, hogy most attól eltekintek, hogy az elmúlt egy hónapban is megannyiszor megesett a dolog – szakítja ki Jimint elméjének egyik olyan eldugott zugából, ahová talán a fiúnak sem szabadna betérni. - Tudja, elég nagy stressz nekem az iskola – kezd bele, kicsit előrehajolva, s minden egyes szavával egyre kevésbé üti meg a kellő hangnemet. – Ez az utolsó évem, és ha rosszul kezdem, már hiába teperek a végén. Annyit se ér, mint halottnak a csók. - Ezt én értem – kezdi, ahogy nagyot sóhajt. – Pár esetet még mindenkinek elnézünk, mert megesik, no de tizenkétszer? – rázza a fejét, de Jimin csak a vállát rándítja meg válaszul. – Nézze, én csak aggódom magáért, és már nem egy tanár tett bejelentést, miszerint észrevették, hogy mostanában furcsán viselkedik – mondja.- Ezért vagyok itt? – kérdezi Jimin unottan, s már ténylegesen kezd betelni az a bizonyos pohár.- Ha velem nem is akar beszélni, itt egy telefonszám – nyújt át egy névjegykártyát. – Beszéljen a szüleivel, és keressenek meg valakit, én ezt tanácsolom – mosolyodik el, és más esetben Jimin is viszonozná, csupán megszokásból, de most képtelen másra gondolni, mint a gyomrában szétáradó fájdalomra.- Rendben, majd megemlítem otthon – hazudja hatalmas egyszerűséggel a nővér szemeibe, ahogy feláll kezében a névjegykártyával.- Az ön érdekében – hallja még a fiú.Egyszerűen a fejébe sem fér a gondolat, hogy őneki majd ilyesmiket kelljen csinálnia; így is annyi minden van, amit el kell intéznie, és éppen most említette, hogy a tanulás is sokat felemészt az idejéből. Esze ágában sincsen a saját idejét rabolni, a gondolat meg, hogy majd a szüleit ilyesmi érdekelni fogja, egyenesen nevetésre készteti a fiút. Nem ostoba ő, s azt is tudja, csak megint kitörne a harmincadik Park háború, ha ő ezt otthon benyögné az asztalnál.Egy hamis mosollyal arcán lép ki a helyiségből, és az első sarok után ejti a legközelebbi kukába a nőtől előzőlegesen kapott papírdarabot. Nincs neki semmi baja, egy kicsivel több kávé egy nap, és újult erővel vághat bele a nem épp felhőtlenül kezdődő végzős évébe, ebben biztos. A mai reggelen is egy jókora adagot elfogyasztott, és nem is esett álomba véletlenül.Ahogy kiteszi a lábát az iskola udvarára, nyúl zsebéhez, hogy előrángassa a már órák óta vágyott nikotinrudat, de hamar ismét eszébe jut az aprócska ápoló, s az a mellékhatása az amúgy meglepően nyugtató hatású szernek, hogy nehezebben veszi a levegőt egy pár óráig utána, s inkább mégsem nyúl érte.Az sem zavarja, hogy minden egyes futva megtett lépéssel iskolatáskája keményen csapódik hátának. Még a fülhallgatóját sem képes bedugni telefonjába, annyira gyötri a semmiből jövő bűntudat, hogy ismételten csak büntetésnek használja a testmozgást. Meg persze eszköznek abban, hogy karcsúbb lehessen, mint bármelyik ápolónő, aki megfordult az iskolájában.Pár perce már egészen biztosan szeli a kanyargós utcákat, mikor a maga talpának csattogása mellett egy másik pár láb a földdel való találkozásának hangjára lesz figyelmes. Saját válla fölött hátrapillantva látja meg az ismerős, karcsú barátját, ki vele ellentétben valóban futáshoz van öltözve.Hosszú, napbarnította lábait engedi láttatni az éppen viselt sortban, s éles arcéle szélén felfedez pár gyöngyöző izzadságcseppet is. Ahogy egyre közeledik hozzá, annál inkább képtelen másra gondolni, mint arra, hogy Taehyung minden megtestesítője annak, ami ő lenni szeretne. Mégis annyiban különböznek, hogy néha belerokkan abba, hogy mindig olyan akar lenni, mint ő. De ezt igazán sosem veszi észre.- Suliból hazafele? – kérdezi a másik, ahogy könnyedén keveredik egy vonalba a narancsos hajú fiúval.- Csak nem a táska árulta el? – tetteti a lepődöttet, ahogy tovább kocognak egy kényelmesebb tempóban.- És miért futsz? – túr bele aranybarna tincseibe.- Sokat ettem ma – mondja Jimin, hiába tudja, hogy így sem eleget.- Igaz is, nemsokára itt a szalagavatód, fittnek kell lenned – mondja Taehyung, Jimin egyetlen barátja. Őszintén, az egyetlen, aki valaha egyáltalán megértette a fiút, aki motiválta, nem pedig olyanokkal nyaggatja, mint az iskolanővér.- Mekkora mák, hogy neked még van egy egész éved – mondja Jimin, ahogy egy kicsit rákapcsol a tempóra.- Ugyan, ne csinálj úgy, mintha már nem lennék így is elég tökéletes – mondja, ahogy szándékosan a fiú elé kerül. - Beképzelt nyomorék – morogja az orra alatt, de ajkai mégis egy apró mosolyra húzódnak, ahogy a nála sokkal magasabb, kecses fiú egyre csak távolodó alakját látja szemei előtt.S ebben a pillanatban is hiába ordítja minden tagja, hogy álljon meg, pihenjen legalább egy percet, mielőtt folytatja ezt a hatalmas rohanást, gőgje képtelen engedni, hogy ne iramodjon meg még jobban, ezzel megpróbálva megelőzni a másik fiút.Végzetes hiba ez valóban, hisz mit sem számít, hogy teljes erejével azon van, hogy lábai egyről a kettőre jussanak, egyszerre csak elkapja valami furcsa érzés, egy szédülés, s mintha egy pillanatra repülne. A mámorító pillanat gyorsabban száll el, mint egy hullócsillag, s egyensúlyát elvesztve kezd minden egyes pislogás után sötétedni szeme világa, míg egyszer csak egy csattanás vet véget az egésznek, s már nem lát mást, csupán tátongó sötétséget.
----- CHAPTER BREAK -----
A bal füle talán még mindig sípol egy kissé, ahogy összefűzött karokkal ül egy kényelmetlen kórházi ágy szélén. Úgy érzi, hogy ruhájától megfosztva szinte meztelen a világ szeme láttára; hiába kapott kórházi öltözetet, az rég nem nyújtja neki a megszokott komfortot. Felszisszen, ahogy halántékába ismételten belenyilall a fájdalom, s egyszerre juttatja Jimin eszébe a történteket, legalábbis amennyit tud belőlük. Hisz nemrég nyitogatva pilláit lett csak fültanúja pár dolognak magával kapcsolatban, s hiába fogalma sincsen, mennyi időt töltött az álmok birodalmán belül, az akár lehetne egy egész nap is, ő jelenleg is rettentően fáradt. Mély levegővételre készteti testét, hogy egy percre mégse aludjon el; addig nem hunyhatja le hosszabb ideig pilláit, míg rá nem jön, pontosan miért is van itt, s mikor mehet haza. A tudatlanság ajándék, s a fiú egyáltalán nem érzi úgy, hogy neki az volna. De mégis az, hogy nem tudja mi okból van az épületben mint potenciális beteg, ez Jimin legszebb ajándéka. Viszont az, hogy most mégis itt van, s meztelen lábait lóbálva vár, s megint csak vár, azt jelenti, hogy ennek a kegyes hazugságnak is eljön lassan a vége. Édesanyja hangja tűnik fel neki, s az így is fejét hasogató fájdalom csak fokozódik a nő hangja miatt. Valakivel beszél, de képtelen sokáig odanézni, nem is igazán izgatja, hogy éppen kinek osztja az észt szülője, s a pillanatnyi kábultság miatt nem is érzékeli, hogy ugyan mekkora súlya is lehet a történteknek – akármik is legyenek azok – ha már ő is itt van.Szemei egyszerre pattannak ki, nyakát nyújtóztatva próbál rájönni az üvegajtó mögötti férfihang tulajdonosára, ám próbálkozásai hiábavalónak bizonyulnak. Csupán annyi tárulkozik szemei elé, ahogy édesanyja összeszorított ajkakkal türelmetlen, s közel sem aggódó pillantást vet a szobában lévő fiúra, majd visszatekint az eddigi beszélgetőpartnerére, s lemondóan bólogat.Ezek után nem sokkal történik az, hogy anyja szemeit megforgatva fordít hátat a fiúnak, s ül le a szobán kívül egy székre. Jimint máskor teljesen hidegen hagyná a dolog, de a tény zavarja, hogy azon kívül, hogy tegnap – vagy ki tudja, mikor – hazaindult az iskolából, és sosem ért haza, nem tud semmit sem arról, hogy miért kell folyamatosan elviselni ezeket a borzalmas szagokat, amiket egyes itt lévő szerek árasztanak magukból, meg azokat a kínzóan szemébe világító, éles fényeket. Zavarja, hogy nem tudja, mert ha nem tudja, az azt jelenti, hogy esélye sincs kontroll alatt tartani. Ennek gondolata pedig olyan szinten kiriasztja a fiút a komfortzónájából, hogy bár az ágy melletti pulóverét még magára rángatja, de maga is kiindul a helyiségből.Valami rozoga papucsban csoszog el az ajtóig. Az istenit neki, miért vagyok ilyen gyenge? – gondolja, ahogy kitekint az ajtón túlra, s már előre érzi, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Hamar megpillantja az anyját, ahogy a várakozásra kijelölt ülőalkalmatosságok egyikén foglal helyet, és hiába súgja ösztöne, hogy talán jobb, ha most nem tetézi az így is elég nyilvánvalóan kialakult heves kedélyeket, mégis elindul felé, hogy aztán nemes egyszerűséggel foglaljon helyet pár székkel arrébb.Őszintének kell lennie, már ennyi ébren töltött perc is bőven sok neki, arról nem is beszélve, hogy már ideje volna meginnia egy kevés vizet is, hogy enyhítse a gyomrában lévő folytonos szorítást. Ám annak fájdalma most igazán eltörpül a fejébe nyilalló mellett. - Mi történt? – kezdi a nő felé fordulva, aki még köszönésre sem méltatja fiát. Jimin pontosan tudja, hogy mennyire nem akar itt lenni, és a tény, hogy a fiú képes kisétálni a saját lábán a kórterméből, s beszélni hozzá, egyre csak azt az elméletet támasztja alá, hogy neki semmi keresnivalója nem lenne itt.- Elestél és beverted a fejed – érkezik a száraz válasz, és a fiú egyre biztosabb benne, hogy anyja éppen a pokolba kívánja, amiért miatta kellett otthagynia a mai munkát, amiért nyilvánvalóan nem kap majd egy fityinget sem. Minden az arcára van írva, s egyértelmű, hogy mindenért a fiút hibáztatja.- Ha nem mondod, hülyén halok meg – mondja, ahogy hátradől. – Aztán meg elájultam, igaz? – fordul fejével a másik irányba. – Nem mintha nem lenne egyértelmű – hunyja be szemeit egy pillanatra, ahogy próbálja minden erejével kizárni a testében összegyűlt fájdalmat és zsongást, de képtelen rá.- Akkor minek kérdezed? – néz felé sértődötten, ahogy ismét szemeit forgatva egyenesedik fel. Még véletlenül se hasonlítson semmiben a selejt fiával.- Figyelj, rohadtul nem én hívtalak ide – kezd bele unottan. – Miért nem mész inkább haza? – kérdezi, s amint ezen szavakat kiejti sápadt, felrepedt ajkain, egyszerre jut eszébe, hogy ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, s talán örülnie kéne, hogy az anyja van itt, s nem más.- Szerinted én annyira itt akarok lenni? – ejti el a költői kérdést. Persze, hogy nem. – Beszélnem kell az orvossal, aztán hazaengednek.Jimin nem hiszi el, hogy anyja képes ezt a fesztivált házon kívül is folytatni, ezzel még inkább csak erősítve benne az érzést, hogy annyira mindegy, mit s hogyan csinál, sosem lehet elég jó. S ha őszinte akar lenni, már nagyon elege van abból, hogy az ő kényük kedvére létezzen. Elege van abból, hogy irányítják, s nem adják meg neki a kellő kontrollt a saját élete felett. Egészen biztos benne, a hír, miszerint Jimin kórházba került, otthon is kicsapja majd a biztosítékot. Biztosan azt gondolja a nő, hogy csak egyre és egyre csak több gond van ezzel a szerencsétlen gyerekkel. Jimint már semmi sem érdekli ezen a ponton, lehunyt szemei miatt a fejében lévő nyomás csökkenni látszik, így ha csupán pár percre is, de ugyanígy tartja őket annak reményében, hátha pár órára ismét elalszik.Ám nem így történik, anyja nevének ekhója a saját fülébe is elérkezik, ennek következtében pedig még mindig csak hallja, de tisztán érzékeli, hogy a nő feláll a helyéről, s belép egy bizonyos ajtón. Jimint egyrészt a megkönnyebbülés fogja el, másrészt pedig ezúttal az izgalom képtelen alvást hagyni szervezetének, pedig annyira nagyon fáradt.Hagyja, hogy ismeretlen emberek hangja könnyedén üsse meg fülét, s a beszélgetésből többet tud leszűrni, mint amennyit anyja valaha képes lenne kinyögni neki. Ezen információi alapján a nő éppen valami híres-neves, a környéken mindenki által ismert orvossal tárgyal, s Jiminnek rögtön az jut eszébe, hogy talán a legeszesebb emberrel beszélhet anyja, kivel egész élete során találkozott. Valójában egyszerű asszony ő, de az évek során tökéletesen kiderült, hogy a Jimin felé tanúsított érzelmiintelligencia-szintje igencsak alulról szagolja az ibolyát.Az egyetlen, amin a fiú néhanapján képes meglepődni, hogy számára érthetetlen okból kifolyólag húga sosem részesült ebben a bánásmódban. Nem féltékeny ő, ó, Isten mentse attól, hogy a szülei kis kegyence legyen, és jóformán a seggét is tisztára nyalják. Nem, az egyetlen dolog, amit mégis erősen sajnál, az az, hogy szülei nem csak közéjük állítanak ezzel falat, de a lányt is átrángatják magukhoz.Így nőtt fel, sosem újdonság számára, hogy hiába próbál tökéletesnek lenni az élete minden terén, ők egyszerűen csak szarnak rá. Nem választhatja ki, mit tanul, nem dönthet arról, mit eszik meg s mit nem, hát akkor minek teperjen? Minden ezen felüli próbálkozás és erőlködés a saját önállóságát szolgálja, azt, hogy ha másban nem lehet, legalább egyetlen istenverte dolgot hadd tartson irányítás alatt.Igazándiból kicsit sajnálja is ezt a nagy orvost, kinek olyan szerencséje lehet, hogy a mindenség legbájosabb teremtésével cseveghet valaki olyannak az állapotáról s helyzetéről, aki igazából teljességgel hidegen hagyja a világot. Főleg, ha pénzt vár cserébe, mert az is egészen biztos, hogy egy vonnal többet sem hajlandó rááldozni annál a mennyiségnél, ami szükséges.Az ajtó kitárul, csupán percekkel később – legalábbis a fiúnak ennyi időnek tűnik, azt nem tudja, időközben elbóbiskolt-e, vagy sem – anyja lép ki rajta, arcáról Jimin képtelen bármi értékelhető információt leszűrni, de abban egészen biztos lehet, hogy semmi kecsegtető hírrel nem szolgálhat a mögötte kilépő magas, fehér köpenyes férfi.Arcvonásai tiszták, majdhogynem makulátlanok, fekete haja lezser, mégis munkájához megfelelő stílusban ül feje tetején, s ahogy egyre közelebb ér a fiúhoz, egyre nagyobbnak tűnnek vállai is. Ajkain nem ül mosoly, szemeiben egy olyasféle csillogást lát Jimin, amit képtelen lenne behatárolni, s ismételten aggasztani kezdi az őt továbbra is körbeölelő tudatlanság. Csupán azt nem tudja, hogy hogyan lehet valaki orvos ilyen fiatalos külsővel. Simán kinézné belőle, hogy elsőéves egyetemista, nem pedig hogy valamilyen orvos, ki már pár éve benne van a szakmában.Ideje sincs, s nem is akar tovább ezen tűnődni, inkább az egyre hevesebb tempóban távozni készülő anyja felé kapja fejét, ki úgy tűnik, nem kíván neki egy árva szónyi magyarázatot sem adni. Azt hinné az ember, hogy legalább a látszat kedvéért próbálkozna, de Jiminnek ismét csalódnia kell. Pont úgy, ahogy nap mint nap magában is csalódik.- Nem mondasz semmit? – kérdezi, ahogy a nő összegombolja farmerkabátját magán. De anyja csak egy fejrázással intézi el a dolgot, s ezt most nem tudja ráfogni arra, hogy Jimin talán arrogáns hangnemet üt meg vele. Hisz ezek után egy árva szó nélkül távozni, az mégiscsak igen messze áll a normálistól.- Legalább add vissza – áll fel Jimin is, ahogy kezét nyújtja szótlan szülője felé, s szemeivel is próbálja tudtára adni, hogy itt nem fog nemleges válasszal megelégedni. Azt hiszi, hogy nem fogja észrevenni, hogy elvette a korábban zsebében lévő doboznyi cigarettáját és öngyújtóját, amit hiába keresett a ruhadarab zsebében? Annak nyoma veszett. Szinte biztos benne, hogy a nőnél van, ennél alattomosabb dolgot is tett már, kicsit sem lepődik meg ezen cselekedetén.- Gyerünk – mondja, ahogy a nő apró kézitáskájából végre előhalássza az említett dolgot, s odaadja fia kezeibe.- Nem hiszlek el – mondja végre, ahogy a fejét erőszakosan rázva indul meg ismét a kijárat felé.- Az érzés kölcsönös – vigyorog unottan, ahogy a kezével együtt mélyeszti zsebébe a vissza kapott dobozt.Szemeit forgatja, ahogy fordulna meg, maga sem tudja igazán, mit szeretett volna megcélozni, talán az előzőlegesen kinézett kávéautomatát, de most egy pillanat alatt száll ki a fejéből minden egyéb gondolattal együttesen, ahogy meglátja a fehér köpenyes orvost. S anyjából képtelen volt egy épkézláb mondatot kihúzni arról, ugyan miért esett el, vagy ájult el ő, és ki hívta a mentőket, mert képtelenség, hogy az utca közepéről elteleportálta magát a kórházba. Ha pedig Taehyung még ott volt vele – mert már maga sem emlékszik rá – akkor ugyan hol lehet az a nyomoronc?Minden ezzel kapcsolatos kérdésére választ remélve néz az előtte álló orvosra, aki a kezével int, majd elindul a helyiség felé, ahonnan alapjáraton kijött. Jimin pedig követi őt, minden egyes eltelt pillanattal sokkal izgatottabbá téve ezzel testét. Válaszokra szomjazik, természetesen egy kis víz mellett; érzi, hogy gyomra kong az ürességtől.- Nos, Jimin – kezdi. – Ugye nem baj, ha tegezlek? – kérdezi egy pillanatra teljesen kizökkenve előbb kezdett mondandójából. Jimin a fejét nemleges válaszként rázza, majd kíváncsi pillantással tekint a fekete hajú férfira.- Szóval az én nevem Dr. Kim Seokjin, és azért vagyok itt, hogy elmondjam, hogy mi történt veled – folytatja. – Igazából ez nem az én feladatom lenne, de későbbi lehetséges fejlemények miatt jobbnak látták, ha már első kézből megismerhetsz. Az a helyzet, hogy elájultál, de gondolom, ezt már tudod, és ennek az oka a hirtelenjében lefuttatott tesztjeid alapján a koffein-túladagolás.- És most mi lesz? – kérdezi a fiú, ahogy próbálja a fejében sorra venni a megivott kávémennyiséget, s ahogy egyre jobban rálátása nyílik arra a napra, rájön, hogy valóban megivott a kelleténél talán egy-két csészével többet. Ennek tetejében pedig alig pár falat paradicsomot evett a nap során.- Egyelőre nem mondhatok semmit, de ahogy a kollégák is, én is gyanakszom valamire – kezdi ismételten, de ahogy Jimin arca falfehérré sápad, hamar folytatja. – Bent kell maradnod pár napig, hogy elvégezzünk pár ártatlan vizsgálatot, semmi komoly, aggodalomra semmi ok – mosolyog a fiúra, kinek kifejezése egyenesen tükrözi a hirtelen rátörő pánikot.- Remek, és ezt anyámnak is mondta? – túr csontos ujjaival narancsos tincsei közé.- Természetesen, kellett az ő engedélye, illetve majd a holnapi nap folyamán hoz neked ruhákat. Nem kell folyton ebben lenned, de látom, nem is igazán kedveled.- És addig, amíg itt vagyok, mit kezdhetnék magammal? – kérdezi, ahogy arra gondol, hogy az anyjának biztos egy pár napos megkönnyebbülés lesz távolléte, ez pedig csak még inkább erősíti a benne növekvő dühöt. Dühös magára, amiért nem tudta kontrollálni magát, amiért most itt van, és amiért most pár napra ismét tehetetlenné válik.- Nem ez lesz a szobád, azt tanácsolom, ismerkedj össze pár kórtársaddal a negyvenhetesben, elképzelhető, hogy tovább itt leszel, mint gondolnád – mondja, majd egy félig őszinte mosollyal sétál ki a helyiségből, ezzel ismételten megválaszolatlan kérdések között hagyva Jimint.- Remek – motyogja magának, ahogy az orvosnak már nyoma sincs. – Emberek... mert már amúgy sem gyűlölöm őket eléggé.
----- CHAPTER BREAK -----
Pár látványos szenvedéssel töltött perc után inkább mély levegőt vesz, és lemondóan veszi tudomásul, hogy bizony a szeretett szülője minden szó nélkül képes volt őt ki tudja, hány napra itt hagyni. Tagjai remegésbe kezdenek, ahogy ismét lassan agyát elborítja a forrongó düh, amit most a nő iránt érez. Miért nem dönthet ő maga arról, hogy itt marad-e, hogy szüksége van-e bármilyen hülye vizsgálatra? El sem hiszi a vörös hajú fiú, hogy nem kap választást, s most a kevés tulajdonát kezdi összeszedegetni annak reményében, hogy abban a negyvenhetes szobában talán egy árnyalatnyival kényelmesebb lesz majd az ágya. Hiszen már tizennyolc éves, miért nem képes anyja úgy kezelni őt, ahogyan egy ennyi idős gyereket kéne? Mert bizony sajnos ő még annak számít, s ahogy kezei közt szorongatja azt a pár holmiját, minek még ő tulajdonosa, rá kell, hogy jöjjön, hogy jelenleg is a gyerekosztály egyik kevésbé forgalmas részén lehet. Legalábbis a falakon lévő mesefigurák s egyéb virágos matricák az ajtókon ezt a látszatot keltik benne. A száját elhúzza, ahogy tekintetével kutatja a megfelelő számú ajtót, de képtelen egyről a kettőre jutni. Ismét szemei elé kerül az a bizonyos kávéautomata, de helyette inkább elfordul annak irányából, nem hiszi, hogy a doki vagy úgy akárki örömmel venné, ha koffein-túladagolás után lehúzna egy műanyagpohárnyival a kesernyés italból. Negyvenhét, negyvenhét, egyre csak ez az egy szám megy újra és újra elméjében, mintha beakadt volna a lejátszó. Hihetetlen, hogy ő már valóban csak aludni szeretne egyet, mert így még gondolkoznia is fáradalmas cselekvés, de nem találja azt a nyüves negyvenhetest. Az sem segít neki, hogy az ajtók még véletlenül sem sorban vannak megszámozva, tényleg, nehogy már ilyen egyszerű legyen akármit is megtalálni. Már-már kezdi feladni a reményt, talán ki is néz magának egy annyira nem elviselhetetlennek tűnő széket az egyik kórterem előtt, amikor a folyosó végén egyedül álló ajtó felületén meg nem pillantja a keresett számot a teremmel, mi most akár oázis a számára. Nem marad rest, s ahogy megiramodik a helyiség felé, papucsa csak úgy csattog. Azzal nem törődve nyit be, hogy esetleg az orvos által emlegetett emberek is bent lesznek, de szerencséjére a terem üresnek bizonyul. Két ágyat vél csupán felfedezni, amin mintha valakik már aludtak volna korábban, arról nem beszélve, hogy azok mellett, meg a szobában itt-ott elvétve felfedez néhány személyes holmit. Mindezt egy egyszerű vállrándítással képes elintézni; addig jó, ameddig nem köteles más embrekkel kapcsolatot létesíteni. Szemeivel szinte rekordidő alatt találja meg a helyiségben lévő legszabadabbnak tűnő ágyat, s minden további nélkül teszi le az amellett lévő szekrényre a telefonját, nadrágját és a doboz cigarettáját. Már az sem érdekli, ha az anyja nem jön vissza, talán az lenne a legjobb, és akkor végre teljesen önálló lehetne. Oldalára fekve kulcsolja össze karjait, ahogy akaratlanul is lecsukódnak szemhéjai. Arra gondolni sem akar, hogy hogyan fogja ezt a pár napos kihagyást pótolni, mi fog történni, ha ételt próbálnak neki adni, hisz most, hogy korlátozva van az épületen belülre, nem állhat neki futkározni két falat után, nem igaz? Taehyungnak talán ténylegesen igaza van azzal kapcsolatban, hogy sosem lesz eléggé olyan, mint ő. És Jimin azt is tudja pontosan, hogy bár a fiú ezen szavakat ajkain sosem ejtette ki, mikor ketten sétálnak az utcán, mindenki ezt gondolja. Ez alól pedig a magas fiú sem kivétel. Esetenként olyan is megfordul a fejében, hogy talán azért van csak egyetlen közeli barátja, mert egy ilyen szétcsúszott embert senki sem akarna maga mellé. De nem rágódik rajta, ezeket a köröket már számtalan alkalommal futná le, s ehelyett inkább ténylegesen hagyja testének, hogy kellemes, mély álomba merüljön. Ahol olyan könnyű lehet, akár egy tollpihe. Nem tudni pontosan, mennyi ideig is van az álmok birodalmában, de egy jó darabig egészen biztosan, hisz mikor az ablakon betörő fény éppen az ő szemébe kezd sütni, s emiatt kénytelen azt nyitogatva kicsit magához térni, az első dolog, mi pillantása elé kerül, nem más, mint Taehyung. A fiú láttán Jimin hamar keveredik ülő helyzetbe, ahogy apró kezeivel megpróbálja kidörzsölni az álmot szemeiből, félig-meddig sikeresen. Nagyokat pillog az őt szemlélő fiúra, kinek tökéletes alakját a kintről bejövő, minden bizonnyal lemenő nap sugarai vonják hősies keretbe. - Na végre, hogy idetoltad a képed – motyogja a narancsos hajú fiú, ahogy apró félmosolyra húzza ajkait. - Kellett neked elájulni – mondja a másik, ahogy végre arcát is Jimin felé fordítja. Be kell vallja magának, hogy néha megrémíti Taehyung, annyira öntörvényű, de mégis ez az, amit végtelenül csodál is benne. Azt a szabadságot akarja, mint ami a neki van. - Mintha tehetnék róla, túl sok volt a kávé – mondja, ahogy fekete pillantásából nyomonként tűnik el a féltékenység szikrája. Teljesen sosem fog, hisz sosem lehet jobb, mint Taehyung. - Olyan felelőtlen vagy, Jimin, jobban kéne vigyáznod – hallatja hangját egy lágyabb tónusban mint az előbb, s a narancsos hajú fiúnak is máris megnyugszik kicsit a szíve. Egy hálásnak mondható pillantást vet felé, ahogy törökülésbe húzza lábait, ezzel helyet adva a magas fiúnak. Néha úgy érzi, hogy átok ül rajta, hogy ilyen picire nőtt. Mégis milyen tizennyolc éves majdnem-felnőttet fognak komolyan venni a maga százhatvanhét centijével? Nevetségesen alacsonyra nőtt, de legalább ne lenne ilyen nevetségesen sápadt, mert valójában, ha belegondol, minden egyéb is a fiú testén egyszerűen csak nevetséges. - Mondjuk kevesebb kávét kellene innom, de baszki, akkor meg muszáj lesz ennem még egy almát minimum – gondolkozik el hangosan, ahogy próbálja fejében összerakni a dolgot, s működőképesre varázsolni elméjét. Tény, hogy ezek után ténylegesen nem ihat több kávét napi két pohárnál, hisz nincs az az isten, amiért ezt a még csupán kezdetleges tortúrát még egyszer képes lenne bevállalni. - Utálod az almát, tele van cukorral – húzza fintorra eddig kétes mosolyát Taehyung, ahogy maga is helyet foglal a fiú ideiglenes ágyán. Ami nem, egyáltalán, még egy icipicivel sem kényelmesebb az előbbinél, sőt ez még nyikorog is. - Kávé helyett tej? Mondjuk egy deci mandulatej? – néz rá kerek szemekkel. – Az szerintem kevesebb, és tudod, már van belőle cukormentes változat is. - Próbáld ki, de mindenképpen mennünk kell utána egy kört – mosolyodik el, s ez a toxikus vigyor Jimin ajkaira is átterjed. Bólint egyet, s máris nem annyira ideges azzal kapcsolatban, hogy mivel fogja helyettesíteni eddig olyannyira szeretett italát. - Csak kerüljek már haza, esküszöm, megbolondulok itt – kap fel egy kispárnát, s temeti bele arcát; valóban már annyira kínozza az éhség, hogy legszívesebben terpeszugrásokat csinálna, hogy elterelje a figyelmét, de nem teheti, nem akar feltűnő lenni. - Rajzolj le, azzal eltereled a figyelmed – mosolyog Taehyung őszintén, ahogy néz hosszú pilláival, mik gyönyörűvé varázsolják az amúgy férfias vonású arcát.- Rendben – vágja rá szinte azonnal a fiú, hisz ez már számtalanszor működőképesnek bizonyult ismeretségük alatt, s mivel Taehyung olyan mesebelien tökéletes, így mindig szívesen áldozza rá az idejét, hogy papírra vesse őt. Hamar körbe is kapja tekintetét a szobában, s megpillant egy asztalt, min van egy papír, s ceruzát ugyan hiába keres már felállva akárhol, azt nem lel, de helyette kezei közé akad egy darab lila zsírkréta, így hát nem tétlenkedik tovább, és vadul rajzolásba kezd. - És amúgy mi történt? – kezdi el, ahogy csak fülével hallgatózik, most minden figyelmét az előtte lévő papírnak szenteli. – Úgy értem, mondtak ezt-azt, de nem emlékszem. - Nem tudom, én csak azt vettem észre, hogy nem vagy mögöttem, és amikor visszamentem, már ott volt a mentő – vonja meg vállát, mintha valójában nem is törődne azzal, hogy barátja képes volt elájulni az utca kellős közepén. - Olyan szar, hogy senki nem mond semmit, mintha körbe lennék véve szerencsétlenekkel – mondja, ahogy továbbra sem emeli fel tekintetét a papírról. Most, hogy csak zsírkrétája van, sokkal óvatosabbnak kell lennie, hisz könnyedén elronthatja, úgy pedig nem lesz olyan tökéletes, mint a rajzalany maga. - Menj haza, már úgyis jobban vagy, te sem akarsz napokig itt sínylődni – Jimin nem tudja, hogy Tae mire szeretne ezzel kilyukadni, de tény, hogy lát szavaiban igazságot. Hallotta, hogy egyes gyógyszereknek igen magas a kalóriatartalma, s bele sem mer gondolni, hogy mit tesz majd, ha esetleg valamit be akarnak neki adni, mert természetesen az anyja minden lehetséges papírt aláírt, csak neki ne kelljen foglalkoznia vele. - Nem tehetem, otthon így is állni fog a bál, ha innen kiszabadulok – rázza fejét, s ezzel párhuzamosan tincsei is lágy hullámzásba kezdenek feje tetején, akár a lángoló tűz, mi belülről próbálja felemészteni a fiút. - Az a hír járja, hogy a te nagy orvosodnak mások fizetnek, hogy a kölykük itt legyen – csöpög gúnytól hangja. – Mégis miért akarna valaki fizetni, hogy bedugják egy ilyen fertőbe? - Szerintem anyám egy wont se fizetett, hogy itt legyek, bár kinézném belőle, csak hogy ezzel is elvegye a szabadságom, hogy bedug ide pár napra – kezdi el. – De igazából szarok rá, csak ne csodálkozzon, ha hazamegyek majd egy plusz lyukkal az arcomon. - Azzal múltkor is az őrületbe kergetted – nevet Taehyung, ahogy most Jimin ismét a vonásait fürkészi, nem mintha nem tudná kívülről, hogy milyen is a megtestesült tökély. – Pedig csak egy fülbevaló volt, ha látná a tetoválásaid, kifutna a világból. - Amiről nem tud, az nem fáj neki – mosolyog. – De most fájjon csak, ha már bedugott ide – mondja, ahogy a meglévő két apró, ám mégis számára jelentéssel bíró mintára gondol, amit nap mint nap a testén hord, akárcsak ékszerek volnának. - Már azt várom, mikor varratod az arcomat is magadra – vigyorog, s erre Jimin felé hajítja a kezében lévő lila zsírkrétát, de a karcsú fiú könnyedén hajol ki előle. - Tudod mit, mára elég volt belőled – mondja, de hiába próbálja játszani a sértődöttet, vastag ajkai így is halvány mosolyra húzódnak. - Azt hittem, befejezed – mondja, ahogy Jimin mögé lép, hogy megtekintse az alkotást. - Befejeztem – mondja, s valóban sikerült barátja vázlatát a papírra vinnie. - Volt már jobb is – mondja Taehyung halkan, s csak most érződik igazán, mennyivel is magasabb a Jimin hangja, szinte nem is hasonlít. Csak még egy dolog, amit nem tud megváltoztatni magán. Pár perc telik el, s a vörös ismét csak fekszik az ideiglenes ágyában, s a plafont bámulja, immáron Taehyung nélkül; az egyetlen, ami a fiúból marad a kórházi teremben, az a róla készült rajz. Sóhajt egyet, ahogy már képtelen elaludni, s már nem is akar, hisz tudja, hogy holnapra tökéletesen felborítaná vele a biológiai óráját, így inkább ismét visszatér a semmittevős szenvedéshez. S azon gondolkozik, hogy ha elétesznek valamilyen ételt, akkor miből és mennyit lenne neki célszerű azért mégis elfogyasztani, hogy ne nézzék komplett idiótának, de egy kicsivel több felüléssel s futással könnyedén ledolgozhassa. Már majdnem teljesen kitalálja, de akkor a szoba ajtaja ismét kicsapódik, s ahogy a zajra felemeli fejét, s odapillant, szemei elé kerül egy teljesen ismeretlen lány, ki csak egy féloldalas mosolyt ejt meg felé, s elindul az egyik rumlisabb ágy irányába. Érdekesnek találja, s most életében először történik vele talán, hogy tovább néz valakit, aki nem Taehyung. Minden bizonnyal azért kelti fel a különös érdeklődését, mert bár őszintének tűnik mosolya, a szemei alatt húzódó sötét karikák, hanyagul, de mégsem borzalmasan felkötött hosszú fekete haja, s nem utolsósorban gondosan bekötözött jobb csuklója, amin át lassan szivárogni kezd vére, nem arról árulkodnak, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lenne vele. Sosem mutat érdeklődést más emberek iránt, de őt érdekesnek találja mindamellett, hogy semmi kedve bármilyen bájcsevejhez, főleg, hogy az orvosa is azt tanácsolta, hogy barátkozzon. Őt nem lehet ilyen egyszerűen zsinórokon rángatni, s hiába kérdezné meg a lányt, hogy mi baja, inkább mégsem teszi. Ő is a képébe röhögne, ha a helyében lenne. Meg bizonyára neki is elege van a „mi történt?" nevezetű kérdéssel, nem mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy vagy ártott magának, vagy rosszabb: véget akart vetni az életének. Inkább a lány gondolatát szó szerint maga mögött hagyva fordul oldalára, hogy a már a homályt láttató ablak felé nézzen, s számolgassa tovább azokat a nyüves kalóriákat. És ahogy egyre többet kalkulál jön rá, hogy rohadtul minél hamarabb ki kell jutnia innen, ha nem akarja, hogy az elmúlt heti erőlködését le kelljen húznia a vécén.
----- CHAPTER BREAK -----
Mély levegővételek sorozata követi Jimin eddigi állapotát, próbál pihenni, ameddig lehet neki, s nem foglalkozni azzal, hogy minden otthonnal kapcsolatos gondolata szomorúsággal és dühvel tölti el. Minden lehetséges eszmefuttatását viszont félbeszakítja egy magas női, de inkább leányhang. - Ezt te rajzoltad? – csodálkozik minden bizonnyal a fekete lófarkas lány, akinek nemrég cserélték le a karján a kötést, de nem fordul oda, nem akarja érdekelni a dolog. - Nagyon ügyes vagy, én sosem értettem semmi ilyesmihez – mondja Daehyun, s Jimin csak még szorosabban hunyja be szemeit, azt gondolva, hogy majd ha erősen koncentrál, eltűnik a lány. - Mi a neved? – kérdezi a lány, de ahogy egyre jobban telnek a néma, választalan percek, már picit kezdi feladni a dolgot. - Én Daehyun vagyok – próbálkozik még, de aztán ismételten felelet nélkül marad, lemondó sóhaja pedig elindít valamit Jiminben. A szemeit megforgatva fordul meg az ágyban immáron már szembekerülve Daehyunnal, s pár másodpercig próbál akármit leolvasni annak arcáról. Pici lány, talán nála is egy egész fejjel alacsonyabb lehet, és valahogy szembetűnő, hogy alacsony. Ismét olyan kelletlenül gondol magára, hogy talán most jobban járnának mindketten, ha inkább lefordulna az ágyról és hazamenne. Vagy el innen, mindegy, hogy merre. - Jimin – mondja végül, de egészen csak suttogja a szavakat, ám pontosan tudja, hogy a lányhoz így is elér. – Jimin vagyok – fejezi be, ahogy összepréseli az ajkait a lány mosolya láttán. Csak arra nem tud rájönni, hogy miért érzi azt, hogy Daehyun vidám, s mégis ott vannak azok a karján. El nem tudja képzelni, mi történhetett vele. Miért van itt, őt is itt tartják, vagy ő önkéntesen vonult ide? Meg amúgy is, mióta kezelik egy kalap alatt szuicid hajlamúakkal? A nagy kérdés ezek után inkább az volna, hogy ő mit keres még mindig itt? Hisz csupán koffein-túladagolása volt, egy véletlen, és ahogy Taehyung mondta, már kutya baja, csak az idejét rabolják itt. - Nos, Jimin, örülök, hogy megismerhetlek – mondja vigyorogva, s valóban édes a mosolya, ám nem úgy, ahogyan az idegesítő iskolanővérnek, nem, ez teljesen más. Mintha lenne valami a kettejük életében, amiért jogosan vannak ugyanabban a kórteremben. - Kim doktor az orvosod? – ül fel Jimin, ezúttal már valóban érdeklődő szándékkal; ha már más nincs itt, és ettől a lánytól sem akart még kiugrani az ablakon, legalább tudja meg, mi is folyik a háttérben. - Igen – feleli. – Gondolom, neked is – dönti oldalra fejét, s annak tetején lévő copfja egyszerre billen oldalra azzal együtt. - Miért vagyunk itt? – kérdezi Jimin, s ezzel szemmel láthatóan meglepi a lányt, nem ilyen társalgásra számít. - Úgy értem – kezdi, s mintha már nem lenne neki olyan könnyű a beszéd –, nem egyértelmű? – húzza össze szemöldökét, ahogy bal tenyerével a másik karját takaró kötésre simít. – És te? - Koffein – kezdi, ahogy megrázza picit fejét. – Túl sok kávét ittam – fejezi be. - Jimin – mondja egyáltalán nem biztató hangon, egészen úgy, mintha valami olyasmit készülne közölni, amit a másik nem szívesen hall majd –, ugye tudod, hogy tudják? – sóhajt, ahogy a narancsos hajú fiúban megfagy a vér egy pillanat erejéig. - Mit tudnak? – össze van zavarodva a fiú, nem érti elsőre, mire gondol a lány. - Ha nem is tudják, sejtik, szerinted miért vagy még itt? – húzza el ajkait, ahogy lesüti a szemét. Viszont Jimin ebben a pillanatban sem képes teljesen felfogni, amit mond, egyszerűen nem érti. Már éppen nyitná cseresznyevörös ajkait, hogy ismételten rákérdezzen, hogy de hát miről beszél, mikor hang hagyná el a torkát, belép a terembe egy harmadik személy. - Hé, Daehyun, neked mit... – áll meg, amint megpillantja, hogy a lány nincs egyedül a szobában. – Ó, szia – mondja, ahogy kényelmesen leül a harmadik, Jimin és Daehyun közötti ágyra. - Ő itt Jimin; Jimin, ő pedig Namjoon – mosolyog rájuk Daehyun egy idétlenül hatalmas vigyorral, s Namjoonnak is nevetnie kell. Jimin végigvezeti tekintetét a fiún, képtelen bármit leolvasni róla. Ő is egészen biztosan egy pár számmal nagyobb ruhákat aggatott magára, de ez önmagában még nem árul el túlságosan sokat róla a narancsos hajú fiúnak. Túl sok ember, egyre csak gyűlik benne a gondolat, hogy továbbra is rengeteg energiáját kell abba ölnie, hogy ne pattanjon fel azon nyomban, s ne rohanjon ki az épületből, majd gyújtson rá egy nikotinrúdra. Csak akkor szívja, ha már valóban igazán elege van a világból, s akkor, mikor úgy érzi, a nyakába készül szakadni az egész mindenség, és ez pontosan egy ilyen helyzetté kezd átalakulni. Nagyon jól tudja, hogy mennyire káros az, amit okoznak ezek a rudacskák, és nem akarja túlzásba vinni a dolgot, tekintve, hogy nem szándékozik feldobni a pacskert, még. - Mondanám, hogy örülök, de maga a tény, hogy itt vagyok, megnehezíti ezt az egészet – húzza enyhe fintorba száját Namjoon, ahogy Jiminnek egy féloldalas vigyor telepszik ajkaira. Na, ez a fiú már sokkal inkább olyan, mint ő maga, s ha nem is mondható, hogy ez jobban tetszik neki, valóban egy felüdülés a lány után, aki mindent össze-vissza zagyvál. - Ő is olyan, mint te – kezdi halkabban a lány, de aztán elgondolkozik. – Vagy nem tudom, talán nem – fejezi be, s Jimin itt érzi, hogy neki egy ideig egészen biztosan elege van a mai napjából, és jó, nem jó, most már tojik rá magasról, neki hatalmas szüksége van arra a nikorin rúdra, így nadrágját gyorsan magára rángatva kapja fel a doboz cigarettát, és indul el maga sem tudja, merre, csak már el onnan. Nem törődik azzal sem, hogy a két vele körülbelül egykorú árgus szemekkel figyeli őt minden mozdulata alatt, de lehet, hogy inkább csak Daehyun az, aki képtelen elszakítani tekintetét a fiúról, Namjoont pedig nem úgy tűnik, hogy különösebben érdekli. Pedig aranyszabály, hogy azok törődnek a legjobban, akiken a legkevésbé látszik. Hamar megtalálja a kijáratot, bár mondjuk nem a főkijáratot, csak éppen egyet, ami nincs olyan nagyon messze, egy eldugott helyen. Most jut eszébe, hogy azt sem tudja, hogy innen a saját lábán hogy juthatna haza, hisz nem emlékszik arra, hogyan is került ide egyáltalán. Ahogy a hűvös októberi levegő megüti fehér arcbőrét, szinte abban a pillanatban kezdi pirospozsgásra varázsolni azt. Még egy dolog, amit nem kedvel magában, hogy folyton piros az arca, sőt az egész feje, mikor vagy túl hideg van, vagy túl meleg. Egy idő után roppant idegesítővé válik, ha mindenki azt kérdezgeti, hogy jól van-e. Zsebében kotorászva húzza elő a már kicsit elnyűtt dobozt, s kinyitva azt elővarázsol belőle egy szálat, s kiveszi a gondosan mellé helyezett öngyújtót is. Szájába veszi a nikotinrudat, ahogy szinte már remegő, a hidegtől véresre száradt kezeivel meggyújtja annak végét, s ezzel párhuzamosan szívja be a levegőt. Rutinból megy már a dolog, s azonnal kezdi érezni a szer hatását porcikáiban. Szinte kézzel tapintható a feszültség, ami minden egyes kifújt füstfelhővel egyre csak fakulni látszik. Végre, már hosszú napok, talán hetek óta először őszinte mosoly kúszik fel ajkaira, ahogy érzi a cigaretta szédítő hatását, miközben lehunyva tartja pilláit. Teljesen átadja magát a szabadságnak, amit az ujjai között tartott szál ad neki. Ezért is szereti, s ezért ügyel arra is, hogy valóban csupán akkor nyúljon hozzá, ha ténylegesen szükséges. Még tisztán emlékszik a pillanatra, mikor először került kezei közé, s alig-alig merte letüdőzni is, s ha esetleg meg is próbálta, csak köhögésben tört ki. Ezen szokását az idők során elhagyta, ám a hatása mindig is ugyanaz maradt: szédül tőle, s imádja, a mai napig szerelmese ennek az érzésnek, ha cigaretta szívása alatt érzi. Hiszen ez különbözik attól, amit a fáradtság okoz, ez olyan, mintha repülne, s minden szabadság a világon az övé volna. Mély levegőt vesz, ajkain azzal a bágyadt mosollyal, szemeit lehunyva tartva, ezúttal a friss őszi levegőből, s egy pillanatra elfelejti a vállát nehezítő kilókat, a kalóriákat, s minden önutálattal kapcsolatos gondolatát. Egy pillanatra valóban szabad, most úgy igazán. De semmi sem tart örökké, s ez a pillanat sem képez kivételt ezen szabály alól, egyszerre jut eszébe Daehyun, s az, amit neki mondott. Jimin biztos volt benne, hogy neki semmi keresnivalója itt, egészen addig a pillanatig, amíg a lány azt nem mondta, hogy tudják. Persze elsőre képtelen volt rájönni, mi jár fejében, de most, ha jobban belegondol, egyszerűen elfogja a rettegés, hogy valóban úgy van. Manapság annyi mindent túlagyalnak az emberek, elvárnak tőled dolgokat, de aztán a másik irányból is kénytelen vagy teljesíteni, mert ha nem teszed, akkor itt kötsz ki, és senki sem akar napokig egy kórházban sínylődni. Ahogy fejéből a gondolatokat, úgy ujjai közül a füstölgő rudat egyszerre kikapják, s szemei is hirtelenjében pattannak ki, ahogy megfosztják a átmeneti nyugalmától, mit a nikotinrúd maradéka nyújthatna neki. Hamar rá kell jönnie, hogy aki mindettől egyetlen pillanat leforgása alatt megfosztja, az nem más, mint a bent korábban látott fiú: Namjoon. Csak most látja igazán, mennyivel is magasabb nála a fiú, s ez is csak arra készteti, hogy elforduljon, s rá se nézzen többet, de képtelen megtenni. A mellette álló bőre szép, kiemelkedően szép, ám mégsem teljesen makulátlan, s közel sem ragyog olyan gyönyörűen, mint ahogy Taehyungé teszi, ám így is ámulatra méltónak találja. S annak az övénél sötétebb tónusa igazán passzol mélybarna, rövid tincseihez. - Mindannyian küzdünk valamivel, Jimin – mondja, ahogy továbbra sem adja vissza a fiúnak az égő végű cigarettát, s amikor a másik nyúlna érte, akkor eltartja olyan magasságba, hogy Jimin nem érheti el. - Hidegen hagy – mondja, ahogy elkezd fogyni a türelme. – Visszaadnád? – kérdezi tőle immáron zsebre vágott kezekkel. - Az emberek tényleg elhiszik, hogy minden szarral képesek egyedül megbirkózni, de ez rohadtul nem annak a kérdése, hogy mennyire vagy önálló – kezdi. – Ezzel egy csomó embert kizársz, akik örömet szerezhetnének neked. Valódit, nem pedig átmeneti megoldást, mint ez – emeli fel a füstölgő rudat. - Jó nekem így, hidd el – szűri fogai közt Jimin, egyelőre még higgadtan. – Ha nem engedek be senkit, akkor képtelenek lerombolni. Jó így – mondja. - Tudom, mit érzel, de ez hülyeség – mondja. – Csak attól félsz, hogy az utolsó dolgodat is elveszik tőled, pedig az az igazság, hogy megtarthatod a kontrollt a tested felett, miközben teljesen elveszted az irányítást az elméd felett. Az életed felett. Melyik éri meg jobban? – néz rá. - Ne beszélj úgy, mintha te nem lennél ugyanott, ahol én – kezdi Jimin, ahogy sötétség tükröződik szemeiből. - Én akarok változni, ez egy lépéssel előrébb vagyok – vonja meg a vállát. Jimin csak sóhajt egyet; a mai napon már maga sem tudja, hogy hanyadszorra van szüksége arra, hogy egy pillanatra kitisztuljon feje. Nincs a másik ellen, egyszerűen csak nem megy neki, ennyi éven keresztül működött a dolog, nem fogja most egy jöttment fiú miatt felrúgni az egészet. Nem akar többé bunkó lenni, sőt semmilyen nem akar lenni, csak el akar innen menni, teljesen mindegy, hogy hova, csak el, oda, ahol senki sem tesz fel kérdéseket, ahol nem néznek rá kétesen, ha bármit tesz. Rohadtul csak szeretne felszívódni egy kis időre. De nem lehet, s amint kinyitja szemét, valamit felelnie kell Namjoonnak, s most kell eldöntenie, hogy lesz-e ennek jó vége, vagy sem. - Figyelj, egy napja sem vagyok itt, nincs semmi bajom, tényleg, ez nem olyan. És remélem, hogy te meg a lány is, akármi bajotok is van, hamar rendbejöttök majd, de én nem vagyok ide való – mondja, ahogy a fejét rázza, hisz valóban el is hiszi, amit mond. Nemsokára kijut innen. - Látom, hogy hajthatatlan vagy – pöcköli el a már majdnem teljesen leégett szálat, ahogy nadrágja anyagába törli a kezét. – De legyen úgy, ahogy te mondod. Tényleg remélem, hogy igazad van, és nincs komoly bajod. - Úgy lesz – mondja még Jimin, ahogy mind a ketten elindulnak vissza, hisz ahogy a nap korongja eltűnni látszik az égről, immáron teljesen kezd eluralkodni odakint a szürkés homály. Akárcsak a kétségek kezdik ellepni a vörös hajú fiú fejét, úgy hullanak alább a sárguló falevelek is az éjszaka torkában.
----- CHAPTER BREAK -----
Minden alkalommal egyre fájdalmasabb a kelés, s otthon sem egy igazi sétagalopp a dolog, nemhogy még egy ismeretlen környezetben. Jimin fájdalmasan nyitogatja pilláit, ahogy egy éles, kelletlen női hang kúszik fülébe, ezzel mindennemű álmot kihessegetve testéből. Remek, ismét egy csodálatos reggel, egy csodálatos nap, s már a vöröses hajú fiú azon gondolkozik, hogy mennyi kávét is kell leborítania mindenekelőtt, de hamar rá kell jönnie, hogy ez nem a megfelelő időpont arra, hogy ő akárhogyan is a kávéra gondoljon. Nem érzékel igazándiból túl sokat a külvilágból; mint mindig, most is csupán fájó csontjai és folyamatosan éhező gyomra az, ami jelzi agyának, hogy még mindig életben van. S ha él, akkor több mint valószínű, hogy elvárják tőle, hogy normális emberként funkcionáljon, tehát előbb vagy utóbb kénytelen lesz felülni, s kinyitni szemeit. Nem is sok idő, talán csak pár perc az, ami elrepül a fiú felett, mire ténylegesen odajut, hogy kijelentheti magáról: ébren van. Egyetlen problémája akad csupán, hogy amikor teljes mértékben ülő helyzetbe keveredik, s lenéz az ágya melletti kis szekrényre, megpillant egy tálcát, rajta két szelet kenyérrel. Szemöldökét összehúzva emeli fel a tálcát, ahogy látja, hogy a másik kettő előtt is kísérteties képmása van az ő ételének. Közelebbről is megnézi, s ahogy ujjbegye érinti a kenyér tetejét, rájön, hogy a ragacsos piros trutyi a tetején nem más, mint lekvár. Előző este elalvás előtt még átfuttatta fején a gondolatokat, s szépen ki is eszelte, hogy ha esetleg valamiféle zöldséget raknak majd elé evés céljából, akkor abból pár falatot ehet minden egyéb felmerülő probléma nélkül, de így most teljesen meg van lőve. Hisz ezt nem eheti meg. Minden, amit ezen eszmefuttatása alatt mégis képes érzékelni a világból, az nem más, mint hogy Namjoon az étel láttán nemes egyszerűséggel áll fel, s teszi mind a két szeletet Daehyun tálcájára, aki már nagyban el is kezdte fogyasztani az említett ételt. - Farkaséhes vagyok – mondja, ahogy beleharap az szeletbe. Jimin a szemeit megforgatva teszi le a saját tálcáját oda, ahonnan előzőlegesen felemelte, s kezeit a nadrágjába törölve áll fel, hogy kimenjen a helyiségből, meg sem állva egy mosdóig, ahova hamar lép be. A vizet megeresztve hajol a fehér mosdókagyló fölé, s egy pillanatra nem tesz mást, mint hagyja, hogy a csobogó víz minden a szívében lassan összegyűlt kétséget s pánikot levigye a lefolyón. Ám hiába várja a csodát, a zubogó víz zuhataga nem képes ilyesféle kívánságokat teljesíteni, de ehelyett egy egészen más dolgot talán képes lesz megadni Jiminnek. Az enyhülést, ha csak egy kis időre is, de végre kicsit enyhít majd a benne lévő féktelen feszítésen. Mindkét apró tenyerét összetartva képez a csap alatt kicsi edényt, hogy az abba engedett vizet egyszerre hajtsa le torkán. Sokat iszik, a kelleténél sokkal több vizet nyel le, s hiába tudja, hogy nem tesz jót, hiába minden azzal járó hátrány, nem képes ellenállni a minden korttyal erősebbé váló kellemes hűvösségnek, ami gyomrában van. S egy pillanat alatt tűnik el az ott napok óta munkálkodó fájdalom. Egy percre csönd lesz, nincs ott senki, nem hall senkit, csak ő és a nyugalom. Mély levegőt vesz, ahogy az arcára is fröcsköl egy keveset a hűvös folyadékból, s ahogy tenyereit elhúzza szemei elől, megpillantja a tükörmását. S ez az, mit jobb lett volna, hogy ha nem kerül tükör elé, mert most, hogy előtte áll s méregeti magát, teste minden szegletét, kénytelen szembesülni azzal, ami ő valójában. Ujjait orcájához közelebb emelve érinti meg pufók arcát, megcsípi az azon lévő bőrt, majd elborzadva konstatálja, hogy bizony még mindig úgy néz ki, mint valami jóllakott óvodás, s kénytelen lesz még jobban törni magát azért, hogy minden undorító hájat eltüntethessen arcáról. Oldalra fordulva szemléli tovább magát, végigtapogatja állát s arccsontját, csupán azért, hogy utána még jobban utálhassa azt, ami a szeme elé tárulkozik. Minden részlete hányingerrel s bűntudattal tölti meg testét, undorodik magától, s biztos abban, hogy mindenki más is undorodik tőle, aki valaha ránézett a vöröses hajú fiúra. Képes lenne akár órákig is méregetni magát, számolni a lehetséges kalóriákat, keresni a pontot, ahol elszúrta az egészet, amiért még mindig ezt látja a tükörben, de minden kiszáll a fejéből, mikor tekintete találkozik sajátjával, s egyetlen másodpercre benne reked a levegő, ahogy valóban megijed attól. Az a mérhetetlen sötétség, ami íriszeiben honol, a gyűlölet egyértelműen látszik, amit saját önvalója iránt érez. S ahogy lassan lehunyja pilláit, s másodjára tekint a végtelen semmisötét tengerébe, lát egy apró csillanást, melyben ott lakozik az a mérhetetlen halálvágy. A tudat, hogy sosem lesz elég jó, s annak a tükörben álló triviális bizonyítéka. Nagy erő kell hozzá, hogy egy fintorral ajkain, de ellökje magát a mosdókagylótól, s szája széléről letörölje az azon legördülő vízcseppet, de megteszi. Kénytelen megtenni, hisz nem képes tovább elviselni a szemei elé tárulkozó látványt anélkül, hogy ne roppanna össze. És nem vesztheti el a fejét, azt felszegve kell fogát összeszorítva elviselnie a továbbiakat, és nem rinyálni meg sajnálkozni, hanem haladéktalanul javítani a fentálló helyzeten. Igen, ezt kell tennie. Ezúttal már kisebb hevességgel lép vissza a kórterembe, s arra ér be, hogy Daehyun még mindig jóízűen eszi a saját vagy a Namjoon kenyerét. A szemét megforgatva huppan le az ágyára, mit sem törődve azzal, hogy a kenyerei még mindig érintetlenek, s lehet, hogy ebből nem fog jó kisülni. Tekintetével egy szemetest, vagy bármi egyebet keres, hátha abba ki tudja dobni az elé rakott ételt, s akkor nem kell elfogyasztania, de nincs szerencséje. - Ha nem eszed meg, azzal csak rontasz a helyzeten – mondja neki a már ismerős hang, aki igencsak több fejtörést okozott neki az előző estén, mint amennyit kellett volna. - Te sem etted meg – mondja Jimin nemes egyszerűséggel; nem érti, hogy miért kell mindenkinek azzal foglalkoznia, amit ő csinál, vagy esetleg nem csinál. Abban is egészen biztos, hogy a magas barna hajú is csak azért méregeti ilyen diszkréten, mert már tudja, hogyan kell azt észrevétlenül tennie. Persze ez nem elég ahhoz, hogy Jimin ne vegye észre, ó, nagyon jól tudja ő, mit cselekszik, s mi jár a fejében, s azért ilyen biztos benne, mert ő is pontosan ezt szokta csinálni. Apró, diadalomittas mosoly ül ki szája szélére, ahogy továbbra sem hajlandó még csak ránézni sem a lekváros kenyérre, mintha attól tartana, hogy annak puszta látványától felszalad rá egy-két kiló. Mellkasa előtt összefűzött kezekkel szemléli a Najmoont, kinek Jimin kifejezése láttán értetlenség ül ki arcára. De késő bánat, Jimin pontosan tudja, hogy azt mérlegelte magában a másik fiú, hogy vajon vékonyabb-e nála, s azt valójában nem tudja maga sem megmondani, hogy ténylegesen így van-e, de Namjoon arcán lévő láthatatlan fintor azt tudatja vele, hogy őt karcsúbbnak véli. Sovány vigasz ez neki a mosdós ügy után, de mégis képes picit felvillanyoznia, egy kicsit mintha megint nyeregben volna. - De ők nem tudják – egy szomorkás mosolyra húzza száját, s továbbra sem szakítja el immáron nem méregető tekintetét a másikról. Mintha azt várná, hogy feleljen valamit, cáfolja meg azt, mit előzőlegesen mondott, de csend száll le közéjük, s Jimin képtelen szólásra nyitni ajkait. - Én még tudnék enni – töri meg a kettejük csendjét a lány, akiről Jimin teljesen el is feledkezett. Ám most, ahogy ráemeli fáradt tekintetét, annak élettel teli s vidám mosolyával találja szemben magát. S ahogy jobban megfigyeli, észreveszi, hogy a lány előtt a négy darab kenyérből már egyetlenegy szelet sincsen, s orcájára is jutott egy kevés a lekvárból. - Megeszed? – kérdezi Jimin kicsit megilletődve, ahogy felemeli a tányért, mire Daehyun heves bólogatásba s további vigyorgásba kezd. A vörös hajú fiú feláll a helyéről, s odaviszi a lányhoz a két szelet lekváros kenyeret, és elmormol egy köszönetet, ahogy egy félmosoly kúszik orcáira. Ahogy visszalép a saját ágya felé, vet még egy pillantást Namjoonra is, kinek szintén egy biztató mosoly van ajkain. Jimin sóhajt egyet, ahogy végleg visszaereszti magát a matracra, s az fut át fejében, hogy talán mégsem olyan borzalmasak ezek az emberek, s adhatna nekik egy esélyt. Egy lehetőséget magának arra, hogy ne legyen egyedül, de mégse lehessen senki elég közel valójához. Hogy biztonságban, de ne magányosan érezze magát. S talán ez a megfelelő pillanat, hogy ha csak egy kicsit, de nyisson. Az idő repül, ha az ember minimálisan jól érzi magát, legalábbis így tartja a mondás, s most ebben az egyetlen mondatban nem kell Jiminnek csalódnia, hisz maga sem tudja, mennyi idő telik el ártatlan csevegéssel a negyvenhetes kórteremben, de mondhatni, hogy élvezi. Először képes itt töltött ideje alatt teljességgel elfeledkezni arról, hogy mit s hogyan tegyen. Most szimplán csak létezik, s néha valóban nincs is jobb ennél az érzésnél a világon. Ám ennek is vége szakad, pontosabban az ajtó hangja az, ami mindhármuk figyelmét hirtelen magára vonja, s kénytelenek mindannyian odakapni a fejüket. Annak küszöbén egy fehér ruhába öltözött nő áll, s valahogy ismerősnek tűnik Jiminnek, de egészen addig nem jön rá, hogy nem más áll az ajtóban, mint a nővérke, aki reggel keltette őket, amíg az meg nem szólal. - Park Jimin – mondja, ahogy megkeresi a fiút szemeivel, mielőtt folytatná. – Mennie kell a vizsgálatokra – mondja, s Jimin ajkait összepréselve áll fel helyéről. A nővér pedig szépen sorban mindannyiuk tálcáját megnézi, s egy bólintással nyugtázza, hogy mindenki megette a saját adagját. Legalábbis a mellékelt ábra szerint. Jiminen az elkövetkező bő negyedórában mindenféle mérést elvégeznek, s a fiú már azt sem tudja, hova figyeljen, s minek milyen következményei lehetnek. Először egy mérlegre kell ráállnia, s a mutatott eredményre lehet, hogy jobb lett volna, ha nem tekint rá, de ezek után fejébe beleég az ötvenegy egész kettő tized. Túl sok, egyre csak azt érzi, hogy ha nem száll le róla, a végén még eltöri. Magasságot is mérnek nála, aztán meghallgatják a szívét is, s még vért is vesznek tőle. Fogalma sincsen, ezek hova mennek, s minden számmal együttesen ugyan milyen diagnózist állítanak majd fel, de lehet, hogy ennek tudásáról inkább lemondana. Hamar elkészülnek, szinte csak rutinvizsgálatokat végeznek rajta, s már éppen megnyugodna, hogy ennyi az egész, mikor elkezdik őt kérdezgetni. Már maga sem tudja, mire megy ki a dolog, de ahány kérdés hangzik el azzal kapcsolatban, mennyit s miket eszik, illetve mit mozog, annyi hazugság párosul mellé. Szinte már meg sem kell erőltetnie magát ahhoz, hogy ajkairól csak úgy csepegjenek azok a hamis szavak. Majd a kezébe nyomnak egy sporttáskányi holmit, amin elkerekedik a szeme. Minek neki ennyi minden, nem költözik ő, csupán pár napról van szó, nem igaz? Ezek után pedig visszaslattyog a negyvenhetesbe, hogy folytassa a napot, kicsit megtörve ezzel ugyan, de így sem teljesen elkenődve. - Miért nincsenek a szomszéd kisfiúnak barátai? – kérdezi Daehyun. – Mert halva született – mondja, ahogy Jiminnek egyszerre kúsznak fel szemöldökei. - Ne haragudj, de nagyon beteg a humorom – mondja a lány két fulladozás közepette, ahogy mindkét fiú is egyre már csak nevet az előbb elhangzott viccen. – De várjatok, van még egy – tartja fel ujját, ahogy próbál nem kacagni. – A sötét humor olyan, mint a láb, tudjátok, nem mindenkinek van – mondja, de a végére már maga sem tudja kontrollálni jókedvét. Milyen ironikus, hogy pont ő a legvidámabb, mégis talán neki kellett a legdurvább dolgokat megélnie. Ezen gondolatmenetet pedig nem más szakítja meg, mint a helyiségbe belépő Kim doktor torkának köszörülése, mire mindhárman egy emberként hallgatnak el. - Nos, örömmel látom, hogy ilyen jó kedvetek van, és sajnálom, hogy pont nekem kell belerondítanom a napba, de újabb fejlemények vannak – kezdi az orvos kimért szavakkal, s ezzel mindenki figyelmét felkelti. - Mivel mindhármótok állapotát kritikusnak találtam, ezért mindannyiótok esetében terápiát javasoltam a szülőknek – kezdi, s mintha egyszerre fagyna meg a levegő, s Jiminnek nehezen akar oxigén jutni fejébe. – Ők pedig beleegyeztek ebbe, tehát a javulás útjára vagytok léptetve, innentől pedig már rajtatok is áll vagy bukik a helyzet. Személy szerint én egyáltalán nem támogatom a hozzátok hasonlóak az intézményen belüli terápiáját, hisz annyira életidegen, és valljuk be, senki sem szeret huzamosabb ideig egy kórházban lenni, ezért ti is csatlakoztok egy már megvalósítás alatt lévő csoporthoz, akikkel egy fedél alatt élve megtalálhatjuk mindenkinek a megoldást a gyógyulásra – mondja még, s úgy tűnik, hogy különösebben csak Jimin lepődik meg szavain, de ő mérhetetlenül. - Mikor megyünk? – teszi fel a kérdést Namjoon. - Holnap reggel – válaszolja Kim doktor, ahogy bólint egyet, s távozik a helyiségből, hatalmas űrt hagyva a vörös hajú fiúban. Egyszerűen képtelen megszólalni, képtelen bármit mondani, a kapott információk még el sem érnek agyához. Az előbbi önfeledt nevetés csupán távoli s elérhetetlen emléknek tűnik. Egyre csak azon kattog agya, hogy ez lehetetlen, ez biztosan csak anyja egy jól kitervelt vicce, hisz ugyan miért fizetne azért, hogy ő erre a helyre mehessen ezzel a híres orvossal? Egyszerűen abszurd az egész, s mit sem ér semmi, hisz mindennek tetejében értetlenül áll annak ténye felett is, hogy ugyan neki mi keresnivalója volna egy ilyen terápián. - Nekem mégis mi bajom van szerinte, hogy mennem kell? – dobja ezennel a kérdést a levegőbe, s nem is igazán vár választ, csupán kimondja az első épkézláb gondolatot, mi megfordul fejében. - Anorexia nervosa – mondja Namjoon, ahogy üres tekintettel mered az ég felé, akár egy szépmondó, úgy hangsúlyozza a szavakat, mik egyre nagyobb sebet ejtenek a vörös fiúban. Minden egyes pillanattal hevesebben ver szíve, ahogy ezen szavak vállára nehezedve húzzák a mélybe. – Egészen úgy hangzik, akár egy varázslat a Harry Potter könyvekből, nem? – tekint ártatlanul pillogva körbe a szobában, egyáltalán nem számítva a kapott reakcióra.
----- CHAPTER BREAK -----
Csend. Ennyi az egész, csupán csend. Síri csend az, ami honol az autó belsejében, még a rádió sem szól, nincsen egy árva dolog, ami képes volna elterelni Jimin figyelmét. Mindenhol ugyanaz, s fejében ismét a már ismerős gondolatok futnak végig. Szemeit behunyva próbál nem arra a fél szelet lekváros kenyérre gondolni, amit megetettek vele, hisz a második reggelen nem volt olyan szerencséje, mint azelőtt. Az aznapi nővérke addig nem volt hajlandó távozni a helyiségből, ameddig mindannyian meg nem ették a kapott ételt, egyetlen szerencséje talán mégis az volt, hogy valaki hirtelen elhívta a nőt, mikor az első szelet felét kínkeservesen már leküldte a torkán, s ezek után a maradékára ugyanaz a sors várt, mint az előző napira. Gyötri a bűntudat, s az sem képes őt megnyugtatni, hogy Namjoon egy egész szeletnél is többet evett, mielőtt lepasszolta volna a saját maradékát Daehyunnak. Nem érti, hogyan csinálja, hogyan képes ilyen nyugodtan elfogyasztani valami ilyesmit, amikor Jimin is nagyon jól tudja, ő is retteg attól, ami a tükörben visszatekint rá. Ő egyszerűen futni szeretne, vagy bármit csinálni, csak nem egyhelyben ülni ennek a nyomorult autónak a hátsó ülésén, úgy érezve, mintha lassan minden kicsúszna a kezei közül. Ő ezt nem akarja, s anyja is pontosan tudja ezt, ezért is forrong apró teste a dühtől is egyaránt, hisz még maga sem képes elhinni, hogy anyja ilyen könnyedén dobja el. A tegnapi telefonhívás jut eszébe, amikor a nő azt mondta neki, hogy ez már beteges, és hogy ezt mindenképpen meg kell oldani, nincs ultimátum, ő nem akar egy problémát a nyakába. Remek – neveti el magát a gondolatra –, minden remek. Hát ezért pakolta össze az összes dolgát majdhogynem egyetlenegy sporttáskába, mert a doki felhívta, ő pedig ugrálva s örömködve dugja be a gyerekét egy diliházba, s ráadásul sanszos, hogy mindez nincs ingyen sem. Az is meglehet, hogy anyja annyira utálja, hogy fizetni is képes, csak hogy megszabadulhasson tőle. Az ablakon kitekintve észleli, hogy a kocsi lassul, majd megáll egy kedves családi ház előtt, legalábbis olyannak tűnik. Az igazság pedig valamelyest távol áll a valóságtól, hisz annak küszöbét jelen esetben is három olyan ember készül átlépni, akiknek két nappal ezelőttig semmi közük nem volt egymáshoz. S ha belegondol, az egyetlen őket mégis valahogy összekötő kapocs nem más, mint hogy mindannyiuknak van valami defektje. Legalábbis ez az elmélete a dolognak, hisz Jimin eddig a pontig szentül állítja, hogy neki nincsen semmi baja, hogy ez nem az, aminek látszik. Pedig minden ember, akinek van egy kevés szeme s empátiája, láthatja, hogy a narancsos hajú fiú bizony valóban kórosan sovány. S a számokkal hiába akar megküzdeni, onnantól kezdve, hogy azokat a vizsgálatokat elvégezték rajta, onnantól képtelen letagadni, hogy valóban jóval kevesebbet nyom, mint amennyit kellene neki. S hiába van szeme, hiába látja maga is a számokat, képtelen teljesen megérteni mit jelentenek, s továbbra sem változtatnak azon, ahogy magára tekint. Arra gondol, hogy nevetségesen fog kinézni egy ilyen helyen, s minden bizonnyal majd a többiek is kinevetik, amiért beteszi a lábát az ajtón. Azt fogják gondolni, hogy egy ilyen kövér fiú mégis mit keres itt anorexiával, egy kész vicc az egész. Megrázza a fejét, ahogy kiszáll a kocsiból, s nagyot sóhajt, ahogy vállára veszi sporttáskája vékony pántját. - Csak nem nyírnak minket ki odabent – szólal meg Namjoon, ahogy feltekint az épületre, s elindul Jimin előtt. A narancsos hajú fiú csupán szemeit megforgatva iramodik a másik után, s nem sokkal mögöttük a lány is követi őket, össze kell tartania velük, hisz őket már legalább ismeri, s nem utálja, remélhetőleg nem is fogja. A faajtón belépve szeme elé tárul a ház belseje. Az egyetlen dolog, ami szinte azonnal megfogja benne, az a belmagasság. Szinte szerelmes ebbe a magasan lévő plafonba, s ahogy ámulatának engedi, hogy szépen lassan továbblépjen, megpillantja a felfelé vezető lépcsőt is, majd ahogy lejjebb vándorol tekintete, fel vél fedezni egy étkezőt, amit csupán egy boltív választ el egy kanapékkal s fotelekkel zsúfolt, barátságosnak tűnő szobától. Valahogy mindezek ellenére képtelen szabadulni egy, a bensőjét szorító érzéstől, nem tudja, hogy mitévő legyen, hisz szépnek szép, de a gondolat, hogy itt kell élnie ki tudja, meddig a semmiért, az hirtelen dob egyet az amúgy is eléggé paprikás hangulatán. - Ébresztő – szól egy hang fentről, egy női hang, s az egyre közeledő léptek azt árulják el, hogy hamarosan szembe kell néznie ennek a hangnak a tulajdonosával. S ezen gondolatára egyszerre megjelenik egy első ránézésre középkorú nő a lépcső tetején. Lenéz, s amint szeme elé kerül Kim doktor meg a három újonc, egy pillanatra fut ki arcából a vér. - De hisz korán érkeztek – kap mellkasához a nő, ahogy egyre csak elindul lefelé a lépcsőn, természetesen ügyelve arra, nehogy véletlenül orra bukjon a saját lábában. – A gyerekek még fel sem keltek – mondja, ahogy meghajol az orvosnak, s a többiek is illendően köszönnek. - Én már ébren vagyok, de mondjuk nem vagyok gyerek, Eunha, tinédzser vagyok, ha jobban tetszik, fiatal felnőtt – jön a képbe az étkező irányából egy ismeretlen fiú, akinek kezében van egy pohárnyi gőzölgő kávé, ez egészen biztos. Az abból áradó, Jimin számára mámorító illat egy pillanat alatt járja körbe a helyiséget. - Lehet, hogy nem alszol, de úgy látom, normálisan felöltözni már nem sikerült – mondja a nő, s erre a fekete hajú fiú végigtekint magán tetőtől-talpig, majd egy egyszerű vállrándítással elintézi a tényt, hogy a nőnek igaza van, valóban még mindig a pizsamáját és kedvenc mamuszát viseli. - De én legalább elsőre kikeltem az ágyból – mondja, ahogy eddig kifejezéstelen arcán megjelenik egy mosoly. – Mondjuk tény, hogy csak a kávé miatt – kortyol bele. – Mindenképpen kóstoljátok meg – biccent még a három jövevény felé, akik csak nagyokat pillogva néznek a fekete hajú fiú a lépcsőn egyre távolodó alakja után. - Ne haragudjatok emiatt az elvetemült kölyök miatt. Szereti a megbotránkoztató első benyomásokat – mosolyodik el a kedves asszony, kinek kifejezéséről lassacskán, de biztosan tűnik el az előbbi pánik. – Jungkooknak hívják. Az én nevem Eunha, én vagyok a helyi főnök, amíg Kim doktor távol van, és én vezetem ezt a háztartást – mosolyodik el, majd Daehyunhoz fordul. - Biztosan te vagy Daehyun – mondja a nő, ahogy a lány vállára simít, majd a fiúkra néz. – Ti pedig? - Namjoon vagyok, örvendek – mondja a barna hajú. – Ő pedig Jimin – bök oldalra a vörös felé, aki csak bólint egyet. - Nos, gyerekek, akkor úgy hiszem, hogy a doktor úrnak van épp elég dolga mára, innen átveszem a stafétát – jelenti ki, ahogy az orvosunk szépen meg is célozza magának a kijáratot. Az ajtó záródik, s hirtelenjében lesz túl nagy a csend a házban, kínzóan nagy. Senki sem tudja, mit mondhatna, hogyan viszonyuljon ehhez az egészhez. Főleg Jimin, aki még ezek után sem érzi magát idevalónak, sőt, csupán egyre idegenebb számára ez az egész nyakába szakadt szituáció. Nem tudja, hogy mi fog ennek a háznak a falai között történni, de tart tőle, hogy számára az új környezet bizony nem jelent semmi jót. Sőt, ami azt illeti, az, hogy ide került, csupán megnehezíti az egyetlen dolgot, amit továbbra is szeretne: nyeregben lenni. - Itt lent van a konyha, a társalgó, illetve az étkező – kezd el hevesen mutogatni Eunha. – Itt közösen lesztek, minden étkezés is közös, és időhöz van kötve, illetve lesznek úgymond kötelező közös programjaitok is, amik a terápia szerves részét alkotják majd – indul fel a lépcsőn, és int nekik, hogy jöjjenek csak utána. – Gyertek, itt fent vannak a szobáitok. Jimin erősebben ráfog a vállán átvetett táska pántjába, és egy néma sóhaj keretében indul meg elsőként a lépcsőn a nő után, s ahogy visszanéz, látja, hogy a másik kettő is követi őt. S nem hálátlan ő, most áldja az eget, amiért legalább a szobájukba vezető úton egy lépcső van, hisz azon felmenni több elégetett kalória, mintha sík talajon közlekedne az ember. Pár perc fel-alá mászkálás, és sikeresen le is dolgozza azt az átkozott fél szelet lekváros kenyeret. Csak hagyják neki, csupán ennyi választja el attól, hogy a mai napra megnyugodjon lelke. A folyosóról nyíló első szobába tökéletes belátásuk nyílik, ahogy lassan felérnek a lépcső tetejére, hiszen annak szemmel láthatóan nincsen ajtaja. Ha picit megnyújtja nyakát Jimin, láthatja is a nő mögött, hogy abban éppen egy-két pizsamás leányzó keledezik, s szedik a lábukat fel-alá. Vajon ők miért vannak itt? – fordul meg a fejében a kérdés, de mindennel együtt hessegeti el ezt is, odanézni sem néz inkább, hisz akkor bebizonyosodna azon elmélete, miszerint mindenki karcsúbb nála ezen az átkozott világon. - Itt a második ajtó balra lesz a fiúké, illetve már ez Jungkooké is– mondja Eunha, ahogy benéz a szintén ajtó nélküli szobába, s összehúzott szemöldökkel konstatálja, hogy azon belül csupán egyetlen szabad ágy van. – Jaj, ne! Azt hittem, hogy a fiúk szobája is három fős – gondolkozik el hangosan. – Az egyikőtöknek a kisszobába kell mennie, remélem, nem nagy baj – húzza el ajkait, ahogy valóban sajnálja. - Én vállalom – mondja Jimin szinte azonnali hatállyal, s hogy annyira ne legyen feltűnő, hogy ennyire el akarja magát választani mindenkitől, elereszt egy mosolyt dús, cseresznyepiros ajkain. – Ha szabad. - Egészen biztosan nem gond? Ha szeretnéd, behozhatunk egy harmadik ágyat – néz rá kérdőn. - Nem szükséges, megleszek a kicsiben is – bólint egyet Jimin, ahogy bekukkant a szobába, ami immáron nem az övé, s megpillantja a korábban lent ólálkodó kávés fiút, ezúttal normális ruhában. - Akkor Namjoon, ez lesz a te szobád Jungkookkal, Jimin, a tied majd akkor legutoljára mutatom meg, de most Daehyun van soron, neked pedig az lesz ott az ágyad – mutatja, ahogy visszalép az előző ajtó elé, s amíg odabent elinvitálja a fiatal leányzót, addig Jimin táskáját letéve egyszer le-, és aztán felmegy azon a lépcsőn. Aztán mivel senki nem veszi észre, amit csinál, ezért újra és újra megteszi, s kezd már nem rettegni attól, ami itt várja. Hisz ez gyerekjáték, még talán könnyebb is lesz neki, mint otthon. Legalábbis ezt gondolja, ahogy hirtelen ujjakat érez jobb felkarján, amik ezzel megakadályozzák Jimin minden további cselekedetét. A válla fölött felnézve valaki ismerősre számít, de nagy meglepetésére egy teljesen új arc tárulkozik szeme elé. Az illető csontos ujjai erősen tartják a karját, s az illető keze bőven átéri Jimin felkarját, s talán annyira szorítja, hogy nyoma marad annak, de Jimin mit sem törődik a fájdalommal, képtelen másra koncentrálni, mint a tekintete elé kerülő menta tincsekre. Ő is akarta egyszer ilyesmi színűre festeni a haját, de aztán elvetve a gondolatot döntött a jelenlegi vöröses árnyalat mellett. Most viszont egy pillanatra rettegés fogja el, ahogy a másikra tekint, ki nem szól semmit, arcára van írva a fáradtság, még neki is korán van minden bizonnyal, csak arra nem tud rájönni, hogy ki ez, és milyen alapon állítja meg abban, amit csinál. - Eunha! – szól az asszonynak fülsüketítő hangerővel, vagyis Jiminnek az, hisz alig harminc centi választja el a két fiút. – Az egyik újfiú edzésprogramot futtat a lépcsőn – folytatja egy fokkal kevésbé hangosan a lépcső alján, s Jimin nem képes nem észrevenni annak mély, ám ezúttal már fülét kellemesen bizsergető hangját. - Jimin, szívem – jelenik meg a nő a lépcső tetején, ahogy csípőre teszi a kezét. – Most ezt elnézem neked, mert most jöttél, és nem tudod a szabályokat, de ha a mai nap után ilyeneket csinálsz, azért mínuszok járnak – feleli, ahogy int a Jimin mögött állónak, hogy most már igazán elengedheti a vörös hajú fiút, s az úgy is tesz, ahogy továbbmegy a konyha irányába, Jimin meg csak pillogva lesi, ahogy a sosem látott idegen tölt magának egy csészével abból az isteni illatú kávéból. Vajon mennyi idő múlva engedik meg neki, hogy megkóstolja? Mert igazán vágyik rá, de minden bizonnyal egy ideig még kénytelen lesz beérni annak mesés illatával. - De most már szedd a lábad, mutatom a szobát – mondja, és Jiminnek nem kell kétszer mondani, azonnal fut fel, így utoljára még, majd odafent ismét felkapja táskáját, s követi a nőt egészen a folyosó majdnem legutolsó szobájáig. - Ez a kisszoba, elég szegényesen van berendezve, de majd pár holmidat kipakolhatod, hogy otthonosabb legyen – mondja, ahogy Jimin belép az aprócska egyágyas szobába, amin szintén nincs ajtó. A holmiját ledobja az ágyra, majd odalép maga is mellé, hogy jobban szemügyre vegyen pár dolgot. - A mosdónak van egyedül ajtaja ebben a házban, de ezt gondolom, észrevetted. Ez pedig itt van majdnem szemben a te szobáddal, illetve most szeretném megnézni a csomagodat – mondja, ahogy már közelebb is lép a táskához. - Miért? – csúszik ki ajkain a kérdés, mire a nő megáll egy pillanatra, ahogy Jiminre néz. - Édesem, ebben a házban nincsenek titkok – mondja egy lágy mosollyal az arcán. – Csak azt nézem meg, hogy van-e nálad valamilyen pirula, esetleg bármi, amivel árthatsz magadnak vagy másoknak – folytatja, ahogy átnézi a táska tartalmát, de nem talál semmi érdemlegeset, ami ez esetben jó jel, tekintve, hogy Jimin csupán egyszer nézett bele, hogy ugyan mi is van benne. - Szoktad? – néz rá kérdőn. - Bántani másokat? – néz zavarodottan Jimin. - Magadat. - Nem – rázza meg a fejét, s valóban, azon kívül, hogy konkrétan jó úton halad afelé, hogy előbb-utóbb halálra éheztesse magát, nem szokott ártani magának. - Helyes – mondja a nő, ahogy a kezét nyújtja a vörös hajú felé. - Ki volt az a fiú lent? – húzza össze szemöldökét, ahogy még mindig képtelen kiverni a mentafiút a fejéből, főleg, mert irritálja annak aurája. Ki az, aki ilyen erősen fog meg valakit, hisz még mindig érzi ujjai helyét felkarján, s minden eltelt perccel egyre biztosabb benne, hogy nyoma fog maradni, nem túl szép. - Majd mindent szépen elmagyarázunk nektek, csak egy nap türelemmel legyetek, de most add ide a telefonodat, tudom, hogy nálad van – mondja, ahogy továbbra sem ad választ, s továbbra is tartja picit húsos kezeit. - És ha nem akarom? – néz Jimin, ahogy egy lépést hátrál, valóban nem szeretné odaadni neki a készüléket, főleg, mert még egyes ételek kalóriatartalmával nincs teljesen tisztában, és ha nincs nála a telefonja, akkor képtelen lesz megmondani. - Nem kívánságműsor, majd visszakaphatod, ha elég pluszt gyűjtesz – mondja, ahogy sóhajt egyet. – Gyerünk, kérem – fejezi be, s Jimin félő tekintettel adja a nő kezébe a készüléket. – Majd meglátod, hogy lehet nélküle élni – küld még egy biztató mosolyt felé, ahogy lassan távozik a szobából. Jimin pedig ott marad egyedül, teli kérdésekkel és kételyekkel, még mindig száz százalékosan hiszi, hogy ő egyáltalán nem való oda. Pedig pont ez az, ami miatt mégis csak neki lenne a legnagyobb szüksége erre a helyre, a javulásra.
----- CHAPTER BREAK -----
Szépen, csendesen, nem kavarva nagy felfordulást próbálja minden lehetséges módon lefoglalni magát a fiú, de úgy tűnik, hogy minden próbálkozása hiábavaló, képtelen elkergetni az őt körbevevő gondolatokat. Most, hogy itt van, s mindenétől lassacskán megfosztják, ami egy kicsit is értékes a számára, egyre kevésbé érzi azt, hogy fel akar még kelni holnap, hogy van miért végigszenvedni megannyi éhezéssel töltött órát, de aztán hamar eszébe jutnak Taehyung szavai. „A szép emberek sosem esznek. Az igazán boldog embereknek nincs babahája, Jimin." S hiába akarja kizárni eleinte, képtelen rá, s ahogy minden dolga kikerül annak bőröndjéből, s kezei továbbra már nincsenek elfoglalva, agyában ismételten elszabadul az az euforikus érzés, amit az éhgyomor érzete nyújt. Mert ott van a reggeli szelet kenyér s az is, hogy undorítónak érzi magát, hogy tudja, ha most ráállna a mérlegre, csupán azt az ablakon kivágni volna kedve, ami miatt a végén a fejében lévő hang nyer, kétségkívül ismét győzedelmeskedik felette. Nagyot sóhajtva dobja le magát az ágyra hanyatt, ahogy szemeit behunyva gondolkozik el egy pillanatra. Olyan szerencsétlennek érzi magát, nem tudja, mitévő lehetne, hisz pontosan tudja, hogy itt úgy akarják majd belé tömni a kalóriákat, mint amikor a libát tömik. Kegyetlen és embertelen, legalábbis ő teljes mértékben a brutalitást látja benne, hisz hogy van embereknek joga ahhoz, hogy ítélkezzenek felette, hogy megmondják neki, hogy az, ahogy van, az nem jó. Az ajtófélfán való három koppintás az, ami kiszakítja őt a gondolatok tengeréből. Szinte azonnal kapja oda fejét, még szoknia kell majd azt, hogy emberek csak úgy járkálhatnak a szobája előtt, eddig mindig zárva tartotta az ajtaját, hogy még véletlenül se zavarja meg senki, de ez jelen esetben több, mint lehetetlen. Ahogy felül, megpillantja Namjoont, kinek kifejezése láttán nem éppen a legbiztatóbb gondolatok futnak át a vörös hajú fején. Már maga sem tudja, hogy mennyi ideje pakolgathatta a cuccait, de egészen biztosan hosszas szülés volt, hisz minimum háromszor átrendezett minden lehetséges dolgot, csak hogy ezzel is elfoglalja magát. Hátha ez a leheletnyi mozgás is eléget valamennyi kalóriát abból a fél szelet kenyérből. S csak remélni tudja, hogy szobája előtt elhaladva senki sem találta különösnek ezen cselekedetét, hisz Eunha maga mondta, hogy rendezkedjen be. - Mi a helyzet? – néz Namjoonra, ahogy továbbra sem igazán érti annak kétségbeesett arcát. - Ebédidő van – mondja egyszerűen, s ennél egyértelműbb már Jiminnek sem lehetne a dolog, így már minden sokkalta világosabb, mint a nap. Viszont akkor azt nem igazán tudja hova tenni, hogy reggel hogy bírta megenni mégis azt a sok falatnyi ételt, aztán pedig nem úgy kinézni, mint ő: teljesen bepánikolva s szétcsúszva. – Ez vészes lesz. - Azt hittem, te meg akarsz gyógyulni – néz zavarodottan Jimin maga elé, ahogy közelebb lép Namjoonhoz, s hangját is halkabbra veszi, nem hiányzik neki, hogy bárki hallja a kettejük csevejét. - Meg, de nem olyan egyszerű az, de gondolom, erre magadtól is rájöhettél már – mondja, ahogy elereszt egy „köszi szépen, nem segítesz"-féle mosolyt. – Jobban lenni és elveszteni az irányítást nálam nem fér meg együtt, rendben? – túr rövid hajába. - De én jól vagyok – mondja Jimin a legkomolyabb tekintettel. – Tényleg jól vagyok, nem is értem, minek vagyok itt – fordul meg, majd szép lassan kezd fel-alá járkálni a helyiségben, észre sem véve, de ezzel is behódolva a fejében a csinos hangocskának. - Persze, amikor alig tudtad lenyelni azt a szerencsétlen lekváros kenyeret, akkor is tök rendben voltál, nem? – néz rá kérdőn, valóban valamiféle magyarázatot várva tőle. A magas fiú tisztán látja, hogy Jimin még csak a betegsége tényét sem képes elfogadni. Ennyivel ő valóban előrébb jár, mint a narancsos hajú fiú. - Ne nehezítsd meg, Namjoon, tudom, hogy most kurva okosnak gondolod magad, de addig nekem ne prédikálj, amíg te is voltaképpen ugyanahanyadán állsz a dolgokkal – forgatja meg szemét az alacsony, dühvel teli fiú, ahogy kiviharzik a mindig nyitott ajtón a másik mellett, nem is realizálva a dolgot, hogy igazándiból most ismerte be, hogy ugyanazzal küzd, mint a másik fiú. Jimin egy azon emberek közül, aki visszanyeli azt, ami őt bántja, folyton inkább a nyugalmas csendet választja, s még véletlenül sem rontja el a hangulatot heves szavakkal vagy érzelmekkel. Mondhatni, hogy egy türelmes embernek tűnik, ám valójában egyáltalán nem az. Hirtelen kapja fel a vizet, s ha elég sérelem éri, akkor képes egyszerre kifakadni, s mindent a külvilágra zúdítani, s nem számít, hogy hol van, mikor az úgynevezett bomba robban, vagy ki az, akit éppen elküld melegebb éghajlatra, akkor bizony nincs bocsánat a világnak a fiú részéről. Most is, kívülről ridegnek fest, de belül forrong Namjoon szavai miatt, s talán mélyen legbelül pontosan tudja, hogy azért, mert igazságot lát bennük. Ám jelenlegi mentális állapota elutasítja ezen információ befogadását vagy tudatosítását, legalábbis egyelőre. Annyira elborítja agyát a ködös méreg, hogy nem is realizálja igazán, hogy sokkal többen ülnek az asztalnál, mint amennyire számított. Bár mondjuk az összesen hat páciens – vele együtt – és Eunha ül csupán a székeken, akikre pedig kellene számítania, hisz tudomása van róluk. Azt hiszi, biztos csak az új környezet az oka, amit még nem sikerült megszoknia teljesen, egészen biztosan ez tereli el minden figyelmét, még véletlenül sem az, hogy még mindig azon kattognak a fogaskerekek a fejében, hogy mégis ki volt az a mentahajú fiú reggel, és ő hol van. Válaszok nélkül rakják elé az ételt, és elegendő csupán ránéznie, felfordul a gyomra. Az egész étkezőt belengi a húsos spagetti illata, s az asztalnál lévő emberek egyesével kapják meg a saját adagjukat. A tányér tartalma nem nevezhető soknak, sőt talán még normálisnak sem, egyedül Jungkook az, aki azonnal felállva tűnik el a konyhában, s egy perccel később egy púposabb tányérral tér vissza közéjük. Szinte vágni lehet a levegőt, s ahogy Jimin eddig az ételre sem kívánt nézni, ugyanúgy az ismeretlen két lányt sem vette még szemügyre. Pont úgy, ahogy általában szokta. Az iskolájában is mindenki hidegen hagyja, s ha mondania kéne valamit, mégiscsak a fiúkat kívánja kevésbé a háta közepére. Annyira más az ő világa, mint akárkinek az évfolyamán, vagy az egész intézményben, hogy attól is felfordul a gyomra, ha csak rájuk gondol. S bár Daehyun sem tűnik első ránézésre különbnek bárkinél, a kezein lévő kötések egészen másról árulkodnak. Nem kérdez rá, mert tiszteletben tartja őt, s ha igazán őszinte kíván lenni magával, úgy különösebben nem is tudja annyira mélyen érdekelni alig három nap ismeretség után. Viszont most, hogy elméje kicsit kitisztulni látszik, szemei elé kerül a pont vele szemben ülő két ismeretlen lány. Egyikük nevét sem tudja, honnan is tudná, ha senki nem mondta neki, ám mégsem ezen nevek után vágyakozik leginkább. Arra a névre kíváncsi, aminek tulajdonosa valóban lila foltokat hagyott Jimin felkarján. Tudni akarja, hogy tudja, kit kell szidnia. De neve nincs birtokában, sőt, arról a mentahajú fiúról azt sem tudja, hogyan került a házba, mikor senki nem beszélt neki róla. Irritáló. A szemben jobbra lévő széken egy látszólag magas lány ül, s Jiminnek még ránézni is fáj, mennyivel szebb, mint ő, mennyivel karcsúbb. A lányoknak mindig is könnyebb volt, őszintén hiszi ezt, ahogy tekintetét felvezeti karján, s végül megállapodik arcánál. Átlagos, semmi extra, csupán annyi apróságot vél felfedezni, hogy érdekes módon a lány haja nagyon rövidre van levágva, talán még az övénél is rövidebbre, s ébenfekete színnel hullik a lány homlokába. Mindeközben Jimin lassan visszatér a világba, s a másik lányt végigmérve állapítja meg, hogy bizony mindenki elkezdett enni. Hirtelen ragadja meg a villát, ahogy a vele pontosan szemben ülő lány, kinek hátul copfba összefogott barna tincsei most áthullanak válla fölött, felnéz, s ahogy megpillantja az őt vizslató sötét szempárt, beveszi a villáján tartott falatot, s bár nem egy villámsebességgel, de megrágja s lenyeli az ételt. Jimint elfogja a pánik, ahogy ide-oda kapkodja tekintetét a tányérok között, s konstatálja, hogy bizony ő az egyetlen, aki még hozzá sem nyúlt az előtte lévő ételhez. Elcsípi Namjoon pillantását, s szinte azonnal kiolvassa belőle a néma figyelmeztetést, miszerint egyen, vagy legalább tegyen úgy, mintha enne. De Jimin nem reagál elég gyorsan, ahogy elkapja tekintetét a barna hajú fiúról, Eunha dorgáló szempárjával kénytelen szembenézni. - Valami gond van az étellel, Jimin? – kérdezi végül a nő, ám egyáltalán nem a várt sértő hangnemben, csupán őszintén érdeklődik. Ám a vörös egyáltalán nem képes értékelni az iránta mutatott érdeklődését, hisz ezen szavai nyomán egyszerre szegeződik mind az öt másik szempár is lényére. Mintha mindenki azt várná, mikor eszik, mikor szenved ő is velük Mintha mindenki a bukását akarná, elvenni a kontrollt a teste felett, s egyszerre érzi, hogy nehezebben veszi a levegőt, ahogy azon gondolkozik, hogy ugyan mit mondhatna erre. Kénytelen lesz valamilyen ésszerű magyarázatot adni, hogy ugyan miért nem képes még csak az ételre nézni sem, de legfőképpen magát kell meggyőznie. - Csak az van, hogy ebben hús van – mondja, s őszintén, valójában nem hazudik nagyot, hisz eleinte azért kezdett el huzamosabb ideig nem enni, mert otthon nem tolerálták azon döntését, hogy ő tovább nem hajlandó húst enni. S igazából ha belegondol, ténylegesen nem is emlékszik, mikor evett utoljára akármilyen húst. – Én pedig vegetáriánus vagyok – mondja, s fejben máris egy vállveregetéssel jutalmazza magát, amiért ezen állítása szerint a mai ebédet egyáltalán nem tudja megenni. A nő sóhajt egyet, s gondolkozik egy pillanatra, mielőtt felállna, s kiindulna a konyhába. Jimin körbenéz, s mindenki úgy tesz, mintha nem égettek volna lyukat szerencsétlen fiúba a szemükkel az előbb. A nő viszont hamar lép ismét az étkezőbe, s letesz egy italt a fiú elé. - Ismételten, most elfogadom a kifogásod, tudd, hogy végtelenül türelmes ember vagyok, de ezt helyette mindenképpen meg kell, hogy igyad – mondja, ahogy egy poharat is a fiú elé rak. – Illetve erről még mindenképpen beszélünk. Jimin nagyokat pillogva nézi a szeme előtt lévő műanyag palackot, de hiába keres rajta annak tartalmáról bármilyen információt, arról eltávolították a címkét. Viszont most, hogy képtelen már elkerülni tovább az elkerülhetetlent, szépen lassan elkezdi meginni a kapott folyadékot. Hagyva, hogy ahogy az lecsúszik torkán, minden cseppjével növelje a benne lappangó bűntudatot s önundort. Émelyegve áll fel végül percekkel később az asztaltól, s már képtelen ellenállni a dolognak, nem tudja nem észrevenni, hogy Namjoon mennyire higgadt úgy nagyjából mindig. Hogy nem stresszeli magát azon, hogy megint evett, s képtelenség ezt lemozogni, ebben a házban nem lehet. Utánamegy, s csuklóját elkapva húzza a saját szobája felé, de ajtó hiányában nincs mit becsapnia maga mögött. - Hogy csinálod? – kérdezi Jimin, ahogy elengedi Namjoon csuklóját. - Mit? – néz kérdőn rá. - Eszel, és nem tűnsz úgy, mint akit ez különösebben zavarna – fűzi karjait össze mellkasa előtt, ahogy újra tetőtől talpig végigméri a fiút. - Jimin – sóhajt a barna hajú fiú. – Én nem anorexiás vagyok. Ha tehetem, inkább nem eszek, mert tudom, hogy ha eszek, akkor rengeteg szart hozok azzal a nyakamba, de tudok vele élni, mármint az evéssel – néz rá, s Jimin egyre jobban nem ért az égvilágon már semmit sem. – Bulimiás vagyok – mondja még. – Most viszont, ha megbocsátasz – mutat ki a szoba ajtaján, egyenesen a mosdó felé, s keserédes mosolyra húzza ajkait, ahogy eltűnik annak ajtaja mögött. Jimin pedig ismét ott van hagyva ebben a nyomorult szobában, s legszívesebben sírna, keservesen bőgne attól, amit az éreztet vele, hogy ennie kellett, s nem tehet ellene semmit. De nem teszi, egyszerűen nem teheti, nem engedheti meg magának ezt a luxust. Ebből is látszik számára, hogy a lányoknak mindig könnyebb, őket senki sem ítéli el egy árva könnycseppért sem, s Jimin nem mutatkozhat ennyire gyengének, még saját önvalója előtt sem.
----- CHAPTER BREAK -----
Kényelmetlenül érzi magát, ahogy cipőtlen lábfejét maga alá húzva ül törökülésben az egyik egyszemélyes fotelban, ahogy a nappaliszerű helyiségben eluralkodik a csend. Nagy levegőt vesz, ahogy továbbra sem szakítja el tekintetét a még valamivel ügyködő nőről, de hiába néz éjfekete szemeivel, valójában nem lát semmit. Tipikusan fókuszál ki az életéből, hisz a jelen történés az valóban nem olyan érdekes. Hisz igazándiból nem is történik semmi, amíg a saját elméjén kívül van. Míg nem gondol a kalóriák összességére, amit a héten fogyasztott, ha nem agyal azon, hogy hányat mutat majd a mérleg, ha mindezt kiűzi fejéből, mi marad benne? S pont ez az, hogy ténylegesen az a semmi az, ami ezek mellett ott lapul agya egy eldugottabb szegletében, bezárva. Mert a semminek nincs értelme, értelmetlen bolyongás, ahol azt sem tudod, hogy valójában te ki vagy, nemhogy azt, hogy ki a másik, vagy akárki, aki körbevesz téged. S mindez által a nagy üresség által te is egy nagy semmivé válsz. Céltalan vagy, csak lézengő szellem vagy a társadalom szemében. Se nem munkaerő, se nem hasznos bárkinek is, vagy forradalmas, semmi vagy. S ez az, amiért Jimin annyira erősen ragaszkodik minden egyes porcikájával ahhoz, ami a fejében van. Mert végül is az nem semmi, sokkal inkább valami toxikus, de ezt ő realizálni képtelen. Egy torz képet lát magáról, amit nem is magáról alkot tulajdonképpen, hanem arról a dologról, ami fejében motoszkálva sosem hagyja egyetlen pillanatra sem nyugodni. Szemei előtt játszódik le az élet, pont, akár egy színdarab, de minden eltelt perccel világosabbá válik számára, hogy ez nem egy játék, ez a kegyetlen valóság. Mégpedig az a realitás, miben egy Eunha nevezetű nő most leül vele meg a többiekkel nagyjából szemben, s kisöpri szeméből fekete tincseit, mibe az idő ezüstös szálakat hintett. Felnéz rájuk, Jiminre néz, s olyan érzése támad a fiúnak, mintha elkezdene eltűnni. Ezt szeretné, eltűnni örökké innen és az összes probléma elől. - Szóval – kezdi a nő –, ez lenne az első közös terápiánk, de most ne nevezzük még ennek szerintem – ereszt el egy mosolyt. – Vannak közületek, akik ismerik egymást, és hármótokkal már egyszer csináltunk egy ilyesmit, de most, hogy úgy tűnik, ez a létszám állandó lesz, szeretném ezt megismételni. A lényege a dolognak, hogy most még semmit nem fogunk csinálni, de később is csupán beszélgetni. Viszont a mai napon arra kérek mindenkit, hogy mutatkozzon be a többiek előtt, ismerkedjünk össze, mert előbb vagy utóbb úgyis kénytelenek lesztek, ha ennyi ideig egy házban fogtok élni – mondja még, ahogy összefűzi ujjait maga előtt. - Mennyi ideig is pontosan? – szólal meg az egyik ismeretlen lány, kinek hosszú haja most félig eltakarja barna íriszeit. - Ez mind rajtatok áll, de majd ezekre is kitérek később – mondja neki türelmes, nyájas hangon, ahogy az említett is bólogatni kezd. – Akkor most megkérlek, Seo, hogy kezdd el a kört – mutat felé, ahogy a lány nyelve csattan egyet, s ismét apró bólintással nyugtázza a nő szavait. Jimin látja rajta, hogy nem kényelmes neki magáról beszélnie, s valóban így is van. - Hát, hogy is kezdjem? – nevet kínosan, ahogy a mellette ülő lányra tekint, aki egy biztató mosoly mellett apró kezeit is megszorítja bátorítás végett. – Minseo vagyok, de a Seo-t használom, nem érzem fontosnak, hogy elmondjam, mennyi idős vagyok, a kor úgyis csak egy szám, nem? – nevet picit ismét, ezúttal már őszintébben. – Nagyon szeretem a lovakat, régen egy kis farmon laktam, ahol voltak lovak, de végül onnan el kellett költöznünk. Szeretem a zenét, de igazából minden hangszerhez béna vagyok, szóval csak hallgatom – mondja még, ahogy érezhetően kezd kifogyni a mondandójából, így vet egy segélykérő pillantást Eunhára. - Rendben – mondja. – Esetleg még valami? Miért vagy itt? – kérdezi finoman, ügyelve arra, hogy nehogy belegázoljon a lány lelkivilágába. - Uhm – mondja, ahogy egy pillanatra elkerekedik a szeme, de hamar ismét normális kifejezést varázsol magára. – Ami azt illeti, mert nem tudok leállni? – néz kérdőn ismét Eunha irányába. - Kezdetnek megteszi, köszönjük az őszinteséged, Seo – mondja, ahogy mosolyogva néz fel. – Ki szeretné folytatni? - Majd én – egyenesedik fel egy kicsit az egyik szófán ülő fiú, akit korábban már volt szerencséje látni Jiminnek. – Jungkook a nevem, és sokat eszek, ha valaki keresne napközben, a konyha egy remek első tipp lehet – mondja, ahogy páran a helyiségben halkan eleresztenek egy nevetést. – Tényleg – mondja. – És aztán szerintem én vagyok itt legrégebb óta, de ez nem jelent semmit, nem azért mondom, hogy bárkit megsértsek vele. Ja, és szeretek beszélni, igazából ezzel a sok dumával leplezem, hogy amúgy elég erősen szeretnék meghalni, de dolgozom az ügyön – mondja, ahogy egyre lassulnak szavai, s mondandója végére ajkain megjelenik egy halvány mosoly. – De legalább éhen nem fogok halni, nem? – vakarja meg tarkóját, ahogy Eunhára vet egy pillantást. - Jungkook oppa nagyon vicces szokott lenni – mondja a hosszú hajú lány egy szomorkás mosollyal az ajkain. – Remélem, hamar jobban lesz. - Köszönjük a bizalmat – mondja a nő, de nem teszi fel ugyanazt a kérdést újra, csupán tekintetével állapodik meg Namjoonon. - Namjoonnak hívnak, tizenkilenc éves vagyok, ez az első lyukas évem az iskolából, és nehéz nem arra gondolni, hogy mennyi mindenről maradok le. Egy éve kezdtem szétcsúszni, azt hiszem, rosszkor voltam rossz helyen, de szerencsére otthon támogatnak – mondja, ahogy megáll egy apró szünetre. – Már amennyire egy bulimiás gyereket lehet bármilyen önálló gondolatában támogatni. - Ne így fogd fel – kezdi azon nyomban Eunha. – Végtelenül értelmesnek tűnsz, és biztos vagyok benne, hogy nagy szíved van, illetve az, hogy itt vagy, már egy előrelépés, nem igaz? – kérdezi. – Csupán türelemmel kell lennetek, és tisztelni magatokat és a többieket, elsőre ez is tökéletesen megteszi – fejezi be, s Jimin megint érzi, hogy elveszti az érdeklődést, s mondhatni nincs is ott teljesen lélekben, ameddig a mellette ülő Daehyun meg nem érinti a vállát. - Folytassam? – kérdezi, majd a kapott bólintások erősítik meg benne, hogy bizony most ő van soron. – Jimin vagyok, végzős gimnazista lennék, ha nem itt lennék, szeretek rajzolni – kezdi, ahogy nem tudja, hogy milyen egyéb sabloninformációt közölhetne még a többiekkel, amivel nem árul el magáról tulajdonképpen semmit. Mert a fejében lévő valami, ami nem semmi, az csupán addig maradhat valami, ameddig az csak az övé, s nem engedheti, hogy az semmivé váljon. - Miért vagyok itt? – teszi fel magának először a kérdést, megforgatja a szavakat ajkai közt, s gondolkozik egy percre, ahogy hosszasan lehunyja szemeit. – Koffein-túladagolásom volt, azt hiszem, ezért vagyok itt – mondja végül. - Rendben, miért vagy vegetáriánus? – kérdezi a nő érdeklődően, s szavaira a többiek szeme is egyszerre csillan fel. - Én csak eszméletlenül tisztelem az állatokat, és nem ételként tekintek rájuk – mondja. – Mindenki megérdemli, hogy ne vegyék el tőle az életét. - Érdekes – mondja. – Majd később szeretnénk még hallani efelől – mosolyog felé, s Jimin megnyugszik, hogy csupán ennyit kérdez tőle. - Az én nevem Sujun, már évek óta, sőt tulajdonképpen gyerekkorom óta küzdök ezzel, eleinte csak anás voltam, de mind tudjuk a mondást, miszerint ana és mia legjobb barátok, és sajnos sokszor beleestem ugyanabba a hibába. Itt úgy érzem, együtt könnyebb lesz ezt az egészet leküzdeni, már bennem van az akarás, csak – áll meg egy pillanatra –, tudjátok. És amúgy tizenhat vagyok, hobbim a számolgatás – mondja, ahogy vicces arcot vág hozzá, s pár személynek a szobában mosoly kerül arcára, ahogy a magas rövid hajú lánynak is. Hisz annyira nehéz s komoly dolgok ezek, hogy ahhoz, hogy ne roppantsa őket egyenként szét, ahhoz kénytelenek néha nyersen kimondani dolgokat, s elmondani egy-két viccet. Ezzel védik magukat a rideg valóság ellen, amivel talán egytől-egyig rettegnek szembeszállni. S ez az ő legnagyobb gyengepontjuk: nem tisztán átlátni a helyzetet, csupán egyetlen perspektívát figyelembe venni. Ezért tűnhet úgy, hogy ha elhagynák a hangokat a fejükben, s az azok által teremtődött rossz szokásokat, hiába érzik úgy, de nem semmi az, ami maradna. Csupán egy másik önmaguk, s előttük áll az élet, hogy megtalálják a jobb valójukat. - Akkor azt hiszem, csak én maradtam – szólal meg Daehyun. – Ha jól értelmeztem, akkor te depressziós vagy, ugye? – mondja Jungkook felé, s egy pillanatnyi meglepettség után bólint a fiú. – Nos, az enyém is valami olyasmi, csak nekem vannak még ezek a csúnya, csúnya hangok a fejemben – hunyja be szorosan szemét is. – És ezek rossz dolgokat mondanak nekem. Ezen kívül próbálom az elmúlt pár napban a dolgok pozitív oldalát nézni – tűri füle mögé a most kiengedett haját. – Tekintve, hogy majdnem meghaltam, és valahogy örülök, hogy még nem – húzza össze szemöldökét, mintha maga sem értené, mit mond. – Emellett pedig vannak falórohamaim is, és a gyomrom nem mindig képes tolerálni – húzza ajkait egy szomorú nem valódi mosolyra. - Köszönöm mindenkinek az őszinteséget, és bár lehet, hogy nem érzitek, de ezzel is tettetek egy lépést a gyógyulás felé – mondja Eunha, ahogy körbetekint a helyiségen. - Tehát említettem az új jövevényeknek, hogy ismertetem ennek a háznak a szabályait, de ehhez tudnotok kell, hogy minden a ti érdeketeket szolgálja – kezd bele. – Az alapvető bizalmunk a tiétek, egyelőre, de amint trükközni próbáltok, ez nem lesz így. Nem ti vagytok az első páciensei sem Kim doktornak, sem pedig nekem, ne nézzetek minket hülyének, kérlek. Most, hogy ezt tisztáztuk, elmondanám a rendszerét a dolognak – tart kis szünetet. – Úgymond egy pontrendszer működik, pluszok és mínuszok vannak, és az ennek az egésznek a lényege, hogy motiváljanak titeket az életre. Ha sok pontod van, heti egyszer mozoghatsz valamit például, vagy kiválaszthatod, hogy mit szeretnél enni, kaphatsz kimenőt is, jöhetnek hozzád látogatóba, és a lista tulajdonképpen végtelen. A dolgok, amikért pluszok járnak, pedig majd úgyis időközben kiderülnek, viszont amit a helyetekben kerülnék, az a hányás és a nem evés – néz körbe. – Illetve ha ártotok magatoknak. Bárkinek bármi problémája akad, nyugodtan jelezze nekem, de ha bennem nem is bíztok még meg, egymásnak, csak ne nyeljétek le a békát. És ha mégis bekövetkezik a baj, és azelőtt szóltok, mielőtt észrevennénk, akkor abból nem lesz akkora baj, de a mi türelmünk is véges, ezt egy-két alkalomnál többször nem érdemes eljátszani, mert következményeket vonhat maga után. - Maga és még ki? – teszi fel a kérdést Namjoon, s pont abban a pillanatban lép be a helyiségbe egy nyolcadik személy. - Engem ne magázz, Namjoon, értékelem az udvariasságodat, de inkább mindenki tegezzen – mondja, ahogy körbenéz, s meglátja az ajtóban a mentahajú fiút. - És igen, ameddig el nem felejtem – int az említettnek, hogy menjen közelebb. – Ő itt Yoongi, az ő hivatása voltaképpen ápoló, de ő most segíteni van itt, illetve megfigyelni, ugyanúgy kezeljétek, ahogy engem és egymást, tisztelettel – mosolyog, ahogy ezennel minden szem a nem túl magas mentahajú fiúra szegeződik. S Jimin elveszik a tömegben, ahogy már nem feltűnő, ahogyan a másikat végigméri, hisz mindenki más is ugyanígy cselekszik. Annak kifejezése nem mutat sokat a fiúból, s Jiminnek hiába vannak meg az övéhez hasonló blokádjai, zavarja. Zavarja a tény, hogy ő nincs a bemutatkozásra kényszerítve, hogy róla nem tudnak meg semmit. Olyan távolinak tűnik, s pont ez az, ami miatt Jimin még mindig képtelen nem rá nézni. Hát ő volt az korábban, aki megállította. S egyszerre érzi magában azt, hogy az ott benne lappangó semmi egyszerre kezd átalakulni valami mássá, s ez egy kicsit megrémíti, hisz fogalma sincs, hogy miért.
----- CHAPTER BREAK -----
Egyszerre érzi magát úgy, hogy csapdába esett, nem jut elegendő levegőhöz, s ő sem tudja, hogy mihez kezdhetne magával, ez csak a szokásos problémája. Még szerencséje szegény fiúnak, hogy valakinek ki kell vinnie a szemetet, hisz ha ez nem lenne, úgy érezné, a ház falain belül elvesztené a fejét. A zsákba ugyan nem néz bele, de az elég jellegzetes rothadásszagot áraszt magából, ezért inkább nem is kíváncsi a tartalmára. S akármilyen undorító is az a zacskó, szinte önként jelentkezik, hogy bizony ő majd kiviszi Jungkook helyett a szemetet, mert csak arra tud gondolni, hogy valamit tennie kell az aznapi ebédje és reggelije ellen. Ez pedig, ha csak egy kevéske mozgás is, de a semminél mégiscsak több, nemde? Az előkert kövein szépen végighalad a különböző bokrok és egyéb haldoklóban lévő növények mellett, ahogy a őszi levegő kellemesen ér szabad bőrfelületéhez. Legalábbis ahhoz, amit nem takar a jelenleg viselt, egyik kedvenc kapucnis pulóvere. Emlékszik még az időre, mikor vették a húgával közösen, s neki is ugyanolyanja van. Ez viszont már régen történt, még azelőtt, hogy Jiminre minden rászakadt volna otthon. A kék-fehér textília azóta lóg rajta, mert azon a délutánon változott meg minden, igazándiból az a nap felelős mindenért, azért, aki lett, azért, amije van, és azért, aki sosem lesz. S elképesztő, hogy egy apró mozzanat mennyire képes mindent megváltoztatni az ember életében. Igazából Jimin maga már bele sem akar gondolni abba, hogy mi lett volna, ha. Az ábrándozás, találgatás nem az ő műfaja, nem ringatja magát édesded álmokba. Nem kívánja, s egyszer sem kívánta azután, hogy bárcsak ne mondta volna el, bárcsak csendben maradt volna. Ennyi tisztelete saját maga iránt akkoriban is volt, s még ezen ponton az életében is van. Sok ideig tartott neki, hogy végre ne meneküljön magától s attól, aki, hanem elfogadva azt kiteljesedhessen az élete. Igen ám, de a jelen eset a tökéletes példa, hogy az, hogy egyszer megtalálod egy hiányzó részed, azt jelenti, hogy azt, ami már megvan, nem vesztheted el útközben. Nem voltak miértek, nem mondtak azután a nap után semmit, egyszerűen mindent fájdalmas csend tölt ki a Park házban, a fiuk olyat mondott nekik, aminek muszáj a négy fal között maradnia. Ami pár atyai pofon indokává válhatott, ami miatt teljesen máshogy kezelik a mai napig szülei a fiút. Egyetlen bűne a világ ellen szellemi nyitottsága, s az a tény, hogy bizony a ő nem arcokba s nem is nemekbe vagy testekbe szeret bele, hanem lelkekbe, abba, amilyenek az emberek valójában, az fogja meg őt, s nehezen ereszti. Mert Park Jimin pánszexuális. S az egyetlen apró tett, mikor ezt szülei tudtára adta, ez volt a pont az életében, ahol minden teljesen a feje tetejére fordult. A kedves, édes, nyitott fiúból nem más lett, mint egy, a külvilág felé bizalmatlan, teljességgel apatikus személy jól felépített falakkal s egy hanggal a fejében, ami egyre csak azt harsogja, hogy nem elég jó, hogy az étel bűn. Ez az ő átka s tragédiája, ezért ragad ezen ház falai közé, hisz ez az, amit tennie kell, megint nincs választása. A tény pedig, hogy érzi, ahogy a gondosan dédelgetett kontroll lassan csordogál ki kezei közül, csak idegességgel és dühvel járatja át apró testét. Hevesen csapja le a kuka tetejét, ahogy megfordulva egy teljesen váratlan emberrel találja szemben magát. Tetőtől talpig végigfuttatja tekintetét a fiún, ahogy megállapodik arcán, s ismét elfogja egyfajta szorongás, ahogy realizálja: Taehyung van szemei előtt. - Visszatértem – vigyorogja a fiú, ahogy mit sem törődik a ténnyel, hogy Jimin hamarosan idegösszeroppanást fog kapni. - Bassza meg, Tae, nem jöhetsz csak úgy ide – viharzik el, ahogy körbekapja a tekintetét, majd konstatálja, hogy nincs senki a környéken, s int a fiúnak, hogy mihamarabb kövesse őt a hátsó udvarra, és csak reménykedni tud, hogy az egy picit eldugottabb lesz. S szerencsére valamelyest beigazolódik, amit kíván, s a hátsó kertbe érve már kissé lenyugodott szívveréssel pördül meg saját tengelye körül, s fordul a magas fiú felé. Valahogy rá sosem tudott úgy tekinteni, nem megy neki, hisz hiába valóban gyönyörű, s hiába akar olyan lenni kicsit kimondatlanul, mint ő, sosem találta gyönyörűnek belülről, s ez a mai napig változatlan. Egyszerűen néhány szava hiába csupán a kemény igazság, mégis az eltelt idővel egyre jobban kezdenek hasonlítani a fejében visszhangzó démonaihoz. Az egyetlen különbség az, hogy Taehyung a leghangosabb mind közül, mert ő nem a fejében van. Néha Jimin sem érti, miért barátkozott a legelején a Taehyunggal, s most is inkább csupán a megszokás az, ami nem engedi őket szabadulni egymástól. Néha olyan érzése van a narancsos hajú fiúnak, hogy Tae igazándiból nem is az ő barátja, sokkal inkább a fejében lévő hang cinkosa, s annak bajtársa, mintsem az övé. - Ilyet ne csinálj! – mondja Jimin, ahogy attól tart, hogy a fiú ront majd az itteni helyzetén, s máris mínuszokkal indul. Semmi kedve szenvedni azért, hogy egyáltalán ne pozitívba nyúljon a számlálója. - Te meg nem maradhatsz itt – mondja. – Mindent elvesznek tőled – néz a fiúra, ahogy tekintetében egy sötét csillanás az, ami egy pillanatra megijeszti Jimint. - Nem lehet, muszáj maradnom – mondja a vörös, ahogy a fejét rázza. - Meg akarsz hízni megint, nem igaz? – néz Jiminre, s szavai csupán még egy nyomós indokot adnak a fiúnak, hogy akár most azonnal hátat fordítson Taehyungnak, de mégsem teszi, képtelen rá, s érzi, ahogy egy pillanat alatt törik el a gát, amit egyedül a barna hajú tud időről időre megrepeszteni. Kihasználja, hogy szavai által hatalma van a Jimin felett, s ugyan nem a teste, hanem az elméje felett. - Miről beszélsz? – néz zavarodottan Jimin, ahogy próbálja kerülni a témát, s úgy tenni, mintha nem hallotta volna. Adva egy esélyt a másiknak, hogy ne mondja ki azokat a szavakat, mik a kelleténél jobban megérintik a fiút. - Akkor sosem leszel olyan, mint én – mondja, s ezzel együtt egy keserédes mosoly jelenik meg arcán, mi diadalittas is egyben. Pontosan tudja, hogy milyen pontot talál el, s a kapott reakció csak még jobban megerősíti benne: sikerült olyat mondania, amin az alacsony fiú annyira meglepődik, hogy hirtelen megszólalni sem tud. Honnan tudja? Ez merül fel legelőször Jimin elméjében, hisz sosem mondta neki, egyetlen árva szót sem ejtett Taehyungnak olyasmiről, hogy olyan akar lenni, mint ő. Mégsem hazugság, valóban igazak a szavak, de így kimondva őket, csak így szembesül Jimin is vele, hogy mennyire beteges is a gondolatmenete. Csupán lassan könnyektől csillogó pillantással nézi végig, ahogy Taehyung egy vállrándítás után eltűnik a szeme elől. Neki pedig kell egy perc, hogy ne szaggatottan vegye a levegőt, s továbbra is bent tartsa könnyeit. Leül a hátsó terasz lépcsőjére, s úgy próbál mélyeket lélegezni, ahogy szíve lüktet fülében. Tenyerébe temeti arcát, s maga sem tudja pontosan, mennyi ideig marad így. - Ugye nem hánytál bele? – érkezik egy hang felülről, s ahogy egy másodpercre feltekint, Sujunt pillantja meg, aki most a terasz felé helyezett tetőszerű dolognak a tartóoszlopához támaszkodik, ahogy valamit kutat pulóvere zsebében. - Tessék? – rázza meg fejét Jimin, ahogy próbálja az előbbinek minden nyomát eltüntetni arcáról. - A szemétbe – mondja kicsit lassabban. – Mert megnézik – előhúz egy szál cigarettát a zsebéből, s egy apró öngyújtó segítségével lobbantja lángra a nikotinrúd végét. - Nem? – emeli fel hangját a feltételezésre, ám ha belegondolna, annyira nem is áll távol a valóságtól. Viszont maga a tény, hogy Jimin képtelen meghányatni magát, az egészet elég lehetetlenné teszi. - Csak elég sápadtnak tűnsz – mondja a lány, ahogy mélyet szív a cigarettából, s Jiminben egyre erősebbé nő a vágy, hogy maga is rágyújtson, de nem teszi, nem hagyja a gondolatot elég mélyre futni. Pontosan tudja, hogy elveszik a varázsa, ha sokszor ahhoz nyúl. Ezt pedig lehetőleg szeretné elkerülni. - Ne érdekeljelek – mondja hevesen. – Különben sem tudom magam meghányatni – húzza el a száját, ahogy feláll, hogy távozzon. - Hé-hé – kezdi. – Én nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek. Bassza meg ez az egész ház, nekik sem kéne – szívja meg újra az ujjai közt lévő cigarettát, ahogy tekintetében egyértelműen csillan az a Jimin számára kísértetiesen ismerős öngyűlölet, amit a tükörben szokott viszontlátni. - Te nem akarsz... – tart egy szünetet, hisz maga sem tudja, hogyan is mondhatná –, tudod, enni? – néz rá Jimin kérdőn, és, aztán akaratlanul is összefutnak szemöldökei a lány reakciójára: Sujun elneveti magát. - Jót vicceltél, pici fiú – rázza meg a fejét, ahogy csak még jobban megnő mosolya, s egy utolsó mélyet szív a cigiből. - Most komolyan az orrom alá dörgölöd, hogy alacsonyabb vagyok? – kérdezi sértődötten Jimin, el sem hiszi, hogy ennek a lánynak honnan van ennyi... önbizalma. – Egy kis tiszteletet mutathatnál, hisz idősebb vagyok nálad! – fakad ki. - Persze – mondja, ahogy ráfújja a füstöt. – Nyugalom, na. - Ezt szabad egyáltalán? – kérdezi, ahogy egyre csak azon van, hogy elhessegesse az orra közelébe kerülő kisebb füsttengert. – Mármint cigizni. - Hát, nem mondták, hogy nem lehet – rántja meg a vállát. – Meg különben is, a nővérke is szokott kijárni. - Yoongi? – emeli fel picit hangmagasságát öntudatlanul is a mondatra, hisz Yoongi fiú, miért hívja nővérkének? - Ja. - De ő nem fiú? – néz maga elé elbizonytalanodva. – A hangja elég férfias – csúszik ki a száján, ahogy eszébe jut a délelőtti találkozásuk. - Hát, akármi is, nőiesebb, mint én – emeli fel fél szemöldökét, ahogy elnyomja a földön az elszívott cigarettát. – Mindegy, visszatérve: megtanítsalak? – néz rá felcsillanó tekintettel, s Jimin nem tudja hova tenni a lányt, egyszerűen körbelengi egy bizonyos különös légkör. - Mire? - Hányni – mondja úgy, mintha arról beszélne, hogy megmutatja Jiminnek, hogy hogyan kell fütyülni. – Amikor csak akarsz – fejezi be, s egy egyáltalán nem bizalomgerjesztő mosolyt küld a fiú felé. - Nem igazán érdekel – rázza meg Jimin a fejét, ahogy elhúzza ajkait. Nem egy rémtörténetet hallott már élete során, hogy miket képes művelni az ember szervezetével a rendszeres hányás, s neki ez nem szükséges ahhoz, hogy uralja a testét. Legalábbis még nem. - Azért szólj, ha meggondolnád magad – mondja még, ahogy az odakinti sötétségből a narancsos hajú fiú visszalép a ház immáron őt kevésbé szorító falai közé. Vesz egy mély levegőt, ahogy feltrappol az emeletre, s amint látja, hogy a fürdő éppen szabadon áll, úgy dönt, hogy azt birtokba véve szeretné meglelni a pillanatnyi nyugalmat a világ elől, s amint beér, magára csapja az ajtót, s ismételten csak a mosdókagyló fölé támaszkodik. Az este leszáll a fiúra, s ahogy a nap sem látszik többé, úgy a mai napi tartása is odavész a világító koronggal együtt. Ugyan nem erednek meg könnyei, de az undor, amivel saját testét kezdi méregetni, talán a lehető legrosszabb eshetőség jelenleg. Egész nap nem szembesült magával, hisz ha jól figyelte meg, márpedig jól figyelte meg, akkor az egyetlenegy tükör a házban az éppen az, ami előtt most is állva próbálja összeszedni a gondolatait, s nem azt látni a tükörben, ami miatt legszívesebben puszta ököllel törné szét. Ő nem akar mást, mint irányítani. Ennyit szeretne, érezni újra azt az eleinte elviselhetetlennek tűnő éhséget, azt a mámort, amit az ad neki, hogy a saját maga döntése az, hogy nem ad ételt testének. Nem ad ételt, azért, mert így fizikai valója bizonyítja neki s a külvilágnak is azt a tényt, hogy ő van irányításban. Ez a harc már rég nem arról szól, hogy elég vékony-e, mert ebben az istenverte helyzetben, ahol az ember már-már tíz kalóriákkal dobálózik nap mint nap, itt nincs már olyan, hogy elég vékony, egyszerűen nem létezik. Ami egyrészt azt is jelentheti, hogy sosem érheti el igazán a célját, mindig csak tovább és tovább van, és menni kell előre. Ez már réges-régen nem a Jimin választása, s bár ő ezt nem tudja, de pont ugyanígy már réges-régen nem ő van kontrollban sem. Az ajtón való kopogás az, mitől a fiú kissé szaggatott levegőt vesz, s végre magára tekint. A tükörben látja arcán legördülő legördülő könnycseppeket, mik a görcsös sírás miatt kerültek oda. Szipog egyet, ahogy hallgatja a faajtón túlról érkező ismerős hangot, minek lágy csengése most érthetetlen módon nyugtatja meg valamelyest. - Minden oké? – kérdezi Yoongi az ajtó másik felén, ahogy Jimin közelebb lépve a falaphoz, remegő kezekkel nyúl a kilincsért, s a másik mondata közepén dönt úgy, hogy lenyomja azt. – Ajtócsapódást hallottam, és... És abban a pillanatban, ahogy a fehérre mázolt lap elkerül kettejük közül, Jimin nem tesz mást, mint könnyes szemekkel néz a mentahajú íriszeibe. És érzi, egy pillanat alatt gyökerezik lába a földbe, s mintha nyelve is megnémulna, a szavak mind a torkán ragadnak, ahogy pulóvere ujjával törli le az orcáját áztató könnyeket, egyenesen a reményteljes feledésbe.
----- CHAPTER BREAK -----
A reggeli szürkület lassan eltűnik a ház körül, ám ezzel ellentétben Jimin lelke még mindig háborog. Egyetlen szerencséje, hogy alvás közben nem kattog agya feleslegesen olyan dolgokon, amik csak az őrületbe kergetnék. Nem gondol sem az ételre, sem a tegnapra, sem a lassacskán előtte álló mára. S arra sem gondol, ami előző este történt vele. Feje üres, a mentahajú fiú képe már nem lebeg szemei előtt, mint ahogy az közvetlen elalvása előtt történt. Nem gondol arra, hogy egy mély levegőt véve ment el a másik mellett, mindössze annyit mondva: „jól vagyok". S Yoongi sem most jött le a falvédőről, a fiú puffadt s pirosas szemei mellett annak elcsukló hangja is pontosan bizonyította szavainak teljes ellentétét. Nincs jól, s ez egyértelműen látszik a fiún, és Yoonginak fáj a szíve Jiminért. Nem ismeri, de ismeri a betegségét, hisz már sokszor találkozott vele ápoló lévén a kórházakban. Viszont az évek során azt is megtanulta, hogy ezek az emberek nem kérnek a sajnálatból, s az a helyzet, hogy ő azzal is tisztában van, hogy ameddig maga az illető nem akar gyógyulni, addig majdhogynem minden felesleges. Egyértelmű hazugsággal hagyta ott a másikat Jimin, úgy érzi, semmivel sem tartozik neki, se magyarázattal, se különbbel. S ezzel nemcsak a mentahajú ápolót vágja át, hanem magát is. Hisz ha ezt jónak lehet nevezni, akkor el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az, mikor már rossz a helyzet. De ő Yoongival ellentétben elhiszi saját szavait. Jól van. Jimin szobájának ajtajában állva töpreng most az ápoló, hogy hogyan is teljesíthetné a kapott feladatát ezen a reggelen, mikor az előző este tisztán látta a jelenleg még mély álomban lévő fiú szemeiből áradó sötétséget, azt a könnyekkel áztatott halálvágyat, vagy legalábbis az azzal való szembekerülés vágyát. S fejét az ajtófélfának támasztva pillog még egyet, s vet egy utolsó álcázatlan pillantást a nyugalmasan alvó fiúra. Nem tudja, mióta nézi, de valamit talál, ami Yoongit teljesen a bűvkörébe vonja benne. Nem ismeri, mégis olyan, mintha a kezdetektől fogva tudná, hogy ki is ő. Ez butaság – rázza meg fejét, ahogy egy féloldalas mosollyal elkerget minden fejében kavargó gondolatot, s betudja mindezt annak, hogy ő is megélte ezt a kort, s ha kívánhatná, ezek az évek lennének az életében, amiket tiszta lappal kezdene, az a kor, amiben éppen a narancsos hajú fiú az igazak álmát alussza. Odalép hát ágyához, s finoman keltegetni kezdi a fiút, hogy aztán Jimin lassacskán kinyissa pilláit, s meglepődjön azon, amit a félhomályban lévő szobában látni vél a másikból. Hamar felül, s arcát megdörzsölve gondolkozik azon, hogy vajon szeme világa előtt valóban azt látja, amit gondol, vagy csupán elméje űz vele gonosz játékot. De ahogy egyre magához tér, realizálja, hogy valóban Yoongi áll az ágya mellett. - Mit keresel itt? – kérdezi álmos, kissé rekedt hangon, ahogy ásít egyet. - Eunha kérte, hogy végezzek el rajtad pár alapvizsgálatot – mondja Yoongi, miközben tovább nézi, ahogy Jimin lassan felkel az ágyból, s feloltja a villanyt. S amint ez megtörténik, Yoongi szembesül egy kissé félrecsúszott pizsamafelsős, kócos hajú, álmos, még az előző esti sírástól puffadt szemű Jiminnel, s ekkor érzi úgy, hogy látja az igazi valóját a fiúnak. Legalábbis egy részét. Mindig is tudta, hogy az ember igazi önmaga s valója akkor mutatkozik meg a legtisztábban, mikor vagy fáradt, vagy pedig ittas állapotban van, vagy ha nem is így van, valahogy lát benne igazságot. S Jimin így csupán még jobban egy bizonyos valakire emlékezteti. - Még fürödnöm kell – mondja, ahogy pár ruhát szed össze a kezei közé, s valóban, az előző nap folyamán végül fürdés nélkül feküdt le, amit nem szeret, így minél hamarabb meg akar most szabadulni a testéhez ragadó mocsoktól. - Szólj, ha végeztél – mondja az ápoló neki kedves hangon, ahogy Jimin egy bólintással jelzi, hogy rendben van a dolog, s még nagyokat ásítva tűnik el a fürdő ajtaja mögött. Az egyetlen helyre, ahova ebben a házban esélye van menekülnie. Ismét csak hátát támasztva a hűvös falapnak hunyja le a szemeit, ahogy egy mély levegőt vesz. Reggel van még, ki tudja, valójában hány óra, s neki semmi kedve ismét egy magával lefolytatott harccal kezdeni a napot, így továbbra is lehunyt szemekkel fordul el a tükörtől, s úgy kezdi el magát megfosztani a vékony anyagú pizsamájától. A fürdőkabinba belépve mintha még mindig aludna, hagyja, hogy a megeresztett forró víz szépen lemossa róla az előző napi fáradalmakat s küzdelmeket. Úgy érzi utána, valamelyest sikerült kitisztítania elméjét, s ezennel már a fejében kavargó gondolatok nélkül húzza magára a tiszta holmikat, s ezek után pillant csak fel, majd akaratlanul is végigfuttatja magán tekintetét. Arcára pillant, mit finoman keretbe vonnak a homlokába omló vöröses tincsek, s fekete szemébe tekint egy másodpercre, mi tökéletes kontrasztban áll a fiú hófehér, porcelánszerű bőrével, s hiába lenne gyönyörű, hiába a beesett arca, véresre száradt ajkai s megviselt tekintete, amik mind csupán az önsanyargatása eredményei, ő még így is undorodik attól, amit lát. Végül nagy levegőt véve lépeget a meztelen talpával az ajtó irányába, s azon kinézve szól, hogy elkészült. A mentahajú hamar fel is bukkan Jimin hangja hallatára, s ő is belép a fürdőszoba falai közé, ahogy Jimin is követi, s kettejük mögött zárja be a fehér ajtót. Most, hogy Jimin a másik mellett teljes valójában áll – látja, hogy ugyan a másik fiú ki tudja, mennyivel idősebb nála, ha már rendes polgári állása van – nem olyan alacsony, mint ő, de ő maga sem kimondottan egy égimeszelő. Ezen gondolatmenetre nem tud mást tenni, mint halvány mosolyra húzni ajkait. Vajon Sujun nála is magasabb? - Bocsánat, hogy nem szóltam, mielőtt felöltöztél volna, de először megmérem a súlyodat, és ahhoz alsóneműre kellene vetkőznöd – mondja Yoongi, ahogy elfordul, s a hozott táskájából kivesz egy kis füzetet, majd valamit írni kezd bele, amíg Jimin egy pillanat sokk után teszi azt, amit a menta mondott neki. Esze ágában sincs megkérdőjelezni őt, hiszen neki ez a munkája, de Jimin akaratlanul is kellemetlennek érzi, hogy bárki előtt felfedje teste részleteit. Ezzel szinte sosem volt kibékülve, de most ajkait összepréselve áll ott mégis, csupán egyetlen alsónadrágban. - Gyere, állj ide – mondja, ahogy mutatja a fiúnak a mérleg irányát. Jimin pedig ismételten egyetlen szó nélkül teszi azt, amit mond, hátha úgy hamarabb vége szakadhat a dolognak, mielőtt túlságosan is zavarba jönne attól, hogy milyen védtelennek érzi magát. - Mit gondolsz magadról? – kérdezi tőle lágy hangon Yoongi, ahogy nem néz rá, csupán a súlyskálával babrál egy keveset, Jimin pedig Yoongit nézi a számok helyett, amikről tudja, hogy nem hagynák nyugodni, ha látná őket. – Jelenleg szépnek véled a megjelenésed? – teszi hozzá, ahogy felírja a Jimin előtti ismeretlen számot: kereken ötvenegy. - Nem – jön az egyszerű válasz, s Jimin nem azért nem mond többet, mert nem akar, csupán egyszerűen nem tud. - Tudom, hogy most azt gondolod, hogy itt van ez az ápoló, és úgy akar segíteni, hogy semmit sem tud, de hidd el, hogy tudom, mit érzel – mondja, ahogy közben int neki, hogy leszállhat a mérlegről, s odaállítja a falhoz, ahol a magasságát kezdi pontosan lemérni. Jimin pedig nem szól semmit, mert valóban ezek is megfordultak fejében, s még így sem lett különösebben meggyőzve minden állítás hamisságáról. Meg ebben a pillanatban sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy még véletlenül se nézzen a pont vele szemben lévő tükörbe, hisz tudja, ha megint megteszi, s beletekint azokba az éjfekete szemekbe, talán többet nem szabadulhat tőlük. - Aggódom értetek, főként megfigyelőnek vagyok itt – folytatja Yoongi, próbálva valamiféle kis légkört teremteni kettőjüknek, mert nem tagadhatja tovább, hogy igenis érdekes esetnek véli a Jiminét, s szeretne egy lépéssel közelebb kerülni hozzá. – Tudom, hogy szeretnél egy kis szabadságot, és a többiek hiába mondják, hogy nem, ők is akarnak valójában – kezdi, ahogy ismét feljegyez valamit a füzetébe. – De ahhoz először tenned kell egy kis törekvést – mondja. - Mit? – szólal meg Jimin, ahogy Yoongi felteszi karjára a vérnyomásmérőt, még mindig arra várva, hogy felvehesse ruháit. - Először is: enni – kezdi, de rögtön folytatja, ahogy Jimin egy pillanatra megfeszül. –Ha fogysz, akkor mínuszokat kapsz, ha gyarapodsz, akkor pluszt, ilyen egyszerű. De tudom, hogy neked nem ilyen egyszerű – húzza el ajkait egy szomorkás mosolyra. - Miért nem mondod ki normálisan? – kérdezi Jimin hevesebben, ahogy a kezdetleges álom egyre csak eltűnik szemeiből. Sosem értette, hogy körülötte miért használja ezt a szót mindenki az elmúlt napokban. Mintha valami kis naiv gyerek lenne, és nem tudná, hogy valójában mit is jelent. - Mert akkor úgy hangozna, mintha kövér lennél – mondja Yoongi egyszerűen, s Jimin szíve egy pillanatra mintha kihagyna egy ütemet, s minden vér is kifut az arcából. A fiú szavai bár egyáltalán nem hasonlítanak Taehyungéira, mégis hasonló reakciót váltanak ki belőle. - Az vagyok – mondja szinte reflexből, pont úgy, mintha Tae állna előtte, s nem a mentahajú fiú. – Lefogadom, hogy több vagyok nálad – mondja, ahogy továbbra is Yoongit fürkészi. Hátha le tud az arcáról olvasni valamiféle használható reakciót. - Nem hinném – fintorodik el, ahogy egy apró mosoly formálódik rózsás ajkain. – És nem vagy kövér – néz komolyan a fiú szemeibe, ahogy leveszi a karjáról a készüléket. - De sovány sem, ami azt illeti – mondja. - Állj ide – kéri Yoongi, egyelőre még figyelmen kívül hagyva Jimin előzőleges szavait. S csupán egyhelyben, kiegyenesedett tartással kell állnia a narancsos hajú fiúnak, amíg az ápoló minden porcikáját végigméri, s aztán lassú léptekkel kezd a fiú háta mögé kerülni, ahogy összehúzott szemöldöke által a töprengés tökéletesen kiül arcára. Jimint pedig túlontúl váratlanul éri a fiú ujjainak érintése hátán. Ahogy már éppen meg akarná kérdezni tőle, hogy ugyan mit csinál, az elkezdi ujjait végighúzni Jimin gerincén, miközben mély zengésű hangja elér a megdermedt fiú füléhez. - Ahogy sejtettem, van egy kis gerincferdülésed, de nem tűnik komolynak – mondja, ahogy még egyszer meggyőződik arról, hogy valóban jól érzékeli-e, s Jimin eközben kénytelen egy nagyobbat nyelni. Elképesztően zavarba ejtő ez neki, de még mindig teljesen tisztában van vele, hogy ez csupán a feltehetőleg idősebb fiú munkája, ő pedig ezt tiszteletben tartja. – Most már felveheted a holmidat – mondja, ahogy ismét belemerül a füzetébe, s Jimin kap az alkalmon. Mire Yoongi ismét feltekint, ő újra ruházatban áll előtte, megint csak egy rá bő kapucnis pulóverben. - És az vagy – mondja neki, ahogy leteszi a füzetet a táskája mellé. – Mármint sovány. - Köszönöm – mondja Jimin, ahogy elmosolyodik, de ez csupán egy szomorkás mosoly, mi még jobban megerősíti benne a tudatot, miszerint valóban látható mindenkinek az eredmény, ami azt jelenti, hogy még övé az irányítás, ez pedig akaratlanul is eufóriával kezdi megtölteni testét. - Ezt nem azért mondtam, hogy motiváljalak – mondja Yoongi a lehető legkomolyabban. – Csak ameddig nem fogadod el a jelenlegi állapotod, addig nem leszel jobban. Ezt kellene elsőkörben megértened – mondja, ahogy elereszt egy keserédes mosolyt a fiú felé, aki ismételten nem tudja, hogy mit is mondhatna erre válaszul. Csupán ott áll egy pillanatra, ameddig Yoongi nem mondja neki, hogy visszamehet a szobájába, vagy ahova szeretne. S akkor embereli meg csak magát, s kényszeríti testét arra, hogy megmozduljon, s valóban úgymond továbblépjen a helyzeten mindkét értelemben. De pontosan tudja, hogy erre mennyire képtelen lesz, hisz már ahogy kiteszi a lábát a fürdő küszöbén, tudja, hogy a mentahajú szavai egy jó ideig fognak fejében kavarogni. Isten tudja, milyen eredményeket elérve odabent, amitől Jimin jelenleg retteg.
----- CHAPTER BREAK -----
Ahogy a házon kívül az októberi levegő lassacskán veszt melegéből, haladva egy kevésbé élő állapot felé, úgy a falakon belül lévő helyzet is egy mélypontja felé közeledik rohamosan, hiába tűnik úgy, hogy pár nap elteltével a dolgok mégiscsak a pozitív irányba mozdulnak. Minden csak hamis álca, csalfaság, s az a legszomorúbb a nem éppen fényes valóságban, hogy maguk a legsúlyosabb esetek sem láthatnak amögé a bizonyos függöny mögé, ők sem sejtik, hogy mikbe keverheti még őket a késő őszi szél. Arra is gondolhatnánk, az életük most olyan, akár egy szerencsesütemény, nem tudhatják, hogy mi is lakozik benne, egészen addig, míg maguk fel nem törik az életet szimbolizáló édességet. Egyesek nem is sejtik, hogy ez valami olyasmi, amire időt kellene áldozniuk ebben a rohanó világban, míg a vöröses hajú fiú ismét saját csendjébe burkolózva van tökéletesen tisztában vele. Ő egészen más miatt tartja üvegbúra alatt a saját stüteményét, úgy őrzi, akár egy szem kincsét, s talán azért a nagy óvatosság vele szemben, mert rettentően fél. Hisz számára ez a megnyílást is jelentené, a világ felé való kitárulkozást, s ha ezt megteszi, mi marad neki? Nem azért dolgozott évekig a saját maga köré épített falakon, hogy aztán a semmiből rombolja le őket, ráadásul úgy, hogy semmilyen észérve nincs arra, hogy megtegye. Hisz amíg senkit nem enged magához közel, addig képtelenek bántani őt, addig nem láthatják azt a valóját, amit még maga elől is rejteget, ha a tükör reflektálásában magára tekint. És ez így van rendjén. Senkinek sem hiányzik az, hogy még a maga nyűgjeit is rádobálja, s neki sincs különösebb szüksége társaságra, más szavaira a fejében a sajátjain kívül. S ezért nem érti, hogy akkor miért hallja még mindig a mentahajú ápolót fejében visszhangozni, miért futnak a gondolatok újból s újból át fején, mikor erre vannak a falai, hogy ezeket azokon kívül tudhassa. S nem elég a falak jelenléte fejében közel sem, hisz a másnap sem hoz neki megnyugvást, szinte teljesen ugyanott tart, ahol az ezt megelőző napon. Csendben ül a szobájában, s a lehúzott redőny miatt az egyetlen fényforrás a folyosóról beáradó világosság, de az is csak enyhe homályba képes borítani a szobát. Könnyebb Jiminnek itt lenni, s most igazán örül is egy csöppet, amiért teljességgel egyedül foglalhatja el ezt a szobát, s nem kell másokkal osztoznia rajta, ahogy ezáltal a gondolatain sem. Amikből most mindennél jobban száműzni kívánja az ápolót, kinek szavait csípőből tudja megcáfolni. Még hogy el kell fogadnom a jelenlegi állapotot, nincsen semmi, amit el kéne fogadnom, azon felül, hogy mennyire szétcsúszik lassan, de biztosan minden körülöttem. S az is átfut fején, hogy talán Taehyungnak mégiscsak igaza volt, s addig kellett volna elmennie innen, ameddig nyílt rá lehetősége. De persze nem újdonság, hogy ha valamit el lehet rontani, akkor ő azt ténylegesen el is fogja rontani. Nincs mit tenni, lemondó sóhajjal törődik bele, hogy egy huzamosabb ideig egészen biztosan itt ragadt, s sietősen elfordulva a másik oldalára hagyja el az összes mentával s annak mondandójával kapcsolatos gondolatát a háta mögött. Hamarabb eltelik a délelőtt, mint gondolta, hogy az fog, még annak ellenére is, hogy valójában egész idő alatt semmit sem csinál. Rendezgeti a dolgait, a szobában alapjáraton lévő, számára ismeretlen könyvekbe les bele olykor-olykor, s talán párat a sok közül meg is jegyez magának, hogy annak tartalma lehet, hogy később érdekelni fogja. Végül is mindig is szeretett olvasni, és bár az esetek többségében elég válogatósnak bizonyul, hogy éppen milyen könyvet hajlandó kezei közé venni, de most mégis egy jó pár olyat talál, amire egy vállrándítás kíséretében csak rábólint, hogy majd egyszer, ha akad rá ideje, elolvassa őket. Abban pedig szinte biztos, hogy ha hasonlóan telnek majd napjai, akkor bizony nem is kevés fog neki adódni abból az időből. Aztán a saját holmijait is ismételten átpakolja még, hisz képtelen megtalálni a dolgok tökéletes helyét, ami felettébb zavarja a fiút. Mindent szépen rendezve, szabályok szerint szeret tenni vagy rendszerezni, s ugyan maga a fiú írott szabályzattal nem rendelkezik, egy a fejében mégis létezik elég élénken és kristálytisztán. Ennek egyik alapszabálya, hogy éhesen kell lefeküdnie, hisz ha így tesz, reggel talán valóban vékonyabban kelhet. Ez olyan dolog neki már, mint az, hogy levegőt vesz, s ha szomjas, vizet iszik, annyira a részévé vált már, hogy a fiú maga már nem is a szabály kategóriába sorolja, sokkal inkább a létszükségletek közé. A túlélés feltételének érzi. Az ebédlőasztalnál ülve is csak arra tud gondolni Jimin, hogy az elé rakott tofut és salátát kénytelen lesz megenni, pont úgy, ahogy látszólag mindenki más is teszi. Namjoon az egyetlen, akire most ismét kétkedve tekint fel feketésen csillogó szemével, a fiú egy egyszerű szürke pólóra húzott egy kockás inget, s ahogy aranybarnás szemei összetalálkoznak Jiminével, azonnal tudja, hogy a magas fiú ismét nem fogja magában hagyni az ételt. Aggódik, ahogy az előtte lévő salátástálra mered, amíg gondosan minimum hússzor megrágja a szájában lévő ételt, mielőtt azt ténylegesen lenyeli. Muszáj ennie, hisz nagyon feltűnő volna, ha nem tenné, s olyan környezetben is nehéz tartania magát bárminemű szabályhoz, ahol az asztalnál lévő emberek közül háromnak egyáltalán nincs problémája az evéssel. És akkor ott van Namjoon, akiről biztosan sejti, hogy napok kérdése csupán, hogy lebuktassa magát. Emlékszik, hogy az előző esti vacsorájától való megszabadulást tisztán hallotta, mikor elhaladt a mosdó előtt, s bár azon hiába van ajtó, zár nincs, így ha nem éppen ő jár arra, s nem szól neki, Namjoon pedig nem engedi meg a vizet a hangok elnyomására, akkor bizony akár ki is derülhetett volna mit tett. Bár mondjuk Jimin maga sem tudja, hogy miért segített neki, hisz a saját fülével hallotta, hogy a másik szeretne javulni, de mégis ezt teszi magával? Ez neki is túlontúl bonyolult, nem is beszélve arról, hogy ugyan a másik kettő lány egyáltalán nem tűnik úgy, mint akik boldogan s önkéntesen most mégiscsak meg akarnak kicsit hízni, ennek ellenére mind a ketten legalább az előttük lévő tányér tartalmának felét elfogyasztják. Minden további szó nélkül. S Jimin ekkor érzi a falak súlyát vállán, az egyedüllétet, az elszigeteltséget, most egyedül van a félelmeivel s azzal a folyamatos, meg nem szűnő érzéssel, hogy minden eltelt perccel s minden falattal egyre képtelenebb irányítani testét. Egy nagyobbat sóhajt, ahogy végül is lenyeli az eddig szájában forgatott falatot, s egy pár másodpercig csak pálcikájával böködi az ételt, s el is kapja a vele szemben ülő Sujun tekintetét. A rövid hajú lány csupán újabb adagot tesz szájába, s egy megemelt szemöldökkel tekint Jiminre. Ő ezt az egészet nem tudja felfogni, ebben is látszik, hogy semmi keresnivalója itt, semmi közös nincsen közte és az ittlévő emberek között. A fájdalmasan elfogyasztott ebéd után pedig már-már szokásszerűen a nappaliba gyűlnek, ahogy mindannyian tudják, hogy hamarosan ismételten kezdetét veszi a délutáni terápia. Nem tudja Jimin, hogy mire számítson voltaképpen, hiszen eddig összesen kettő ilyenben volt része, és még így sem érti, hogy teljesen milyen tematika alapján működnek a foglalkozások. Egyre csak azon van, hogy minél hamarabb elfoglalja egyes-egyedül az egyszemélyes ülőalkalmatosságot, mert semmi kedve más mellett ülni. Annak támlája s nem túl magasra emelkedő karfája ugyan nem túlzottan takarja a fiú apró testét, de éppen eléggé ahhoz, hogy lábát felhúzza az ölébe, s kissé összekuporodva nyitogassa pilláit a külvilág felé, jelen esetben a ház minden lakója felé. Már éppen elkényelmesedne, s nem zavartatná magát a kialakult helyzetben, mikor az utolsó személy is megjelenik látókörében. A mentahajú ápoló, aki még egy árva közös programjukon sem volt nyíltan jelen, csupán néha látták őt a többiekkel, általában mindenki akkor, mikor az első vizsgálatok adatait felvette róluk, a lányokról pedig Eunha jegyzetelte fel a dolgokat. Most némán követi sötéten csillogó tekintettel, hogy ugyan az új jövevény mit csinál, hova ül, esetleg meddig marad, ahogy cseresznyepiros ajkai akaratlanul is elnyílnak egymástól, hogy azon vegye egy pillanatra a levegőt, miközben továbbra sem szakítja el az őt nem figyelő fiúról a tekintetét. Annak hófehér, már-már sápadt bőre lehet, hogy a Jiminénél is világosabb, ajkai rózsás színe pedig így a kelleténél jobban elválik arca árnyalatától. Jimin megrázza a fejét, ahogy Eunha is megérkezik a nappaliba, s ismételten helyet foglal az egyik szabad széken. A nő arca kisimult, csupán néhol látszanak kezdetleges ráncok nyomai, s hazudna, ha azt mondaná, hogy a nő öregnek fest. Bár manapság már senkiről sem lehet eldönteni egyetlen ránézésre, hogy hány éve él, a szeme már mondhatni hozzászokott ahhoz, hogy vannak fiatalabbak, akik a koruknál idősebbnek, míg idősebbek, akik annál fiatalabbnak néznek ki. Ezért lehet csalóka neki azon gondolata, hogy ha már Yoonginak van egy állása, feltehetőleg elvégzett valamiféle egyetemet is ahhoz, hogy ápoló legyen; nem tudja eldönteni, hogy mennyi idős lehet. Ránézésre nem mondaná saját magától pár évvel idősebbnek, viszont képtelenség volna, hogy valaki húsz évesen ilyen helyen dolgozzon. Ezen gondolatai mind elszállnak, ahogy Eunha hangját hallja, s lassan veszi fel csupán a fonalat, ahogy a nő minden szava egyre tisztábban cseng fülében. - Tehát a mai fő kérdés, hogy mi az, amit a legveszélyesebb elhinni? – néz körbe, ahogy mindenki csendben pillog valakire vagy valamire, de senki sem képes megszólalni. – Csak gondoljatok bele, mi az, amiben hisztek, és kérdőjelezzétek meg, jól teszitek-e, hogy bizalmat adtok neki, esetleg már annyira nem vagytok benne megrendíthetetlenek? – mondja, ahogy mindenkin végigtekint a szobában. – Gondolkozzatok, mert az önálló gondolataitok által váltok értékessé, akár a saját szemetekben is – mondja még el, s mindenki a saját kis valójába merül egy pillanat erejéig, pont úgy, ahogy Jimin is tenné, ha szeme előtt nem lebegne a mentahajú fiú képe, ami most roppant irritáló módon képtelen neki ezt engedni. Miért nem képes gondolkozni, legalább irányítani azt, hogy ki teheti be a lábát a fejébe, és ki nem? Szemeit behunyva végül is sikeresen száműzi a másikat, ám az agya hátuljában lévő kérdéseket sosem lesz képes eltüntetni egészen addig, ameddig azokra válaszokat nem kap, de ha nem tesz fel soha kérdéseket, talán soha nem kaphatja meg a válaszait. Megforgatja a kérdést a fejében, többször is átfuttatja fogaskerekein, de egyszerre képtelen másra gondolni, mint Taehyungra. Semmi konkrétumot nem tud mondani, az egyetlen szó, ami egyre csak ismétlődően előbukkan benne, az a fiú neve. De hát ezt mégsem mondhatom ki hangosan, vagy igen? Azt sem tudják rajta kívül a helyiségben, hogy mégis ki az a Taehyung, ha pedig elmondja, hogy a barátja, akkor csak még inkább bolondnak nézik. S hiába van egy bolondok házában, ő nem áll készen, hogy beálljon a sorba. Inkább a próbálkozást feladva nyitja fel pilláit, s az első dolog, amit meglát, az nem más, mint az őt vizslató szintén feketés, de Jiminénél így is világosabb szempár. Nem hazudik, egy pillanat erejéig valóban mintha tüdejébe ragadna a levegő, s talán orcájára egy kevés pír is kúszik, ahogy sértődötten elfordul, s minden megmaradt erejével próbál elveszni a túlméretezett fekete pulóverében. Utálja, ha ez történik vele, nem tudja kontrollálni a testét, ami ráadásul minden ok nélkül cselekszik úgy, ahogy, teljesen önkényesen. - Bárki bármi ötlet? – kérdez rá utoljára a nő. - A saját gondolatainkat? – kérdezi félve Jungkook, s arcára is rá van írva, hogy egyáltalán nem biztos a válaszában. Ő legalább mond valamit – gondolja Jimin. - Nem rossz ötlet, és majdnem helyes is – néz rájuk ismét, ahogy maga előtt összefűzi ujjait, majd azt a keresztbe tett lábára teszi. - A negatív gondolatainkat – feleli Seo kissé halkan, ám mégis elég hangosan ahhoz, hogy mindenki jól hallja. - Inkább azt mondja meg valaki – szólal meg az a személy, akire mindenki a legkevésbé számít: Yoongi –, hogy miért nincs erre konkrét helyes válasz – mély zengésű, kicsit reszelős hangja megtelíti a szobát, s Jimin csupán nagyokat pillogni képes, ahogy agyáig valóban eljutnak a menta szavai. Hogy képes valaki ennyire az agyamra menni azzal, hogy képtelen vagyok kiverni őt a fejemből? Nem kap választ, s már aki éppen mondta volna a saját megért ötletét az első kérdésre, az most inkább becsukja száját, és ismét csendbe burkolózva próbál valamiféle prezentálható válasszal előrukkolni. Mindeközben Yoongi Jiminre néz, próbálja elkapni a tekintetét, de a narancssárga hajú fiú eleinte bármit készen áll elkövetni az ellen, hogy ez bekövetkezzen. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva végül mégis beleragad az idősebb pillantásába, ami minden egyes másodperccel azt sugallja felé, hogy erre a kérdésre neki kellene válaszolnia. Idegesen kapja el a fejét a másik irányba, ahogy érzi, szíve kihagy egy ütemet a mellkasa fogságában, s abban a pillanatban nyúzni kezdi apró, még mindig sebes ujjaival a felsőtestét takaró ruhadarab ujját. Minden energiájával koncentrál, s szemeivel is egyetlen pontra fókuszál, ahogy érzi, hogy egy benne lévő gátlás akaratlanul foszlik semmivé, s egyszerre kicsúsznak cseresznyepiros ajkain gondolatai. - Mert mindenkinek megvan a maga Taehyungja, és magadnak kell rájönnöd, hogy ki a tiéd – mondja, ahogy minden tekintet rászegeződik, de ő ebből mit sem érzékel, hisz továbbra sem szakítja el pillantását ujjairól. Így pedig a Yoongi rózsás ajkain húzódó keserédes mosolynak sem lehet szemtanúja.
----- CHAPTER BREAK -----
Eleinte mindenki elnémul egy pár pillanat erejéig, s úgy tűnik, azok is inkább halkan lenyelik a mondandójukat, akik egy perccel ezelőtt fel akartak szólalni. Jimin egyszerre behunyja szemeit, ahogy a még mindig némasággal töltött szobában egyre biztosabb benne, hogy miatta lesz kézzel fogható a kialakult feszültség. A fejét enyhén megrázva harapja be alsó ajkát, amíg a testében kialakuló pánik, mit elhangzott mondata kelt benne, minden eltelt másodperccel nagyobbá s elviselhetetlenebbé válik. Nagy levegőt vesz, ahogy tudatosítja, hogy ezt most valahogy nagyon elrontotta. Hisz tudja, hogy Taehyung olyasvalaki, akiről inkább örökre hallgatnia kellene, s most mégis maga kínálja fel a fiút témának. Mégis mi ütött belém? Most pedig a vörös hajú fiú, hogy egy pillanatra leáll mindenféle gondolkozással, mégis feltekint eddig helyzetéből, engedve a saját makacsságából, s azonnal szemben találja magát megannyi kíváncsi szempárral, éppen ahogy erre számít. - Hogy érted? – kezdi kicsit zavartan Eunha, s Jimin képtelen egyelőre másra nézni, mint a nőre. S maga sem tudja, miért, de egyenesen retteg az ápoló sötét íriszeibe pillantani, fél attól, amit abban találna. – Ki az a Taehyung, Jimin? – néz rá kérdőn, ahogy párat pislogva vár ténylegesen választ. - Mindenki körül van valaki, vagy valami, ami olyan dolgokat közvetít, amik negatív hatással vannak az emberre – kezdi el Jimin, a tökéletes fiú kilétét egyelőre nem felfedve. – Végül is ezek formálnak minket, nemde? Csakhogy most nem arról az átlagról beszélek, hisz vannak dolgok, amiket komolyan kell venni, amik számunkra is ésszerűek. Ezek terelnek minket, de ott vannak azok a hangok is, amiket ki kell zárni, amik toxikusak – néz maga is kérdőn az asszonyra, Jiminnek fogalma sincs arról, hogy ezen szavai hogyan s miként csúsznak ajkaira, s olyan könnyednek tűnik, ahogy mondja. Mégis mikor fogalmazódott meg ez bennem? - Ez valahogy ténylegesen így van, de hol a lényege a dolognak? – biztatja egy mosollyal Jimint Eunha, ahogy továbbra is türelmesen vár arra, hogy a fiú folytassa. Mindeközben a teremben jelenlévő többi ember is visszafojtott lélegzettel hallgatja a vörös hajú szavait. A különböző ülőalkalmatosságokon most minden személy megfeszült izomzattal várja, hogy talán Jimin hamarosan valami olyasmit mond, ami forradalmi, ami végre valami kézzelfoghatóbb, mint amit eddig kaptak állapotukról. Kivéve talán Yoongit, aki szándékosan vezette el Jimint eddig a pontig, nem véletlenül őt kérdezte burkoltan, s most az sem véletlen, hogy ő is izgul valamelyest, ahogy a Jimin néhai dohányzástól kissé rekedtes, mégis középmagas hangja átszeli a szoba űrjét. Feszélyezve várja, hogy a fiú kimondja-e azt, amit ő akar hallani. - A baj azt hiszem, ott kezdődhet, amikor már magunk képtelenek vagyunk eldönteni, hogy melyik hang kihez tartozik – húzza össze kissé szemöldökét, az ezáltal homlokán lévő ráncot haja tökéletesen takarja. Ám így is látszik Jiminen, hogy maga is elgondolkozik szavain, s mintha lassan, de biztosan rájönne valamire. – Amikor már nem tudjuk eldönteni, hogy melyik hangra hallgassunk – néz fel csillógó szemekkel, s ajkai elnyílnak egymástól, ahogy szavaival párhuzamosan fogja fel azokat maga is. - És te el tudod dönteni, kire hallgass? – kérdezi Eunha továbbra is a megszokott lágy hangnemben, ami jelen esetben egész nyugtató hatással van Jiminre. Legalábbis azt tekintve, hogy éppen saját elméjével vív egy kisebb harcot, habár ő ezt még tudatosan nem érzékeli. Ismét lenéz, s valójában nem a keszekusza mintákkal borított padlószőnyegre futtatja tekintetét, a semmibe mered, ahogy lassacskán kaparja össze magában a kérdésre adható legmegfelelőbb s leginkább helyénvaló választ. Namjoon türelmesen vár, pont, ahogy mindenki, de ő az egyetlen a páciensek közül, aki már biztosan a mai terápia előtt is tisztában volt ezzel, csupán eddig hallgatott róla, hátha valaki más hasonló helyen lyukad majd ki. Kíváncsi volt, mi történik majd, ennyi mindennek az oka. - Nem – rázza Jimin a fejét, ahogy keserédes mosoly kúszik ajkaira. - Ki az a Taehyung? – érkezik a kérdés a még mindig kissé összezavarodott Seo felől, s a lány csupán halkan teszi fel a nem véletlen megválaszolatlanul maradt kérdést újból, ám a szobában honoló csend miatt mindenki tisztán hallja szavait, s Jimin egyszerre érzi, hogy a mai nap már sokadjára tapadnak rá a tekintetek. - Ő az egyik barátom – mondja Jimin kissé lemondó pillantással, s tudja, hogy innen már végképp nincs visszaút. – Az egyetlen, ha belegondolok – nyel egyet, ahogy hangosan is ki kell mondania ezen szavakat, hisz még sosem ismerte be, hogy mennyire egyedül van, főleg nem ennyi ember előtt. De nem hibáztatja magát, nem kívánja, hogy bárcsak ne így volna, nem akarja, hogy másképp legyenek a dolgok, hisz az azt jelentené, hogy kénytelen lenne megnyílni, ő viszont egyre biztosabb abban, hogy képtelen volna lebontani a fölé magasodó falakat, még ha akarná, akkor sem menne neki. - Miért hallgatsz rá, Jimin? – szólal meg újból Yoongi, kinek mélyen zengő, Jimin lelkéig hatoló hangja éppen kiment már a fejéből, s talán meg is feledkezne arról, hogy ő is ott van, ha a másik nem szólalna most meg. Akaratlanul is a hangforrás irányába néz, s tekintete megakad a mentahajú fiún, akiről most először képtelen bármit is leszűrni, egyszerűen csak nem érti őt, s ezzel minden egyes eltelt pillanattal csupán egyre jobban idegesíti a jelenléte. Mióta érdekel engem egyáltalán akárki? - Ez nem olyan – kezdi habogni, ahogy maga sem tudja, mit válaszolhatna, s a tény, hogy mindezt Yoongi árgus szemeivel magán kellene megtennie, csupán nehezít az így sem könnyed helyzetén. – Ő csak túl tökéletes hozzám képest, de erről nem tehet, nem igaz? Jogosan mondja és teszi a saját dolgait, semmi köze hozzám. Mindegy is, ez nem lényeges, de akárhogyan is, nekem ő, neked a szomszéd, neki meg a fene se tudja, de mindenkinek van valamije. Csak ki kell nyitni a szemünket egy pillanatra, és ott van, szinte egyértelmű a válasz, csak az nem, hogy miért – mondja, ahogy ajkai közül elenged egy sóhajtást. Nem tervezett ennyit beszélni s a középpontban lenni a mai délutánon, ezért is érzi, hogy minden perccel egyre kevesebb energiája marad az amúgy sem túl kecsegtető mennyiségből, amivel reggel kikelt az ágyából. - És mi van, ha nem találom? – teszi fel a kérdést Jungkook is, kinek szemei most olyannyira elkerekednek, hogy azt hihetnénk, valamitől végtelenül megijedt, ám erről szó sincs. - Akkor magadban kell keresni – szólal meg végül Namjoon is, bekapcsolódva az eddig csendben, háttérből figyelt beszélgetésbe, s valóban senki sem képes belekötni abba, amit mond. És jól is teszik, hisz saját tapasztalatból beszél. Ő talán egy kicsit különb mindenkitől ebben a házban – legalábbis a betegként kezeltektől – hisz ő teljes mértékben elismeri azt, hogy problémája van, és valahogyan változtatni is szeretne a kialakult állapoton, csupán a szándékaival nincsen tisztában környezete, s azokkal a dolgokkal, amiket a céljai érdekében kénytelen elkövetni. Jimin pedig próbálja rendezni a saját szívverését s légzését, s amilyen gyorsan csak tud, visszasüllyed a fotelbe, hogy ismét elvesszen a helyiségben. Mondhatni kiemeli magát a terápia további részéből, mint a mínusz egyet szokás az egyenletből. Legalábbis lélekben, ugyanis testben egy tapodtat sem mozdul, viszont gondolatait képtelen a már új témára összpontosítani, s a fejében lett hirtelen helyet feltölti az aggodalom, ami még az ebédje miatt merül fel benne. Nem eszik sokat, de fogalma sincsen arról, hogy hízott-e vagy nem, hisz a mérlegre álláskor nem volt hajlandó megnézni, mennyit is nyom ő valójában, s saját tükörképét is napok óta próbálja kerülni, kisebb-nagyobb sikerrel. Viszont mindezek ellenére képtelen kiszakítani teljesen a fejéből a kalóriákat, Taehyungot, s valahogy mindemellett Yoongi szavai is ott lapulnak valahol a tudatában, egyre jobban beléágyazódva. Mintha sosem akarnának távozni fejéből. S észre sem veszi, hogy valójában mennyire elkalandozik, hisz a következő dolog, amire tudatosan eszmél fel, az Eunha hangja, mi most a szobával együtt fülét is megtölti: - Azt hiszem, a mai napon bőven túlteljesítettünk, fiatalok! Tartsátok észben azokat, amikről szó esett, a ma délutáni randinknak vége! – áll fel egy kellemes görbülettel ajkain, ahogy Jimin körbekapva a fejét látja, hogy a többiek mind mocorogni kezdenek, valakik már fel is álltak, amíg ő magával volt elfoglalva. Mindenkin végigvezeti pillantását, majd a zavaros szobában aznap ő sem tudja, hanyadszorra úgy emeli tekintetét a mentahajúra, hogy azt kell látnia, ahogy annak szemei Jiminre szegeződnek. S a vöröses hajú fiúnak ismét elnyílnak cseresznyepiros ajkai, ahogy elfelejt egy pillanatra levegőt venni. Viszont szerencséjére ez nem tart a végtelenségig, nem marad ott a fotelben megdermedve s értelmetlenül Yoongi íriszeibe ragadva, hisz Jungkook közé és az ápoló közé állva tekint Jiminre, aki száját becsukva nyel egyet, mielőtt felnézne az előtte álló fekete hajú fiúra. S azzal a mozzanattal, hogy Jungkook felinvitálja őt hozzá és Namjoonhoz, Jimin nyugodt szívvel, mit sem törődve hagyja előzőleges gyenge pillanatát a földszinten, és maga is felmegy a két fiúval a szobájukba. Az ajtóban megállva tekint eleinte körbe, hisz az elmúlt pár nap során is csupán egyszer látta a helyiséget, s most minden egyes pillanatot kihasznál arra, hogy megfigyelje minden apró részletét. Pontosan tudja, hogy a varázs azokban rejlik. A sötétkék falakon néhol egy-egy poszter helyezkedik el, különböző filmekhez kapcsolódnak, amiket Jimin még nem látott, de már hallott róluk korábban. Egy íróasztal a jobbján, ágyak a bal oldalán, s máris egy lépéssel beljebb került a szobában, s ezzel úgy érzi, hogy valamelyest a fiúkhoz is egy képzeletbeli lépéssel közelebb áll. Igazából képtelen eldönteni egyes dolgokról, hogy kihez is tartoznak, de mivel ők csupán pár napja érkeztek, a legtöbbről azt gondolja, hogy Jungkooké. S nem is hiszi rosszul, hisz az asztal szélén álló pár stócnyi könyv kivételével szinte minden a fekete hajú fiú tulajdona, vagy olyasmi dolog, ami már az ő érkezése előtt is itt volt. Vajon az előző lakók hagyhatták itt őket? Nem lényeges. - Jungkooknak van egy polaroid gépe, és nem tudom, miért gondoltam rögtön arra, hogy neked tetszene, de arra gondoltam – mondja Namjoon az ágyán ülve, ahogy Jungkookra néz, az pedig egy mosoly keretében bólint egyet, mielőtt Jiminre emelné csokoládébarna íriszeit. Jungkook felnyúl az egyik lengőpolcra, hogy onnan levegyen egy fekete tokot, amit hosszú ujjaival kicipzáraz, s annak tartalmára szegeződik minden tekintet a helyiségben. Elővesz egy fényképezőgépet, annak fekete, texturált felületén néhol megjelennek az ezüstszín részletek, s Jimin valóban gyönyörűnek találja, már csak az egész „ragadjuk meg a pillanatot" elvvel együtt olyan varázslatossá válik. Viszont sosem szánta el magát korábban, hogy maga is használjon egyet, meghagyta valami olyasminek ezt, amit csak tisztes távolból csodálhat. - Ki akarod próbálni? – adja ezzel egyidejűleg a vörös hajú apró kezeibe a gépet, s ő egy pár pillantást vet rá, mielőtt válaszolna a másiknak. - Áh, nem akarom a papírt pocsékolni – mondja, hisz tudja, hogy nem olcsó játék egy ilyen masina, többek között ezért sem ruházott be egybe maga is. – Meg amúgy sem lenne vele mit fotóznom – mondja egy hamis mosollyal ajkain, ahogy még mielőtt visszaadná a készüléket Jungkooknak, beletekint annak kukucskálójába, s úgy tesz egy pillanatra, mintha valóban szándékában állna elsütni a gépet. - Érdekes vagy – vonja fel szemöldökét Jungkook, de elveszi a fényképezőt, s visszahelyezi az eredeti helyére. – Szólj, ha meggondolod magad – mondja még, ahogy lehuppan ágyára. - Minden ember az – mondja Jimin is, ahogy törökülésben helyet foglal a padlószőnyegen, s hátát a mögötte lévő fiókos szekrénynek dönti. - Igaz – helyeselnek mindketten Namjoonnal, ahogy egy kellemesebb fajta csend telepszik a szobában lévőkre, nem a feszélyező fajta, sokkal inkább a békés. - Mennyi pluszod van? – intézi Jimin a kérdést Jungkookhoz, éppen most jut eszébe, hogy korábban már megfordult a fejében a dolog, s ha már amúgy is itt van, fel is teszi a kérdést. - Olyan régóta nem vagyok itt, de van egy pár – mondja, ahogy szemmel láthatóan Namjoon is jobban figyel a fekete hajú fiú szavaira. – Mondjuk nekem máshogy működik a rendszer, mint nektek – vonja meg a vállát, ezzel jelezve, hogy többet ő sem tud mondani ennél. - Ez érthető – helyesel Namjoon, ahogy Jungkook hanyatt dobja magát az ágyán, s behunyja a szemeit, hallgatva a másik két fiút, de valójában nem túlzottan odafigyelve a szavaikra. Jiminbe akár a villám csap a felismerés, hogy Namjoon nemhogy pluszt nem kapott, örülhet, hogy nem kapták el s jutalmazták meg pár mínusszal azok után, amit csinált. Jimin az idősebbhez fordulva tátogja el azon kérdését, amivel megtudakolja Namjoontól, hogy Jungkook tud-e arról, hogy hányt, s szerencséjére a másik egész jó szájról olvasásban, s szinte azonnal megérti, mit szeretne Jimin, ám válasza egy határozott fejrázás, mégpedig a nemleges, amihez egy komor tekintet is társul, mintha csak azt sugallná, hogy senkinek egy szót se. - Viszont ahhoz eleget szereztem, hogy elmehessek futni, de ez nekem megint más, sőt ez nekem segít – kezdi még mindig hanyatt fekve. – Tudjátok, kikapcsolni az agyam, meg ilyesmi. Néha igazán hasznos, ha csak üresség van odabent – sóhajt egyet, ahogy végül felül, s a falnak támasztja fejét. - Mikor? – kérdezi Namjoon, de ha ő nem tenné meg, Jimin kérdése is hasonló lett volna a fiatalabb felé. - Úgy kábé – néz a falon ketyegő órára, majd visszafordul a két fiúhoz – most – mondja, ahogy elmosolyodik, s fel is áll, hogy szekrényéhez lépve előkeresse a futáshoz megfelelő öltözetét.
----- CHAPTER BREAK -----
Hiába minden, hiába az alvás, a pihenés, a mindennapok forgataga, sőt olykor azok is hiábavalónak tűnnek, akik szeretnek minket, akiknek fontosak vagyunk. Van az az érzés a mellkasodban, megbújik, esetleg napokig csupán lappang, de te is tudod, hogy mindig ott van, hogyha nem is érzed a szorítást, mi látszólag minden ok nélkül csavarja belsődet, ez az érzés alattomos. Akár egy kéretlen csúszómászó, kígyóként slisszan be az életedbe, s eleinte nem veszed észre, hogy jelen van, csak akkor eszmélsz rá, mikor már végtelenül késő, mikor már a baj megtörtént, s mikor már semmi sem számít igazán. Üres, megtört, haszontalan. Ezen szavakkal tudná illetni magát a vörös hajú fiú, kire most érthetetlen módon tör rá ez az ismeretlen, behatárolhatatlan szomorúság, vagyis olyasmi. Legjobban úgy lehetne leírni ezt az érzést, hogy olyan, mintha az ember fuldokolna, de sosem halna meg. A szenvedés körkörös, ismét ugyanazon képek s szavak jelennek meg szeme világa előtt, s ahogy eddig egyszer sem, most sem igazán ért belőle sokat. Elvégre mi okom lehetne ezekre a fojtogató érzésekre? Eleinte ezt gondolta, ám a mai napra ez gyökeresen megváltozott. Már nem keresi az okokat, nem kutatja az emóciók forrását, egyszerűen csak átérzi őket. Még akkor is, ha lassan lelke beléjük rokkan. Már nincs ereje megküzdeni minden nap önmagával, s inkább csendben tűri, hagyja, hogy saját érzései sodorják egy sötétebb helyre az életben. Most is, olyan szinten érzi, hogy végleg kimerült, hogy ő ebbe az egészbe már végtelenül belefáradt, hogy azzal is pontosan tisztában van, hogy olyasmi ez a kókadtság, amin az alvás aligha segíthet. Nem tudja, de ez mind azért van, mert nem a teste az, ami igazán kezd mindenbe belegebedni – habár a betegsége miatt az is valóban egyre csak elenyészik – hanem a lelke. S hiába mindez is, hisz maga Jimin képtelen felfedezni a kapcsolatot a saját valósága s Namjoon egykori szavai között. Azon tényen viszont ez semmit sem változtat, hogy az ebédhez való készülődés közepette Jimin úgy érezte, hogy a lépcsőn levezető útján egy pillanatra le kell ülnie, hisz ahogy már párszor korábban is tapasztalta, a napokban egyre gyakrabban kezdett rátörni az az elviselhetetlen szédülés, mikor úgy érzi, forog vele a világ. Nem állt szándékában egy pár percnél több időt eltölteni a falépcső korlátjának döntve koponyáját, de a lelki kimerültsége erős hatást gyakorolva testére késztette alvásra fizikai valóját. Csupán egyetlen pillanatra hunyom be a szemem, hátha akkor jobb lesz – gondolta a fiú, de azt még ő sem sejtette, hogy végül mély álomba merülve fog a lépcsőn kuporogni. S nemhogy ő nem látta ezt előre, a házban senki sem hitte, hogy ilyen megtörténhet, hisz ha valaki ennyire fáradt, legalább az ágyig, esetleg a kanapéig illene eljutnia. A vörös hajú fiút viszont nem zavarja, hogy is zavarná, ha éppen magánál sincs, s talán éppen valami szépséges helyről álmodik, olyan helyen van, ahol zene hangja szól lágyan s kellemes melegség veszi körbe, ahol többé nem létezik az a mellkasát szorító, égető üresség, s szemeiben sem csillan már a múlni akarás. Ahol ha csupán egy pillanatra is, de valóban boldogságot érezhet magányos szívében. De az is lehet, hogy rémes álom gyötri, s jelenleg is fejvesztve menekül, fut, hogy ami üldözőbe vette őt, sose érhesse utol. De hisz ez pont olyan, akár a való életben rázúduló érzelemtenger, úgy érzi, újra és újra csapdába esik, s nem menekülhet el sohasem. De békés, kissé kipirult orcája s enyhén elnyílt ajkai, mik között egyenletes nyugodtsággal veszi a levegőt, arra engedik következtetni a lépcső alján álló Sujunt, ki most fejét oldalra döntve szemléli az alvó fiút, hogy ilyesmiről szó sincs. Amúgy is butaság volna álmokban ragadni; a jók csupán hamis reményeket keltenek bennünk, a rosszak pedig, nos, ezt senkinek sem kell magyarázni. Nem tudja, mit tehetne, s egy percet egészen biztosan eltölt azzal, hogy agyán a lehetséges cselekedeteit futtatja végig, persze ezt is feleslegesen, hisz nem számít semmit sem, ő mit kezd az üggyel. Már éppen fordulna is eredeti célja, az étkező irányába, hisz rajta meg persze Jiminen kívül már mindenki az asztalnál várakozik az ebédidő miatt. Persze néhányuk igazán örülne, ha bejelentenék: Jimin miatt az ebéd elmarad, de étkezést nem szokás elhagyni, főleg nem itt, nem ilyenekért. A vállát rántva vet még egy pillantást a lépcsőn tanyázó fiúra, ahogy véglegesíti magában: nem az ő problémája, s amíg a másik lélegzik s él, addig nem is lesz az övé. Ám összepréselt ajkakkal áll szemben az ápolóval miután megfordul, aki jelen pillanatban a vezetője ennek a háztartásnak, ugyanis Eunha a mai napra elutazott, így minden kontroll a mentahajú fiúnál kötött ki, amit a házban kezeltek mindegyike egytől egyig tud, kivéve talán az igazak álmát alvó vörös hajút. Meglepetten pillant – nem fel, ugyanis ahogy Jiminnél is, pont úgy Yoonginál is magasabbra nőtt a lány – az orra előtt lévőre. - Már így találtam, mi legyen vele? – néz tanácstalanul a mentára, majd ismét Jiminre, s újra az ápolóra. Yoongin látszik, hogy egy pillanatra maga sem tudja, mit kezdhetne a kialakult helyzettel, hisz nem várhatnak a végtelenségig, ebédidő van, s ha Jimin most nem is étkezik velük, a többieknek muszáj lesz, ahogy neki is. De ugyanakkor hiába akarja hagyni Jimint, azt is tudja, hogy az a ház szabályaival szembemenne. Nem véletlenül esznek együtt úgy, ahol és amikor, mindez szükséges része a felépülésnek, de mégsem képes felrángatni a fiút. Nem tudja megtenni, hisz ő maga is pontosan tudja, milyen olyan kimerültnek lenni, hogy a napi huszonöt óra alvás után is úgy érzi magát az ember, mint egy élőhalott. Jimin minden bizonnyal nem tudja, de Yoongi valamelyik nap beszélt róla egy kicsit bővebben s mélyebben Eunhával, és sajnálatos módon mind a ketten egyet kellett, hogy értsenek abban, hogy Jimin gyanúsan depresszióval vagy valamiféle szorongással is küzd, még úgy is, hogy minden pesszimizmus és toxikus gondolat ellenére úgy fest, hogy a fiú maga túlságosan vak, hogy ennek bármilyen jelét tudatosítsa s észrevegye magán. - Menj csak, majd én elintézem – mondja a lánynak egy sóhajtás keretében, s Sujunnak nem kell kétszer mondani, szinte abban a pillanatban távozik balra, az étkező irányába, otthagyva Yoongit az alvó Jiminnel. A mentahajú ápoló pedig egy pillanat némaságba burkolózva gondol annyi mindenre egyszerre, hogy alig hallja a sok hang közül a sajátját, de minden egyszerre elhalkul fejében, ahogy Jimin korlátnak döntött fejére tekint, minek tetején a vörös tincsek lángoló glóriaként vonják körbe létét. Halkan, szinte hangtalanul köszörüli meg torkát, ahogy egy fejrázással együtt fog mutató- és hüvelykujja begyével orrnyergére, majd végül keresztbe font karokkal jut arra, hogy ma ő a főnök, s ha ő úgy látja jobbnak, hogy egyelőre hagyja Jimint a lépcsőn, akkor otthagyja Jimint a lépcsőn, amíg a többiekkel ebédelnek. Vet egy gyors pillantást karórájára, majd még egy utolsó másodpercet lop magának a vörös hajú fiú nyugalmas látványából, s fejét rázva indul el maga is az ebédlő felé. Eunha biztosan nem bánja a dolgot, ha nem hagyja ennyiben, márpedig nincs szándékában ennyiben hagyni, csupán időt ad neki. Meg persze magának, hogy az asztalhoz leülve evés helyett inkább teljességgel belemerüljön a gondolataiba s abba, hogy mennyire impulzív is az ittléte. Hisz valójában senki sem tudja, hogy miért vagy hogyan van itt, s mit is jelent pontosan az Eunha szájából korábban elhangzott „megfigyelési okokból". Olyan sokáig barandokol gondolatai tengerén, hogy észre sem veszi, hogy mindenki befejezte az étkezést az asztalnál, s miután mindannyian bepakolnak maguk után a mosogatógépbe, egy hirtelen ötletnél fogva csoportosan átvonulnak a nappaliba, hogy előszedjenek valamiféle társasjátékot, hisz Eunha távolléte miatt a ma délutáni szokásos terápiabeszélgetést is törölni kellett. De azt már nem tudja a mentahajú sem, hogy a Monopoly és a Harry Potteres Cluedo közül melyikre esik a valódi választás, neki mindegy is, hisz maga nem játszik a nála pár évvel fiatalabbakkal. S ahogy a mosogatógépet is beállítja a megfelelő programra, teret enged a fejében a nem olyan rég történteknek és annak a ténynek, hogy Jimin még mindig ott szunyókálhat a lépcső kellős közepén. Kezét nadrágja anyagába törli, ahogy lassú, komótos léptekkel elhagyja a helyiséget, majd mélyen beszívja a levegőt az emeletre vezető lépcső felé haladva, és hamar meg is pillantja a vörös tincseket s azok tulajdonosát, nem túlságosan meglepő módon még mindig alvó állapotban. Nem tudja, pontosan mennyi idő telhetett el azóta, hogy megtalálták Jimint, vagy egyáltalán azóta, hogy a fiú ott van, de ő is pontosan tudja, hogy nem maradhat a lépcsőn, akár egy kiállított dísztárgy, közszemlére. Ha aludni szeretne, áldása rá, teljesen meg tudja érteni, de legalább az ágyáig jusson el szerencsétlen valahogy. Az is eszébe jut, hogy felviszi a lépcsőn, de aztán inkább mégis amellett a kézenfekvőnek tűnő megoldás mellett dönt, hogy felébreszti a fiút, hogy az saját lábán jusson el a szobájáig. Ajkait tudtán kívül beharapva lép közelebb s teszi meg felfelé azt a pár lépcsőfokot, hogy aztán minden óvatossággal mozdulataiban guggoljon Jimin maga elé felhúzott lábai mellé. S ilyen közelről csupán még hihetetlenebbül fest Jimin, ahogy a nyugodt, egyenletes szívverés minden aggodalmat s földi gondot kisimít hófehér bőrű orcájáról. Pillái feketék maradtak, azokat egészen biztosan nem érte festék, s most, hogy lehunyva tartja íriszeit, Yoongi is tökéletesen láthatja, hogy milyen hosszúak, s hogy a mennyezeti lámpa miatt lágy árnyékokká válnak a fiú arcán. Csontos ujjaival nyúl a fiú válla felé, hogy miután egyet nyel, egy gyengédebb érintéssel próbálja meg legalább az éberség egy szikráját eljuttatni a fiatalabb testébe. Mivel Jimin elsőre nem reagál semmit, így egy leheletnyivel határozottabb mozdulattal simít a vörös hajú apró vállaira fekete kapucnis pulóverének anyagán keresztül. S hiába a vastag, bő holmik, Yoongi érintés nélkül is nagyon jól tudja, hogy azok alatt egy olyan test van, ami haldoklik. Persze ez is – mint minden más – relatív, hisz valójában mindannyian haldoklunk, attól a perctől fogva, hogy a világra jöttünk, minden egyes perccel, órával és nappal közelebb vagyunk a saját elmúlásunkhoz. Erre már úgy tűnik, valamilyen reakciót kap a mentahajú ápoló, s érzi, ahogy a fiú teste egy-egy pillanatra megmozdul: ébredezik. Yoongi elhúzza a kezét, s helyette lágy hangon próbál elérni a másik tudatáig, s kedvesen szól, türelmesen, ameddig Jimin nem képes valamilyen formában válasszal szolgálni neki. - Elaludtál – kezdi Yoongi. – Ebéd előtt találtunk meg, de nem volt szívem felkelteni, és az sem baj, ha tovább alszol, csak menj fel az ágyadba – mondja tovább, ahogy egy kellemes mosoly kúszik ajkaira, s képtelen elszakítani tekintetét az előtte bágyadtan pilláit nyitogatni próbáló fiúról. Olyan valódinak hat, és sebezhetőnek is egyben, ahogy ebben az alvás és ébrenlét közötti állapotban az ember lelke kissé leplezetlenebbé válik, s oda az eddig jól fenttartott álca, a megtévesztés, s nem marad más, mint a fiú egy olyan darabja, ami ténylegesen kézzel megfoghatatlan. Jimin lassan egyre gyakrabban nyitja fel szemét, s úgy tűnik, az a tiszta pillanat minden eltelt másodperccel válik halványabbá, egészen addig, ameddig Jimin annyira fel nem ébred, hogy két lapos pillogás közben egy alig észrevehető bólogatással jelezze a mentahajúnak, hogy érti, amit mond, és tudomásul is veszi. Yoongi egy megkönnyebbült levegővétel után felegyenesedik, s egy pár lépcsőfokkal lejjebb is megy, de nem túl messze, épp csak hogy teret adjon Jiminnek a felálláshoz, aki egy pár pillanat után ezzel ténylegesen meg is próbálkozik. Ám arra egyikük sem számít, hogy a vörös hajú fiút ismételten egy, a napokban egyre intenzívebben rátörő szédüléshullám fogja el majd. Úgy érzi, minden elcsendesül körülötte, a szeme sem működik már rendeltetésszerűen; nem vakul meg átmenetileg, nem sötétség az, ami a szeme világa helyébe lép, csupán olyan, mintha egy olyan csatornát próbálna fogni, amihez nincs jel. Ugyanígy érez a fülében egyszerre megjelenő zúgástól is, arról nem is beszélve, hogy annyira forog vele a világ a hirtelen helyzetváltozás miatt, hogy érzi, az egyensúlyát is hamarosan teljesen elveszti. Lábai egyszerre felmondják a szolgálatot, s vakon nyúl kezeivel kapaszkodóért, hisz tudja, ha nem teszi, leesik a lépcsőről, s bele sem akar gondolni, hogy mi mindenét törheti össze egy ilyen mutatvány során. Jobb karjával a korlát szélét sikerül elkapnia, míg a bal kezével az előtte állóba kapaszkodik mindennél jobban, akárcsak az élete múlna rajta, ami most annyira mégsem áll messze a valóságtól. Nem tudja, meddig tart ez az állapot, s ahelyett, hogy szokásosan elmúlna pár másodperc elteltével, most minden pillanattal csak erősödik az érzés, s már nem csak karjával, de egész lényével kapaszkodik az ápolóba, aki most az egyetlenegy fix pont a sötétben tapogatózva.
----- CHAPTER BREAK -----
Yoongi egy pillanatra maga sem tudja, hogy mit tegyen, egyáltalán mi történik körülötte, csupán annyit vél felfedezni, hogy Jiminnek nem éppen megy zökkenőmentesen a felállás. Nem tűnik nagynak a baj, első látásra úgy fest, a fiú csupán megbotlik, de ahogyan csontos ujjaival a mentahajú karját szorongatja egészen egy percen keresztül, nem éppen Yoongi elméletét támasztja alá. Yoongit kissé váratlanul éri a kettejük között kialakult hirtelen kontakt, hisz mindaz, amit Jiminről tud, egyenesen szembemegy azzal a ténnyel, hogy most mégiscsak ilyen közel áll hozzá, ha nem is mentálisan jelen helyzetben, csupán fizikai valójukban. Türelemmel vár, agya kattog, hogy mi is történhet Jiminnel, miért tűnik pár hosszadalmas másodperc múlva is úgy, hogy tekintete nem tiszta valamilyen oknál fogva, de már csak arra eszmél fel, hogy a másik, nála fiatalabb fiú elengedi őt, de a korlátot nem. - Minden oké? – kérdezi a mentahajú fiú, ahogy sötét íriszeivel továbbra is a szemei előtt lévő Jimint nézi. – Lehet, inkább most le kéne ülnöd – kap Jimin karja után annak minden legapróbb rezdülése miatt is. Minderre a vöröses hajú fiú jobb kezével tincsei közé túrva tekint továbbra is némán a mentára, s csupán egy bólintással adja tudtára, hogy felfogja, amit mond neki. Többször is előfordult már vele ilyesmi, de egészen eddig semmilyen komoly dolog nem történt vele ebből kifolyólag, nem ájult el, nem esett el, csupán egyszer volt, hogy pár hűtőmágnest lesodort a hűtőszekrény felületéről, mikor kapaszkodót keresett a sötétben tapogatózva. Már éppen ülne is vissza eredeti helyére, hogy időközben felgyorsult szívverését ismét egy elfogadható ütembe hozza s megnyugodjon, mikor Yoongi ismét megszólal. - De lehet, inkább most el kellene kerülnöd bármit, ami nem a földdel egy szintben van – gondolkozik el maga is, ahogy egy pillanatra nem Jimin tekintetét keresi, nem néz azokba az éjfekete, kétértelműen is sötét íriszekbe, s nem látja benne a fiút, akinek nyilvánvalóan hatalmas segítségre van szüksége. Pont ugyanazt látja Jimin szemeiben, amit már egyszer tapasztalt, és ez rémíti meg igazán, hisz életében talán most először találkozott olyasvalakivel, akiben ugyanaz lehet. - Fent van a szobám – kezdi Jimin, ahogy a fejét rázva keresi most maga a mentahajú tekintetét, hogy abból válaszokat kapjon a benne felmerülő kérdéseire. - Gyere – mondja az ápoló, ahogy finoman a fiatalabb csuklója köré fonja ujjait, s úgy vezeti a lépcsőn maga után, de még véletlenül sem Jimin szobája felé veszi az irányt. Jimin kicsit meg is van szeppenve; ha nem történt volna az előbb az, ami, egészen biztosan nem hagyná a mentának, hogy hozzáérjen, vagy megmondja neki, hogy hova mehet, de miután feleszmél, s a ház eddig ismeretlen részén találja magukat sem fordul vissza. Egy kicsit maga is belefáradt már a küzdelmekbe, az ellenkezésbe, abba, hogy folyton irányítani akar, s egy sóhajtás után dönt végül úgy, hogy ez nem tesz semmit, most az egyszer hagyhatja, hogy Yoongi azt tegye, amit tennie kell. Valamilyen szinten Yoongira is bízza a dolgot, hisz nem véletlenül van itt, minden bizonnyal tudja, hogy mit csinál, s ki ő, hogy ebből akármit is megkérdőjelezzen. Fülét a ház többi lakosának tompa hangja csapja meg, ahogy elhaladnak a folyosón, de ahogy egyre a végéhez közelednek, a fiatalok hangjai összefolynak, s már-már képtelen belőlük kivenni akármit is. Szemeit felemelve áll meg egy pillanatra, ahogy Yoongi sem fogja többé vékony csuklóját, s úgy hullik rá vissza a bő ujjú kötött pulóverének anyaga, mintha Yoongi sosem érintette volna. Mintha a test, amit takar, sosem lett volna ennyire meggyötörve, s úgy is tűnik, mintha a benne lévő lélek nem lenne darabokban. S Jimin is minden erejével azon van, hogy elfelejtsen mindent; ha csak egy pillanatra is, de ténylegesen kizárja fejéből Taehyungot, Namjoont, azt a sok-sok ételt, amit meg kellett ennie és a szerzett plusz kilókat, amiket egyenesen érez magán. Sőt, erre a másodperctöredékre még a mentát is elfelejti, azt, hogy hol van, s valóban nincs más, csak csend. Végre talán először, valamilyen nyugalmasabb féle. A folyosó falán lévő képeken akad meg tekintete, amik nem szokványosak, s maga sem jön rá először, hogy miért vannak ismeretlen gyerekekről néhol teljesen újnak kinéző fotók a falon, vagy akár régiek, kissé kopottak. Mindegyik gondosan keretbe foglalva, mintha jelentenének valamit. Hisz az ember nem szán keretet olyan képeknek, amiket el akar felejteni, s Jimin hiába néz végig gondosan a másodikon s harmadikon is, nem találja a megfelelő indokot a fotók mögött. Cseresznyepiros ajkai enyhén elnyílnak egymástól, ahogy még érzi a fáradtság és a szédülés utórengéseit, s talán hagyná is magát ismét beleesni a sötétségbe, ha nem érzékelné, hogy Yoongi, bár már előrébb járt, mint ő, most mégis mellette áll, s nézi maga is az egyik csoportképet, tele velük nagyjából egyidős gyerekkel. - Eunha és Seokjin szeretnek minden itt megforduló embert kicsit, tudod, megörökíteni – tekint egy apró mosollyal barackszín ajkain a mentahajú a fényképre, majd Jiminre. - Őket is itt kezelték? – néz kicsit elkerekedett szemekkel Jimin, ahogy látja, hogy az ápoló csupán bólint egyet, majd ismételten elindul a folyosó végén lévő ajtó felé, ahová eredetileg is vezette volna útja. Jimin még egy utolsó pillantást vet a szemei előtt lévő falra, hanyagul futtatja végig rajta tekintetét, mintha ezzel az egyetlen apró mozdulattal az egészet láthatná, s valóban úgy érzi, mindent lát a falon . Ismételten nem tudja hova tenni a tényt, hogy nem fordul vissza, nem megy fel, nem fut el a kéretlen dolgok elől, csupán egy mélyebb levegőt véve tekint maga is a mentahajú után, s halkan követi őt az ajtóig. Egy másodperccel később, ahogy kitárul előtte az ajtó, pillantja meg, hogy mi is lakozik mögötte valójában. A mentahajú fiú lépi át a küszöböt először, majd megvárja, amíg az elkerekedett szemű Jimin is ugyanígy tesz, s mikor már ő is a szobában van, Yoongi halkan bezárja mögötte az ajtót. Kellemes hangulata van a szobának, legalábbis Jimin egészen biztosan így érzi, minden olyan világos, a polcokon fel vél fedezni pár személyes holmit, majd ahogy a falakról kicsit elszakítja tekintetét, megpillant egy közepes méretűnek mondható kétszemélyes ágyat is, fehér kovácsoltvas kerettel, ami szépen passzol a helyiség további elemeihez. - Tehát ide menekülsz előlünk – jegyzi meg halkan Jimin, ahogy továbbra is próbálja felfedezni a szobát. Yoongi szobáját. - Szeretem, hogy meglehet a saját kis privát szférám – rántja meg a vállát, ahogy maga is próbálja követni Jimin tekintetét, próbál az ő fejével gondolkozni egy percre. – Eunháé a másik végén van a földszintnek. - És még ajtótok is van – világít rá az egyértelmű tényre Jimin, ahogy gyorsan a bejárat fele tekint. – Még hogy csak a fürdőnek van ajtaja – ismétli el, amit az ideérkezése során hallott, s a saját szájából most még sutábban hangzik, főleg azok után, hogy elég nyilvánvalóan áll előtte a tény, miszerint ez nincs így. Ha őszinte akar lenni, egy aprócska érzés kerül benne elő, ahogy továbbra sem szakítja el pillantását az idősebb holmijáról: féltékenység. Be kell ismernie, panaszra valójában nem lehet oka, mindent, ami kell neki, biztosítanak itt, ám most érzi csak igazán, hogy ő csupán egy páciens a sok közül. Akire ugyanúgy szabályok vonatkoznak, aki ugyanúgy tagja a hülye pontrendszernek, és akinek ebben a házban az a kifejezés, hogy magántér nem létezhet, csupán megadott s jól kiszabott korlátok között. S ez az, amit most tisztán lát, hogy ez a másiknak megadatik ebben a házban, s lelke tengere háborog egy pillanat erejéig, de aztán rájön, hogy valójában egyáltalán nem hasonlítható össze saját helyzete az ápolóéval, hisz neki ez egy munka, ő nem páciens, aki képtelen a társadalom normáiba beilleszkedni, nem olyasvalaki, akinél egy betegséget diagnosztizáltak, s főképp nem olyasvalaki, aki ennyire mérhetetlenül gyűlöli a saját képmását, magát a tényt, hogy létezik. Nagyon sóhajtva szakítja el mindennemű figyelmét az idősebb személyes holmijáról, hisz maga is tudja, minél többet lát, annál közelebb fogja érezni magához az illetőt, s ez pont valami olyasmi, amit minden körülmények között el kíván kerülni. Ha valakivel jó kapcsolatot is alakít itt ki, legyen az páciens, ápoló, vagy akár maga Eunha, van egy határ, amit senki nem léphet át, s ennek a határnak a megfelelő biztosítása érdekében kénytelen lesz mindig egy lépést hátrálni, s nem engedni sem magának, sem másnak, hogy olyan közel kerüljön a fiú lelkéhez, hogy meglássa annak sötétlő árnyoldalait. Jimin valamelyest tisztában van azzal, milyen is ő, s pont ezért akar mindenkit a lehető legtávolabb tudni magától; rögeszméjévé vált, hogy eltakarja magát, hogy mindig csupán egy apró részletet mutasson a külvilágnak, egy csekély s jelentéktelen, semmitmondó darabot, ami azt sugározza, mennyire átlagos és érdektelen is ő valójában, mikor ez egyáltalán nincs így. És a tény, hogy bárki közelségének gondolata rettegéssel tölti el, csupán erősít azon a késztetésén, hogy a szépen, gondos odafigyeléssel maga köré emelt falakat az égvilágon senki se léphesse át. Yoongi ezt látja, vagy ha nem is látja, érzékeli. Nem először találkozik olyan fiatallal pályafutása során, aki el akar menekülni, aki fél attól, milyen is volna, ha megnyílna egy kicsit; tisztában van azzal, hogy Jimin abban a hitben él, hogy az emberek undorodnának attól, ami a szép álca mögött rejtőzik. Ebben a szakmában nem ritka az ilyen, de valahogy Jimin, bár hasonló, mégis teljesen más, mint akárki. Ő nem olyan, mint az átlag, nem veszik el a tömegben, éppen ellenkezőleg. Az, amiből Yoongi mindezt tudja, ezúttal nem Jimin viselkedése vagy megnyilvánulásai. Valami teljesen más miatt biztos abban, hogy a vörös hajú fiút a sors is erre a helyre szánta, mert minden, amit a mentának tudnia kell, az ott lakozik Jimin egyetlen pillantásában. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre, s bár felettébb klisésen hangzik, mégis pontosan így van. A fiú éjsötét tekintete, az, ahogyan nézi a körülötte lévő világot, ahogy ajka széle lefele görbül, miközben gondolatok futnak át fején, ez az, amiből Yoongi tudja, hogy miért olyan fájdalmasan ismerős mindez, hisz már egyszer élete során látott ilyet, bár akkor még közel sem abban az életkorban járt, mint most. Jimin maga sem tudja, mit akart mondani a mentának egy pillanattal ezelőtt, talán egy csípős megjegyzés lett volna, vagy egy lemondó sóhaj szavakba foglalva, ám dús ajkai közül nem száll ki semmilyen hang, olyan, mintha amit mondani kíván, megakadna félúton, Yoongi számára felfedezetlenül maradva, azt sem tudva, vajon van-e egyáltalán bármi, ami a fiatalabb torkára ragad. A vöröses hajkoronájú fiú pillantása nem más fogja meg olyan végzetesen, mint a saját tükörmásán a számára a semmiből odakerülő falnak támasztott állótükörben. Váratlanul éri a felismerés, miszerint tetőtől talpig láthatja magát teljes valójában, s a látvány, ahogy eddig minden alkalommal, most is csupán mélységesen elkeseríti őt. Az eddigi egyetlen tükör a házban a fürdőszobai volt, s azt, mikor oda belépett, könnyedén ki tudta kerülni, csupán annyival, hogy hátat fordított neki, s rá sem nézett az abban lévő meggyötört, haldokló lélekre. Hisz maga is tudja, hogy ittléte alatt talán soha sem akar majd ismételten tükörbe nézni, tudni sem akar arról, mi történhet a testével akkor, ha nem sikerül valamit kitalálnia idő előtt, amivel megakadályozhatja a gyarapodást. Nem akar kövér lenni, nem akarja azt a szánalomra méltó, gyenge embert látni, mert retteg attól, hogy csak még jobban megutálja saját magát. Viszont most, hogy már akaratán kívül találkozik saját tekintete az üvegfelületen egy ugyanolyannal, mint az övé, mégis oly idegennel, már képtelen arról elszakítani pillantását, s keserves, kínzó lassúsággal méri végig minden porcikáját, ahogy Yoongi a tükörben magát szemlélő fiút nézi, s mereng. Az ápoló nagyot nyel, ahogy képtelen megszólalni, bármit is mondani, hiszen ide nem is kellenek szavak, minden ott van a fiatalabb sötét, halálvágytól csillogó komor tekintetében, ami egy pillanat alatt szorítja össze Yoongi szívét. S ez az a pillanat, ahol először megfordul a mentában annak a magja, hogy valamit muszáj tennie. Még ha most nem is látszik vagy nem érzi, de ebben a pillanatban magában is túljut egy múltbéli eseten, ismét átéli ugyanazt, amit korábban, és ez fáj neki a legeslegjobban, hisz tudja, az, akinek íriszeiben utoljára ilyet vélt felfedezni, többé már nem él. Az a személy nincs többé.
----- CHAPTER BREAK -----
Pár néma másodpercnek el kell telnie, hogy Jimin észrevegye, hogy mibe keveredett, s nyelve próbálja a torkába ragadt gombócot eltüntetni, persze sikertelenül. Könnyektől csillogni kezdő szemeit elkapja a tükörmásáétól, legalábbis már nem fürkészi minden vonását, nem keresi mindenben a lehetséges kivetnivalót, csupán maga elé meredve köszörüli meg torkát olyan halkan, hogy a mentahajú talán nem is hallja meg. Nem az az, ami őt magát is kirántja abból a fájdalmas pillanatból, akkor még nem eszmél rá, hogy az lenne a legjobb, ha valamit tenne, hisz ő az egyetlen, aki ebben a helyzetben képes lehet erre. - Ó, itt is van tükör – jegyzi meg halkan a vöröses hajú fiú, ahogy már testével is inkább a menta felé fordul, ám kívülről ebben a másodpercben is úgy fest, mintha még mindig magát méregetné a tükörben. Jimin halk, lágyan s magasan csengő hangja az, ami végül Yoongit bárminemű mozdulásra készteti, s végül a tükör mellé lépve fordítja azt a fal felé, ahogy Jimin továbbra is csak mozdulatlanul áll, s úgy tűnik, mintha a tükör fehér hátoldalában is ugyanúgy ott lenne képmása. Próbálja keresni Jimin tekintetét, küldeni felé egy biztató mosolyt, elvégre ez is a dolga, nem? Segíteni az itt lévőknek, s terelni őket a gyógyulás felé, s bár mikor ebbe belevágtak Seokjinnel – akit már akkor is ismert, mikor közel sem volt ebben a pozícióban, gyerekként – tudták, hogy elméletben vagy papíron sokkalta egyszerűbb ez, mint a valóságban. Mert minden ember más, és máshogyan nyilvánulnak meg érzéseik, máshogyan képesek alkalmazkodni, máshogy gondolkoznak, s nem lehet senkire sem egy előre felállított sémát ráhúzni. Pár nap eltelte után arra is rá kellett, hogy jöjjön, hogy senki sem fogja itt magával egyenrangúan kezelni, elvégre ő nem páciens, s mivel a saját választása arra esett korábban, hogy maga sem nyílik meg, nem várhatja el ezt igazán egyikőjüktől sem. S ez nem is zavarná, már maga is kezdett beletörődni, s így is ellátni a feladatát, a munkáját, de egy, a fejében folytonosan erősödő gondolat mégsem engedte neki, hogy búcsút mondjon mindenkitől az intézetben. Mert van valami Jiminben, ami túlságosan is emlékezteti valakire, akit a múltban annyira féltett, hogy már csupán emiatt is érzi a láthatatlan kapcsolatot maguk között. Közel akar lenni, segíteni akar, s maga is meg szeretné érteni a másikat, úgy, ahogy régen senki sem tette. Leírhatatlan érzés keríti hatalmába most is, ahogy egyre csak őt nézi, s képtelen lenne rendesen összeszedni a gondolatait is. Nem tudja, miért, de érzi, hogy segítenie kell. - Sokszor van ilyen? – kérdezi halkan, ahogy végre sikeresen elkapja a fiatalabb tekintetét, aki úgy néz ki, hogy csupán most eszmél arra, hol és kivel is van valójában. Szemét lesüti, s szinte azonnal bólint Yoongi kérdésére, ahogy csontos ujjait tördelni kezdi. Az érzések, amik most benne kavarognak, önmagukban is elegek lennének ahhoz, hogy sírni támadjon kedve tőlük, hisz éppen az előbb szembesült azzal, milyen is ő, hogyan is fest, s egyáltalán nem tetszik neki az, ami visszanézett a tükörből. Ráadásul most eszméletlenül szégyelli is magát, hogy ezt az egész dolgot az ápoló előtt tette, hagyva neki is, hogy őt bámulja, s szinte teljesen biztos abban is, hogy a mentahajú pontosan ugyanúgy undorodik már attól is, hogy rá kell pillantania. Ilyenkor legszívesebben elásná magát a föld mélyére, hogy ott soha senki se lelje meg, még ő magát sem, de sajnos ez a valóság, s ilyet itt nem csinálhat, nincs hova menekülnie. Ez az érzés csupán egy a sok benne cikázó közül, s ez is csak erősíti a már benne meglévő tudatot arról, hogy megint elvesztette az irányítást, és ezúttal nem csak teste, de elméje is gyenge. Utálja, hogy nincs elég akaratereje, hogy idekerült és muszáj ennie, muszáj azt tennie, amitől a lehető legboldogtalanabb lesz. - És a szédülés? – lép Yoongi egy kicsit közelebb a fiúhoz, kinek szemei még mindig csillognak, a folyamatosan visszatartott könnyekből csupán ennyi látszik, de ő legszívesebben azokat is kitörölné a másik szeméből, de mégsem teszi. Mert úgy érzi, nem teheti, nincs joga ilyesmihez. - Az is – bólint Jimin, ahogy előredönti fejét, hagyva, hogy vöröses tincsei takarják szemét a világ s egyben a mentahajú elől is. Nem kell neki sok ahhoz, hogy sarkon forduljon. Nem a másik fiú miatt, csak érzi, hogy a képzeletbeli pohara lassan betelik, s eltörik majd a mécses, azt viszont végképp nem hagyhatja, hogy bárki meglássa olyan gyengén. Egy világ omlana benne össze, egy olyan világ válna eggyé a földdel, ami már így is füstölgő romokban áll csupán. - Gyakori az anorexiásoknál a szédülés, de hogy majdnem lezúgtál a lépcsőn, az nem nyugtat meg – rázza a fejét Yoongi, ahogy ismét eszébe jut a pillanat, mikor a vörös hajú megragadta karját. - Miért izgat egyáltalán? – tér vissza Jimin eredeti önmagához, ahhoz, amit a külvilágnak enged látni, s már nem harapdálja alsó ajkait sem az idegességtől, arcára ugyanaz, a ház által már megszokhatott semmilyen kifejezés kerül. - Ha onnan lezúgsz, meg is halhattál volna – néz komolyan Yoongi, ahogy az ablakhoz lép, hogy kissé feljebb húzza a félig leengedett redőnyt, ezzel maga mögött hagyva Jimint és annak fejében formálódó gondolatait. - Lehet, jobb lett volna – húzza el ajkait Jimin, ahogy kicsit szabadabban járja körbe a szobát, majd hagyja magát lehuppanni az ágy szélére, s onnan nézi, ahogy lassan Yoongi is megindul felé. - Ne mondd ezt – ül le a menta is saját ágyának másik felére, ahogy mind a ketten kényelmes törökülésbe húzzák a lábukat. Ebben a pillanatban, válassza el őket akármennyi év, akármilyen élmény s emlék, valahogy mégis hasonlítanak. Jobban, mint akármelyikük hinné. - Attól még, hogy nem mondom ki, úgy van – rántja meg vállát a vörös hajú, ahogy Yoongi rosszallóan rázza meg fejét. - Beszélned kellene valakivel – próbál úgy hangsúlyozni, hogy a másik valóban komolyan is vegye mondandóját, de Jimin következő mondata csupán azt bizonyítja, hogy ez nem sikerült. - Veled is beszélek. - Nem úgy értem – mondja Yoongi, ahogy egy sóhajtás közben nem tudja eldönteni, hogy a másik szándékosan teszi a hülyét, vagy tényleg az. - Miért hagytál aludni? – kérdezi Jimin, ahogy a falnak dönti fejét, s egy pillanatra ismét lehunyja szemeit, de mikor Yoongi egy másodpercig nem válaszol, ismét rátekint. Már nem fél, már képes állni a menta tekintetét. - Nem vagyok szívtelen, Jimin – nevet fel, ahogy arra gondol, hogy mennyire lehetetlen a vele szemben ülő. – Süt rólad, hogy kimerült vagy – teszi még hozzá, ahogy keresi a másik tekintetét, lelke tükrét s abban a válaszokat: Még mindig ott van az elmúlás utáni vágy szikrája? Lesz valaha olyan, hogy távozik, ha nem is örökre, de egy időre eltűnik, végre nyugtot hagyva maga után? - Bár segítene az alvás – puffog egyet, s valóban azt kívánja néha, bárcsak olyasmi volna ez, mint az átlagembereknél, amit puszta alvással el lehet tüntetni. De sajnos az a monoton, semmilyen érzés, ami egy pillanatra sem képes elszakadni a fiútól, mindig is ott lesz. - Tudom – bólint Yoongi, ahogy ajkai közül halkan szól mély zengésű orgánuma. – Viszont lemaradtál az ebédről – mondja már kicsit kevésbé mélabúsan; szeretné fenntartani a beszélgetést, s nem beállni azok sorába, akik sohasem kerülhetnek be Jimin fejébe. Ahhoz túlságosan is hasonlított valakire, hogy így hagyja elveszni. - Mínuszt kapok? – kerekedik el Jimin szeme, ahogy meglepett s kissé ijedt kifejezés kerül arcára. S elég csupán ennyi inger, orcája alapjáraton fehér bőre most akaratlanul is piroslani kezd. – Vagy? – vár levegővételét egy pillanatra visszafojtva a menta bárminemű válaszára. - Nem – rázza a fejét, s nem tud mást tenni, mint elmosolyodni a fiatalabb fiú reakciójára. – Feltéve, ha megeszed velem az ebédet – mutat a bejárat melletti komódra tett két tányérra, aminek ottléte teljesen elkerülte Jimin figyelmét. Maga sem tudja, hogy pontosan hogyan is érez a dologgal kapcsolatban, hisz az jó, hogy nem részesül ponthátrányban azért, mert átaludt egy étkezést, de enyhén váratlanul éri a hirtelenjében felajánlott második lehetőség. Persze így is örül inkább a dolognak, hisz ha most eszi meg, a többiek vizslató tekintetétől legalább megkíméli magát, egyedül a mentahajú pillantását kell elviselnie magán. Viszont a tény, hogy bizony ennie kell, ismét kicsit megüti; csupán egy emlékeztető ez arra, hogy mennyire nincs is rendjén az élete. Utálja ezt, és ha nem éppen a másik szobájában lenne, biztosan sírva is fakadna az őt érő különféle érzések miatt. Ám most inkább magát megemberelve ejti öntudatlanul fogai fogságába ajka pirosas húsát, ahogy egy sóhajtás mellett bólint egyet. S nem kell más az ápolónak, a saját franciaágyán átgördülve tér vissza pillanatokon belül a két teli tányérral, az egyikben láthatóan kevesebb étellel. Yoonginak egy lágy mosoly kerül arcára, miközben Jimin elveszi tőle a tofuval teli tálat és a pálcikákat. - Már farkaséhes voltam – mondja a mentahajú, ahogy nem vár tovább, s szájába vesz egy jókora darabot az ételből. Jimin pedig egy ideig csak csodálja, hisz mindig is irigy volt azokra, akik önfeledten ehettek, akiknek sosem jelentett problémát a kalóriák számolgatása. Vágyja, hogy olyan legyen, mint ezek az emberek, szeretne ő is egyszerűen tökéletes lenni, amilyen Taehyung is. - Miattam nem ettél? – kapja el pillantását a másikról, még éppen azelőtt, hogy Yoongi észrevehetné, s a saját tányérja tartalmát vizslatja, ahogy választ vár. - Igen – mondja két falat között. – Enni enned kell, hátha így könnyebb – mosolyodik el. Jimin pedig képtelen viszonozni az idősebb ilyesfajta gesztusát, s továbbra is azon vívódik belül, hogy elmeneküljön-e, amíg van rá lehetősége, vagy maradjon. Olyan jól hangzik a másik szájából, de mégsem képes magát rávenni. Egyenesen retteg attól, hogy mi lesz, ha eszik egy falatot. - Tudom, hogy ijesztő a gondolat, hogy nem érzed a gyomrod ürességét – mondja Yoongi, ahogy maga is észreveszi, hogy Jimin továbbra is csupán nézi az ételt. – Tudom, hogy félelmetes, hogy úgy érzed, nincs helyed a világban, hogy most úgy tűnik, hogy az az egy falat fog mindent eldönteni – néz Jimin feketén csillogó szemeibe, amiben ismét látja azt a különös sötétséget, ami egyszerre tartja ott tekintetét, s egyszerre akar a világból is kifutni miatta. Egyszerűen képtelen dönteni, melyiket tenné szívesebben, s így igazándiból mindkettőt teszi egyszerre. Jimintől válaszul egy apró bólintást kap; olyan a vörös hajú fiú, mintha maga is megnémult volna, s képtelen verbálisan reagálni az ápoló szavaira. - Nincs így, Jimin. Akárhogy is hiszed, nincs – engedi ki az eddig egy pillanatra bent tartott levegőt. – Ha nem is megy, én megértem, de legalább próbáld meg – mondja, ahogy szavai nyomán a másik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva emeli a pálcikáit ajkaihoz, s harap egyet a tofuból. Yoongi nem tudja, hogy pontosan miért, de ezek után is képtelen elszakadni a másik éjsötét íriszeitől, s perceken keresztül, egészen addig a pillanatig szüntelenül fürkészi Jimin vonásait, ameddig a másik halkan, apránként fogyasztott ételét egy kicsi időre otthagyva engedi magának, hogy tekintetük összefusson. Jimin mindeközben egy kicsit mintha könnyebb lenne, sokkal másabb most neki, s hiába tagadja s tiltakozik ellene kézzel-lábbal, a mentahajú ápoló valóban valami olyasmit képes előidézni nála, ami miatt nem remeg már a félelemtől, nem teljesen kínzás minden újabb lenyelt falat, amitől nem érzi magát egy vesztesnek. Egyedül az fáj neki, hogy tudja, ez csupán egyszeri alkalom, s ha saját eszét kérdezné meg mellkasában dobogó szíve, az is azt mondaná, hogy maradjon távol, oldja meg egyedül, hisz ez az, amit mindig is tesz. Ebben leli meg a biztonságot, nem másban, hisz ha másban megbízik, akkor ott megjelenik annak a lehetősége is, hogy a végén teljesen összetörik. Ezt pedig nem hagyhatja, még akkor sem, ha ezzel csupán saját magától vágja el a külvilágot. - Nem tudom tovább nézni – rázza meg a fejét Yoongi, ahogy szavai s tettei között kialakul egy paradoxon, mert hiába zengi hangja ezt, ha továbbra is Jimin íriszeit látja sajátjai előtt. - Mit? – teszi le a tányért és evőpálcikáit az ágyat takaró anyagra, ahogy kezeivel megtörli szája szélét. Nem érti, mit mond a mentafiú, s zavarja is egyben, ezt pedig igyekszik hangja tónusával az idősebb tudtára is adni. - Azt a hihetetlen halálvágyat a szemedben, amikor magadat nézed a tükörben. Vagy amikor eszel, vagy tökmindegy – mondja Yoongi halkan, de Jimin így is megérti szavait. – Mintha a lételemed lenne – rázza fejét a gondolatra, amibe Jimin szíve is beleremeg. Ő is fél néha saját magától, de ilyen nyíltan még az ő fejében sem fogalmazódott meg ez a benne élő jelenség. S most, hogy hallja, hogy más szájából hallja, őt is mérhetetlenül megrémíti.
----- CHAPTER BREAK -----
Azon a napon valami megváltozott. Jimin képtelen lenne megmondani, hogy valójában mi más a mindennapok szürkeségében, mi az az apró részlet, ami miatt nem azt az összképet látja szemei előtt, mint amit eddig. Olyan különös érzés keríti hatalmába azóta, mióta Yoongival ebédelt egyedül. A mentahajú szavai váratlanul érték ahhoz, hogy abban a pillanatban teljesen felfogja őket, így még napokkal vagy talán egy héttel később sem biztos abban, amit akkor hallott. Tisztán emlékszik, hogy másnap, mikor a szokásos napirendjéhez híven leült az ebédlőasztalhoz, gyomra azonnal görcsbe rándult, s mérhetetlen szorongás kerekedett felül rajta. Emlékszik, ahogy az ételt a szájához emelve könnyei majdnem kicsordultak, annyira rettegett, s akkor ő maga fel sem fogta, hogy mi történik vele. Pánik szállt az asztal körül ülők közé, ám ez a pánik olyasmi volt, amit csak a vörös hajú fiú láthatott saját szemeivel, a többiek számára láthatatlan, érzékelhetetlen lidércként nyomult Jimin felé, aki végül emiatt kiejtette ujjai közül a pálcikáit, majd egy halk sajnálomot elmormolva viharzott el szobájába. Persze a visszatért Eunha mindebből semmit sem értve küldte utána az ápolót, hogy nézze meg, mi is lelte pontosan a fiút, ám Yoonginak nem kellett Jimint faggatnia, pontosan tudta, hogy mi bántja, hogy miért olyan nehéz neki visszaszokni. Mert az ember valóban képes a rossz habitusok rabjává válni, ám ugyanakkor egy jobb, kellemesebb légkörhöz, ahol nem éri akkora nyomás, hamarabb alkalmazkodik, mint azt észrevenné. Aztán ebből az egészből nem más kerekedett, mint hogy Yoongi rávette Eunhát, hogy Jimin mostantól hadd egyen vele, mert ahogy érvelt is a mentahajú ápoló: - Nem stresszel rá az egészre, ha beszélek hozzá és nem nézem, miközben eszik, viszont mikor mindannyian ott ülnek az asztalnál, akaratlanul is megbámulják egymást, kíváncsiak arra, hogy a másik mit és mennyit eszik, meg több-e az annál, amit ők esznek, és ha nem, csak bűntudatuk lesz, és pont úgy, ahogy Jimin is, szorongani kezdenek. A nő végül belement, ismeri Yoongit, és hisz benne annyira, hogy ezt az egy fiút ilyen téren a gondjaira bízza, főleg azok után, hogy beszéltek róla. Látja Yoongiban azt a tüzet, ami hajtja; Seokjinen kívül itt egyedül ő tudja, hogy miként és hogyan került ide, ezért is érti meg, miért akar segíteni ebben a házban, s azt is meg tudja érteni, hogy van valami ebben a Jimin fiúban, ami ennyire vonzza őt, ami miatt maga akarja rajta tartani a szemét. Pontosan tudja, hisz maga is tapasztalta már ezt évekkel ezelőtt. Már napok óta eszik Yoongival, mindig annak szobájában, zárt ajtók mögött, ami egyszerre nyugalommal is tölti el minden alkalommal a vörös hajú fiú testét, s egyszerre fél is egy kicsit. A privát térnek vannak előnyei, ez tény, de milyen hátrányokkal rendelkezik, ha azt valakivel kénytelen vagy megosztani? Mert bár egyértelműen könnyebbnek érzi ezeket az étkezéseket a menta és csak a menta társaságában, de ezt még így sem lehet könnyűnek nevezni. Minden nap tovább folytatja a harcokat s csatákat, miket kizárólagosan önmagával vív. Meg egy kicsit Taehyunggal. Az elmúlt egy héten – bár nem tudja, azóta pontosan hány nap telt el, ki számolja? – többször is felbukkant a tökéletes küllemű fiú, először bocsánatot kérve Jimintől, de aztán ismét visszacsúszva saját magához. És őszintén, ilyenkor Jimin a Taehyungra való hallgatás és ezzel együtt saját maga iránt érzett utálatának megerősödése között ingázik, meg aközött hogy nem akarja tovább hallgatni a őt. Ám sajnálatos módon ezáltal ismét olyan gondolatok lepik el elméjét, hogy ez is csak azért van így, mert a másiknak igaza van, s emiatt hallgatnia kéne rá, mikor azt mondja, hogy mióta betette ide a lábát, egyre kerekebb az arca. Sőt, a legutóbbi alkalommal babahájat is emlegetett, amit játékosan csípett meg az idősebb arcán, ezzel elérve, hogy Jimin ismét elküldje Taehyungot. Persze a tökéletes, magas fiú nem vette magára, sosem veszi magára, csupán egy öntelt vigyorral orcáján távozik mindig, ami még jobban az őrületbe kergeti a Jimint. Jimin viszont nem beszél ezekről; egyrészt szégyelli, hisz a tudatalattijában igazat ad neki minden alkalommal, épp úgy, ahogy eddig is mindig tette, másrészt pedig kicsit tart tőle, hogy bajba keveredik miatta, még akkor is, ha nem ő az, aki odahívja a másikat, aki váratlanul, véletlenszerűen bukkan fel mindig. Szinte teljesen elvesztette eddigi önmagát ebben a házban, a nemtörődömsége érthetetlen okok miatt válik köddé minden eltelt nappal, a lázadás egyetlen apró szikrája sem maradt fellelhető benne, pedig makacs embernek ismeri magát. Már amennyire valaki képes magát kiismerni. Olyan érdekes, hogy mi magunk vagyunk sokszor, akik a legkevésbé látjuk a saját valónk összképét, hogy az egyes részeink, mozdulataink s döntéseink pontosan kivé is tesznek minket. És valahol félúton Jimin is elvesztette önmagát. A vörös hajú fiú a napok tompaságában csak néha érzi magát rosszul, s akkor sem olyan dolog miatt, ami első látszatra mentális eredetű volna. Pedig az az igazság, hogy azon felül, hogy fizikai tünetei vannak a dolognak, ez bizony Jimin lelki gondjaiból is fakad. Annyit vesz csupán észre mióta itt van, hogy folyamatosan egyfajta fáradtság lengi körbe, hogy mintha az eltelt napokkal az eggyé válna Jimin aurájával is, egészen annyira, hogy majdnem egész nap alszik. Ezzel nem lenne különösebben baja, tényleg nem, mert szeret aludni, ám most a szokásosnál sokkalta több időt tölt az álmok birodalmában, mint amennyit kellene neki. Tudja pontosan, hogy a mentahajú tisztában van vele, hogy is ne lenne, mikor többször is előfordult már, hogy az ápoló szobájában, a fiú saját ágyában eszmélt csak fel, ki tudja, hány alvással töltött óra után. Eleinte megrémült, aggódott, hogy Yoongi megharagszik rá, és ismét a többiekkel kell majd ennie, s mikor ezen gondolatok átfutottak fején, jött rá, hogy mennyire tehetetlen ő valójában, hogy mennyire függ a körülötte lévőktől, legfőképpen az ápolótól. S ezt az érzést a világon mindennél jobban utálja most. Úgy érezte, bár Yoongi miatt néha jobb a közérzete, ugyanakkor talán, ahogy Tae is mondja: ő minden negatívnak is a forrása. Viszont most a sokadik alkalommal, mikor lassan nyitogatja fekete pilláit, és ismételten a világos, kissé élettel telibb szobában találja magát, már nem aggódik, nem tölti meg szívét pánik, mert tudja, hogy a mentahajú megérti majd. Nem örül majd neki, végül is ki örülne, de még csak szóvá sem fogja tenni. Hogy ezt honnan tudja? Mert ez történt tegnap is, meg azelőtt is, minden alkalommal, mikor alváson kapta Jimint. Ilyenkor vagy kimegy a szobából, és intézi a dolgait, végül is neki ez egy munkahely, vagy ugyanezt csinálja, csak a szobában az íróasztalnál. Arról viszont fogalma sincs a vörös hajú fiúnak, hogy akár órákon keresztül képes Yoongi Jimin alvó alakját fürkészni, s mindeközben azon gondolkozni, hogy mi járhat az ő fejében, hogy mi is lehet a kulcsa annak, hogy megfejtse, hogy segítsen neki. S a szomorú helyzet az, hogy Yoonginak azóta sem sikerült még rájönnie a titok nyitjára, s mikor Jimin kényelmesen nyújtózkodik egyet még behunyt szemekkel, magára parancsolva fordul vissza asztalához, orra alatt némán elszórva pár szitokszót. Pár perccel ezelőtt úgy érezte, már nem kell sok, már majdnem ott van, s Jimin nyugodt, kimerült és törött látványából végre meg tudja mondani, hogy hogyan is lehetne ennek véget vetni. Azt viszont nem szeretné, hogy a fiatalabb észrevegye; nem akarja, hogy azt gondolja róla, hogy kukkolja álmában, még akkor sem, ha a szó szoros értelmében mégiscsak ezt teszi. Jimin engedi, hogy a fény bejusson szemébe, ahogy felül, és lehajítja magáról a pokrócot, amit időközben minden bizonnyal a menta tett rá, s szemeit kézfejével dörzsölve tekint végig a szobán. Arra kíváncsi, az ápoló ott van-e vagy sem, ám hamar megpillantja Yoongit, és azonnal elkapja egy különös érzés, a sebezhetőség érzése, de egyáltalán nincs ínyére a dolog. Hiába most kel, hiába aludt, ha nem is sokat, de így is pluszban, még így is úgyérzi, hogy nehézkes szemeit nyitva tartani. Nem érti, hisz ilyen még soha nem volt vele, így most képtelen hova tenni, hogy napok óta konkrétan uralja ez az állapot, és úgy tűnik, hogy soha nem fogja már elhagyni őt. - Nem aludtál nagyon sokat, nyugi – fordul meg a székén ülve Yoongi, most Jimin fele nézve, ahogy még lop egy-egy pillantást a fiatalabb álmos lényéről, amíg megteheti minden feltűnés nélkül. - Nem is emlékszem, hogy ma ilyen fáradt lettem volna – vakarja a vörös hajú fiú tarkóját, ahogy a falnak támasztja hátát, s törökülésbe húzza lábát, amin most veszi észre, hogy egy számára ismeretlen eredetű, de végtelenül kényelmes zokni van. Vettem ma fel zoknit egyáltalán? - Félálomban motyogtál valamit, hogy fel fogsz fázni, mert hideg a lábad, ezért húztam rá egy zoknit – rántja meg a vállát a mentahajú, ahogy látja, hogy Jimin értetlenül bámul a puha barna zoknikra. - Jaj! – temeti arcát tenyerébe, s érzi, hogy egyre pirosabbá válik bőre. – Ne haragudj, ez olyan megalázó – mondja, de továbbra sem néz a másikra. - Nem az – feleli halkan Yoongi, ahogy egy mosoly kúszik ajkaira. - Köszönöm, hyung – Jimin lassan kukucskál ki ujjai között. - Mióta szólítasz hyungnak? – kerekedik el Yoongi szeme, amíg az asztalán a papírokat magára hagyva áll fel a székről, s a Jimintől lehető legtávolabbi helyet elfoglalja az ágy másik felén. - Hát idősebb vagy, nem? – néz még mindig kicsit kókadtan, és észre sem veszi, hogy nem gondolja végig mondandóját, mielőtt azokat valóban kiejtené ajkain, ahogyan szokta. Ez a nyamvadt fáradtság még gondolkozni sem hagyja rendesen, annyira eltölti elméjét a tompaság. - Igen, csak még nem hallottam tőled – mondja Yoongi, ahogy oldalra dönti kicsit fejét, miközben azt nézi, hogy a másik ébren van-e, vagy éppen ülve esik vissza az álmok birodalmába. Jimin eddig a pillanatig nem is gondolt arra, mi történt közvetlenül azelőtt, hogy elaludt volna, de most, hogy kicsit mondhatni magához tért, már sorra jönnek vissza a nap korábbi részéről az emlékképek, s egy szemhunyásnyival később oldalra is kapja kipattant szemeit, keresve az el nem kezdett ételt, hisz már emlékszik, hogy éppen enni készültek, mikor elsötétült előtte minden. Így már érti is, hogy jelen állásban miért van az ápoló szobájában, hisz csak úgy nem jönnék ide aludni, nem igaz? - Mert lázadok – válaszolja kicsit nevetve két ásítás között, ahogy a gondolatai végleg elszakadnak a zoknitól. - Mégis mi ellen? – kérdezi Yoongi, miközben nyújtja Jiminnek az időközben odavitt tálat benne az ebéddel vagy vacsorával, Jimin már nem tudja, majd az evőpálcikákat is a fiatalabb kezébe nyomja ezzel a lendülettel. - A rendszer, a szabályok ellen, amit a nemekkel meg a korbeli különbségekkel csinálnak errefelé – rántja meg a vállát, ahogy nagyot sóhajtva néz az előtte lévő ételre. – Nyugaton mindenki tesózza egymást. Még néha a lányok is. Yoongi pedig ráhagyja valamilyen szinten a dolgot, és maga is elkezd vacsorázni, amit Jimin elalvása miatt ő is eltolt. Ilyen szempontból rugalmas az ő ideje, hisz tudja, hogy sokkal könnyebb Jiminnek, ha nem egyedül kell ennie, és valaki elvonja a figyelmét a kajáról, de azt is tudja, hogy ha ő maga nem enne vele, akkor Jimint nézné akaratlanul is, amitől viszont a vörös hajú kellemetlenül érezné magát. Valahogy mégis megtalálja ezek között a tökéletes egyensúlyt, ami egészen eddig remekül működik is. Jimin viszont, hiába nem látszik rajta sem most, s eddig sem látszott, de minden egyes nappal, minden egyes étkezéssel és terápiával egyre nagyobb pánikba esik, egyre jobban érzi, hogy összeomlik körülötte minden, s most az előtte lévő étel látványa sem segít a helyzetén. S ugyan szájához emeli, szinte egész testét szétveti az ideg, tagjai egyenként kezdenek végtelen remegésbe, ahogy sötét tekintete is csillog az előtörni vágyó könnyek miatt. Próbál mély levegőket venni, ahogy hallgatja a menta szavait, de nem képes azokra ténylegesen odafigyelni, felfogni őket. Rágja az ételt, de gyomra egyszerre összeszorul a falat lenyelésének puszta gondolatától is, emiatt pedig egy furcsa hányingerszerű érzés kezd felkúszni nyelőcsövén. Nagy nehezen lenyeli a falatot, de a következő dolga már azonnal, reflexszerűen az, hogy leteszi a tányért, és összeszorított szemekkel, megfeszült tagokkal veszi iszonyatosan élesen az oxigént magához. Időközben szédülni is elkezd, s minden egyes pillanattal egyre biztosabb abban, hogy egy ilyesmi pánikroham a világ egyik legalattomosabb és legrosszabb dolga. Nem érti, mi történik vele, de minden bizonnyal a héten felgyülemlett feszültség az, ami most a felszínre próbál törni, megszabadítani Jimin testét a fájdalomtól, ami nap mint nap szorítja össze a szívét, mikor Taehyunggal beszél. Minden egyes lenyelt falat, az összes öngyűlölettel csordultig telített gondolat, a düh, amit maga iránt érez minden este, az összes dolog most jön ki rajta, amiről azt hitte, hogy következmények nélkül nyelheti le őket. Yoongi természetesen észreveszi, hogy valami nagyon nincs rendben, és mikor Jimin többszöri szólongatás után sem reagál a menta szavaira, inkább a fiú combjára fog, hogy érintésével próbálja meg elérni, hogy Jimin a szemébe nézzen, hogy esélye lehessen megnyugtatni őt. Ám ehelyett, a mentahajú számításait teljességgel keresztbe húzva, váratlanul, ám a pánikrohamot tekintve érthető módon rántja fel Jimin a karját; végtelenül megrémül az ápoló érintésétől, és az sem segít a helyzeten, hogy még mindig képtelen kinyitni szemeit, hogy ránézzen. Ennek eredményeképpen pedig Jimin véletlenül arcon üti Yoongit, aki a pillanat hevében a fájdalomtól illetve az ijedtségtől, ami Jimin állapota miatt tör rá, elereszt ajkai közül egy pár szitokszót, kicsit talán hangosabban, mint ahogy kellene neki. Viszont hamar ajkaira harapva hunyja le a szemét, ami most az egyik oldalon pokolian fáj is, meg muszáj elfojtania a torkára törő szavakat, de ami a legfontosabb, még mindig ki kellene zökkentenie Jimint ebből a rohamból. Ám ahogy újra kinyitja – ezúttal csupán jobb – szemét, látja, hogy az előtte lévő fiú nem remeg többé, csupán tágra nyílt, végtelenül rémült tekintettel néz a mentahajúra, ahogy egy könnycsepp végiggördül arcán. Yoongi pedig éppen mondana valamit, ahogy látja, hogy Jimin kezei is engednek a görcsös szorításból, ezzel látni engedve tenyerét, amiből az abba korábban belevájt körme nyomán kicsordul Jimin vére. Yoongi felemelt hangja rántotta vissza a valóságba, s amint tudatosul benne, mit is művelt pár pillanattal korábban, elfogja a félelem és a bűntudat.
----- CHAPTER BREAK -----
Yoongi most látja csak Jiminen, hogy mekkora is a kétségbeesés, ami megjelenik arcán. Hogy mennyire össze is van törve valójában, és egy pillanat erejéig el is felejti a fájdalmat, mit szeme környékén érez szétáradni a fiatalabb ütésétől. Yoongi pedig végre, hogy a másik nagyjából normális állapotban van, utat enged az eddig elfojtott érzéseinek. Egy kicsit sajnálja is a fiút, és egy kissé ideges is, viszont nem mutatja ki Jiminnek, csupán sóhajt egyet, és hátat fordítva neki lép a szekrényéhez, aztán abban egy pár másodpercig mintha keresne valamit. - Ne hara... – mondaná Jimin elcsukló hangon, de a mentahajú fiú abban a pillanatban fordul vissza felé, kezében egy nagy fekete kapucnis pulóverrel. - Ezt vedd fel, már hideg van odakint – adja oda a saját ruhadarabját a fiatalabb, akin meglepő módon most csupán egy egyszerű póló és melegítőnadrág van. Jiminben pedig bennragad minden további mondandója; tényleg sajnálja, és el sem akarja képzelni, hogy a mentahajú fiúnak mennyire fájhat is most az arca, mikor ő maga is érzi, ahogy zsibbad jobb kézfeje, ahol csontjai koccantak Yoongiéval. Párat pillog, ahogy végignézi, hogy Yoongi is felvesz egy éjkékszín kapucnis pulóvert, majd ahogy végez, csupán kicsit türelmetlenül, ám mégis finoman tekint a még mindig mozdulatlan Jimin felé. Ő pedig arcáról egy durva mozdulattal sepri le a könnyeket, majd mély, szaggatott levegőt véve harap dús alsóajka cseresznyepiros húsába, s ő is átbújtatja fejét és karjait a kapott ruhadarabon. S mire szemeivel ismét képes látni a szobát, addigra az ápoló majdnem a semmiből terem mellette, és jobb kezével Jimin karjára fog, miközben egy kicsit az ajtó felé bambulva áll meg egy pillanatra, hogy bal kezével a zsebében matasson, aztán egy apró bólintással nyugtázza, hogy benne van, aminek benne kell lennie. Majd a vörös hajú fiúra tekint; szeretné, hogy megnyugodjon, hisz még így is tökéletesen látja, hogy mennyire nincsen rendben. Hogy hiába sikerült kiszakadnia a pánikroham állapotából, amiben a rettegés és minden benne kavargó dolog tünetként jelentkezik rajta. Tisztában van azzal, hogy attól még ezek a dolgok ott lapulnak alattomosan a lelke mélyén csupán arra várva, hogy ismét kifakadhassanak, s harmatkönnyek szántsák fel orcáját, mikor az őrület újból úrrá lesz testén. Tehetetlenség, ez minden, amit érzett közben Jimin, és félelem afelé, hogy ez a keserű, szorító érzés soha nem tűnik majd el, hogy örökre beleragad ebbe. Majd Yoongi megértő tekintete egy pillanatra megszilárdul, ahogy elindul az ajtó irányába, s Jimin tisztán érzi ujjait csuklója körül, még akkor is, mikor már magától képes követni a mentahajút, akárhova is vezesse őt. Ebben a meglepett és rémült állapotban nem képes gondolkozni, egyszerűen csak hagyja, hogy az ápoló tegye, amit tesz, bízik abban, hogy ha nem is segít, végül is nem ront a helyzeten. A ház lakóit sehol sem látja, ahogy tekintetét gyorsan körbefuttatja a helyiségeken, amikbe belátást nyer; továbbra sem szeretné, hogy akárki ilyen gyenge állapotában lássa őt, és a tudat, hogy az ápoló szeme láttára volt egy pánikrohama, ráadásul még meg is ütötte véletlenül, egyáltalán nem nyugtatja meg őt. Szerencséje van, hogy senki nem látja meg, de átfut a fején a gondolat, hogy mennyire lehet már késő, hogy sehol nem látni senkit, és egyszerre beugranak a mentafiú szavai is arról, hogy már biztosan hűvös van odakint. S mikor Yoongi bezárja maguk mögött a hátsó terasz ajtaját szembesül azzal, hogy valóban elég későre járhat, mert a kissé csípős októberi hőmérsékleten felül még sötétség is honol a városban. Jimin szereti a sötétséget, talál benne egy olyasfajta nyugalmat, amivel egy ideig képes azonosulni. Sokkal inkább tartja magát éjszakai embernek, mint nappalinak, még akkor is, ha mostanában teljesen mindegy, melyik napszak van, ő folyamatosan csak alszik és alszik, de nem tudja, hogy ez a fáradtság nem olyan, ami puszta pihenéssel eltüntethető, ez egészen másban gyökerezik. Yoongi továbbra sem engedi el a fiatal fiú karját, egészen addig nem, ameddig a hátsókert kövekkel kirakott útján el nem jutnak egy kis eldugottabb részhez, ahol egyedül, magányosan álldogál egy pad a szabad csillagos ég alatt. Jimin pedig ott áll a rajta nevetségesen nagy fekete pulóverben, ahogy érzi magán az ápoló édeskés illatát. S gerincén így is felfut a borzongás a hűvös levegő miatt, s nem értve ottléte okát, kérdésekkel, félelemmel és csalódással teli időzik a menta előtt, ki végre elengedi csuklóját, de tekintetét nem szakítja el Jiminről, aki pontosan úgy fest, ahogyan jelenleg érzi magát, mint aki legbelül darabokban van. - Miért hoztál ide? – kérdezi, ahogy továbbra sem tudja, hogy az ápoló mi célból szeretett volna minél hamarabb kijutni ide. Yoongi viszont nem válaszol; úgy gondolja, hogy most a szavak nem segítenének semmit sem, sőt, egyenesen feleslegesek jelen állásban, tekintve, hogy nem biztos, hogy megálljt tudna parancsolni annak, ha beszédbe kezdene, és semmiképpen sem szeretne olyanokat mondani, vagy egyszerűen Jiminhez vágni, amiket később egészen biztosan meg fog bánni, így inkább a kétségbeejtő némaságot választja esti csatlósának, ahogy mozdulatokkal sem válaszol a vörös hajú kérdésére, ezzel egy kicsit hagyva, hogy a bizonytalanság tengerében lebegjenek. Majd egy komor kifejezéssel szakítja el tekintetét Jiminről, majd a fiú feje felett eltekintve nyúl zsebébe, hogy aztán hosszú, csontos ujjaival abból előhúzzon egy doboz cigarettát. Jimin csupán nyel egyet, ahogy maga képtelen elszakítani sötéten csillogó íriszeit a mentáról. Végignézi, ahogy Yoongi ráérősen, de egyben kicsit türelmetlenül is csapja fel a doboz tetejét, hogy abból egy szálat kihúzva, azt Jimin ajkaihoz emelje, s meglepetésére szájába helyezze a nikotinrudat. Jobb kezével hátsó zsebéhez nyúlva elő is vesz egy hullócsillagmintás öngyújtót is, és egyet közelebb lépve a vörös hajú fiú felé emeli fel mindkét kezét, hogy apró lángra lobbantsa a Jimin ajkai közé helyezett cigarettát. Ujjai most picit megremegnek, ahogy bal tenyerével apró búrát képez a rúd vége körül, miközben Jimin szíve egészen biztosan kihagy egy ütemet; Yoongi olyan közel van most arcához, mint még soha senki. S mikor a gyújtó vége lángra lobban, Jimin annak rendje és módja szerint szív bele a cigarettába, ezzel meggyújtva annak örökké parázsló végét. Ám ezután Yoongi ahelyett, hogy a tervezett módon maga is elővenne egy szálat, s a sajátjából szívna mélyet, könnyedén löki arrébb a gyújtót, s finoman nyúlva Jimin égő szála felé emeli ki azt annak cseresznyepiros, enyhén remegő ajkai közül, hogy maga is egy mélyet szippantson belőle. Majd barna szemeit lehunyva, egy kissé reszketeg sóhajtás keretében fosztja meg tüdejét az abban szétáradó füsttől, hagyva, hogy a benne lévő feszültség azzal együtt távozzon, s váljon lassan eggyé az éjszakával. Jimin pedig rálátást nyer a mentafiú arcára, amin lassan, de biztosan, minden eltelt pillanattal élénkebben látszódik egy lilás folt. S mire újra kinyitja pilláit, Yoongi mutató- és középső ujja között ismét Jimin ajkaihoz tartja a cigarettát, hagyva, hogy a fiú ismét megízlelje a füst mámorító aromáját, majd egy utolsót még szív belőle, mielőtt átadja Jiminnek végleg. Viszont miközben gomolygó füstje marja tüdeje belsejét, gyorsan előhalászik egy újabbat a halálrudakból, s a dobozt is hagyja a földre esni annak maradék tartalmával együtt, pont úgy, ahogy eleinte a gyújtóval is tette. Ám annak hiányában, s tekintve a tényt, hogy semmi kedve a sötétben tapogatózva megkeresni a szerkezetet, kínzóan közel lép Jiminhez, hogy az új, még érintetlen szálat barackszín ajkai közé véve érintse a cigarettája végét a Jiminéhez, várva, hogy annak parázsló vége meggyújtsa azt. Mindeközben pedig tehetetlenül ragadnak egymás sötét tekintetébe, ahogy alig tizenöt centiméter választja el arcukat. Jimin szíve majdnem kiugrik a mellkasából, ahogy érzi, hogy egyre jobban égnek orcái, s egyre jobban örül az őket körbeölelő homálynak. Fogalma sincsen, hogy mi az, ami miatt most egészen biztosan képtelen volna megszólalni, de abban a pillanatban ez nem is tudja érdekelni. Elfelejti, hogy hol van, hogy ki is ő, hogy mit tett, vagy mit nem. Ebben a pár végtelennek tűnő, ám fájdalmasan véges másodpercben ezek közül semmi sem számít, csakis az, hogy bár néha hihetetlennek hat, de igenis élnek. Minden eltelt szekundummal, újra és újra egyszerre dobban két szív a csillagok alatt. Ám az ezzel kapcsolatos klisékkel ellenére sem áll meg az idő, s amint Yoongi cigarettája is lángra kap, elhúzódik Jimintől, s egy sóhajtás után ül le a padra, ahogy hagyja, hogy a füst kígyóként távozzék ajkai közül. Int Jiminnek, hogy ő is nyugodtan üljön le, s a meglepett, még előzőleges történések hatása alatt álló fiú is úgy tesz. Lábát maga elé húzva emeli ajkaihoz a cigarettát, behunyt szemekkel hagyja, hogy az megtegye a hatását, s egy kicsit elbódítva érzékeit hajszolja egy nyugodtabb állapotba. Ám szíve heves zakatolása miatt még képtelen teljesen lenyugodni, majd fejét kicsit megrázva engedi szabadjára maga is a benne lévő füsttel együtt a pánikot. Minden egyes lélegzetvétellel könnyebbnek érzi magát. - Olyan érdekesek az emberek, nem gondolod? – mondja a mentahajú két szívverés között, ahogy lepöcköli a hamut a halálrúd végéről, s hagyja, hogy a harmatos fű elnyelje a perzselő port. – Azt mondják vagy gondolják, hogy valamire képtelenek lennének, hogy nem tudják tűrni, de ugyanekkor egy hét múlva boldogan és önkéntesen sétálnak bele az egészbe – mondja, ahogy összehúzott szemöldökkel tekint Jiminre, maga sem tudva, hogy vár-e egyáltalán választ. - Ezt hogy érted? – néz Jimin kérdőn a fiúra, kicsit zavaros tekintettel, ahogy inkább a semmibe meredést választja, s érzi, ahogy végleg arcára száradnak előzőleges könnyei. - Mielőtt anorexiás lettél, mindegy, mikor, de neked is biztosan megfordult a fejedben, hogy te nem tudnád ezt tenni magaddal, lassan megölni a tested és a lelked is vele – keresi a másik tekintetét a mentahajú, de nem leli Jimin pillantását, s egy pár másodperc múlva, mikor éppen kezdené feladni, néz a vörös hajú Yoongira. - Ne mondd ezt – húzza el ajkait Jimin, miközben ismét valami jobb reményében szívja be az őt lassan felemésztő füstöt. - Nincs így, Jimin? – teszi fel a kérdést, mire nem vár választ, s nem is kap, mert a fiatalabb is tudja valahol mélyen magában, hogy nem süket duma, amit Yoongi mond, s van valóságalapja szavainak, nem is olyan kevés. – Azt gondolod, hogy te ehhez túlságosan is gyenge vagy, de tulajdonképpen ez a gondolat akkor a legveszélyesebb, mikor a legerősebb az akaraterőd – tart szünetet, hogy még egy utolsót szívhasson a füstölgő halálrúdból. – Mert ez az, ami miatt mindenáron be akarod bizonyítani az ellenkezőjét. Aztán jönnek az olyan gondolatok, amik megtartják az előzőt, miszerint ha abbahagyod a saját tested gyötrését, ha feladod, akkor válsz gyengévé, és ebben a helyzetben, ebben a mentális állapotban képes lennél akár megölni magad, csak hogy bizonyíts. Hogy megmutathasd, hogy végre valamit te és tényleg csakis te irányítasz. Még akkor is, ha ez a vesztedet jelenti. Ilyenkor már nem számít – nyomja el a cigarettája csikkjét a pad fémezett részén, ahogy kifújja az utolsó inhalált füsttengert. Jimin viszont képtelen megszólalni, ajkai megremegnek, ahogy elnyílnak egymástól, s most érzi csak igazán az éjszaka hűsítő sugallatát tagjaiban. A tehetetlenség kicsit nyugodtabban veszi birtokba testét, mint korábban, a már felszáradt könnyei által vájt medrek orcáján újból megtelnek, s lelke kristálytiszta patakja ismét megered, ahogy képtelen volna belekötni Yoongi szavaiba. - Közülünk egyedül Seokjin tudja igazán, mi zajlik benned, de megkockáztatom, hogy a néhány beszélgetés után ő is csak a felszínt kapargatja. Viszont mi Eunhával? – néz rá. – Semmit, az égvilágon semmit, mégis úgy érzem, hogy kicsit ismerlek, Jimin. Csak tudod, nem hiszem, hogy eléggé ahhoz, hogy segíthessek is – mondja Yoongi, ahogy feláll, majd megkeresi a többi cigarettát, s egy újabb szálat ajkai börtönébe fogva keresi meg a gyújtót is. A padra lomha lépésekkel jut el a padig, majd Jiminhez kicsit közelebb visszaülve gyújtja meg az újabb szálat is, ahogy a mellette, darabokban lévő, végtelenül törött fiúnak egy szó nélkül hagyja, hogy néma könnyekkel áztatott arcát az ölébe hajtsa. Yoongi pedig halk zokogására reflektálva nyúl szabad kezével a combjaira hajtott fejen lévő puha, vörös tincsek közé, többször végigsimítva rajtuk, ahogy végtelen mantraként ragad ajkaira, hogy semmi baj sincsen. Az égvilágon semmi, még akkor sem, ha egyébként úgy érzi Jimin, hogy a világ is a nyakába készül szakadni. Yoongi pontosan tudja, hogy Jimin min megy keresztül, s nem szól, némán tűri a pillanatot, ahogy egyre csak azon van, hogy a cigarettával magát, lágy, óvó érintéseivel pedig a fiatalabb fiút nyugtassa.
----- CHAPTER BREAK -----
Jimin nem emlékszik eleinte túlságosan sok mindenre, s mikor reggel felébred a saját ágyában, nem képes másra gondolni, mint arra, hogy mennyire pokolian fáj a feje. Egyszerűen lüktet, olyan, mintha szét akarna robbanni, s minden megtett mozdulattal csak élesebbé válik a fájdalom. Képtelen tovább a matracon feküdve, némán tűrni, s úgy dönt, talán ha megmosná arcát, akkor kicsit jobb lenne. Hogy ezt megtegye, kifordul a meleg, puha ágyból, s megcélozza az emeleten lévő mosdót. Nem törődik azzal, hogy a mosdókagyló széléről véletlen lever valami műanyag dobozt, semmivel sem tud most foglalkozni, addig biztosan nem, ameddig ez a kínzó fájdalom el nem tűnik, amiről a pillanat hevében nem is tudja, honnan ered. Megereszti a jéghideg vizet, s egy darabig csak hallgatja, ahogy az csobog, s nézi, ahogy eltűnik a lefolyóban, majd tenyerével tálat formálva mossa meg arcát a frissítő folyadékkal. S ahogy a hűs cseppek végiggördülnek homlokán, ismételten csak azon kattog agya, hogy miért is van mindez. Megtörli orcáját, s mikor feltekint, s megpillantja saját tükörmását, annak piros, puffadt szemeit s megnyűtt arcát, rájön, hogy a fájdalom, a migrénes fejfájás csupán a hosszas sírással töltött esti órák eredménye lehet. S ahogy fekete íriszeibe pillant, elkapja ugyanaz az érzés, ami előző este is, ami miatt képtelen volt abbahagyni a sírást, s úgy érezte, hogy soha nem fogyhatnak el könnyei. Emlékszik, hogy egy idő után már nem érdekelte, hogy az ápoló így látja, már nem számított akkor és ott semmi sem. Be kell vallja magának, hogy egy kicsit megnyugodott, kicsit békét lelt a káoszban, s szégyentelenül hagyta magának, hogy életében először olyan közel legyen hozzá valaki, hogy el is érje őt. Ám végül ugyanez lett a veszte is a dolognak, a semmiből eszmélt fel, hirtelen megijedt a saját gondolataitól s érzéseitől. A mentahajú hiába kérte, hogy meséljen, mondja el, vagy mutassa meg, ki is ő, nyíljon meg egy kicsit az éj leple alatt, Jimin mégsem tette, képtelen volt, hisz még mindig retteg, testét félelemmel tölti el a gondolat, hogy valaki előtt ennyire sebezhetővé válik. Már így is úgy gondolja, hogy túlságosan közel engedte magához Yoongit. Szerencsésnek érzi magát, hogy az utolsó pillanatban, mikor már majdnem megeredt nyelve, vissza tudta tartani a fejében cikázó gondolatokat. S ugyan a csatát ezúttal megnyerte, a háborút nem. Elege lesz a saját szánalomra méltó látványából, meg a bensőjét lassan szétszaggató fájdalomból, s inkább úgy dönt, keres valamiféle gyógyszert, mert ténylegesen úgy érzi, hamarosan elájul a fájdalomtól. Ahogy halad le a lépcsőn, már nem csak Yoongi képe lebeg lelki szemei előtt, szinte az egész elmúlt hét átfut a fején, s kénytelen elismerni hamarosan, hogy egyre biztosabban halad a saját bukása felé, ám ameddig nem vesz róla tudomást, addig nem nagy probléma, még akkor is, ha tudja, hogy így később kétszer akkora pofonként fogja érni a felismerés, miszerint megint kövér. Az elmúlt pár napban többször is kellett beszélnie a doktorral, aki ideiglenesen az éjszakákat leszámítva egész napokat tölt a házban, mindenkire külön időt szánva, hogy az egyéni problémákat is kezelhessék. Ám Jimin neki sem szeretne igazán megnyílni, ő nem szeretne meggyógyulni, s maga sem érti, hogy anyja minek küldte ide, mikor egyértelművé tette neki korábban, hogy nem érdekli a fia. S a konyhába érve kezd türelmetlenül matatni az egyik szekrényben, hátha lel valamilyen orvosságot, de hamar rá kell jönnie, hogy valószínűleg semmilyen gyógyszer nincs ott, ahol ő hozzáférhetne. Már majdnem teljesen el is felejti, hogy ez közel sem egy általános háztartás. Szinte azonnal átfut a fején a gondolat, hogy az ápolónak biztosan van valamilyen fájdalom elleni bogyója, ám amilyen makacsul el akarja most kerülni őt a tegnapi után, gőggel fordulna sarkon, egy kicsit beletörődve sorsába. Talán megérdemlem a fájdalmat, és ahelyett, hogy folyton panaszkodnék, egyszerűen csak tűrnöm kéne, ami nekem jár. Főleg azok után, hogy az elmúlt héten talán a hatszázötven kalóriát is meghaladta a napi bevitele, ami bár egy átlagos embernek nem tűnik soknak, sőt egyenesen kevésnek, neki iszonyatos mennyiség, ha belegondol. Minden alkalommal, mikor eszébe jut minden egyes falat, felfordul a gyomra, s gyűlöli magát, amiért ennyire gyenge, amiért képtelen megtartani a kontrollt, s ilyen könnyedén hagyja, hogy kicsússzon a kezei közül minden. Viszont ahogy saját szobája felé venné az irányt, szemben találja magát Namjoon kérdő pillantásával, ki szintén pizsamájában áll a konyha közepén. Jimin csak most jön rá, hogy a fájdalom miatt minden bizonnyal a szokásosnál hamarabb sikerült felkelnie, s ezért van az, hogy csupán Namjoon tűnik az egyetlennek az egész házban, aki rajta kívül ébren van. - Mit csinálsz? – kérdezi Jimin halkan; csupán suttogja a szavakat, nehogy felébresszen még valakit. - Te mit csinálsz? – vet a magas fiú egy pillantást a nyitva hagyott szekrényajtókra és fiókokra, majd fél szemöldökét felemelve pillant ismét Jiminre. - Iszonyatosan fáj a fejem – mondja, ahogy az idősebbnek hátat fordítva rendezi a berendezést ismét olyanra, mintha hozzá sem nyúlt volna. - Biztos vagy te ebben? – kérdezi kételyekkel teli hangon. - Igen. Különben is, mi van, ha nem? – néz rá összehúzott szemöldökkel. – Pont te beszélsz? – dönti oldalra fejét, ahogy látja Namjoonon, hogy sikerült megragadnia a lényeget. - Shh, vigyázz a szádra, Jimin – mondja halkan, ahogy biccent a fiúnak, hogy inkább menjenek fel. – Jungkooknak vannak bogyói, csak találunk közötte valami használhatót – mondja, és int a vörös hajúnak, hogy kövesse őt. Jimin pedig minden további nélkül így tesz annak reményében, hogy még nincs veszve a gyógyszer dolog. Ajtók hiányában nincs mit kinyitniuk, egyszerűen átlépik a küszöböt, s Jimin legnagyobb meglepetésére Jungkook nem alszik, ágya szélén ül, ahogy valamit körmöl egy naplószerűségbe. Amikor meglátja Namjoont és Jimint, csupán némán int nekik, ahogy folytatja, amit csinál. - Van valamid fejfájásra? – kérdezi Namjoon a fekete hajú fiútól, aki ezúttal félrerakja a füzetét, s egy apró mosoly jelenik meg ajkain. - Van – mondja halkan, ahogy végigméri Jimint. – Neked kell? – intézi hozzá a kérdését. Jimin pontosan tudja, hogy hogyan is fest, hogy egyértelmű, hogy fizikai fájdalmakkal rendelkezik, szemei fel vannak dagadva, s ordít róla, hogy sírt, keservesen zokogott korábban. Ám a két fiú hiába látja, nem teszik szóvá, nem kívánják olyan dolgokba beleütni az orrukat, amihez nincs közük. Úgy van mindenki ebben a házban, hogy ha valaki valamit meg szeretne osztani a többiekkel magáról, akkor az meg fogja tenni, semmi értelme annak, hogy ezt erőltessék. Végül is hamar hozzászoktak egymás társaságához, mondhatni jól kijön Jimin mindenkivel, s nem tagadja, hogy mikor a délutánját nem alvással tölti a menta szobájában, akkor igenis élvezi minimálisan a fiúk s lányok társaságát. Főleg úgy, hogy minden eltelt nappal egyre valódibbá válnak, saját háttérrel, saját gondolatokkal, saját érzésekkel. Kicsit olyan érzés lengi körbe, mikor időről időre velük van, hogy ez az egész ház nem más, mint egy csapat gyerek, akik valahol ugyanolyan átlagosak, s mindannyian éreznek. Még Jungkook is azt mondta neki, hogy néha nem is az a baj, hogy nem érez, hanem hogy egyszerre annyi emóció van benne, hogy beleőrül. És az az igazság, hogy legyen ez bármilyen ostoba gondolat, de szenvedni, sínylődni a saját bajainkban könnyebb, ha ezt csoportosan űzi az ember. Minden tagnak különböző problémái vannak, különböző démonok kergetik őket, de valamiben mégis mindannyian megegyeznek, ez pedig az, hogy bár az érzéseik néha nem ezt mondják, mégiscsak életben vannak. S ha más nem is, legalább ez összeköti őket a sorson kívül, ami egy házba pakolta őket. - Igen – mondja végül Jimin, ahogy visszakerül a jelen valóságába. Jungkook pedig minden szó nélkül áll fel, hogy a fiókjában való kotorászás után pár másodperccel egy kis fehér tablettát nyújtson Jimin felé. A vörös hajú fiú pedig egy hálás mosollyal veszi el a gyógyszert s fogadja el a Namjon által kínált vizes kulacsot is, s a benne lévő vízzel könnyedén hajtja le torkán a pirulát. S ami meglepőbb, az egész kulacs tartalmát legyűri a torkán, hisz eddig ugyan nem érezte a szomjúságot, de most, hogy megízleli a vizet, képtelen megállni, hogy pár korttyal beérje. - Van valaki a fürdőben? – kérdezi Jungkook mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy Jimin a semmiből iszik meg fél liter vizet. - Nincs – mondja Jimin, ahogy maga sem érzi, hogy jelentősége volna előbbi tettének. - Akkor még most megyek – kezd Jungkook ruhákat válogatni pizsamája helyett –, mert ha Seo beszabadul oda, az istenért sem fogunk sorra kerülni, plusz a meleg víznek is búcsút lehet mondani – rázza fejét, ahogy még egy törölközőt felmarkolva indul el a fürdő felé. - Nem festesz valami jól – jegyzi meg Namjoon, ahogy összepréselt ajkakkal ül le ágya szélére, s Jimin inkább a földön foglal helyet, ahogy várja, hogy az előzőleg bevett gyógyszer hasson végre. - Nem is érzem jól magam, pokolian fáj, közben meg hullafáradt vagyok. Azt se tudom, hány óra – hunyja be szemeit, ahogy a matracra ejti fejét. - Hat körül – mondja Namjoon, miközben megrántja a vállát, ám ezt Jimin nem látja. – Iszol te eleget? Mármint vizet – kérdezi, ahogy maga is mélyen elgondolkozik, hogy a másiknak mik állhatnak a testi tünetei mögött. Kisebb-nagyobb sikerrel. - Nem tudom, Namjoon, ne kérdezz ilyen hülyeségeket – fog orrnyergére, s még jobban összeszorítja szemeit, mindent, csak tűnjön már el a fájdalom. - Ez nem hülyeség. - Sosem vagyok szomjas, ha az vagyok, iszok, ez mindig is így volt – feleli halkan Jimin. És valóban így van, azzal a különbséggel, hogy észre sem vette, de teste automatikusan átállt arra, hogy akkor is igyon, mikor éhes, ebből pedig az lett, hogy többet ivott, így valójában sosem volt igazán szomjas. A testének nem volt tovább szüksége a szomjúságkeltésre, így mikor elkezdett enni, s gyomra majdnem mindig, ha nem is volt teli, de az éhségérzete sajnálatos módon minden nappal egyre gyengébbé vált, s azzal együtt tűnt el a szomjúsága is. Ami egy azon dolgok végtelen listájáról, amiket gyűlöl, hisz a gyomra üressége, a tompa, folyamatos fájdalom is egy olyan faktora betegségének, mi emlékezteti arra, hogy mit kell, hogy tegyen, hogy a tökéletesség nem könnyű, s bizony fájdalommal jár. Az éhség is egy olyan jutalom, amit elvesztett, s mivel nem éhes, nem iszik. - Mikor ittál utoljára? Az előbbit leszámítva – kérdezi Nam. - Talán tegnap – gondolkozik el, de sajnos nem emlékszik arra, hogy a reggelihez megivott víz mellett előző nap fogyasztott volna bármilyen folyadékot – reggel. Egy pohárral – mondja. Máskor könnyedén állna elő valamilyen hazugsággal, hogy a másik minél hamarabb nyugton hagyja, de most a fejében szétáradó fájdalom miatt gondolkozni is alig tud. - Jimin, ez így nem lesz jó – ingatja fejét a magas, barna hajú fiú. – A víz nagyon fontos. - Ne kezdd, Nam – mondja Jimin, ahogy ajkait elhagyja egy sóhaj. – Én legalább eszek rendesen – folytatja, de igazából mindketten tisztában vannak vele, hogy az a mennyiség, amit Jimin hajlandó elfogyasztani, közel sem nevezhető rendesnek. - Figyelj – szólal meg Namjoon, miután egy pillanatra nem tud mondani semmit. – Tudom, hogy úgy tűnhet, hogy nem jobban, hanem csak rosszabbul vagyok, de hidd el, irányítás alatt tartom. Nem lesz semmi gond, figyeld meg, ez csak a saját módszerem a gyógyulásra – mondja még, ahogy keresi a másik tekintetét, de hiába, csupán aprócska alakját látja, íriszeit nem, pedig abból talán többet tudna kiolvasni. - Talán még híztam is – teszi még hozzá. - Nem értelek – ejti ki ajkain Jimin, hisz hiába alig ismeri a másikat, nem érti, hogy miért teszi ezt magával. Különös az emberi természet, hogy olykor másokat jobban félt ugyanattól a dologtól, mint saját magát. – Tényleg nem. - Ne erről ítélj meg – mondja Namjoon, ahogy hangosabban fújja ki a levegőt. Szeretné elterelni magáról a témát. – Viszont, a mai reggelt leszámítva, mert remélem, tudod, hogy úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger, örülök, hogy te jobban vagy. Legalábbis azt hiszem, jobban vagy? - Mondjuk – válaszol Jimin, ahogy érzi, hogy végre hat is valamit a nyamvadt gyógyszer, és ezért hálát ad az égnek, nem tudja, meddig lenne még képes ezt elviselni. - Mióta az ápolóval kajálsz, nem láttalak enni, csak feltételezem, mivel még mindig így van, hogy azért eszel – rántja meg a vállát az idősebb, s Jimin is így tesz. - Jobb vele? – tekint rá kérdőn, valóban érdekli, s reméli, hogy a másiknak valamelyest jobb, mint magának. Jimin csupán némán bólint, mielőtt megszólalna. - Nem is tudom. Annyit nem beszélünk rólam, se róla. Próbál néha kérdezgetni, hisz hát ez a dolga, nem? Hogy kérdezzen – tart kis szünetet, s próbálja nem a tegnapot felidézni, ahogy fejében a mentával kapcsolatos emlékei között keresgél. – De jobb. Egy kicsit mindent megért. - Ezt ő mondta? - Látom a szemeiben, nem tudom, mi az pontosan, de pillantásából érzem – rántja meg vállát. – De amúgy mintha említett is volna valami ilyesmit.
----- CHAPTER BREAK -----
A napok egyre szürkébbek, úgy érzi, minden tulajdonságát lassan, de biztosan elveszti ebben a házban. Nem történik különösebben semmi, minden ugyanannak a végtelen körforgásnak tűnik, amibe nemrég került bele. S bár az eset óta nem látta Yoongit, nem teszi szóvá, s nem kezd gyanakodni sem semmire, elvégre csupán egyetlen nap telt el azóta. Bár ha belegondol, talán örül is, hogy most kicsit a saját fejében ragadhat. Rájön, hogy nem megnyílni embereknek sokkal nehezebb, mint ahogy eddig hitte, s jogosan csalódik ebben, hisz ha belegondol, az egyetlen személy az életében Taehyung, s még előle is képtelen volt takargatni énjét. Lassan törődik bele, hogy valója mekkora kudarc is, ha azt nézzük, mennyire haszontalan és semmirekellő is ő igazándiból. Minden itt töltött perc, óra és nap is olyan, akár halottnak a csók, s bár még a cselekvésre nem veszi rá magát, egyre erősebbé válik az a gondolat fejében, miszerint felesleges élnie is. Nem, Jimin nem szeretne meghalni, nem kíván öngyilkosságot elkövetni annak érdekében, hogy mindennek egyszerre vethessen véget, nem erről van szó. Ő csupán egyszerűen úgy érzi, hogy sokkal, de sokkal könnyebb volna nem létezni. S ezzel egészen biztos benne, hogy nem csak a saját dolgát könnyítené meg, levehetne egy terhet a világ válláról, anyjának sem kellene többé aggódnia a fiáért, aki egy mutáns, amiért érzései vannak. S talán mégis ez az, ami életben tartja őt, mert szeret érezni, ez teszi őt emberré az embertelen pillanataiban is. Nincs is jobb annál például, mikor a mérhetetlen éhség eluralkodik rajta vagy az amiatt kialakult szédülés tör rá, vagy mikor a skála ismét kevesebbet mutat, s mikor pillanatnyi boldogsága s a tudat, hogy mégiscsak képes valamire, egy apró mosolyként ül ki orcájára. Amikor a rég látott rokonai megjegyzéseket tesznek róla, hogy mennyit fogyott, milyen sovány, akkor diadalittasan, mámorral telítve gondolja, hogy elég erős volt ahhoz, hogy mindezt elérje. S hogy akkor kénytelen lesz még erősebbnek lenni. Mert az a helyzet, hogy mint minden más esetben, a saját tested feletti hatalom is részegít, abban is mérhetetlenül el lehet veszni, s ez az, amit Jimin is tesz. Legalábbis eddig inkább ezek jellemezték a mindennapjait, ám amióta ebben a házban lakik, azóta minden teljesen más. Az élete s lelkivilága teljesen a feje tetejére fordult, s még talán soha életében nem érezte magát ennyire magatehetetlennek és gyengének. Egy szégyenfolt ő ebben a házban, s ráadásul, bár kerüli a tükröket a mai napig, biztos abban is, hogy végtelenül meghízott. Ha ő maga nem jött volna rá, Taehyung biztosra ment, hogy egyik látogatása alkalmával szóvá tegye, s arra buzdítsa Jimint, hogy minél hamarabb lépjen le. Amit legszívesebben meg is tenne, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem cselekszik így, mégis marad, hiába érzi, hogy hamarosan összetöri a hely és az itt lévő emberek lidérce. Viszont mégsem utálja az itteni légkört, és egyszerre érdekelni kezdik az személyek a házban; minden beszélgetéssel egyre jobban kételkedik Namjoonban, és talál valami sötétet Jungkookban is, aki ezzel a megérzéssel ellentétben mégis mindig a vidám oldalát mutatja. Mindez túlságosan valódinak és tisztának tűnik ahhoz, hogy minden szó nélkül lelépjen. Főleg, hogy ötlete sincs, hogy hova mehetne. Talán tényleg az lenne a legszerencsésebb, ha egyszerűen elpatkolnék. Most viszont Jimin nem kerülheti többet az ápolót, hiába szeretné nagyon még egy ideig azután, ami történt, hisz a reggel azzal kezdődik, hogy mindenkinek ismét le kell mérni egyes adatait, s mondani sem kell, hogy a vörös hajú fiú mennyire retteg is ettől. Abban reménykedik már csupán, hogy hátha mégiscsak csalnak érzékei, és kiderül, hogy valójában csak fogyott. Bár ebben az esetben is van mitől tartania, hisz pontosan senki sem tudja, hogy mit is kap az, aki mínuszokkal gazdagodik. De ha őszinte akar lenni, inkább vállalja ezeket az ismeretlen következményeket, csak ne érezze magát ennyire mérhetetlenül gyengének. Megremeg lélegzetvétele, ahogy Jungkook után tudja jól, hogy ő következik, ám ameddig ő nem jön ki a fürdőszobából, addig Namjoonnal ülnek a folyosó falának tövében, s most az egyszer egyikük sem kezdeményez beszélgetést. Mindketten túlságosan bele vannak merülve a saját gondolataikba. Mert a látszat ellenére valójában Namjoon is retteg egy kicsit, hiába állítja be úgy, hogy mindent kontroll alatt tart, ő is ugyanolyan beteg, mint Jimin. Talán annyi különbséggel, hogy a barna hajú fiú a lehető legtudatosabban űzi a betegségét, ténylegesen megtervezi előre minden mozzanatát, hogy aztán annak megfelelően érhesse el a kívánt eredményt, ami végül is ugyanaz, mint Jiminnél, leszámítva, hogy különböző ok hajtja őket. Míg Jimin valahol azt szeretné érezni, hogy számít valamit, hogy ha csupán egyvalamit, de azt képes a saját vágyai szerint alakítani, a hatalom miatt teszi, amíg Namjoont leheletnyit más vezérli. Ő korábban annyira stresszes volt, annyira szorongott, hogy nem volt semmi az életében, ami által rendbe állhatott volna az idegrendszere, ezért kezdett maga előtt szabályokat lefektetni, még vezette is ezeket, egészen addig, amíg a lista drasztikusan meg nem növekedett, és meg nem jegyezte az összeset. Eleinte apróbbakkal kezdte, mint hogy nem nassol az étkezések között, ebből pedig hamar az lett, hogy vacsorát sem eszik, s egyre nagyobbá vált a versenyszellem, hogy feszegesse a határait, majd úgy vette észre, hogy végre képes a normális létezésre, arra, hogy levezesse a benne felgyülemlett feszültséget. S mikor Jungkook eddigi önmagához nem híven egy nyúzott, szomorú pillantással lép ki a mosdóból, Jimin agyán akaratlanul is átfutnak a rémképek tömkelegei, hogy mi történhetett odabent, ami miatt ennyire más, ennyire elveszti a ragyogását, s többé már nem is az a szarkasztikus, vidám fiú, akinek eddig mutatta magát. S mondani sem kell, hogy Jimin ettől végtelenül megrémül, tart az ismeretlentől s attól, hogy valami olyasmi fog odabent történni, ami nála is eltöri a mécsest, ismét. S tudja, hogy nem maradhat órákat odabent, hisz Namjoon idekint fogja várni saját sorát. Nincs hova elmenekülnie, és fél, hogy csapdába esik saját maga és a mentahajú között. - Hé – szól Namjoon Jungkooknak, de ő csak megrázza a fejét, s olyan komoly kifejezéssel sétál el minden további szó nélkül, hogy ha lehetséges, még nagyobb lesz a feszültség a folyosón. De nincs mit tenni, Jimin van soron, aki egy mély levegővétel után álló helyzetbe varázsolja magát, s egy utolsó pillantást vet az ülve maradt idősebbre, mielőtt átlépi a rettegett ajtó küszöbét. Odabent elkapja egy különös érzés; ismerős neki a helyzet, de a fejét rázva rá is jön, hogy azért, mert már egyszer megtörtént a dolog. Eleinte kerüli Yoongi tekintetét, mert tudja jól, hogy le kell vennie a ruháit, s bár ezen egyszer már átesett, így sem a legkönnyebb ez a számára. S valószínűleg sosem lesz az. Beharapott ajkakkal áll a mérlegre, ahogy először emeli fel tekintetét a földről, szembesül a mentahajú ápolóval, aki – muszáj magát ismét emlékeztetnie – csupán a munkáját végzi. Vajon akkor is ennyire aggódna értem, ha csak egy idegen lennék az utcán, ha nem ilyen emberekkel foglalkozna? Nem számít, felesleges az ilyen dolgokon rágódnia, mert hiába képzel el egy másik világot, hiába lát maga előtt egy másik jelent, képtelen a valóság tényén változtatni. Sötét pillantása, mit oly rég nem látott, most találkozik az ápolóéval, de csupán egyetlen röpke másodperc erejéig, tekintve, hogy Yoongi kénytelen felvenni az új adatokat a fiúról. - Most sem szeretnéd tudni, mi? – kérdezi könnyeden, s valahogy Jimin akaratlanul is megnyugszik hangjától, de ez az állapot másodpercek alatt foszlik semmivé, ahogy lassan felfogja, mit is mond. A fejét nemleges válaszra rázza, ahogy figyeli Yoongit, ki összepréseli barackszín ajkait, ahogy beleírja a Jimin tömegét jellemző számokat a füzetébe. Jimin mióta belépett, egyvalamit egészen különösnek talál a mentahajú ápoló megjelenésében. Tisztán emlékszik az estére, arra, hogy mikor a másik kissé remegő kezekkel vette ki a cigarettát ajkai közül, ahová előzőleg ő maga helyezte azt, s lehunyt szemekkel hagyta, hogy a keserű aromája átjárja porcikáit, szeme alatt látható volt a monokli, amit ő okozott. Viszont ez most teljességgel hiányzik róla, de azt meg kétli Jimin, hogy egy nap alatt teljesen eltűnhet ilyesmi, még akkor is, ha mélyen belül szeretné, hogy így legyen. Az is csak arra emlékeztetné, hogy mennyire képtelen uralkodni magán. - Smink van rajta – mondja Yoongi, ahogy felnéz a füzetből. Minden bizonnyal észrevette, ahogy a fiatalabb végigméri, s mivel a vörös hajú fiú arcára szinte kiülnek gondolatai, Yoonginak sincs nehéz dolga, hogy azokat meglássa. Jimin csupán nyel egyet, ahogy zavartan kapja el tekintetét a Yoongiról. Most kezdi csak igazán piszkálni a tény, hogy félmeztelen, s hogy a menta rajtakapta azon, hogy őt vizslatja, s egyszerre érzi rosszul is magát amiatt, hogy az idősebbnek ilyenhez kell folyamodnia. Kicsit hálás is, elvégre bajba kerülhetne, ha kiderülne, hogy mit okozott neki, de erre még egyáltalán nem is gondolt korábban, csupán most villan fel elméjében. - Elég durván belilult – mondja Yoongi, ahogy egy félmosoly jelenik meg ajkain, mintha csak büszke volna rá. – Sok erő van benned, Park Jimin, nem gondolkoztál még valamilyen küzdősporton? Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megengedik neked az ilyesmit – folytatja, Jimin pedig hirtelen nem tudja, hogy ezzel pontosan mit szeretne mondani a másik. - Ne haragudj, Hyung – mondja Jimin, képtelen bármi másra gondolni, mint hogy mennyire sajnálja, s ez meglepi őt. Mióta érdekel ez a fiú? Egyáltalán nevezhetem őt még fiúnak, vajon hány éves lehet? – fordulnak meg a gondolatok fejében, s egyikből szinte következik a másik, ahogy úgy érzi, már képtelen irányítani őket. S őszintén, már ebbe is végtelenül belefáradt, így csupán hagyja, hogy egyenként merüljenek fel benne, mind megválaszolatlanul maradva, ezzel lógva hagyva a fiút saját elméje szakadéka szélén. - Ugyan, én voltam hülye – csillan meg szemeiben egy szomorkás érzelem, ahogy a szavak kiválnak ajkairól. – Jobban is kezelhetnék egy pánikrohamot ennél – hangja egyre halkabb lesz, s Jimin szíve összeszorul, ahogy azt látja, hogy Yoongi lebecsüli magát. Miatta. Éppen mondana ismét valamit, ám arról még fogalma sincs Jiminnek, hogy egészen pontosan mivel állna ezúttal elő, de nem is derül ki, ismét Yoongi hangja az, ami körbelengi a szobát. - Különben meg hol marad a lázadás? – néz rá egy kicsit vidámabban. De Jimin tudja, hogy ez csak álca, és most még jobban fáj neki, hogy a létezése miatt más is rosszul érzi magát. – Most is mondtad, sok a meglepetés benned, te fiú. - Már azt is elhagytam – jegyzi meg halkan. – Mint a józan eszem, ugye? - Hagyjuk már – dönti oldalra fejét Yoongi, ahogy leszedi Jimin karjáról a vérnyomásmérőt. - Jobb lenne, ha oppának szólítanálak? – kérdezi Jimin, és nem tudja tagadni a tényt, hogy mennyire tetszik neki a másik riadt tekintete. – Azzal igazán lázadnék, nem? Meg két legyet ütnék egy csapásra, tekintve, hogy a nemek szabályait is kifejezetten utálom – rántja meg vállát, ahogy egy mosoly jelenik meg ajkain, s egyre jobban élvezi a kialakult helyzetet annak ellenére is, hogy még mindig félmeztelen. - Oké, akkor maradjunk a Hyungnál, máshogy is lehet lázadni, nem? – vakarja meg tarkóját a mentahajú, de nem azért utasítja el ennek a gondolatát, mert annyira undorodik tőle, csak egyszerűen nem érzi helyesnek, és tudja, hogy Jimin nem többnek szánja ezt, mint egy vicc. - Na látod – bólogat Jimin, aki jót szórakozik a mentán, s ezt nem is akarja eltitkolni. - Beszéltem Eunhával meg Kim doktorral a gerincferdülésedről – kezd bele egy teljesen más témába, s Jimin nyel egyet, ahogy érzi, hogy a fiú ismét a munkáját végzi, pedig milyen jó volt kiszakadni egy kicsit ebből. – Mivel nem annyira vészes, ezért csak pár alkalmat javasolnak egy uszodában vagy valahol, a lényeg, hogy vízben legyél huzamosabb ideig. - Nem szeretem az uszodákat – feleli rögtön Jimin, nem is realizálva, hogy ezzel egy darabot ismét megmutat magából. – Félek a víztől – hajtja le fejét, ahogy elkezd időközben felöltözni. - Kénytelen leszel, hacsak nem szeretnél súlyosabb bajt a gerinceddel – mondja Yoongi. – De persze én nem erőltethetem rád, ha nem, hát nem – mosolyodik el végül, de Jimin is látja, hogy ez nem az őszinte fajtából való, kissé keserédes utóíze van. Jimin sóhajt egyet, ahogy immáron újra ruháiban készül távozni a helyiségből, ám mielőtt ezt megtenné, egy különös késztetéssel lép a menta elé, s egy pillanatot lop magának a fiú látványából; éjfekete szemeiből süt a megbánás s a folytonos, meg nem szűnő önutálat. Sebesre száradt ujjait reflexszerűen emeli az idősebb arcához, s ujjbegyeivel éppenhogy csak megérinti a sértett bőrfelületet, s tudja, hiába nem látható szemei előtt, ott van. Yoongi pedig a Jimin csuklójára fog, hogy azt egy pár centivel finoman elhúzza arcától, s csokoládébarna szemeivel megtalálja Jiminét. Megbizonyosodik róla, hogy most ne csak nézzen, lásson is íriszeivel. - Rendben van. Ezen ne rágódj, vannak ennél fontosabb dolgok is – préseli össze ajkait, ahogy elengedi a fiatalabb kezét, hagyva, hogy az erőtlenül essen vissza Jimin teste mellé. - Persze – bólint, ahogy elszakítja pillantását a mentáétól, s bizonytalansággal övezve kilép a helyiség ajtaján.
----- CHAPTER BREAK -----
Jimin ajkait elhagyja egy sóhaj, ahogy becsukódik háta mögött az ajtó, annak a túlsó felén Namjoonnal és Yoongival, ő pedig már kezdi kicsit érteni, hogy Jungkook miért lehetett olyan lelombozva, mikor előtte elhagyta a helyiséget. Ahogy most körbevezeti tekintetét a folyosón, nem látja a fiút, de jelenleg képtelen még magán erőt véve megkeresni őt, hogy megérdeklődje korábbi gondterhelt kifejezésének okát. Fejét megrázva kergeti el inkább a fejében felbukkanó gondolatokat, ahogy elindulna a szobája irányába, hogy kicsit magányba burkolózhasson, de az utolsó pillanatban valamiért mégis inkább a lányok szobája felé veszi az irányt. Nem tagadja, hogy az itt lévő emberek kicsit elviselhetőbbé teszik a napjait, és képes találni pillanatokat, amikből rájön, hogy ők is valahol ugyanolyanok, mint ő, ez pedig, ha nem is iszonyatosan, de megnyugvást ad szívének. Eleinte csupán az ajtófélfának támaszkodva vet egy pillantást azokra, akik a helyiségben vannak, s egyelőre nem kíván szólni nekik, hogy itt van, ez viszont nem is lényeg, hisz alig fél perc múlva Seo nagyra kerekedett szemekkel veszi tudomásul Jimin létezését, majd fejével biccent, hogy ő is jöjjön be nyugodtan. A vörös hajú fiú nem tudja, hogy Seo és Sujun miről társalognak, hisz hiába hallhatta volna, annyira elmerengett korábban az ajtóban, hogy ha kést szorítanának a torkához sem lenne képes megmondani, hogy mik hangoztak el a szobában. - Miről van szó? – teszi fel a kérdést végül, ahogy törökülésbe húzva lábát foglal helyet Seo mellett. A hosszú hajú lány kissé csendesebb, egyértelműen nem olyan karakán személyiség, mint amilyen Sujun, de neki is megvannak a maga furcsa dolgai, s a titokzatossága miatt Jimin legtöbbször próbálja kerülni a vele való egyedüllétet, viszont mikor a magas, rövid hajú lány társaságában vannak, akkor sosem merül fel probléma a kettejük közötti kommunikációt illetően. - Csak erről az egész pontos cuccról – mondja Sujun, s megrántja vállát, ahogy tekintete egy pillanatra találkozik Jiminével. – Hogy mekkora hülyeség. - Miért az? – kérdezi azonnal, ahogy homlokán felszalad szemöldöke, de egy másodperc múltán maga ráz aprót fején, ahogy ölébe ejtett ujjait kezdni vizslatni. – Mármint nem látom teljesen az értelmét, de akkor is – helyesbíti magát kissé. - Ki akarna egy ilyenen nyerni? - szólal meg Seo is, de Sujun egy szúrósabb pillantást vet felé, amire a lány egyet nyelve hallgat inkább el; Jimin persze nem igazán érti, hogy most mi történt, de az igazat megvallva nem is tulajdonít neki túlságosan nagy figyelmet. - Hülyeség – mondja a flegma tekintetű lány, ahogy Jiminre tekint, s közömbösségét ismét egy egyszerű vállrándítással jelzi. – Esélyünk sincsen. Egyedül neked – biccent Jimin felé, s ezzel párhuzamosan a vörös hajú fiú szemei elkerekedve, kérdőn tekintenek vissza a lányra. - Nem vagyok most vicces kedvemben – villant egy egyértelműen hamis mosolyt rá Jimin, ahogy egy szempillantás alatt tér vissza komor, szinte semmitmondóan üres kifejezésére. Arca jelenleg remekül tükrözi a benne kavargó érzelmeket, melyek bár önmagukban valóban erősek lehetnek, viszont most szabályosan kioltva egymást nem marad semmi más Jiminben, mint az üresen tátongó semmi, ami lassan lidércként száll vállaira. Úgy észleli két lélegzetvétel között, hogy valami nem stimmel, és nem akarja megtudni, hogy miért érzi különös módon, hogy olyasmi fog történni, amit nem köszön majd meg. Aznap később mindannyiukat a nappaliba hívják, ám egyiküknek sem mondják meg, hogy pontosan miért, és most Jimin a megszokott helyén, a kanapéba süppedve marad a némaságban, ahogy hallgatja a többieket arról diskurálni, hogy vajon mi okból hívhatták őket ide ebéd előtt, mikor ezt még egyszer sem tették. Jimin ha szeretne sem tudna arra koncentrálni, amit a lányok mondanak egymásnak, sokkal jobban érdekli a szemei elé tárulkozó, pirosra sírt szemű Jungkook, és a szintén nem a toppon lévő Namjoon, kinek ugyanúgy komor kifejezése ugyan nem akadályozza meg abban, hogy a fiatalabb fekete hajú fiút próbálja nyugtatni. Jimin rögtön arra gondol, hogy milyen borzalmas lehet, hogy ilyen állapotban itt kell ülnie mindenki szeme láttára; ő egészen biztosan beleőrülne, ha Yoongin kívül látta volna valaki, amikor abban a magatehetetlen pillanatában volt. Próbál nem bámulni, de egyszer-egyszer küld egy együttérző pillantást a vele szemben ülő páros felé, majd mikor Jungkook nem bírja már ezt sem, egy reszketeg levegőt vesz, ahogy behunyja szemeit. A vöröses hajú fiú ekkor néz kicsit feltűnőbben, kérdőn Namjoonra, képtelen tagadni, hogy furcsamód igenis érdekli, hogy mik állnak emögött, de Namjoon csupán megrázza fejét, s Jimin tudja, hogy mostanában biztosan nem kap választ. Ismét egy mélyebb levegővétellel próbálja tisztázni a fejében lévő dolgokat, s aznap már számtalan alkalommal kívánja azt, hogy ha csak egy kis időre, de eltűnhessen a Föld színéről. Nem érdekli a ház, nem érdekli az, amiért itt van, nem érdekli jelenleg semmi, egyszerűen csak szabadulni szeretne a saját börtönéből, az érzései elől, amik annyira ellehetetlenítenek neki mindent, amikre most hirtelen eszméletlenül dühös is. Ám a magával vívott csatát nem nyeri senki, hisz a Jiminben lévő néma őrlődést Eunha és Yoongi hirtelen felbukkanása szakítja félbe. Nem számít semmire, nem tudja, hogy miért vannak ott pontosan, ám ahogy a nő és az ápoló kifejezését vizslatja, minden eltelt másodperccel kíváncsibbá válik, mintha csak minden érdeklődés, amit eddig visszatartott, most buggyanna ki a felszínre. Természetesen ennek fizikai jelét nem mutatja, így is elég kellemetlen érzéseket kelt benne. Már megint azok a nyamvadt érzések. - Tudjuk, hogy kicsit váratlan ez az összeröffenés, de mivel ez az első ilyen alkalom, jobbnak véltük, ha így lesz – kezdi Eunha, ahogy lassan mindenki elszakítja a figyelmét az eddigi dolgokról, és a nőre figyel. – Úgy volt, hogy Kim doktor is itt lesz, de sajnos egy sürgős dolog miatt mégsem lehet most köztünk. Nem kerítünk ennek nagy feneket, de tudjátok, hogy pontrendszer működik, és most, hogy úgy tűnik, véglegesítődött a létszám, és egy ideje mindannyian a program részei vagytok, itt az ideje megérteni, hogy miről is szól ez a ház – sóhajt, ahogy lassan helyet foglal a szokásos fotelben, míg Yoongi hanyagul az ajtófélfának támaszkodva tekint a szobára. Jimin egyértelműen látja, hogy valami nincsen a legnagyobb rendben, és rögtön az jut eszébe, hogy talán mindez összefügg Jungkook és Namjoon borús hangulatával is, ám nem kérdez, nem akadékoskodik, jelenleg semmihez nincs kevesebb kedve, mint hogy félbeszakítson valakit, aki nem is kíváncsi arra, amit esetlegesen mondana. Kíváncsi tekintettel próbálja figyelmen kívül hagyni, hogy Yoongi nem is kicsit feltűnően nézi őt, s arra vár, hátha valamit ténylegesen megtudhat Eunha szavaiból. - A pontjaitokat nem számokban mérjük, ezt le akarom szögezni, bonyolult az, ahogyan mi úgymond kiértékeljük a viselkedéseteket és tulajdonságaitokat, és bár még mindig reménnyel telve fordulunk ehhez az egészhez, sőt csakis azzal, viszont vannak köztetek, akik... – tart szünetet –, vétettek apró bakikat, hogy úgy mondjam. Persze ez nem a világ vége, nektek sem kellene így érezni, és Kim doktor mindenkivel fog váltani pár szót személyesen a saját eredményéről, én viszont azért vagyok itt, hogy egy jutalmat adjak annak, aki ezt a legjobban kiérdemelte – néz körbe, Jimin pedig tudja, hogy nem fog többet elárulni arról, ami a fiúkkal történt, és kénytelen lesz vagy őket megkérdezni, ha lenyugodtak a kedélyek, vagy soha nem fogja megtudni. - Nem nagy dolog, viszont szeretnénk mindenkit ösztönözni azzal, hogy Jimin eltölthet egy délutánt a városban egyedül – mosolyog a fiú felé, aki fel sem fogja, hogy bizony az ő neve hagyta el a nő ajkait. – Kíséret nélkül. Jiminben egy pillanatra megfagy a vér, ahogy az eltelt másodpercekkel egyre biztosabb abban, hogy nem hallhatta a saját nevét, ez valami tévedés lehet. Tekintetét körbekapva a szobán mindenki úgy tűnik, hogy egyetért Eunha szavaival, s mikor a kétségbeesettséget szemeiben már képtelen tovább rejtve tartani, találkozik pillantása Yoongiéval, kinek orcáján csupán egy fáradt, de annál inkább büszke mosoly ül. Jimin csupán azt nem érti, hogy mire fel, mi jó van abban, hogy valószínűleg mindez annyit takar mézes cukormázban, hogy ő hízott a legtöbbet? Mégis, ezért miért járna neki jutalom, hisz ez nem több szégyennél, ami azt bizonyítja csak, hogy mennyire semmirekellő és könnyen befolyásolható is, akinek semmi önakarata és uralma nincsen a saját teste felett, ez pedig csupán még inkább olaj a benne lobogó harag tüzére, ám továbbra sem szólal meg. Minden önutáló és önmarcangoló gondolat, ami átfut fején, sajnos ott is marad, s ezt mint egy béka nyeli le, s mire feleszmélne, már az emberek fele el is tűnik a helyiségből. Sőt, ha igazán pontos akar lenni, egészen olyan sokáig ül némán, kiesve a körülötte forgó életből, annyira magába szippantják az érzései, hogy ő sem tudja, hány percig marad néma. De egy biztos: egészen addig, ameddig mindenki el nem tűnik, s az egyetlen lélek a szobában rajta kívül nem más marad, mint az ápoló, aki hiába menne a többiekkel az ebédlőbe, hiába ülne le, nem enne úgysem, hisz még mindig Jiminnel eszik, aminek ezek szerint valóban megvolt a maga jó hatása a fiú gyógyulására. Jimin viszont pont ellenkezően látja, ez nem fejlődés, ez kudarc és egy csalódás, s egyre csak arra tud gondolni, hogy Taehyungnak mennyire igaza volt, és hogy mennyire utálja magát, amiért elhitte, hogy csak telebeszéli a fejét butaságokkal. Jimin észre sem veszi, de lassacskán remeg a benne felgyülemlő méregtől és utálattól, amit saját önvalója iránt érez, s csupán akkor eszmél fel ebből az állapotból, mikor egyetlen árva könnycsepp sikeresen utat tör magának, hogy arcán végigszántva hulljon végül alább a reményteljes feledésbe. Nagyokat pislogva törli meg szemét, ahogy egyre tisztul előtte a világ, s szinte azonnal meg is látja a mentahajú ápolót, aki felhúzott térdekkel ül, minden bizonnyal rá vár, s ahogy felemeli tekintetét, az övé rögtön találkozik Yoongiéval, ki most kissé elhúzza barackszín ajkait, amikor rájön, hogy Jimin végre látja őt. - Hova lett mindenki? – kérdezi Jimin, ahogy körülnéz, s nem lát Yoongin kívül senkit sem a helyiségben. - Ebédelnek – feleli egyszerűen, ahogy próbálja keresni Jimin pillantását. – Nekünk is kéne – mondja halkan, ahogy enyhén oldalra dönti a fejét, s továbbra sem hajlandó Jiminen kívül másra nézni, még akkor sem, ha már a fiú ezzel teljesen tisztában van. Ő viszont csak nyel egyet, ahogy aprót bólint, még akkor is, ha egy világ omlik éppen benne össze, és még akkor is, ha pontosan tudja, hogy most egyetlen árva falatot sem lesz képes letuszkolni a torkán. Mindezek ellenére mégis szó nélkül követi a mentahajú fiút, ugyanazon a folyosón, ugyanazokkal a képekkel, szótlanul, és úgy érzi, mintha a saját vesztébe rohanna önkéntesen. Yoongi most két papírdobozt vesz elő, úgy tűnik, hogy ezúttal nem a háznál főtt étel van terítéken, Yoongi ez alkalommal a kedvenc étterméből rendelte a legfinomabbat, mindezt Jiminnek, aki ebből semmit sem sejtve ül le Yoongi ágyára, ahogy a düh ismét buborékokban kezd benne feltörni, s érzi, hogy kicsúszik alóla a talaj. Egyszerűen nem érti, még mindig képtelen ép ésszel felfogni, hogy hogyan lehet az, hogy ő az, aki a legnagyobbat esett pofára, és ő az, akinek ezt minden szó nélkül kéne megünnepelnie. Egyszerre nyer értelmet a reggel folytatott beszélgetése, s szinte hallja a fejében Seo hangját: „Ki akarna ilyenen nyerni?", és már érti, tudja, hogy a válasz az ittlakók mindegyikétől a senki volna, hisz számukra ez nem győzelem, sokkal inkább hatalmas vereség saját magukkal szemben. S Yoongi hiába rakja elé az ételt, hiába minden, ő is látja, hogy ez a megtört fiú ma egy árva falatot sem fog enni, ő pedig ezt teljes mértékben megérti és elfogadja. Tudja, hogy nem csettintésre mennek a dolgok, tudja, hogy ehhez idő kell, de így is mérhetetlenül aggódik, hogy valami rosszul sül el, hogy Jimin olyan mélyen van, ahonnan már képtelenség lenne a felszínre törni. Sóhajt egyet, ahogy látva a másik zavarodott tekintetét, inkább maga is félrerakja az ételt, s inkább Jiminhez beszélve próbálja meg elterelni a figyelmét. - Tudod már, hova mész a városban? – próbál mosolyogni, ahogy elrakja mind a saját, mind a Jimin dobozát az ágyról, s egy kicsit közelebb ül vissza mellé, miután ezt megteszi. - Nem megyek – rázza meg a fejét Jimin, ahogy továbbra is teljesen össze van zavarodva. – Ez csakis egy tévedés lehet, méghozzá egy bazinagy. – Nem megyek sehova, nem lehet, hogy ennyit híztam! Nem! – Meg semmi kedvem – rázza meg fejét, engedve, hogy szemébe lógó, fakulni kezdő vörös, s már inkább narancsos tincsei hullámozva vonjanak keretet rémült kifejezése köré. - Ugyan már – ez minden, amit Yoongi mondani tud. - Csalódtam magamban, nem akarok menni, nincs kivel, nincs hova, nincs miért, Yoongi, nem érted, hogy nem megyek? – emeli fel hangját kicsit, s a mentahajút őszintén kicsit megrémíti ez a hirtelen váltás a némaság után. - Nem hagyhatod ki – halkul el hangja, ahogy próbálja megnyugtatni Jimint, s térdére fogva néz szemeibe, el akarja neki mondani, hogy rendben van, hogy minden az égadta világon a legnagyobb rendben van. Igen, még az is, hogy ő maga tulajdonképpen egyáltalán nincs rendben. - Csak figyeld – mondja, ahogy Jimin is engedi magának, hogy egy pillanatra belemerüljön Yoongi tekintetébe, s elhiggyen neki minden szépséges hazugságot. De a pillanatnak vége van, és minden, ami Jiminnek marad, az a keserű önutálat és undor. Arra tud csak gondolni, hogy ez nem jó, és hogy ezt mindenképpen a lehető leghamarabb meg kell oldania. - Gyere! – áll fel minden előzmény nélkül a menta, ahogy kezével int Jiminnek, hogy ő is tegyen ugyanígy. A vörös hajú fiú viszont nem mozdul, egyenes, hideg, a falak mögüli V jól ismert apatikus tekintetével mered Yoongi felé, s esze ágában sincs ezúttal azt tenni, amit mond. - Nem akarok – ez minden, amit egyszerűen érzelemmentesen mond, akkor is, ha belül ég, s legszívesebben ordítana, toporzékolna azért, amiért mindezt engedte megtörténni. - Akkor inkább megeszed? – mutat az érintetlen étel felé, ahogy felemeli szemöldökét is, várva szavai hatását, amik hamarosan meg is érkeznek. Jiminben egy pillanatra bent ragad a levegő, ahogy most fogalma sincsen, hogy mit kellene felelnie, hogy mit akar felelni, de egyet tud, hogy ő az Istenért sem fogja most azt megenni, egyszerűen képtelen rá. S a mentahajú is most mondta, hogy megérti, akkor mégis hogy várhatna el tőle valami ilyesmit. Nagyot sóhajt végül, ahogy szemforgatva áll fel maga is, hogy kövesse az ápolót, vigye akárhova, egy a másik opciónál egészen biztosan jobb helyzetbe.
----- CHAPTER BREAK -----
Jimin teljes némaságba burkolózva tekint ki a kocsi ablakán, nem szól egy árva szót sem, rá sem néz a volánnál ülő Yoongira, és még véletlenül sem jegyzi meg, hogy mennyire tetszik neki az utastérben lézengő édeskés, kissé füstös illat, ami egy az egyben a mentahajú ápolóra emlékezteti. Makacsul támasztja könyökét az ablak párkányára, hogy állát alkarjára tehesse, s laposakat pislogva próbáljon nem arra gondolni, hogy mennyire fél is az előtte lévő ismeretlentől, sőt egyenesen úgy érzi, el sem kellett volna indulniuk. Nem telik el annyira irdatlanul sok idő, amikor Yoongi az egyik piros lámpánál állva elkezd valamit babrálni a telefonján, ám Jimin továbbra sem hajlandó odanézni, meredten bambul a stopjelzés idejét visszajelző számlálóra, amin úgy pörögnek a másodpercek, hogy mindegyiket kicsit végtelennek érzékeli. Nagy a csönd lelkében, meglepően hatalmas ahhoz képest, amit mindezek után éreznie kellene, viszont ő is tisztában van vele, ez nem más, mint szimpla vihar előtti csend, ami lassan fojtja meg, sosem engedve a szorításon, a megfelelő pillanatra várva. Egyszerűen a mérhetetlen undor az, ami néha felbukkan testében, amit egészen pontosan annak visszataszítósága miatt érez. Gyenge, végtelenül gyenge, és ezzel most kénytelen volt szembesülni. Hisz még egy nyamvadt nemet sem voltam képes mondani! Nem vagy más, Park Jimin, mint egy csalódás. - Igen – hallja a menta hangját, aki ezúttal már a fülére tapasztja a telefont, s ahogy Jimin újból a számlálóra pillant, realizálja, hogy ez már egy másik kereszteződés. Annyira képes magába szívni őt ez az egész nyomorult állapot, hogy azt sem vette észre, hogy mozog alatta az autó. Yoongi már egy ideje diskurálhat a vonal másik oldalán lévő emberrel, Jimin viszont csupán most eszmél fel az idősebb mély, lányan csengő hangjára, s hiába kíváncsi hirtelen mandulavágású sötét íriszeire, makacsul tartja magát a semmibe való bambuláshoz, ahogy már képtelen nem hallani, mit beszél a mentahajú. - Tudom, hogy későbbre beszéltük meg, de meg tudnád kérdezni Hyukot, hogy nem lehetne-e hamarabb? – szorítja füléhez vállával a készüléket, ahogy bevesz egy kanyart, majd ismét jobb kezével fog a telefonra, miután felegyenesedik. Hümmög egyet válaszul valamire, s a vörös hajú fiúnak ötlete sincs, hogy miről folyhat a tárgyalás. – Hogy mikor? – kérdezi, ahogy elemeli a kijelzőt fülétől, hogy megnézze az időt, majd villámsebességgel tér vissza a telefonálópartneréhez, hogy választ adjon a feltett kérdésre. – Olyan húsz perc múlva – mondja komolyan, ahogy próbál koncentrálni az útra, s Jimin is pontosan tudja, hogy ilyet nem szabadna tennie, de jelen esetben ez tudja érdekelni a legkevésbé. A szabályok amúgy is arra vannak, hogy itt-ott megszegjük őket, nem igaz? Jimin válasza erre egészen biztosan egy határozott igen lett volna két évvel ezelőtt, viszont most meg kell ráznia a fejét a gondolatra, hisz a szabályok, amiket maga hozott azok, amik képesek őt egy funkcionáló emberi lénnyé tenni. Ha vannak szabályok, amiket betartva eljut valahova, az fejlődés, szabályok nélkül nem fejlődhet, és továbbra is csupán elbukik. - Minden patent? – kérdezi még utoljára, ahogy bólint egyet a telefonban hallottakra, majd egy gyors elköszönés után sóhajtva teszi le a készüléket az autóban középen lévő kis tárolóba. – Mekkora mákos vagy, Min, öcsém – motyogja magának, ahogy szinte el is feledkezik Jimin jelenlétéről, aki már képtelen tovább leplezni, hogy azért egy kicsit kíváncsi arra, mégis hova mennek már egy ideje, hova viszi Yoongi a szabadnapján, amit sosem akart. - Rendben vagy? – biccent Jimin felé, aki hirtelen kapja el a tekintetét Yoongiról, mintha csak a másik tetten érte volna azon, hogy nézi őt. Ami végül is technikailag így volt, de mégis váratlan reakciót váltott ki belőle. Jimin csupán nyel egyet, ahogy azalatt az egy másodperc alatt ezernyi és még annál is több dolog fut át az agyán, nem tudva, hogy mit feleljen, hogy mit kéne felelnie. Ha más helyzetben lenne és másvalakiről lenne szó, azonnal rávágná a legnagyobb hazugságot, hogy igen, de most egy pillanatra nem kap levegőt, ahogy a ki nem mondott szavak előre égetik torkát. - Igen – feleli végül halkan, hiába a belső késztetés, ami folyamatosan azt ordítja benne, hogy tegyen valamit, hogy ne hagyja tétlenül, hogy ez történjen vele. - Idióta kérdés volt, persze, hogy nem vagy – rázza meg fejét Yoongi, ahogy egy pillanatra csak, de elszakítja tekintetét az útról, hogy Jiminre nézzen. Csak hogy ezalatt az egyetlen másodperctöredék alatt ismét megszakadjon a szíve érte. - Hova megyünk? – teszi fel végre a kérdést Jimin, hisz ha már úgyis feladja a némasági fogadalmát, legalább tudjon is meg valamit. - Majd meglátod, ha odaértünk – húzza félmosolyra barackszín ajkait, ahogy Jimin csupán szemforgatva fordul ismét az ablak irányába, folytatva azt az önmarcangoló gondolatsorozatot, amit korábban elkezdett. Beletelik egy kis időbe, amíg a belvárosba érnek, azon belül is oda, ahova Yoongi tartott, de amikor egy kisebb utcában leparkolnak, a mentahajú ápoló Jimin felé fordul, s azt látja, hogy a vörös hajú fiú bizony sikeresen elbóbiskolt az út alatt. Yoongi leállítja a motort, és még egyszer rápillant az órára, s arra gondol, hogy valóban csakis csoda lehet, hogy ekkora szerencséje van ma. Úgy tűnik, az univerzum is úgy akarta, hogy elhozza magával Jimint. Mert ha Hyuk nem tudta volna előrébb tenni a megbeszélt időpontját, kénytelen lett volna valami egészen mással előállni ötletnek, és sajnos Yoongi nem a tökéletes mintaképe a spontaneitásnak sem. Óvatosan kelti fel Jimint, aki még mit sem sejtve nyújtózkodik egyet, amíg Yoongi felgyorsítva a dolgokat csatolja ki a fiatalabb fiú övét. Biccent neki, hogy szálljanak ki, s mivel egyikük sincs ebben a pillanatban a legbeszédesebb hangulatában, így szavak nélkül hagyják el a járművet. Jimin követi a mentát, elvégre nem volt neki hajlandó elmondani, hogy hova is mennek, meg amúgy is az álom apró szikrája még ott lapul szemeiben, még akkor is, ha alig aludt többet tizenöt percnél. Már sétálnak egy ideje, amikor Yoongi hirtelen megáll, s Jimin kicsit belemegy a fiúba, ahogy eljut a tudatáig, hogy valószínűleg megérkeztek, de amikor felnéz, hogy pontosan hova is, tátva marad a szája. Képletesen és valójában is, hiszen gondolt ő sok mindenre az idevezető út alatt, de azt álmában sem gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen helyen köt majd ki az ápolóval. Sőt, ahogy elolvassa az apró, de annál barátságosabbnak tűnő üzlet feliratát, egyre inkább arra gondol, hogy miért is jöttek ide. Nincs ideje túl sok gondolkozásra, továbbra is némán lép be az ajtaján egyenesen az Álmok fellegvára tetováló- és piercingszalon felirat alatt. Azonnal elkapja egy különös bizsergés, ahogy beljebb kerül a számára még ismeretlen helyiségben, s tekintetével pásztázza körbe azt. Minden egyes részletet megvizsgál, hogy aztán egy olyan összképet alkothasson róla, amihez foghatót talán még sosem tapasztalt. Yoongi egyenesen magabiztosan lép közelebb a középen található pulthoz, hogy egy aranyosan mosolygó fiatal nőt megszólítson. S Jiminnek hamar rá kell jönnie, hogy a két ember ismeri egymást, s minden eltelt szóval egyre biztosabb abban is, hogy ő az, akivel telefonon beszélt korábban. Nem tudja megmagyarázni, milyen érzés keríti hatalmába, csupán annyit tud, hogy egészen leheletnyit nehezebben emelkedik mellkasa a szokásosnál, ennek okáról pedig ötlete sincs. - Ketten is visszamondták az időpontot, így ma te vagy amúgy is az utolsó – mondja a nő, ahogy valamilyen kis füzetben néz valamit. – Szerencséd van, ilyen évente, ha egyszer van, Yoongi – néz rá egy féloldalas mosollyal, úgy tűnik, egész jól elcsevegnek, ám a nő tekintete hamar átsiklik a számára ismeretlen fiúra, aki most sem figyel igazán a kettejük között lezajló beszélgetésre, sokkal jobban el van foglalva az üvegszekrényekben lévő csillogó ékszerekkel. - Tudom – bólint Yoongi. - Ő kicsoda? – biccent Jimin felé, ahogy Yoongi is rápillant egyet, majd visszafordulva nyel egyet, mielőtt válaszolna, hisz maga sem tudja egy másodpercre, hogy mit mondjon. - Jimin – mondja inkább egyszerűen, de tudja, hogy ennyivel még közel sem fogja megúszni a dolgot. - És ki ő, mi ő? – folytatja, ahogy megigazítja magas copfba fogott fekete tincseit. - Számít az? – sóhajt. – Ma nem lehetne csak simán Jimin? – néz rá kérdőn, majd a nő csupán megrántja a vállát válaszul. - És Csak Simán Jimin is szeretne valamit? – ismétli el Yoongi korábbi szavait, amire a mentahajú fiú csupán egy szemforgatással reagál. - Azt még nem tudom – pillant ismételten a vörös tincsek tulajdonosára. - Van már tizenkilenc? - Van. - Akkor rajta múlik csak – küld egy mosolyt Yoongi felé, ahogy mutatja, hogy addig üljenek le, ameddig nem szól nekik újra. - Miért hoztál ide? – teszi fel a kérdést Jimin azon nyomban, hogy érzékeli, hogy Yoongi ezúttal mellette áll. - Amúgy is jöttem volna, és gondoltam, érdekelhet – rántja meg a vállát a mentahajú, ahogy a falnak támaszkodva vizslatja Jimin vonásait. - Miből gondoltad? – fordul kérdőn Yoongi felé, ahogy egy pillanatra nem érti, hogy lehet mindez. - Láttam, hogy vannak tetoválásaid, Jimin, meg a füled sem hétköznapi – ad hirtelenjében értelmet mindennek Jimin fejében. Hát persze, hogy látta, hisz majdnem félmeztelenül álltam előtte, erre hamarabb is rájöhettem volna. - Akkor inkább azt kérdezem, te miért vagy itt? – emeli fel szemöldökét, s nem sértésnek szánja a dolgot, de semmi jelét nem látja annak, hogy az előtte álló fiú rendelkezne akármilyen piercinggel vagy tetoválással, legalábbis olyan helyen, ahol láthatná. Egyszerre beleborzong a gondolatba, ahogy a fejében lassacskán a semmibe foszlik az az ápolóról alkotott idilli kép, s egyre jobban szimpatikus neki, hogy itt vannak. Mintha egy lépéssel közelebb kerülnének egymáshoz, még úgy is, hogy ezt egyikük sem realizálja. - Meglepődnél, ha tudnád – neveti el magát kicsit. – Igazából talán annyira mégsem – mondja, ahogy Jimin ránéz, s ha eddig nem lepődött volna meg eléggé, most valóban lesokkolódik. Ugyanis Yoonginak egy apró ezüst patkó van az orrában középen, s ahogy látja Jimin reakcióját, akaratlanul is, arcára kiül egy magabiztos félmosoly. - Mi a franc, hyung? – marad tátva szája, ahogy egy lépést közelebb téve megy biztosra, hogy nem csak a képzelete játszik vele, hanem valóban septumja van az ápolónak. - Nem tetszik? – biggyeszti le ajkait Yoongi, ahogy kérdőn várja Jimin további válaszát. - Dehogynem, de nem értem, eddig nem volt – rázza meg kicsit fejét, ahogy minden világossá válik számára, mikor a mentahajú egyszerűen befordítja a kis patkót, s máris pont ugyanúgy fest, mint egészen eddig. - De most nem ezért vagyok itt, már egy ideje szerettem volna egy specifikus tetoválást, és hát ezért vagyok itt – rántja meg vállát, mintha ez Koreában a lehető legtermészetesebb lenne. Mert tény, hogy nem illegális a tetoválás, de kevés jó hely van, ezért is lepődött meg Jimin annyira, mikor meglátta odakint a feliratot. - És mi vagyok én? – nevet Jimin. – Lelki támasz? – húzza fel szemöldökét. - Akár... – gondolkozik el Yoongi, ahogy a fiatalabb hosszú éjfekete pillákkal övezett tekintetét keresi, s amint megtalálja azt, azonnal eszébe jut valami. – Te is kérhetsz valamit, én állom – mondja büszkén, ahogy megpillant egy apró csillanást a másik íriszeiben, mintha csak a remény fénye volna. - Nem lehet, hyung, ezt nem fogadhatom el, különben sincs semmi ötletem – rázza a fejét, ahogy a fény elillan, s nem marad más, mint a lehajtott fejű Park Jimin, aki mérhetetlenül meg van illetődve az őt ért ajánlat miatt. Egy viszont biztos, amióta itt van a mentával, eszébe sem jutott, miért kerülgette aznap korábban a sírógörcs. - Dehogynem – mondja Yoongi, ahogy játékosan megüti Jimin karját. – Látom, hogy vágysz rá, és hadd mondjam el, hogy elnyomni a vágyainkat, amik nem hátráltatnak minket emberileg, a lehető legnagyobb hülyeség. - Valóban? – kérdezi, ezúttal kicsit elbizonytalanodva. – De tényleg semmi ötletem – rázza meg fejét, ahogy az akarom-nem akarom hullámvasúton robog egyszer le, egyszer fel. - Akkor majd én választok neked valamit – mondja Yoongi, továbbra sem engedve az arcára kiülő, valahol őszinte mosolyból. Jimin pedig egy pillanatra behunyja a szemét, ahogy hagyja, hogy a mély levegővétel, amit vesz, kicsit kitisztítson mindent odabent, s végül újból kinyitva pilláit emeli tekintetét a mentafiúra, akit olyan sokáig nem ismert, s most valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis képes benne ennyire megbízni. S valahol mélyen ő is tisztában van azzal, hogy amit most készül tenni, az olyan falakat dönt majd le, amiket olyan gondosan tartott maga körül épen. Csupán némán bólint, ahogy ezzel együttesen hagyja, hogy mellkasát eltöltse egy különös melegség, mi lassan minden tagját megbizsergeti. Olyan régóta most először érzi, hogy valóban él, s nem csupán szíve szüntelen dobogása az, mi képes bizonyítani ezt. Egyszerűen érzi.
----- CHAPTER BREAK -----
Jimin mindig is elég jól viselte a fájdalmat, mind a tetoválásoknál a tűszúrásokat, mind az éhség okozta fejfájásokat, és persze az üres gyomrában lévő, soha meg nem szűnő feszítést is. Most sem esik nehezére, hogy ellazuljon, ameddig a tetoválóművész – akinek a neve, mint kiderült, Hyuk, és Yoongival egy ideje ismerik már egymást – dolgozik a mentahajú által választott dizájnon, amiről jelen pillanatban még fogalma sincsen, hogy mi is lesz pontosan. Miközben Hyuk Yoongit tetoválta, megbeszélték, hogy maradjon meglepetés, hiszen úgyis elfogadja a tetoválást Yoongitól, akkor meg miért ne tehetnék ezt egy kicsit izgalmasabbá.Jimin ajkait rágcsálva nézte végig, ahogy az ápoló szíve fölé varrat egy anatómiai szívet, amit a tetoválóművész kifinomult s letisztult fekete vonalakkal ábrázolt, az egészet minimalistává téve, ami Jimin tekintetét is megragadta. Maga a minta apró, alig lehet három centis, ám annál nagyobb jelentősége van. Jimin próbált nem arra a tényre koncentrálni, hogy az ápoló félmeztelenül ülve töltött el egy órát a fekete bőrüléses széken, s gyakran futtatta körbe tekintetét az üzleten, amiről huzamosabb itt töltött idő után azt tudja elmondani, hogy a különféle apró fények, amelyek kis aranyfoglalatú égőkből szöknek elő, s különös mintákat hoznak létre a falon és a bútorokon, egyértelműen meghatározzák az egész szalon hangulatát. Most, hogy ő van soron, s Yoongi karcsú törzsét ezúttal egy vékonyabb anyagú, fekete kapucnis pulóver takarja, valahogy sokkal jobban érzi magát, s bátrabban legelteti rajta mandulavágású szemeit, melyek néha eltűnnek két kacaj között. S ahogy az idő telik, rá kell, hogy jöjjön, hogy ha másban nem is hasonlítanak, ennyi közös van bennük, hisz mikor nevet, neki is csíkokká válnak szemei.Hosszú ujjaival túr bele mentaszín tincseibe, s ahogy látni engedi homlokát egy pillanatra, Jiminben valahogy az utolsó róla alkotott kép a fejében is rommá dől, egyszerűen lassan képtelen a másikra úgy tekinteni, mint egy ápolóra, képtelen nem úgy látni Yoongit, mint ahogyan régen magára tekintett, még mielőtt minden elkezdődött volna. - Ez most sokat jelent nekem, ha rövid akarnék lenni, úgy mondanám, hogy ez emlékeztetni fog egy-két dologra az életben, az biztos – mosolyodik el, ahogy Jimin oldalra fordított arcát megpillantja. Ugyanis Jimin egy erre használatos asztalon fekszik hason, hagyva, hogy a rá bő póló vékony, sötét anyaga egyszerűen omoljon hátára, ezzel felfedve, hogy valójában mennyire vékony is a fiú. Azért így, hogy Hyuk kényelmesen hozzáférhessen felkarjához, ahová kérte a tetoválást.- Mit jelent? – néz kérdőn Yoongira, ahogy próbálja nem kitörni a nyakát mindeközben. Arca a matrac felületének nyomódik, s már azonnal utálja a gondolatot, hogy így még puffadtabbnak tűnhetnek orcái, amiken amúgy is feleslegben van a sok babaháj.- Azt, hogy ha dobog a szívem, az azt jelenti, hogy élek – mondja Yoongi, ahogy a mellkasára fog. – Akármilyen hihetetlen is, de így van.- Wow, ez totál úgy hangzott, mint amiket nekem szoktál mondani – ül ki egy kedves mosoly cseresznyepiros ajkaira, ám éppen csak egy aprócska pillanat erejéig, nehogy Yoongi véletlenül meglássa.- Azért, mert magamnak is el kell mondanom párszor – feleli teljes komolysággal, s Jimin lehunyja a szemeit egy másodpercre, hogy egyetlenegy dolgot érzékeljen csak: mégpedig a mentahajú mélyen zengő, kissé reszelős hangját. Amitől egészen biztosan kirázná a libabőr, ha nem készülne éppen egy számára ismeretlen tetoválása. – Remélem, így már komolyan veszed, amikor mondom.- És mi van a többi tetoválásoddal? – kérdezi Jimin, aki úgy dönt időközben, hogy inkább csukva is tartja pilláit, ezzel Yoonginak engedve, hogy egy kicsit jobban szemügyre vehesse a vörös hajú fiú vonásait. Állvonala élesen látszódik, s Yoonginak nyelnie kell egyet, mielőtt bármit mondana, hisz valamiért természetfelettinek véli Jimint, de azt nem tudná megmagyarázni, hogy miért gondolja így. - Van egy itt – emeli fel vékony lábát, ahogy lehúzza a bokájáról a fekete zoknit, ami eddig egész végig takarta az alatta lévő kis keresztet. – Nézd – mondja, s Jimin kinyitja pilláit, hogy odatekintsen.- Hiszel Istenben? – nyílnak tágra szemei, egyre több mindenen lepődik meg, s olyan dolgokat tud meg a mai nap folyamán Yoongiról, amiket sosem gondolt volna róla.- Hiszek – bólint. – Amikor tizenhat-tizenhét éves voltam, minden vasárnap játszottam a helyi kistemplomban, akkoriban ez jelentette nekem a világot – mondja büszkén, ahogy visszarendezi az apró ruhaneműt, s újra a talajra helyezi lábát.- Zongorázol is? – kérdezi Jimin, s amint látja az idősebbet bólintani, azonnal folytatja is. – Tele vagy meglepetésekkel.És mondhatni így telik az egész procedúra, csevegnek, mintha csak mind a ketten normális, egyszerű emberek lennének, akik nem saját maguk elől menekülnek éppen, az ég se tudja, hogy egészen pontosan merre. Ez pedig annyira idilli, hogy Jimin képes teljes mértékben belefeledkezni az egészbebe. Ám hamarabb vége szakad mindennek, mint ahogy Jimin gondolná, s a következő pillanatban már ott áll egy kis kézitükörrel ujjai között, háttal a nagyobb falon lógónak, behunyt szemekkel, ahogy készül lehullajtani a leplet, s ajkait beharapva vesz egy mély levegőt, mielőtt kinyitná szemeit. A látvány, ami elé tárul pedig szinte elvarázsolja őt, s egy pillanatra nem is tud szóhoz jutni. A mentáéhoz hasonló méretű s ugyanúgy letisztult stílusú csillagkép került a felkarjára, s ahogy egyre jobban nézi, rájön, hogy pontosan melyik csillagállást is ábrázolja.- A mérleg? – fordul Yoongi felé, ahogy izgatottság kezdi eltölteni karcsú testét a felismerés öröme miatt. – Komolyan, hyung? – neveti el magát egy kicsit, ahogy egy pillanatra össze van zavarodva. Miért választotta pont ezt? De ugyanakkor iszonyatosan tetszik neki, amit lát, s nem is tudná másik csillagképpel elképzelni ugyanezt. Egészen úgy érzi, hogy ennél tökéletesebb választása nem is lehetett volna Yoonginak.- Azért, hogy megtaláld a saját egyensúlyodat, és mert ez a csillagjegyed – kúszik egy apró féloldalas mosoly ajkaira, ahogy nem tud betelni a vörös hajú fiú meglepődött kifejezésével. – Boldog születésnapot, Jimin!- Hogyan? – kerekedik el szeme, ahogy a mentahajút vizslatja, azt hiszi, ha elég ideig nézi mindkettőjük tükörmását, akkor a nála szélesebb vállú fiú képéből megkaphatja a kívánt választ.- Tudom, hogy Seokjinnek elmondtad, hogy nem szereted a születésnapodat, és nem is akartam felhozni, pont emiatt, de hát látod, hogy mennyire kikívánkozott – rántja meg a vállát.Jimin pedig nem jut a megfelelő szavakhoz, s valóban kicsit bántja, hogy Yoongi tudja: ma van a születésnapja, s nem tőle, hisz ha úgy alakult volna, és maga is meg kívánta volna osztani, akkor elmondta volna, ám ez nem így volt. Félredönti fejét, ahogy még egy pillantást vet az elkészült munkára, s egyszerre minden értelmet nyer, és valahogy még a keserédes iróniát is látja benne, hogy pont ebben a csillagjegyben kellett születnie, mintha csak el lett volna rendelve sorsa már születésétől fogva. De ahogy Yoongi is mondta, ez inkább az egyensúlyt szimbolizálja, s ha belegondol, nem tud mást, csupán egyetérteni abban, hogy most valóban hatalmas szüksége volna erre, csak azt nem tudja, hogy miben keresse. Minden gondolat végére csupán egyetlen dolog marad fejében, mégpedig a hála, amit érez azért a gesztusért, amit Yoongi most tett. Ajkaira egy mosoly kúszik, minden vele történt személyes tragédia ellenére, nem törődve azzal, hogy mindezek mellett is hatalmas gyűlölet tölti el, amit saját valója iránt érez, s az idősebb felé fordulva szólal meg végül.- Köszönöm, hyung – bólint egyet. – Tetszik, nagyon is! Visszafele már sokkal békésebb minden, Jimin szinte élvezi az utat, a halk beszélgetést Yoongival a semmiről és mindenről egyben, s valahogy elkerülik egy időre a rossz gondolatok. S bár nem beszélt bővebben Yoonginak arról, valójában miért is nem szereti a saját születésnapját, és bár sosem ismerné be hangosan, de a mentahajú fiú életében először olyanná tette ezt a napot, amire később szeretne majd emlékezni, legalábbis a második felére. Már szürkés homályba borult a város, elég sok időt eltöltöttek a szalonban, ami végül is teljesen érthető, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Yoonginak egy egészen új ötlettel kellett előállnia, s nem is akármilyennel, mert Jimin még mindig teljesen el van képedve, hogy tulajdonképpen különösmód mennyire tetszik neki a tetoválása, talán az eddigiek közül a legjobban.- És milyen érzés tizenkilenc évesnek lenni? – kérdezi Yoongi, s Jimin egy pillanatra abbahagyja a bambulást, hogy minden figyelmét a mentahajúnak szentelhesse.- Ugyanolyan, mint tizennyolcnak. Ugyanúgy semmit sem ér a szavam, és attól még, hogy egy évvel idősebb lettem, még nem jelenti azt, hogy megváltottam a világot – sóhajt, ahogy ölében lévő kezeire pillant, s alig láthatóan rázza meg a fejét.- Nem is kell, elég, ha egyvalakiét megváltod, mondjuk a sajátod – feleli Yoongi, ahogy Jiminre pillant. – De nem is erre gondoltam, hanem hogy vannak dolgok, amiket csinálhatsz legálisan.- Az alkoholra gondolsz? – dönti oldalra fejét egy másodpercre, ahogy továbbra is az ablakon beszűrődő folyamatosan közeledő, majd ugyanolyan sebességgel távolodó lámpák sárgás fényét figyeli, ahogy az ujjain keresztülfut. Majdnem annyira tetszik neki ez a látvány, mint az új tetoválása. – Hmm, nem vagyok túl nagy fanja, mondjuk úgy, hogy nem igazán vonz – mondja halkan, ahogy ismét ölébe ejti ujjait, miután elszakítja róluk a tekintetét.- Igen, meg a cigarettára – sóhajt Yoongi. – Nem mintha azt nem vettél volna eddig is.- Ott a pont! – emeli mutatóujját a mentahajú felé, s most, hogy a másik megemlítette, hirtelen vágyik egy szálra maga is. De sóhajtva kergeti el az ötletet, ahogy mindketten lassan hagyják elhalni a beszélgetést, ám a közéjük leszálló csend inkább megnyugtató számukra, mint kínos.Hamarabb hazaérnek, mint ahogy odaértek volna, hisz most sokkal kevesebb autó jár az utakon, s ahogy egyre közelítenek a kertváros felé, annál simább az egész. Jimin kicsit fáradtan ejt el egy ásítást, ahogy kiszáll az autóból, csupán arra, hogy azt lássa, hogy Yoongi a motorháztetőre huppanva húz elő egy doboz cigarettát, s egyet szájába véve nyújtja a maradékot Jimin felé, aki a mentahajú legnagyobb meglepetésére nem fogadja el az ajánlatot. Yoongi csupán megrántja a vállát, ahogy inkább zsebre vágja a dobozt a tartalmával együtt, s egy öngyújtóval lobbantja lángra a cigaretta végét. Jimin viszont nem azért utasítja el, mert nem szeretne, egészen más oka van rá.- A tiéd nagyon erős – mondja, ahogy maga is felül az ápoló mellé, s amint kényelmesen elhelyezkedik, előveszi a saját dobozát, s tesz ugyanúgy, ahogy az előbb Yoongi.A mentahajú fiú mindenféle kérdés nélkül nyújtja át az öngyújtót Jiminnek, ahogy a sötétségbe borult, kissé kihalt utcát vizslatja. Olyan különösnek véli, hogy még mindig szólnak a kabócák, az októberi hűvös levegő ellenére is, ami szokatlan, de az apró élőlények hangja valahogy nyugalommal tölti el, ahogy eszébe jut gyermekkora, mikor szüleivel Olaszországban nyaraltak, s az ott eltöltött egy hét alatt mást sem hallott, csakis őket. Ha őszinte akar lenni, hiányzik neki az az idő, amikor még tiszta volt, ártatlan, bűnöktől s borzalmas emlékektől mentes. Ám a világért nem cserélné el a pillanatot másra, ahogy íriszei elé tárul Jimin profilja, s bár eddig is tudta jól, hogy mennyire kórosan sovány, kicsit megijeszti a felismerés, ahogy a saját szemeivel látja, mennyire apró is ő valójában.Ám figyelmét eltereli a Jimin által szorongatott doboz, vagyis az, ami rajta van. A cigarettásdobozokra nyomott, elrettentésnek szánt képek helyett virágokat lát, s ahogy elhessegeti arcából a füstöt néz kicsit hunyorogva, hogy megbizonyosodjon arról, hogy valóban jól látja-e. De közelebbről vizsgálva is csak pasztellszín virágokat lát, s ujjaival megérintve azt rájön, hogy a képek ott vannak annak felületén, Jimin csupán matricákat tett rá. Felhúzza szemöldökét, majd szívva egyet saját száljából ráz aprót fején, már meg sem kérdőjelezve, hogy a másik miért tette őket oda.- Elég undorítóak ezek a képek, ez így sokkal szebb, nem igaz? – forgatja meg apró ujjai között, majd végül közelebb emeli arcához, hogy pontosan lássa a növényeket. – Így olyan, mintha minden egyes szállal virágokat növesztenék a tüdőmben – mosolyodik el, s Yoonginak be kell ismernie, hogy régen látott már olyan különleges mosolyt, mint amilyen a Jiminé. – Lassan, de biztosan egy egész virágoskertet növesztek odabent.- Szépek, de idővel képtelen leszel lélegezni tőlük – feleli Yoongi, nem gondolkozik azon, mit mondjon, csupán hagyja, hogy a megfelelő szavak kicsússzanak ajkain.- Gyönyörű és tragikus egyben – gyújtja meg Jimin is a cigarettát, s egyet szívva belőle hagyja, hogy következő szavai előtt egy kicsit forogjon vele a világ egy pillanatra. – De igen, ez a lényeg – fújja ki tüdejéből a gomolygó füstöt, s csillogó szemekkel nézi, ahogy az feljebb száll egészen addig, amíg eltűnik a semmiben, s titkon azt reméli, hogy vele is ugyanez történik majd egy napon.
----- CHAPTER BREAK -----
A másnap hihetetlen módon szinte gördülékenyen indul, s ahogy Jimin nyitogatja pilláit és nyújtóztatja tagjait, még egy percre kiélvezi az ágyának kellemes melegségét, az anyag selymes tapintását, amint az a bőrének simul. Valahogy mindig is szerette ezt az érzést, azt a tipikusan „csak még öt perc"-jelenséget, mikor a lehúzott redőnyön lévő lyukakon éppen csak besüt a felkelő vagy éppen már nagyban az égbolton járó nap. Amikor látja, ahogy a sugarakban táncol a portenger, s szemeit nem bántja az éles fény. Ilyenkor úgy érzi, egy álomban van, hogy ez nem is a valóság, s hogy valójában egy sokkal boldogabb élete van, hogy ez mind csak illúzió. Viszont sosem engedi magát teljesen becsapni, s amint a lapos pislogásokat éber tekintete váltja fel, tudja, hogy ez nem más csupán, mint egy újabb reggel a maga keserves életében.Szótlanul vánszorog le végül már nem a pizsamájában a lépcsőn, egy fekete melegítőnadrágot és egy pulóvert dobott magára plusz ruhaneműként, ezzel el is intézve az egészet. Minden erejével próbálja kikerülni a tegnap gondolatát, legalábbis azon részét, amik lassan, de biztosan kezdték belülről felemészteni őt. Ásítva tekint körbe a helyiségben, s egyfajta nyugalmat talál a nappaliban honoló káoszban. Zsúfolt a szoba, a barnára mázolt falakon hol keretbe foglalt képek, motivációs szövegek lógnak, hol pedig polcok sokasága fedi annak felületét. Megannyi könyv sorakozik rajtuk, s a személyesnek tűnő tárgyak sincsenek létszámhiányban, azt viszont nem tudja, milyen tényleges történések, emlékek vagy személyek állnak egy-egy dolog mögött. És bár itt van egy ideje, csupán most pillantja meg a szoba sarkában lévő bézsszín zongorát, ami inkább egy szintetizátor, mint valóban a puccos hangszer, de Jimin cseppet sem értve hozzá, ügyet sem vet rá, ahogy közelebb lép, s az előtte lévő kis sámliszerű ülőalkalmatosságon helyet foglal. Akaratlanul is Yoongi jut eszébe, hiába akarja kikergetni a fiú gondolatát elméjéből, képtelen rá, s csupán hab a tortán, hogy a tegnapi után már nem csupán egy olyasvalakit lát benne, aki a munkáját végzi. Valahogy úgy érzi, a mentahajút ténylegesen érdekli hogyléte, s nem csupán díszből töri magát ennyire. Jimin lenyom egy billentyűt, majd azt követi egy másik, egészen addig, ameddig meg nem találja a számára legkellemesebb hangút. Behunyja szemeit, ahogy megrázza fejét, s akaratlanul is egy mosoly kúszik ajkaira, sajnos nem az őszintén vidám fajta. Sokkal inkább egy kínkeserves görbület ez, amiben ott van minden megnyílástól való félelem és tiltakozás, minden, ami miatt a falait felhúzta, s az elvesztésük miatt érzett rettegés. A görcsös kapaszkodás a biztonságot nyújtó sötétségbe, a betegségébe, amiben valamilyen csoda folytán megtalálta a maga nyugalmát, a lelke harmóniáját, s bele sem akar gondolni, hogy ezt mennyire nem akarja elveszteni.Az elméjében való barandoklásból egy, a vállára helyezett kéz rántja ki a vörös hajú fiút, s miután megrezzen, feltekintve Namjoont pillantja meg. Jimin kifújja az eddig tüdeje börtönében tartott levegőt, ahogy összeszorított ajkakkal fordul a másik felé, aki időközben az egyik közeli fotelra ült le.- Milyen volt tegnap? – kérdezi egy mosollyal Namjoon. – Jól szórakoztál? – Jimin teljesen el is felejtette, hogy Nam is aggódik érte, hogy bár saját maga nem cselekszik teljesen helyesen, a kezdetektől próbálta Jimint a jó útra terelni. Ő olyasvalakinek tűnik Jiminnek, aki másokért sokkal jobban aggódik egy ponton túl, mint saját tulajdon magáért, ám ha belegondol, elég sok mindenki ilyen. Beleértve magát is.Jimin szemeit az aranybarna bőrű fiúra emeli, s egy pillanat erejéig eszébe jut, hogy milyen tökéletes is, s hogy neki ez mennyire rettentően ismerős, de nem jut eszébe, hogy miért. Csupán megköszörüli torkát, s bólint egyet válaszul. Megmutathatná az új tetoválását, elmondhatná neki, hogy Yoongi elfeledtette vele a sötéten gomolygó gondolatait arra az időre, hogy lassan nem magára a cigarettára vágyik időről időre, hanem arra, hogy némán vagy társalogva Yoongival komoly vagy komolytalan, jelentéktelen vagy igenis lényeges dolgokról, kiszakadhasson kicsit a sürgés-forgásból, s megleljen egy pár percnyi csendet. Némaságot a fejében, a világban. Mindezt elmondhatná, de nem teszi, egyszerűen nincs hozzá lelkiereje. Persze Namjoon még csak nem is sejti, hogy mi minden fordult meg az elmúlt másodpercek leforgása alatt Jimin fejében, s nem kérdez többet, tudomásul veszi, s lehet, hogy naivan, de elhiszi neki, hogy most az egyszer ennyi rendben van. Pedig az a nagy igazság, hogy ez csupán vihar előtti csend, s egyikük sem tudja, mi is az pontosan, ami vészesen közeleg.Valójában hamar elrepül a reggel felettük, s Jiminnek rá kell jönnie arra is időközben, hogy az ápoló a mai napon szabadságot vett ki, ezért kénytelen lesz a többiekkel enni, ami egy kissé frusztrálja őt, ám ameddig Namjoonnal társalog, addig a magas fiú képes ennek tényéről kicsit elterelni figyelmét. Jimin nem tudja megállni, hogy egy idő után ne hozza fel a tegnapot, azt, hogy Namjoon és Jungkook mennyire megviseltnek festettek, s hogy nem akart akkor bunkó lenni s megkérdezni, de valóban szeretné tudni, hogy mi a probléma, hisz ötlete sincs róla.Namjoon pedig egy nagyobb szünet s sóhajtás után elmondja Jiminnek, hogy a méréseken kiderült, hogy fogyott, s nem csupán annyit, hogy sima mínuszokkal megússza. Sokkal többet, mint amennyit szeretett volna, s mérhetetlen düh kerítette hatalmába. Csalódott magában, amiért képtelen volt tartani a saját maga szabályait. Elmondta, hogy úgy érzi, hogy elbukott kicsit, hogy túllőtt a célon, s hogy ez miért aggasztja különösképpen. Jimin pedig majdnem minden szavában képes magát felfedezni, amikor Nam arról mesél neki, hogy ő valójában nem amiatt szomorú, hogy fogyott, hanem amiatt, mert fél attól, hogy az ezáltal kapott energialöket, motiváció s lelkesedés, ami a fogyással jár számára, nem fogják neki engedni, hogy elérje azon hosszútávú célját, miszerint egy napon elhagyja ezt a házat. Teljesen úgy érzi, hogy keresztbe húzta ezzel saját magát, s hogy lassan szétszakad a benne felmerülő paradoxonok s végletek ütközése miatt.- Hogy lehetek ilyen felelőtlen? – kérdezi egy sóhajtás mellett, de nem Jimintől várja a választ, ahogy elterül a törtfehér huzatú fotelban, ami most a vörös hajú fiúnak sokkal kényelmesebbnek tűnik, mint az a szék, amin maga is ül. – Ne haragudj, hülyeségeket beszélek – hajtja le fejét, esélyt sem hagyva Jiminnek, hogy valamivel reflektáljon a fiú költői kérdésére.- Megértelek – bólint végül. - Nem butaság, egyáltalán nem az – préseli össze ajkait, ahogy térdeire támaszkodva görnyed előre, hagyva, hogy a törzsét takaró sötétkék textil kicsit felcsússzon hátán, de annak ellenére sem mozdul el ebből a helyzetből, hogy libabőr fut végig hamvas bőrén emiatt.- Utálom ezt így megkérdezni, de Jungkook ugye rendben lesz? – húzza össze szemöldökét, s pont abban a pillanatban lép be az emlegetett személy a helyiségbe, persze ezt Jimin nem látja, hisz a bejárat a háta mögött van. Namjoon csupán felegyenesedik, mielőtt megszólalna.- Kérdezd meg tőle – nyújtózkodik egyet, majd kényelmesen egy ásítás után dől vissza a puha kanapéra. Jimin látja, hogy Namjoon tekintete másra fut, ezért azonnal hátrafordul, s meg is pillantja Jungkookot, a szokásos vigyora nélkül, ami különös módon egy furcsa nyomást kelt Jimin mellkasában. Ám annyira valóban nem tűnik vészesen borzalmasnak a helyzet, mint ahogy az előző reggelen s azután volt.- Mit kérdezzen meg? – vágódik le ő is az egyik helyre, s egyértelműen látszik rajta, hogy a pizsamájában feszít, de nem tűnik úgy, mintha ez különösebben zavarná.- Hogy mi történt tegnap – mondja Namjoon. – A saját részemet már elmondtam – von vállat, ahogy úgy érzi, ő a részét kivette a dologból.- Ja, hogy az – folytatja Jungkook, ahogy kisöpri kerek arcából sötét tincseit. – Bonyolultnak tűnik, de valójában végtelenül egyszerű. Kaptam tegnap egy agymosást vagy mi a toszt, ezek miatt – emeli fel pólója anyagát, s ezzel látni engedi az az alatt bőrén húzódó lilás-kékes foltokat, amik egészen csípőjétől a bordáiig felkúsznak. Jiminben pedig bent reked a levegő; egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen súlyos sebei vannak a másiknak, s most nem is igazán ez az, ami miatt megzavarodik, hanem az, hogy ezt a fekete hajú fiú mennyire higgadtan képes kezelni, mintha csak arról beszélne, hogy merre sétált a délután.- Jézusom – csúszik ki Jimin ajkain, s Jungkook visszaereszti a pólóját, s megvonja a vállát.- Tudom-tudom, beteg vagyok, meg gondok vannak idebent, már mindent hallottam V Jimin. Nem az, aminek látszik – hadonászik a levegőben, miközben magyaráz, Jimin pedig el van képedve, hogy milyen egyszerűen képes beszélni erről.Jimin már majdnem megkérdezi, hogy ugyan miért, meg pontosan ki is csinálta ezt vele, naivan nem akarja belátni, hogy minden bizonnyal saját maga tette. De ezt nem tudja megtenni, mert az emberek lassan gyűlni kezdenek a nappaliban, s úgy folytatják a nem mindennapi mindennapjaikat, ahogyan ezt eddig is tették, annyi különbséggel, hogy most, ha Jimin nem is ismeri be, hiányzik neki a mentahajú jelenléte. Az, hogy a nehezen letuszkolt ebédje után az ő ágyában aludhasson egy keveset, hogy arra ébredjen, hogy a másik ott van nem messze, hiányzik neki az a biztonságérzet, amit egészen addig nem tudatosított magában, amíg az Yoongival együtt el nem tűnt. Helyette saját ágyában próbál nyugalomra térni, kell neki a magány s a nyugalom, ám ennek velejárójaképpen csupán annyit ér el, hogy azok a gondolatok, amiket annyira próbált elkerülni, sikeresen megtalálják. Teste remegésbe kezd, ahogy visszaemlékszik az ebédre, arra, hogy mennyire kétségbeesetten kereste Namjoon vagy akárki tekintetét az asztalnál, azon gondolkozva, hogy ők hogyan képesek ilyen halál nyugodtsággal enni, amikor elviekben nekik is szenvedni kéne. Önző gondolat, valóban az, de mégsem érdekli, hisz nem érzi fairnek, hogy látszólagosan mindenki nagyon is jól van, mindenki rendesen eszik, de valahogy mégis ő szedte fel a legtöbbet, s ez végtelenül frusztrálja őt.Ismét úgy érzi, hogy semmirekellő, hogy elbukott, s nem több egy csalódásnál, hogy Taehyungnak igaza volt, hogy nincs jobban, hogy ez az egész csak egyre rosszabb, s a gyomrában egész vacsora alatt érzi ezt a szúró érzést, ami azt ordítja a fiúnak, hogy egyen, hogy szüksége van a táplálékra. Ám ezzel az éhséggel együtt Jimin az ellenkezőjét érzi, hogy ha még egy falatot eszik, akkor ténylegesen elbukik, hogy nem lehet ez a sorsa, hogy ezt valahogyan sürgősen meg kell oldania, csupán azt nem tudja, hogy hogyan.Egyszerre azt érzi, hogy mennyire lehúzzák a benne felgyülemlett emóciók, hogy a benne lévő étel átok, s hogy képtelen ezt tovább folytatni. De hát muszáj ennie, kénytelen rá, hisz körülötte mindenki ezt teszi, nem hagyhatja ott az egész tányért, hisz árgus szemekkel figyelik őt. És az fáj neki a legeslegjobban, hogy senki az égadta világon nem foglalkozik azzal, hogy hús-vér emberből van, hogy az ami benne zajlik, amitől egy ideje képtelen szabadulni, teljesen felemésztik őt. Mert olyan, mintha végtelenül egyedül van, és ha őszinte akar lenni, azóta lett rosszul lelkileg, amióta idekerült, és csupán azóta érez ilyen intenzíven, s most először azt is, hogy nincs senki, aki meghallgatná, aki elfogadná az érzéseit, s segítene neki, nem pedig háborúba küldené saját magával szemben. Dühös is, ahogy idegesen járkál most fel-alá a fürdőszoba zárt ajtaja mögött, s durván túr narancssárga tincsei közé, ahogy hagyja, hogy könnyei megeredjenek, akárhányszor megpillantja testét a tükörben. Mély levegőt vesz, s sokadik nekifutásra áll meg egy másodpercre, hogy felemelje pulóverét, s oldalra is fordulva, meg mindenhogyan megvizsgálja magát, és megszakad a szíve, ahogy látja, mennyire meghízott, s szinte hallja a fejében Taehyung kárörvendő hangját.Hirtelen mozdulattal rántja vissza eredeti helyzetébe a ruhadarabot, ahogy még nagyobb dühhullám vonul végig testén, mi most olyan módon remeg, mintha sosem akarna megállni. Szaggatottan veszi a levegőt, ahogy arcához emeli ujjait, miket könnyek ezrei áztatnak, s teljesen elveszti magát, ahogy pillantása találkozik tükörmásáéval. A csillogó fekete szemekkel, amikben végig ott ült a halálvágy, s most, hogy szinte megbabonázza a látvány, immáron már gondolkozás nélkül rántja fel az ajtót. Az első dolog, amit meglát, hogy ott áll Sujun, értetlen tekintettel, Jimin pedig szóhoz sem hagyja jutni szerencsétlen lányt, aki minden bizonnyal csupán felébredt ezen a hajnalihoz közeli órán, s csuklójánál fogva rántja be őt is a helyiségbe.- M-mi a baj, Jimin? – kérdezi, s láthatóan nem érti a helyzetet, viszont be kell vallania, hogy megijeszti a fiú viselkedése, mintha nem is azt a Jimint látná, akit megismert.Jimin egyenesen dühöng, s folyamatosan folynak a könnyek szemeiből, egyszerűen képtelen ezt így tovább csinálni, nem tudja, nem akarja, és nem is fogja.- Mutasd meg! – mondja remegő, ám erőteljes hangon a lánynak, kinek szeméből minden eddig esetlegesen ottmaradt álom kiszáll. Eleinte nem érti, hogy Jimin mire gondol, ezért marad veszteg. – Gyerünk, taníts meg! – nyomatékosítja előző mondatát.- Jimin... – feleli halkan a lány, s oldalra dönti a fejét, ahogy rájön, hogy Jimin pontosan mire is gondol. Ám nyelnie kell egyet a gondolatra, hisz azóta minden megváltozott, azóta olyan irányba kezdtek haladni a dolgok, amibe már nem akarja belevonni a fiút, nem teheti meg vele. – Szerintem ez nem jó ötlet, csak próbálj kicsit megnyugodni – hangjával szeretné Jimint valóban egy harmonikusabb állapot felé terelni, persze minden nemleges válasza süket fülekre talál, Jimin pedig érzi, hogy hamarosan robban a benne ketyegő bomba.- Csak mutasd meg, a kurva életbe is! – hagyja el torkát a szigorúbb utasítás, ahogy erősödik a szorítása Sujun csuklóján.- Nem – ez minden, amit a lány felel, ezzel együtt leválasztva Jimin ujjait magáról; akármennyire szeretne neki segíteni, nem teheti meg vele, nem keverheti bele.Jiminen pedig eluralkodik valami olyasmi, ami egész eddigi életében elkerülte, s soha nem gondolta volna, hogy ilyesmit tenne, de a benne lévő feszültség s tehetetlenség, ami az elmúlt napokban bábként rángatta őt, most ténylegesen is mind a felszínre tör. Immáron szabad keze lendül, s egyenesen a fürdőszoba fehér falára akasztott tükörben landol, ezzel egyrészt azt ezer össze nem ragasztható darabra törve, másrészt keze bőrét felhasítva kezd Jimin vére folyni, de ő nem törődik semmivel csakis azzal, hogy végre valahára képes legyen irányítani a saját testét, ő csupán ennyit kér.Sujun pedig könnyes szemekkel, rémülettel teli kezd magyarázásba, s mutatja meg Jiminnek, hogy pontosan hogyan is hánytassa meg magát, s hiába reméli, hogy képtelen lesz majd rá a fiú, hiába az, hogy nem osztja meg vele az összes dolgot, hiába ez is, amikor a megeresztett csap mellett sikerül neki. S ekkor változik meg minden, ekkor tudja a lány pontosan, hogy innen nincs visszaút, s még mindig retteg kissé a másiktól, ahogy száját kiöblítve hajol a kagyló fölé, mibe belehullott a sok törött tükördarab, s az egyikben megpillantja magát, hogy mivé lett, s a hirtelen érzett megkönnyebbülés átcsap bűntudatba s önutálatba ismét.- Fogalmad sincs, hogy ezzel mit indítottál el – mondja Sujun remegő tagokkal, ahogy Jiminre tekint, s arra gondol, hogy most mekkora szarban is vannak pontosan.- Te indítottad el – törli le könnyeit arcáról, ahogy fájdalmasan a lányra tekint, mielőtt kiviharzana a fürdőből, egyenesen vissza a szobájába, immáron teljesen más érzésekkel. Talán sokkal rosszabbakkal.
----- CHAPTER BREAK -----
A délutáni, hűvös levegő csalafintán kúszik be Jimin pulóvere alá is, ezzel libabőrrel megfestve a fiú bőrét. Mindig is érdekesnek találta, hogy a közelében lévő emberek sosem fáznak annyira, mint ammennyire ő didereg. Sosem hozza fel senkinek, de ez olyasvalami, ami a kezdetektől fogva jelen volt az életében, vehet ő fel akármennyi ruhaneműt, folyton úgy érzi, hogy ez sosem elég, s hogy olyan, mintha valami hiányozna az életéből, valami, ami puha meleget nyújt neki, ami elringatja fáradt hajnalokon, ami elfeledteti vele a gyomrában lévő feszítő érzést, ami azt kiáltja, hogy egyen. Egy olyan kellemes borzongás, amitől nem a hideg futkos a hátán, valami, amihez nyugodt szívvel, s bűntudat nélkül menekülhet. De nem hiányozhat neki valami, amije sohasem volt, nem igaz? Pedig pontosan ezt érzi a szürke ég alatt ülve, s arra feltekintve egy pillanatra hunyja be szemeit, csillagokat lát, mindent azok borítanak, s olyan gyönyörűnek találja őket, hogy átkozza a pillanatot, mikor fekete színű pilláit felnyitva csupán azt látja, hogy még üres az égbolt, nincsen azon egyetlen gázokkal teli égitest fénye sem, mi cirógathatná nyaka kilátszó hófehér hamvas bőrét, mi megadhatná neki azt, amire annyira vágyik anélkül, hogy ártana a fiúnak. Egy árva égitestet sem lát, s nagyot sóhajtva fordítja vissza fejét inkább a rideg valóságba, ahol minden rossz körbeöleli őt. Mik egyáltalán a csillagok? Miért jelentenek olyan sokat? Hazugok ők is, galádok, becsapják Jimint, aki minden egyes alkalommal hinni szeretne bennük, holott az, ha szemeivel látja őket, nem jelent önmagában semmit. Messze vannak, egészen biztosan a falakon túlról jönnek fényeik, ám ebből adódóan a fiú sosem tudhatja, melyik csillag valódi, melyik mosolyog rá az égről, s melyik az, mely már halott, s csupán fénye az mit érzékelni képes. Ők is ugyanolyanok, mint az emberek, nem bízhat bennük, nem engedheti be őket a falakon belül, mert, ha kockáztat, mindent elveszthet. S különben is, ismeri ő magát eléggé ahhoz, hogy tudja, hogy ami odabent van, az nem más csupán egy maréknyi csalódás, s azt is pontosan tudja, hogy másoknak erre mennyire végtelenül nincsen szüksége az életében. Egykor még olyan volt Jimin, mint mindenki más, szerette bőre világosságát, sosem vágyott napbarnította kinézetre, egészen addig, ameddig meg nem pillantotta tökéletes barátját, s attól a perctől kezdve minden egyes porcikáját csupán mélységesen volt képes utálni. Olyan érdekes számára, s oldalra döntve fejét hagyja, hogy vöröses tincsei bal szemébe hulljanak, ahogy elmosolyodik a gondolaton, hogy mégis mennyire abszurd, hogy a maga sápadtsága az őrületbe kergeti, s ahogy tekintetével a mentahajút vizslatja, egyszerűen gyönyörűnek látja. Arcára fagy a bágyadt mosoly, ahogy a sárguló falevelek között, mintha csakis nekik lett volna odatéve, ülnek a hátsó udvar padján, hagyva, hogy az olyannyira vágyott cigarettájuk füstje egy percre kitöltse a közéjük ereszkedett csendet. Minden olyan nyomott, egyszerű s monoton körülöttük, s Jimin szíve is kihagy egy ütemet az őt megcsapó különös érzéstengerre. Egyszerre tölti meg apró testét az a fajta bizsergés, amitől remegnek tagjai, valahogy a jó értelemben véve, amitől az alapból jelenlévő libabőr karjaira is lassacskán felfut, a hatalom édes íze nyelve hegyén, amit oly rég nem tapasztalt már. Az emóció, ami azt sugallja neki, hogy újra nyeregben van, dalolászik füleiben mézes madzagot húzva el tökéletes orra előtt, amitől ismét van némi önbizalma, ami miatt nem érzi azt, hogy fulladozik a víz alatt, de sosem hal meg. Könnyek és félelem nélkül képes megenni az ebédet, azt követően pedig a vacsorát, ajkaira mellé még egy bíztató mosoly is kiül, ahogy arra gondol, hogy mindez nem számít, hogy többé nem képesek őt befolyásolni s irányítani, egyedül ő az, aki dönthet arról, hogyan is fest. Hatalom, ami részegít, ám egyelőre nem csupán ez az egyetlen érzelem, mi most váratlanul megrohamozza a fiút. Nem tudja elüldözni a sunyiban benne lappangó bűntudatot, mi, mint rágcsáló s kártevő akarja ösztönből felemészteni Jimint, ami sosem hagyja nyugodni egyetlen árva pillanatra sem, még úgy sem, hogy ezzel kettészakítja őt. Hosszú percek elteltével először pillant a mellette, - inkább vele szemben - sajátjához hasonló törökülésben lévő Yoongira, ki csupán Jimint nézi íriszeivel, minden egyes pillanatot megragadva ebből a fiúból, maga sem tudja pontosan mi okán, miért akarja kihasználni az összes lehetőséget arra, hogy képletesen ellopjon egy darabod magának Jiminből. Felmerül benne a gondolat, hogy mégis miért érzi azt, amit érez, minden eltelt nappal, órával s perccel egyre erősebben, s egyre megmagyarázhatatlanul, s lassan elveszti a biztos talajon nyugvó hitét, hogy csupán azért viseli ennyire szívén Jimin sorsát, mert olyan ismerős neki a helyzet, mert nem akarja, hogy rossz dolgok történjenek vele. Mindez hiába igaz, tudja ő is jól, hogy ez már réges-régen nem egy ápoló-páciens viszony, s valójában sosem volt az. Az elejétől fogva meg szerette volna ismerni a fiút, segíteni neki, s nem gondolta volna, hogy egyáltalán ide el fognak jutni, mikor belekezdett, s képtelen eldönteni, hogy ez most pozitívum, vagy esetleg teljesen más volna. Ő is sóhajt egyet, ahogy nem érdekli, hogy immáron Jimin is látja, ahogy őt nézi, nem fordul el s nem kapja el tekintetét a másikról, egyenesen élvezi, hogy a vörös hajú fiú, megrázva fejét fordul el egy perc után, ahogy próbálja elrejteni előle pirosló orcáit, mibe időközben több vér kúszott. Jimin pedig ismételten csodával határos módon elfelejt mindent, amit mondani akart, s mélyet szippant az ujjai között szorongatott cigarettából, ahogy a fejét rázza, képtelen másra, úgy érzi Yoongi megbénítja érzékeit egy szinten, úgy, hogy már maga sem tudja, mit tegyen. S egyszerre kapja el ismét a sírás, belülről szorongatja őt, de nem ad neki teret, nem tombol, nem teszi, s csupán bekötözött kezeire pilant, ahogy egy pillanatra fájdalmas fintorba rándul az arca. - Nyugi – mondja a mentahajú, amint meglátja a fiún a pánikot. Egész álló nap néma volt, egy árva szót sem szólt, mindössze egyetlen bólintással volt hajlandó válaszolni az ápolónak, mikor kiinvitálta őt dohányozni. Jimin nem tudta, hogy Yoongi, hogy volt képes rájönni arra, mi az, ami képes megnyugtatni őt. Ez egyben elképeszti s meg is rémíti, de ebben a percben, már nem képes arra, hogy tovább foglalkozzon a hülye falaival. Nem tudja már tovább újból és újból felépíteni azokat, már nem nyúl hozzájuk, s csak hagyja, hogy Yoongi minden mozzanatával egyre csak közelebb kerüljön hozzá. Egyszerűen mérhetetlenül elfáradt már, s csak egy pillanatra szeretné élvezni a helyzeti megkönnyebbülést, de az őt görcsösen szorongató bűntudat és torkát fojtogató nyelvét perzselő ki nem mondott szavak ezt nem teszik lehetővé. Az sem mellékes, hogy a reggelen muszáj volt magára vállalni, hogy valóban összetörte a tükröt, amiért persze kapott mínuszokat, de sokkal durvább dorgálásra számított. Tulajdonképpen elég rugalmasan kezelték az esetet, nem lett belőle patálé, még úgy sem, hogy Jimin beismerte, hogy nem a véletlen műve volt mindez. Ám a szaftos részleteket inkább megtartotta saját magának, ne árult el semmit, ami az új képességeit illeti. Yoongi kivételesen most smink nélkül ül előtte, azt mondta a többieknek, hogy a szabadnapján találta meg valaki, mert elmondása szerint már unta, hogy minden alkalommal egy vakolatot kell a foltra ráhúznia, hogy ne legyen látható. S bár már halványodni kezdett, Jimin szívét még mindig összeszorítja a gondolat, hogy azt is ő okozta. Úgy tűnk, hogy mindent csak lerombol maga körül, mindenkinek csak árt, s ez mélységesen elkeseríti őt. A némaság továbbra is útjukon kíséri őket, s csupán Jimin sötét tekintete az, ami mintha beszélne, annyira megelevenedig Yoongi íriszei előtt. Még mindig arra gondol, hogy mennyire nem helyes ez így, hogy Jimin ennyire rosszul van megint, s még nem is tudja, hogy mennyire. Tehetetlen, s lassan, ahogy egy újabb szálat gyújt meg, engedi el a dolgot, ha nem is örökre, de egy pillanatra nem úgy akar Jiminre tekinteni, mint ápoló a páciensre, hanem úgy, mint egy műalkotásra, kinek vékony vonalai s a maga tragédiái az, hogy mennyire gyönyörű teremtés is a fiú. Ahogy dús cseresznyepiros ajkait harapdálva találkozik tekintetük, ahogy a fiút takaró pulóver most mégbővebbnek hat Yoongi szemében. - Tudod, azon gondolkoztam, – kezdi Yoongi, ahogy feltekint az égre, min most az eddigi szürkeséget az éj sötét kéksége váltja fel, s egyszeriben csillagok pettyezik mintásra a boltozatot felettük. – hogy mi van, ha a csillagok nem is csillagok – néz Jiminre ismét, s csupán most veszi észre, hogy a vöröses hajú fiú szinte már remeg, annyira fázik. Nem hagyja magának, hogy akár kétszer is átgondolja a dolgot, s egy pillanat alatt húzódik közelebb Jiminhez, aki készségesen simul Yoongi tárt karjaiba, hogy a lehető legnagyobb felülettel érintkezzenek, hogy végre ne a jeges sötétség legyen az, amit érzékelni képes, s ha be kellene vallana, azt is elismerné, hogy talán elaludni is képes volna. - Mi van, ha csak gyerekek világítanak fényévek távlatából egy másik bolygóról – fejezi be az ápoló, ahogy hagyja, hogy Jimin fejét mellkasába fúrja, s szemét lehunyva lélegezzen pár mélyebbet, mintha csak megnyugtatná őt a jelenléte. Ami tulajdonképpen így is van, Jimint lassan kebelezi be az álmos öntudatlanság, s a kimerültség lassan, de biztosan veszi el szabad akaratát, jobban mondva azon képességét, hogy ezeket kontrollálja. A mentahajú édeskés, füstös illata az, amit századjára is inhalál, ami pont ugyanolyan kellemes és mámorító, mint amikor az idősebb autójában érezte azt. Behunyja szemét, s érzi, ahogy keze a másik dereka körül lóg hanyagul, s ahogy Yoongi pulóverének anyaga most minden párnánál kellemesebb számára. - De nem is szeretem a gyerekeket – motyogja Jimin, éppen annyira hangosan, hogy Yoongi megérti, s nem tud mást tenni, mint barackszín ajkait egy apró mosolyra húzni. Egészen addig nem tesz semmit sem, ameddig meg nem érzi, hogy Jimin orcáin néma könnyek kezdték meg kivájni a saját medrüket, a századik alkalommal is. A fiú hátára simítva, próbál nyugtatni a benne lévő feszültségen, s halk semmiségeket motyog neki, már őszintén maga sem tudja, hogy egészen pontosan miket, mindent kiejt ajkán, amiről úgy gondolja, hogy ha csak egy kicsit is, de segíthet. Ezzel elérve, hogy Jimin minden egyes szava után jobban szorítsa őt, amit ebben a pillanatban sem bán, a legkevésbé sem. Egészen ellenkezőleg, olyan érzéseket vált ki belőle, amire egyáltalán nem számít, s amiket bizony nem mostanában érzett utoljára. Sőt, olyan érdekes az ember maga, hisz hiába érzett már korábban szerelmet, vágyat, vagy bármi ehhez hasonlatosat, minden újabb eljövendő alkalom tartogat valami újat, valami meglepően mámorítót, amit azelőtt még sohasem tapasztalt, s ez az, ami olyannyira varázslatos. Minden egyes szívdobbanás jelzi, hogy él, hogy lélegzik és érez. Az érzések pedig néha áldásnak érződnek, máskor pedig átoknak, viszont Yoongi ebben a pillanatban képtelen eldönteni, hogy az övé melyik - Amikor a szavak cserben hagynak, akkor maradnak a könnyek, a könnyek, amit az arcodat áztatják, és én csak azt szeretném, hogy tudd, hogy nincsen ezzel semmi baj – mondja Yoongi, ahogy továbbra sem engedi el Jimint. Vékony ujjait a vöröses tincsekbe vezeti, s lágyan próbálja azt is cirógatni, s az öröm szikrája gyúl fel benne, mikor egy kicsit abbamarad a fiú szipogása, s egy nagyobb sóhaj után úgy tűnik végre megnyugodott. - Beszéltem Kim doktorral, arról, hogy nem szeretnél uszodába menni, de azért még megígértem neki, hogy utoljára rákérdezek – simít végig Jimin hátán, ahogy ujjai alatt sorban érzi a fiú csontjait, s elszomorítja az újbóli felismerés, miszerint Jimin még mindig kórosan sovány, s nem csak a teste, hanem a lelke is súlyosan beteg. – Szóval, menjünk? – teszi fel a kérdést, s pár másodperc elteltével érkezik is a válasz, mi nem több egy gyors bólintásnál. – Biztos? – s ismételten csak egy bólintással reagál Jimin, ezzel pedig ismét meglepetést okozva Yoonginak, akinek fogalma sincsen, hogy mégis mi történhetett, de nincs ezzel különösebben egyedül. Jiminnek viszont ebben a pillanatban nincs ideje ezen rágódni, magát ostorozni vagy bármi hasonló, hisz másodpercek alatt merül álomba a mentahajú fiú karjaiban, ahol valahogy mégis megtalálja azt a melegséget, s bizalmas nyugalmat, amiről még mindig úgy hiszi, hogy sohasem lelheti meg. S talán sohasem fogja tudni beismerni magának, de megleli a válaszát a kérdésre, amit soha nem mert feltenni: ki az, akiben valaha megbízhat majd. S ezen a délutánból vált egyre sötétebb, szabad ég alatt lévő estén a válasza valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Yoongi lett.
----- CHAPTER BREAK -----
Az ősz lassacskán sátrat ver odakint, elhozva magával a borút, az akaratlan sötétséget, kételyekkel megtelítve a házat. Az évszak nem tehet minderről, hibásnak nem mondható, mégis érkeztével megváltoznak a mindennapok. A monotonság hulláma végigseper a kisváros lankás utcáin, beleselkedik a házak közé, s alattomosan kúszik be az ablakon minden résen keresztül, ahogy füstszerűen ontja magából a kétségbeesést, a kettősséget, a nyugalmas meleg hivogató ringatását pedig a jegekkel övezett magány váltja fel. A borzongása a csontodig hatol, belülről emésztve fel, szépen lassan, ráérősen, hogy minél tovább maradhasson, vendége legyen meggyötört porhüvelyednek, akit sosem invitáltál át magadhoz. S csak várod, hogy eltűnjön, gondolkozol, hogy vajon tovább áll-e majd valaha, vagy esetleg ez nem olyan, ami hamar távozik. Mondd meg, marad az ősz, sokáig tanyázik? Olyan ő, aki örök, s kényszerít, hogy a benne rejlő zordságban megtaláld a groteszk szépséget, hagyod neki, hogy saját képére formáljon, hogy ott legyen veled mindig? Megjegyzésekkel bombáz, s eleinte csupán a fejedet ingatod, nem lehet igaz, olyan szürreális, de ahogy egyre közelít a tél, oldalra hajtott nyakkal tűnődsz el azon, valóban igaza volna? S ha egyszer elhitted neki, mit füledbe diadalittasan a mai napig meg nem szűnően susmog, ha egyetlen alkalommal igazat adtál a gondolatának, már nincs menekvés előle. Az ősz hivatalosan is leigázott, tested immáron nem különb az ő kecses játékánál, egy bábnál, mit kénye-kedve szerint mozgathat. S itt a legeslegnagyobb probléma az, hogy Jimin elméjét a komor ősz uralja, ott él benne minden fájdalom, bűntudat és gyötrelem. Ám ennek ellenére mégis, most valahogy egy a helyzethez képest nyugodtabb állapot az, amiben lézeng. Lézeng, mert ezt képtelenség volna életnek nevezni, ő csupán lélegzik, szíve minden újabb dobbanása azt sugallja: igenis él. Ám valahogy reggel, miután felkelt olyan érzése volt, mintha a tegnapban hagyta volna önmagát. Még mindig a mentahajú szoros ölelésében, pár könnyet utólag is megejtve szipog lelke, ami oly sok idő elteltével mégis egy kis tavaszra lelt Yoongi karjaiban. Hátán még így is felfut egy kellemes borzongás, kirázza a hideg, ha eszébe jut az érzés, ahogy az idősebb ujjai végigsiklanak vöröses tincsei között, ahogy szinte érzi a leheletét orcája bőrén, s tagjai beleremegnek a tegnap gondolatába. Ha megkérdeznék, biztosan azt felelné: megőrült. Ez lehet az egyetlen ésszerű magyarázat erre, s azért érez mindent egyszerre ennyire mérhetetlenül intenzíven, mert az őrület határán bolyong. Mert képtelenség, hogy mindez igaz legyen, nem lehet, hogy valóban ennyire elveszett, hogy ennyire érthetetlenemóciókat engedett be, hogy valakit átengedett a falakon. Ha jellemeznie kéne az állapotát, minden bizonnyal valami olyasmit felelne, hogy hasonlóan érez, mint egy elázott koszos rongy, s sajnos ábrázata sem mutatja máshogy. Olyan ő, mint egy kimerített elem, s a benne tátongó űrt képtelen betölteni. Bűntudata van, amiért rendszeres szokássá kezdi alakítani a gyomortartalma lefolyóba való ürítését, s egyben érez hatalmat is, hogy végre visszakapott egy darabot önmagából, amit útközben elvesztett, ám arról fogalma sincs, hogy ez mind hamis álca, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen értelemben nincs olyan, hogy ő, csupán a betegsége teszi ezt vele, amit ezúttal még inkább képtelen észrevenni. Nehezít a helyzeten a tény, hogy ideges is, fél a lebukástól, attól, hogy így sem uralhatja eléggé testét s egy új, számára kéretlen érzelemtől, meg attól is retteg, hogy csalódást okoz az ápolónak. Nem is tudja, mi ütött belé, s inkább fejét megrázva löki vissza magát a keserves valóságba, ami rémképként üldözi őt, akár egy álom, s maga tragédiája, hogy innen többé nem ébredhet fel. Ez az élete, már, ha ilyet valóságosan lehet életnek nevezni. Csakhogy magát egy délután idilli vászonra szánt csendéletének közepén találja magát, ahol most három szempár árgus tekintettel mered rá, talán válaszokat keresve, vagy menedéket, esetleg szimpla szimpátiát? Sosem tudja meg igazán mi rejlik a ház lakóinak íriszeiben, s továbbra sem képes teljesen elszakadni attól a ténytől, hogy a tegnapi pulóvere, melyet most is törzsén visel, még mindig olyan illatokat áraszt magából, ami az édes barack és füst aromával egyedül egy embertől származhat. S egy mélyebbet vesz a levegőből, s a szekundumnyi időre lehunyt pillái alatt még égnek a már felszáradt könnyek helyei, ahogy elméje felidézi, hogy aludt el az előző este, a kapucnit a fejére húzva, lassú, lapos lélegzetvételekkel inhalálva be az egyre csábítóbb illatot. Nyugodt volt, szíve nem zakatolt, vagyis inkább egészen más miatt dübörgött mellkasában, amit bár nem ért eddig a pillanatig sem, jelenlétét abban az állapotban nem bánta. S talán itt rontotta el, beengedte, tehetetlen pillanatában engedte magának, hogy életében először úgy igazán érezzen is. - De most már muszáj elmondani neki, te rángattad bele, nincs mese, segítenünk kell neki – mondja Namjoon, egészen pontosan csupán suttogó susogásként engedi szabadjára hangját, melynek tónusa így egészen más, szinte bizsergeti Jimin fülét, aki pontosan tudja, hogy róla beszélnek a fiúk szobájának kellős közepén. - Baszki, te vagy itt a felnőtt, nem? – teremti le Sujun a fiút, aki az ajtófélfának támaszkodva pillant most ki, ellenőrizve, hogy nem jön-e arra olyasvalaki, aki nem hallhatja meg őket semmilyen körülmények között sem. – Folyton azt hajtogatod, hogy tudod mit csinálsz, és akármilyen hihetetlen, jó, legyen így, de akkor segíts egy kicsit kérlek – biccent Jimin felé, aki továbbra is csak értetlenül, s álmos, kisírt szemekkel pillog feléjük. A térdét felhúzva az ágyra, hogy valamelyest azok mögött elbújva, nyugodt lélegzetvételekkel próbáljon meg a lehető legtöbb mennyiségű nyugalmat magába szippantani. - Legyen – feleli, ahogy int Jungkooknak, hogy álljon helyette az ajtóba, ahogy közelebb lép saját ágyához, s ezzel együtt a rajta helyet foglaló Jiminhez is. Sóhajt egyet, ahogy szemet forgat még a szemben ülő lány felé, s közel húzódik Jiminhez, lágyan megérintve annak karját, hogy ezzel felhívja magára a vöröses hajú fiú figyelmét. - Figyelsz? – kérdezi halkan, s Jimin sötét tekintete végleg kiszakad azokból a szépséges álmokból, amikbe egészen eddig próbálta magát ringatni, elillan minden melegség, s ismét nem érez semmit, mintha kifosztották volna, s csak saját maga üres váza ülne a polcon porosodva, arra várva, hogy valaki virágokat ültessen belé, hogy újra szép lehessen, hogy végre tökéletessé válhasson, ha már tényleges önvalója erre képtelen volt. Jimin csupán bólint egyet, s kissé kiegyenesedik, ahogy tovább hallgatja az idősebbet, mindeközben akaratlanul is pulóvere ujját birizgálva, mi bőven túllóg kézfején, mintha a bő holmikkal elrejthetne bármit is a külvilág elől. Képtelen megszínlelni, hogy karcsú, s az ostoba ruhaneműk is, mik rajta lógnak, emlékeztetik arra, hogy sosem lehet elég jó, hogy ilyenkor már nincs olyan, hogy elég jó. - Ez nem az, aminek látszik, legalábbis csak hallgass meg – kezdi, kicsit mintha maga sem tudná, hogyan kezdjen bele. – Hárman vagyunk benne... Hárman? – fordul Jungkook felé, aki kezével egy négyest mutat, miközben nem szakítja el tekintetét az egyelőre üres folyosóról. – Akkor négyen vagyunk benne – sóhajt, ahogy megvakarja tarkóját. - Emberek vagyunk – vág közbe végül Sujun, aki képtelen tovább hallgatni Namjoon habogását. – Kibaszott érzésekkel, érted? Nem robotok, nem egy program alapján futunk, és úgy gondoljuk, hogy ezt Eunha, meg a doki nem akarja teljesen felfogni – áll fel, ahogy hajába túr, s Jimin csak most veszi észre, hogy orra nem az a tipikus pisze, mint, ami neki van, egészen nagy, ha belegondol, az otromba a legjobb szó, amit rá tud mondani, de nem találja csúnyának, csak mintha nem illene a lány arcára. - Mondjuk ez egy elég szélsőséges megfogalmazás volt, de... - Fogd be, Namjoon! – fordul felé Sujun egy gyilkos tekintettel. – Te – mutat Namra. – Te önszántadból vagy itt, a saját lábaidon sétáltál be azon a kicseszett ajtón, de én? Engem sosem kérdezett meg senki, és elegem van, hogy zsinóron akarnak rángatni, a szüleim is feldughatják maguknak a terápiát – szalad el vele a ló, de szerencsére a hangját ő is alacsony volumenen tartja, hogy a nyitott ajtókon ne szökhessenek ki szavai. - Szóval, mi ez? Valami érzők klubja szekta? – teszi fel a kérdést Jimin, ezzel emlékezteti a többieket, arra, hogy ő is itt van, sőt, az egész beszélgetést miatta kezdték el. - Nem – rázza meg fejét Namjoon. – Vagy is de, de mégsem. Mi csak segíteni szeretnénk, magunknak és egymásnak. A saját ütememben akarok haladni, és nem értik meg, hogy nem megy úgy, ahogy ők akarják, és én egyszer tényleg el akarom majd hagyni ezt a házat... – akad meg egy pillanatra. – Ez segít, tudjuk irányítani, aggodalomra semmi ok – tekint Sujun felé, aki kissé lenyugodva hevesen bólogatva helyesel a fiú szavaira. - Remek – mondja Jimin, ahogy Jungkook felé is vet egy pillantást. – És te? Mármint, te nem vagy anorexiás vagy ilyesmi, neked mi hasznod van ebből? – pillog rá a lehető legártatlanabbul, s valóban csak a tiszta kíváncsiság vezérli szavait, melyeket képtelen volt megfékezni. - Az nincs – rántja meg vállát, ahogy Jiminre néz. – Segítek nektek itt-ott, ha ti is segítetek nekem. Lehet, hogy nem vagyok százas, de van egy mocsok, aki egészen biztosan megérdemel egy-két verést – húzza kesernyés mosolyra ajkait. – Nyugi, bajnok, nem katonákat gyűjtök, csak fedezni kell itt, ahogy én is fedezlek titeket – kacsint Jiminre. - Akkor onnan vannak a sebek? – lepődik meg a vörös hajú fiú, ahogy kezd a fejében összeállni a kép erről az egész helyzetről. Minden lassan nyer értelmet, Namjoon és Jungkook valamelyik nap, meg az, hogy Sujun annyira biztos volt abban, csakis Jimin nyerhet a pontversenyen. Hát persze, már minden logikus! - Ja, és azt hitték magamnak csináltam – villant egy hamis mosolyt. – És ha tudnák, hogy csak vissza akarom adni az apámnak, amit gyerekként tőle kaptam... Félek, hogy anyámat is veri az a mocsok, és mióta bedugott ide képtelen vagyok vigyázni rá – sóhajt egyet, ahogy orrnyergére fogva vesz mély levegőt. – Lényegében adok nektek egy pár tippet, esetleg gyógyszert, meg, amikor elmegyek tudok hozni cuccokat, ha adtok rá pénzt – vonja meg ismét vállát. - De várjatok, ki a negyedik? – pillant körbe, ahogy realizálja, hogy rajta kívül csupán hárman tartózkodnak a helyiségben. - Seo, csak most alszik – mondja Sujun. - Daehyun nagyon ellene van – mondja Namjoon. - Igazából nem mondtuk neki sem, meg neked sem, hátha, tudod... működik nálatok, ami nálunk nem, de ő teljesen más eset. Őszintén nem is értem miért van itt, teljesen józannak tűnik, és jogosan ki is akadt ránk – temeti arcát tenyerébe. - Ja, és megígértette velünk, hogy nem rángatunk bele, de látod hova jutottunk – emeli fel egy pillanatra mindkét szemöldökét. - Ami azt illeti, sajnálom, hogy úgy rádförmedtem, csak... - Nincs gáz – vágja rá azonnal, mintha csak nem is akarná, hogy egy másodperccel tovább téma maradjon a dolog. – Legalább eltűntetted az egyetlen tükröt a házból. Ami azt illeti, elég irritáló volt a jelenléte. S ebben a pillanatban Jiminnek kedve volna rávágni, hogy ez bizony nincs így, hisz Yoongi szobájában van tükör, de mégsem teszi, s szólásra nyitott ajkait inkább szorosan préseli össze, ahogy bólint egyet. S ennyi kellett neki csupán, hogy ismét visszaterelődjenek a gondolatai a mentahajú ápolóhoz, akinek illatát még most is érzi, ha eléggé koncentrál rá, akkor ki tudja venni az erős cigarettájának furcsán mentolos aromáját, nem megfeledkezve az azzal finoman, ízlélsesen keveredő gyümölcsös illattal. Egyszerre hiányzik neki a másik melegsége, hátát lassú lágysággal cirógató ujjai,s a halkan zengő édes semmiségek, amiket szüntelenül motyogott a fülébe addig, ameddig le nem sikerült nyugodnia. - Ők nem értenek minket – ül le a lány is az ágyra, ahogy szinte kérlelő pillantással néz Jiminre. – nem jártak a cipőnkben, és így prédikálnak nekünk, amikor fogalmuk sincsen róla, hogy miket érzünk, hogy mi is emberek vagyunk. Azt hiszik, ezzel – mutat körbe a házra célozva. – megoldanak mindent, de nem. - Ha belépsz, egy szót sem szólhatsz, sőt igazából sehogy se szóld el magad, de ha jössz, a továbbiakban nagyon oda kell figyelned egyes dolgokra – mondja Namjoon komoly hangnemre váltva. - Jézus, ez komolyan olyan, mint egy szekta – beszél magában Jimin, s nem is realizálja, hogy hangosan is kimondja ezeket a szavakat. Úgy tűnik, ma képtelen megfékezni nyelvét. - Tudjuk, mit csinálunk. Itt minden hangsúly azon van, hogy okosan lépkedünk, mi irányítunk, úgy ahogy akarunk, ahogy nekünk jó, nem, ahogy ők gondolják – teszi hozzá Sujun is, ahogy keresi Jimin tekintetét. - Mi lesz? – kérdezi Nam a fejét picit oldalra döntve, ahogy Jimint nézi, aki ajkait beharapva őrlődik most két érzelem között, aki nem akar csatlakozni, de mégis hatalmas vágyat érez rá, hogy elfogadja az elétárulkozott ajánlatot. Élni akar a lehetőséggel, így is kezdi ismét érezni a hatalmat, s ahogy más helyzetekben is a hatalom megrészegíti az embert, s csupán még többet kíván kapni belőle. - Legyen – mondja végül a vörös hajú fiú, ahogy sötét íriszei Namjoon felé nyújtott kisujjára futnak, s a következő, amit képes észlelni a körülötte egyre borúsabbá váló külvilágból az az, ahogyan a saját kisujját nyújtja a fiúé felé, s azt szorosan összefonva egyezik ezzel bele valami olyasmibe, ami talán gyökeres változásokat hoz majd az életébe. Csupán azt nem tudja, hogy olyan lesz ez, mint a tavasz, mi új, élő s jobb, tisztább alapot nyújt neki a normális élethez vezető úton, vagy épp ellenkezőleg a tél közeleg, mely minden eddigi reménységet elsodor majd magával.
----- CHAPTER BREAK -----
A kezdeti közömbösség visszatérése lengi körbe Jimint az elkövetkezendő napokban, egészen szótlanná válik, ahogy a saját érdekében kezdi kerülni a mentahajút. Azzal viszont maga sem számol, hogy az ő helyzetében, ahol lelke szinte ordít a fiú társaságáért, ez nem is olyan egyszerű. Mert ő az egyetlen, ami képes enyhíteni a benne felmerülő borzalmas gyomorforgató undoron, amit akkor érez, mikor ténylegesen belegondol, hogy mégis mibe keveredett. Ám hiába van valójában nagyon is ellene, valahogy képtelen nem élni az ezzel eléállított lehetőségekkel. Mert igen, neki ez egy olyan helyzet, amit vagy kihasznál, vagy a süllyesztőbe megy, és mivel eszméletlenül retteg attól, milyen az, ha az ember elveszti önmagát, ezért még ezek után is görcsösen kapaszkodik a beteg énjébe, aki nem akar meggyógyulni. Egyértelműnek kellene lennie Jiminnek, hogy mindez nem válik majd hasznára, csupán mégtöbb hazugsággal, titkolózással s veszélyes felelősséggel is jár. Ő irányít, ő mondja meg, hogy mikor miből esetleg mennyit, de tudja ő egyáltalán a határokat? Azokat, amikről Namjoon beszélt, sejti ő azt, hogy milyen messzire mehet el, anélkül, hogy véglegesen is tönkretegyen mindent lényével kapcsolatban? Az a nagy helyzet, hogy Jiminnek ezen kérdések még csak meg sem fordultak a fejében, s ez a legszomorúbb az egészben. Annyira hajtják belső gondolatai, érzései, hogy észre sem veszi, hogy valójában nem, hogy sikerült kerülnie az ápolót, de talán még az eddiginél is több időt töltött vele. Egészen annyira, hogy minden nap szokásossá tették az együtt dohányzást a hátsóudvaron, hogy Jimin beszélt, mesélt neki magáról, arról, amit Yoongi minden bizonnyal már ezelőtt is hallott az orvostól, de sem őt, sem pedig a vörös hajú fiút nem érdekelte a tény. A többiek elkezdték faggatni Yoongiról, s hirtelenjében a feltett kérdésekre nem tudta, hogy mi is volna a megfelelő válasz, így inkább a csendet választotta. S most is arra gondol, hogy mekkora balek, amiért egyik gyenge pillanatában beleegyezett abba, hogy Yoongi elvigye az uszodába. Ám mégis itt van, egyelőre a fülke mögött gondolkozik, már rég felöltözve, s visszapakolva a táskájába, de valahogy mégsem tudja magát rávenni, arra, hogy kilépjen az őt még biztonsággal kecsegtető négy fal közül. Apró ujjaival simít végig a felsőtestét takaró anyagon, amit korábban a mentahajú adott neki, amikor azzal az indokkal szeretett volna mégis otthon maradni, hogy nem szeretné mutogatni a testét. Furcsa neki ez, hisz bár valóban kicsit nagy rá a másik úgynevezett szörf felsője, mégsem annyira, amennyire gondolta. Viszont a nagy helyzet az, hogy Jimin nem emiatt szerette volna tényleg elhalasztani a dolgot, bár tény, hogy a "félmeztelenség közterületen" gondolat sem nyugtatta meg különösképpen, de sokkal inkább tartott attól a ténytől, hogy retteg a víztől. Nem attól, ami folyadék s a csapból jön, hanem attól, amibe igenis belefulladhat, például egy folyó, de a jelenleg már csak pártíz méterre lévő két méter mély medence is ilyennek bizonyul az ő szemében. Van egy rossz emléke gyermekkorából, mikor majdnem elnyelte a kék sötétség, s megrémíti a gondolata. Néha mégis úgy gondolja, hogy talán akkor meg kellett volna halnia. Ha azt nem éli túl, egy csomó problémát megold, gyökerestől szüntet meg, s se a saját se mások kínjává sem vált volna. De sosem tudja meg, hogy igazándiból milyen lett volna, ha akkor még ártatlanul megfullad, s ahogy teltek az évek, úgy félt ő egyre kevésbé magától a haláltól is. Minden alkalommal azon kapja magát, hogy már annyira sem érdekli meghal-e holnap, vagy sem, mint eddig, és ez nála igen is nagy szónak számít. Végre erőt vesz magán, s egy sóhajtás után ki is lép a biztonságos kabinból, egyenesen arra, hogy Yoongi a szemben lévő zuhanyzó egyik oldalához támaszkodva szemléli a kicsit beljebb elterülő iszonyatos víztömeget, amibe Jimin ebben a pillanatban sem akar belemenni. Jimin azonnal lesüti szemeit, ahogy megpillantja a fiú hófehér, hamvas bőrét, s szinte elszégyelli magát, amiért másodperceket tölt azzal, hogy a mellkasán lévő tetoválásokat vizsgálja, köztük az új szerzeményt is, amit most gondosan ragasztott le, pont úgy, ahogy az övével is eljártak, nehogy víz érje a friss sebet. A mentahajú fiú említette neki korábban, hogy az egyetlen felsője, amit uszodában lehet használni az az, amit Jiminnek adott, s ezt a tényt valahogy a vörös hajú teljesen el is felejti, persze, mikor Yoongi teljes életnagyságban áll előtte, akkor már képtelen lenne elsiklani felette. Ebből a transzszerű állapotból pedig a mentahajú intése ugrasztja ki, aki, amikor észreveszi, hogy Jimin megérkezik végre, azonnal elindul befele, s Jimin is így tesz, szorosan mögötte, ahogy szíve egyre hevesebben ver, amint egyre közelebb vannak a mélyvízhez. Mindent el akar követni annak érdekében, hogy figyelmét a lehető legjobban elvonhassa arról, hogy konkrétan halálfélelme van, s lába remegésbe kezd, mikor csupán fél méterre járnak a medence szélétől, ezért inkább az előtte haladó fiú alakját vizslatja. S nem tudja nem észrevenni Yoongi oldalán felfutó mintákat, amikről nem tudja hirtelenjében eldönteni, hogy pontosan mit ábrázolnak. Szemöldökét kissé összehúzva pillant éjfekete íriszeivel Yoongi hátára, amin séta közben láthatóan mozdulnak az izmok. Egyszerűen, így olyannyira vékonynak tűnik előtte a mentahajú fiú, s mégis izmosnak, hogy teljesen belefeledkezik az ezzel kapcsolatos gondolataiba, mikor megérkeznek egy sokkal kisebb medencéhez, amit eddig nem is látott. Egy szélesebb, rövid folyosóról nyílik, s sokkal barátságosabbnak hat Jimin szemében, mint az az otromba nagy odakint. - Tudod, hogy félek a víztől? – húzza fel szemöldökét, s ahogy a művészi tökéletességgel elhelyezett csíkok felfutnak homlokán, oldalra is biccenti fejét, s úgy keresi Yoongi tekintetét, benne válaszokra várva. - Te mondtad – pillant vissza Jiminre, s kicsit hirtelen éri, hogy találkozik tekintetük. Nem tudja megmagyarázni, hogy mi történik vele, de az elmúlt időben a menta minden mozdulatára rezzen egyet, érdekli, hogy mi lesz a fiú következő lépése, miért teszi azt, amit, egyszerűen olyan titokzatos számára, mert bár úgy érzi, hogy kezdi kiismerni, valójában az az igazság, hogy aligha tud róla bármi érdemlegeset. Ő vajon rejteget valamit?- Szóval nem is kell bemennem a mélybe? – kérdezi Jimin lélegzetvisszafojtva, s szinte hallani lehet, ahogy egy kő legördül a szívéről, mikor Yoongi nemre rázza a fejét. Ezután pedig némán mennek bele a medencébe, minek hőmérséklete kellemesen meleg, egészen annyira, hogy Jimin végre most az egyszer ne fázzon szét teljesen, s mivel délelőtt van, nem tolonganak sokan a helyi uszodában. Odakint a nagy vízben azért meg lehetett találni pár úszót vagy lelkes vállalkozót, de abban a kissé elkülönített részben, ahol ők vannak, ott aligha jelenik meg idővel pár lelken kívül más. Valójában sokkal kellemesebben telik a nap, ameddig Jiminnek nem kell a talpán állva a derekánál feljebb érő vízbe bemerészkednie - amit nem kell. S még azt is elmondhatja magáról, hogy élvezi azt a pár órát, amit Yoongival ott eltölt, semmiségekről cseverészve. A nagyobb problémát az jelenti, mikor ki kell kászálódni a medencéből, s ahogy dideregve terít maga köré egy nagyobb törölközőt realizálja, hogy mennyivel melegebb volt a víz, mint amilyen a levegő, és hogy mennyire vissza szeretne menni. De nem teheti, hisz megígérte Yoonginak, hogy hajlandó egy keveset enni vele, hisz a ház két főnöke csupán ezzel a feltétellel ment bele a kiruccanásba, meg azért, mert egyikük sem szerette volna, ha Jimin gerincferdülése miattuk rosszabbodna. S még mindig kissé remegve, s összekoccanó fogakkal ül, immáron dupla törölközővel a felsőteste körül, ahogy várja, hogy Yoongi megrendelje az uszoda büféjében az akármilyen ételt, amiről Jimin inkább nem is akar tudomást szerezni egészen addig, ameddig nem muszáj neki. Ez is olyasmi, amitől hiába tudja, hogy majd könnyedén megszabadulhat, ahogy a menta előtt áll, minden benne kavargó bűntudat sokkalta erősebbé válik, s félő, hogy a mai napon képtelen lesz uralni magát, ha hagyja, hogy a mentahajú beférkőzzön a tudatalattijába. Éppen elkergetné a fiúról a gondolatait, hogy csupán egy pillanatra szabadulhasson a már őt belülről rázó érzülettől, amikor a lába pásztázása helyett feltekint, s legnagyobb meglepetésére egy olyan embert vél felfedezni magával szemben, akire ebben a helyzetben, ezen a helyen, meg úgy általánoságban a lehető legkevésbé számítana. Napbarnított bőrű magas, tökéletes vonásokkal rendelkező barátja ül előtte, teljes életnagyságban, uszodához nem igazán illő, utcai öltözékben. Jimin sötét szemei egy pillanat alatt kerekednek hatalmasra, ahogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fogja el egy negatív érzés, s a székét is magával együtt tolja hátrébb az asztaltól, ahogy ezennel pillantását nem szakítja el a váratlan vendégről. - Te mit keresel itt? – teszi fel a kérdést, mi legelőször fordul meg fejében, s valóban képtelen leplezni mennyire nem számított a másik társaságra mostanában. - Nem, Jimin. Te mit keresel itt? – tenyerel az asztalra, hogy közelebb kerüljön Jiminhez, akiben bent reked a levegő attól, hogy az egészen eddig barátjának hitt fiú mennyire megrémiszti most. – Nem megmondtam, hogy kerüld ezt az alakot? Sosem hallgatsz rám, és nézd csak meg, hova jutottál! – mutat felé ujjaival. – Ha azt tetted volna az elejétől fogva, amit én mondok, akkor rohadtul nem lett volna semmi baj. Olyan szánalmas vagy, ezekkel a kis próbálkozásaiddal, nem gondolod, hogy majd észreveszik egyszer, hogy hánytatod magad? – szegez neki Taehyung mindent egyszerre. - Mi? – akadnak meg a szavak Jimin torkában. – Mégis honnan tu... - Hagyjuk már ezt Jimin, olyan egyértelműen vagy egy hatalmas csalódás... Menj el a házból, ez az egyetlen egy megoldás – rázza fejét Taehyung, ahogy körmeit vizslatja, Jiminnek pedig akaratlanul is könnyek gyűlnek a szemébe. Nem érti, hogy miért kell ezt hallania, hogy mi történik, hogy a másik, hogy találta meg őt, és egyáltalán honnan a fészkes fenéből tud mindenről? Annyira frusztrálják a benne lévő kérdések, s annyira fájnak neki a fiú szavai, mert akármennyire erősek azok s durvák, mégis titkon azonnal igazat ad nekik, s ez a legszomorúbb az egész szituációban. Hogy Jimin még ebben a pillanatban sem képes látni, hogy mennyire toxikus Taehyung. - Nem akarok elmenni, Tae – mondja végül, de a könnyek már elkezdenek hullani éjfekete, öngyűlölettel teli szemeiből, s elcsuklik a hangja, ahogy befejezi a mondatot. - Jaj, ne mondd már, hogy azért, mert belezúgtál ebbe a nyomoroncba? Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? – hallja Taehyung keserű nevetését, de nem látja őt, szemeit összeszorítva kezd maga is megállíthatatlanul zokogni, s teste is értelmetlen remegésbe kezd, ahogy hiába próbálja rendezetten venni a levegőt, valahogy nem sikerül neki, amitől csak méginkább eluralkodik rajta a pánik. - Menj el – leheli halkan, ahogy képtelen abbahagyni a sírást. – Könyörgöm, hogy menj el, és ne gyere vissza – mondja még, s nem számít arra, hogy a másik majd hallgat rá, semmire sem számít, csak már fogalma sincsen, hogy mitévő lehetne. Most, életében a legkevésbé érzi azt, hogy a helyzet magaslatán volna, s ez kifacsarja a benne maradt maradék lelket is. - Azt hiszed megnyugtat, meg, hogy megért, hát hadd mondjam el, hogy rohadtul nem. Ő is ugyanúgy csak sajnál, és nem tud változtatni a tényen, hogy milyen kövér is vagy valójában, nem látod? Csak menekülsz, mert gyáva vagy, és gyenge, sosem leszel olyan tökéletes, mint én, szánalomra méltó vagy... És a tökéletes küllemű fiú listája tulajdonképpen a végtelenségig megy, csupán Jimin képtelen már minden elhangzott szavát felfogni, ahogy úgy érzi, nem kap levegőt, hogy a fiú megfojtja, és a teljes idegösszeomlás szélén táncol valahol vakon, s nem tudja, hogy melyik váratlan pillanatban zuhan majd a mélybe. Egy pár másodperc minden bizonnyal kiesik neki, ahogy ezúttal már képtelen irányítani cselekedeteit, többé már bizonyosan nem a saját maga ura. - Tűnj már el! – ordítja teljes torkaszakadtából, s még mindig remegő tagokkal csap ezzel együttesen az asztal lapjára is. Könnyei elhomályosítják látását, ahogy a következő pillanatban két kart érez a vállán, ahogy azok maguk előtt tartva a fiú testét kutatják kétségbeesetten annak ekkora, keserves zokogásának forrását. Yoongi fürkészi most Jimin vonásait, s beletelik pár másodpercbe, amíg maga is realizálja, hogy nem Taehyung jött hozzá közelebb, hanem Yoongi van itt, s amint erre rájön, azonnal fonja karjait a másik köré, arcát szorosan annak mellkasába temetve, még hagyva, hogy az utolsó síráshullám átvonuljon rajta. S bár a mentahajú nem érti a helyzetet, készségesen fogadja óvó ölelésbe a fiatalabbat, aki egy pár másodperc múlva olyan gyorsan s hirtelen húzódik el tőle, amikor kinyitva pilláit Taehyungnak csupán hűlt helyét találja. Őszinte zavarodottság ül ki orcáira, ahogy körbekapja tekintetét, továbbra sem lelve a magas fiút. - Mi történt, Jimin? – intézi hozzá lágyan a kérdést Yoongi, ahogy ezzel együtt letöröl egy árva könnycseppet Jimin gyönyörűen csillogó lélektükrei alól, lehetőleg a reményteljes feledésbe. - T-taehyung – nyögi ki végül Jimin, de ez is nehezére esik, ahogy még mindig csupán szaggatottan képes venni a levegőt. - Neki mondtad, hogy tűnjön el? – tartja Yoongi továbbra is azt a finom, lágyan csengő tónust, ami lassan kezdi kicsit megnyugtatni Jimint. Aki csupán egy heves bólintással válaszol neki. - Aish, Jimin-ah – mondja Yoongi, ahogy egy pillanatra elgondolkozik, hogy mit is kellene mondania neki. – Nincs ott senki – préseli össze ajkait. - Már nincs – szipogja Jimin. - De, Jimin – mondja halkan. – Soha nem is volt – rázza meg kicsit fejét, ahogy a vörös hajú fiúnak a lehetségesnél még inkább leesik az álla.
----- CHAPTER BREAK -----
A másnap reggel több szempontból is iszonyatosan fájdalmasnak bizonyul Jiminnek. Először is, képtelen kiverni a fejéből az esetet, s annak gondolatát, hogy a tökéletesnek hitt barátja valójában nem is létezik, másrészt pedig, ha ez valóban úgy van, ahogy a menta állítja, és a fejében létező hang nem más, mint a tulajdon elméjének vivid szüleménye, akkor valami ténylegesen nincs rendben vele. Az eddiginél is borzalmasabban érzi magát, enni is képtelen volt tegnap, egy falat sem ment le torkán, s mikor könnyekkel áztatott orcákkal lépte át a ház küszöbét, az árgus, kíváncsi szemek sem segítették hozzá ahhoz, hogy megnyugodhasson. Az egyetlen dolog, ami kicsit ténylegesen visszatartotta őt a teljes összeomlástól az az volt, hogy Yoongi nem állt le a hozzá való beszélésben.Elterelte a figyelmét, megmagyarázta, hogy ez nem egyedi eset, és már látták a ház lakóival, hogy a semmivel beszélget, s Eunha is gondolta, hogy ez a bizonyos Taehyung nem más, mint az ő személyes démonja, ki mindig a szélsőségesebb, válságosabb helyzetekben bukkan fel nála. Azt is elmondta neki, hogy ezzel az égvilágon nincs semmi probléma, hogy ugyanaz az ember ő így is, s hogy nem szabad többet hagynia, hogy irányítsa őt ez a jelenség. Viszont hiába kérdezte arról, hogy mit hallott, ami ennyire képes volt őt felzaklatni.S Jiminnek esze ágában sem volt ezen információkat akárkivel is megosztani, nemhogy pont Yoongival. Még mindig azon gondolkozik, hogy mennyi lehet igazság, s hogy ezeket ténylegesen maga találná ki? Ilyen hülyeséget sem hallott már egy ideje, hogy ő szerelmes volna, egyszerűen csak nem érti az egész helyzetet, s természetes, hogy teljesen meg van zavarodva.S mindez nem elég neki, az, hogy megkérdőjelezi jelenleg saját magát, s egy élőnek hitt ember létezését, illetve azt, hogy épelméjű-e ő egyáltalán, ugyanúgy ott van torkában az a bizonyos gombóc, a rettegés s az, hogy valóban csalódást fog okozni, megint. Olyannyira felemésztik az érzelmei, s nemhogy megnyugodna, mikor megválik az őt ólomsúllyal húzó kalóriáktól, a hízás félelmének helyét azonnal a keserű bűntudat veszi át, s nem tudja, hogy ténylegesen melyiket utálja jobban.Egyedül úgy volt hajlandó elaludni, ha nyugalma lehet, ha senki sem zargatja kérdésekkel, s nem jutalmazza ítélkező pillantásokkal, zárt ajtók mögé vágyott, s Yoongi Eunha engedélyével biztosította ezt. Jimin most először nem csupán délutáni szunyókára használta a mentahajú ágyát, aki a szoba másik végben lévő kanapén kuporogva lépte át az álmok birodalmát. Gondosan ügyelt arra, hogy Jimin ténylegesen elaludjon, mielőtt maga is álomra hajtotta volna fejét. Egy intenzív napon voltak túl az tény, s a holnap gondolata, hogy ismét dolga lesz, sem hagyta teljes mértékben békében őt.A lehető legfinomabban ébresztgette Jimint a reggelen, s hagyta kicsit tovább aludni őt, mint mindenki másnak szabadott. A procedúra alatt többször összeszorult a szíve a kimerült fiút látva, ám kénytelen volt addig szólítgatni, ameddig Jimin fel nem ébredt. Újabb mérések elé áll, s Yoongi informálta, hogy fél órán belül ő következik, s hogy mindenképpen keljen ki addigra. Jimin pedig majdnem egyet legyintve aludt vissza, mikor realizálta, hogy mekkora szarban is lehet.Így történt, hogy most ismét szektás kupaktanácsot tartanak odafent, vagyis csupán ketten Namjoonnal, amíg a többiek soron vannak, vagy arra várnak. Jimin idegesen járkál fel-alá a szobában, ahogy minden szavát próbálja megfogadni az idősebbnek, s már a negyedik félliteres vizesüveget üríti ki, ahogy még mindig émelyeg kissé.Nem válaszol Namjoon érdeklődő kérdéseire, még akkor sem, mikor arra kérdez rá, hogy rájöttek-e bármire azzal kapcsolatban, amit az elmúlt napokban művelt magával. Egyrészt nem akar, másrészt meg képtelen másra gondolni azon kívül, hogy most mennyire szét van esve. Fejét hasogatja a fájdalom a sok sírás után, bizonyosan még mindig úgy fest, mint akin átment egy úthenger, és még most sincsen jól, akármennyire is töri magát, hogy így legyen.Kis idő múltán ő jön, s próbál úgy tenni, mint aki teljes mértékben rendben van, természetesen a tegnapi incidenst leszámítva. S ismét inkább a némaságot választja, ahogy olyan gondolatok találják meg a vizsgálatok közben, ami az eddig sem létező életkedvét is elveszik. Arra gondol, hogy mennyire szerencsétlen és gyenge, s hogy lehet, hogy Taehyung nem létezik, abban mégiscsak igaza van, hogy senki nem érti meg őt, hogy nem várhat csodákat a mentahajútól, s hogy az, hogy megnyugtatja őt, csupán egy illúzió, s mindennek a végén úgyis ugyanúgy ő lesz az, aki majd pofára esik. Próbálja elnyomni a többi ilyesmi ötletet a fejében, most az egyszer nem akar érezni semmit, továbbra is azt kívánja bárcsak volna egy szünet gomb az élet nevezetű játékban, amiben valójában soha nem is akart szerepelni.Úgy tűnik semmi különös nem történik, s hálát ad az égnek, hogy Namjoon utolsó pillanatban adott tanácsai működtek, még úgy is, hogy emiatt most valószínűleg egész nap a mosdóba fog járkálni, de inkább ez, mint a lebukás.Még az ebéd előtt inkább elvonul a mentahajú ápoló szeme elől, eszméletlenül szégyelli magát, s mikor mellette van, elkapja egy furcsa érzés, amitől olyan kiszolgáltatottnak érzi magát, hogy ezt muszáj legalább szüneteltetnie. Viszont egyedül sem szeretne lenni, hisz az azt jelentené, hogy gondolatai szabadon áramolhatnak, s ki tudja, ha Taehyung bizonyosan nem is létezik, mikor lép ki újból fejéből, hogy ismét megrémissze Jimint. Ez nem hiányzik neki, ezért választja Jungkook és Namjoon szobáját, ahol a többiek is kérdések tömkelegével bombázzák, s mindemellett új tanácsokkal látják el, ahhoz, hogy fogyhasson.- Végre rávettem Daehyunt, hogy odaadja a hajára használt ricinusolajat, de balhé lett belőle – mondja Seo, aki egészen eddig egy csendes megfigyelő volt csupán.- Balhé? – néz rá Jungkook kerek szemekkel, s Jimin a még mindig gondosan bekötözött kezét vizslatja, mintha csak nem is volna annál érdekesebb dolog az egész világon.- Megint lenyomta a hegyibeszédet, hogy ez mennyire nem helyes, és hogy nem kellene ezt csinálnunk, ráadásul dühös, amiért Jimint is „belerángattuk" – mutatja kezeivel is az idézőjelet.- Szerintem azután gondolta meg magát, hogy beszéltem vele kicsit – mondja a fekete hajú fiú, ahogy hátradől a saját ágyában. Mindenki olyan kényelmesen viselkedik, s ott van Jimin, aki még mindig a pulóvere ujját babrálja, s azon gondolkozik, hogy mennyivel kellemesebb illat volt Yoongi szobájában, s hogy lehet, hogy csupán nemrég kelt fel, minden, amire szüksége volna csak még egy kis alvás a nyugalmas helyiségben. Sőt olyasmi is megfordul kobakjában, hogy azt sem bánná, ha a mentahajú mellé feküdne, s nem kellene még a paplan alatt is dideregnie. Elég ebbe belegondolnia, máris érzi, ahogy fülei égnek, minden bizonnyal pipacsszínnel pompáznak a szoba homályában.- Mit mondtál neki? – kérdezi Sujun is meglepődve, hisz maga is beszélt korábban a lánnyal, s hajthatatlannak tűnt neki.- Azt inkább nem mondanám el – villant meg egy hamis mosolyt a lány felé, aki erre válaszul középsőujja felmutatásával fejezi ki nemtetszését, de Jungkook csak a vállát rándítja meg válaszul.- Miért nem beszélünk inkább Jiminről, aki egy, mostanában gyanúsan sok időt tölt az ápolóval, kettő, mióta tegnap hazajöttek az uszodából, úgy fest, mint, aki szellemet látott – kérzedi Jungkook, mindent megtéve, csakhogy elterelhesse a témát magáról, s az erősen megkérdőjelezhető módszereiről.- Hagyjad már Jungkook – szól közbe Namjoon, Jimin védelmére kelve, aki továbbra sem hajlandó megszólalni, még akkor sem, ha ilyen nyíltan róla van szó.- De nem, Namjoon, tényleg érdekel már, hogy mi folyik itt, érted? – néz rá komolyan, s továbbra is úgy beszél a fiúról, mintha ott sem volna. – Kavartok? Vagy mi? – böki ki, s Jiminnek egyből Taehyung jut eszébe. – Mármint ne vedd sértésnek meg semmi, csak már tényleg gőzöm sincs mi van, és mivel nem mondasz semmit, megjegyzem azt sem, hogy most lebuktál-e előtte vagy sem, muszáj vagyok kérdezni – dönti oldalra a fejét, nem realizálva, hogy lehet, hogy mégiscsak túllőtt a célon. – Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.Nem vagy az anyám, nem tartozok neked semmivel – ezt akarja Jimin mondani, de nem teszi, csupán a fejét rázva áll fel, s a ricinusolajat kezébe kapva hagyja el a szobát. Ezután a többiek mind Jungkookra néznek, aki csupán megvonja vállát, s annyit kérdez: - Most meg mi van? Ne csináljatok úgy, mintha ti nem vettétek volna észre.De Jimin ezt már rég nem hallja, s lehet, hogy jobb is neki így.Menekülne már mindenki elől, a világ elől, de elsősorban saját önvalója elől, csak az a helyzet, hogy nem tud, egyszerűen képtelen rá, s a délutáni terápiát is csendes némaságban üli végig, lézeng a házban, akár egy szellem, egy élettelen identitás, aki teljesen elvesztette az létezése értelmét, s többé már azt sem tudja, hogy ki ő.Ismét Yoonginál köt ki, akit megkér arra, hogy játsszon neki valamilyen zenét a telefonjáról, mert már olyan régen hallott akármit is, s hanyatt fekve szemléli a fehérre mázolt plafont, ahogy néhol megérzi, nem csak egyedül fekszik a matracon, a mentahajú fiú is vele együtt mered a semmibe, s hiába nem szólnak, hiába minden olyan, mintha egyedül volna, hiába minden, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis úgy érzi, hogy kevésbé elcseszett, így, hogy ott van Yoongi is. Aki lehet, hogy nem érti, meg, de mégis elhiteti vele, hogy így van. Ő pedig szeretné még, ha csupán egy pár óráig is, de elringatni magát ebbe a hazugságba.- Hány éves is vagy? – teszi fel a kérdést, a levegőbe suttogva, nem is biztos benne Jimin, hogy Yoongi egyáltalán meghallja-e, s képtelen rávenni magát arra, hogy kinyitva pilláit lecsekkolja. Őszintén még maga sem látta ezt a kérdést előre, s ugyanúgy meglepi őt is, mint ahogy meglepetésként éri Yoongit is, s most, hogy már feltette a kérdést, szeretne rá valóban választ lelni, még akkor is, ha ezen információ egyáltalán nem számít, nem jelent semmit, nem változtat meg semmit. Mégis, minden ok nélkül kíváncsi.- Huszonnégy – feleli a mentahajú fiú, aki ezek szerint sokkal inkább férfi már. – Huszonnégy éves.S valóban nem számít semmit a dolog, Jimin is csak némán jegyzi meg az új információt, bár kezdeni vele bármit képtelen. Hümmögés hagyja el telt ajkait, amin most sebek húzódnak a túlzott harapdálásuk miatt. Képtelen egyszerűen leállni vele, ha ideges, s sokszor kapja magát azon, hogy tudatán kívül sérti sebesre a vékony bőrt.- Jimin – szól Yoongi, szintén alig hallhatóan, de Jimin a körülötte honoló csend miatt könnyedén megérti a hozzá intézett szavakat.- Igen? - kérdezi vissza, s érzi, ahogy az idősebb fiú felkel az ágyról, s hirtelen olyan üresnek érzi a szobát, mintha visszazuhanna a sötét magány zugába, s mellkasában ismét megnövekszik a nyomás. Kinyitva pilláit vesz végül erőt magán, ahogy maga is felül, s úgy keresi hova lett pillanatnyi nyugalma forrása.- Ezt elfelejtettem tegnap odaadni, meg nem is tudom, azok után furán jött volna ki – mondja, ahogy elővesz egy zacskót az egyik fiókjából, háttal állva Jiminnek.- Mit? – nyílnak tágra szemei, hangjából is tisztán hallatszódik, hogy mennyire fáradt, s arca sápadtsága is túlmutat az egyszerű anorexiájánál. Olyannyira elfáradt, hogy félő, ezt alvással nem tudja megoldani.- Csak, mert már hivatalosan is nagykorú vagy, és tudom, hogy azt mondtad, nem vagy nagy fanja, de úgy gondolom ezt mindenképpen ki kell próbálnod, ez a kedvencem – nyújt át egy üveg bort Jiminnek, aki egy pillanatig nem is tudja, hogy mit mondjon. Szavak nélkül nyúl az üvegért, hogy ujjait végigvezesse annak áramvonalas oldalán, s kissé oldalra döntve vizsgálja meg a tartalmát. – Még egyszer boldog születésnapot! – húzza apró mosolyra ajkait Yoongi, s Jimin szinte már reflexből pattan fel, hogy egy öleléssel köszönje meg az idősebb gesztusát. Ha már olybá tűnik, hogy a szavak cserben hagyják ezen a téren.Viszont képtelen megállni, hogy mindeközben ne adjon hangot azon gondolatának, hogy még mindig nem szereti a születésnapját, de ezt Yoongi pulóverének édeskés illatú anyagába motyogja csupán, s valószínűleg el sem jut Yoongihoz. Viszont nem bánja, a kaotikus napok után még mindig vágyik egy kis nyugalomra, arra, hogy a tudata alatt felmerülő kételyei elhagyják, s ne kebelezzék be őt idővel. Viszont mindemellett végtelenül fél is, attól, hogy úgy érzi leigázták a falait, hogy azokat képtelen tovább irányítani, s attól is, hogy elméje bármely pillanatba látogatást tehet nála, hogy ismét rosszul érezze magát.
----- CHAPTER BREAK -----
Az este már rég leszállt, sötétségbe borítva a szobát, melyben Jimin már egy ideje csupán szótlanul ül, vékony karjával öleli közre felhúzott térdeit, ahogy feje ismét hasogató fájdalomba kezd borulni. Szíve zakatol, s ha volna még könny sötét, halálvágyat ordító szemeiben, bizonyosan még mindig zokogna. Egyszerűen úgy érzi, hogy végtelenül üres, s már nem tudja, hogy mit tehetne, hogy mihez kezdjen. Azt gondolná az ember, hogy rendben van, hogy képes rendezni a testében megforduló érzelemtömeget, de valójában gyenge ehhez. Hisz ő sem szuperhős, csupán ember, mint mindenki más, ő is hibázhat, s rengeteget hibázott is élete során, de ahelyett, hogy mindezt megbocsátaná saját magának, inkább folyamatosan őrlődik, magát okolja mindenért. S most, hogy képtelen már mást, ismét egyedül önmagát ostorozza.Már hosszú percek óta nézi az asztalon lévő üveget, amin a folyosóról beszűrődő homály fénye lejt finom táncot. Vágyat érez arra, hogy azt felnyissa, s már csupán azt veszi észre, ahogy a hajnal leple alatt odasétál az alkoholos üveghez, s a tetejét lecsavarva kezd belőle nagyokat kortyolni.Eleinte nincs kedvére a számára eddig ismeretlen nedű, kesernyés utóíz fut fel nyelvén, de nem hagyja abba a fogyasztását. További kortyokat nyel le, s egy idő után már nem is annyira borzalmas, mint amilyen legelőször volt. Nem tudja, hogy mit vár tőle, de nagyjából öt perc alatt tűnteti el a vörösbor nagy részét, és ebben az időintervallumban nem észlel semmilyen hatást magán, így csalódottan rándítja meg vállát, s tovább folytatja.Vállán hanyagul csücsül ezúttal barnás színű pulóvere, ami olyannyira nagy rá, hogy oldalra csúszva látni engedi kulcscsontja hamvasan fehér bőrét, csupán senki sincs ott, hogy ennek szemtanúja lehessen. Pedig varázslatos látványt nyújt, még úgy is, hogy közben szabályosan egy üvegből issza a vérvörös folyadékot, mitől csodákat remél, ám egyelőre nem kapja meg őket.Nem issza meg az egész üveggel, nem azért, mert nem akarja, csupán mikor véletlen leönti magát az alkohollal, a maradékkal együtt helyezi vissza az asztalra, hogy felálljon és kimossa a ruhájából a foltot mielőtt még az végleges nyomot hagy rajta. Ám ez az a pillanat, mikor hirtelen mozdul, s életében most először nem az éhség miatt szédül eszméletlenül. Próbál újból lendületet venni, de úgy érzi, hogy forog vele a világ. Azt viszont nem realizálja, hogy ez már rég nem a szokásos szédülés, ami pár másodperc múltán abbahagy, ez minden pillanattal egyre rosszabb.Még mindig szeretné egy kicsit kimosni a pulóverét, de a folyosóra kiérve a falon lévő tapétába próbál kapaszkodni sikertelenül, s majdnem elesik, de végül egy kicsit nyugodtabban megállva ismét visszanyeri az egyensúlyát. Szemöldökét összehúzva gondolkozik azon, hogy ugyan miért is jött ki a folyosóra, már ügyet sem vetve arra, hogy ruházatát vörös pettyek tarkítját. Lenézve magán, csupán megrántja vállát, ahogy a sötét homályban is látja, hogy egyik lábáról hiányzik a zokni, s kezd egyre jobban összezavarodni.Megáll, a lépcső tetején, s lenézve elbambulva gondolja át eddigi életét, hogy hogyan is kéne most neki ezen lejutnia, s egy kicsit inkább leül annak legfelső fokán, hogy onnan eszelje ki, hogyan fogja magát húsz lépcsőfokkal lejjebb varázsolni, lehetőleg élve. Aztán elmélázik, hogy ugyan miért is akar ő lemenni innen, de ezen gondolata nem marad sokáig kobakjának vendége. Megelégeli, hogy már percek óta nem haladt előrébb, még úgy is, hogy valójában fogalma sincs, merre tart. Meg különben is, minél többet ücsörög itt, annál rosszabb lesz az állapota, olyan opciót pedig nem lát, hogy ő nem jut le ezen a bestián, ami most kicsit hullámzik is szemei előtt.Ha meghal, hát ennyi volt, hisz egyszer él, amit amúgy sem kért soha, s ahogy elkezd lépkedni lefelé, már maga sem érti, hogy ugyan mitől rettegett odafent, hisz, ha leesik, a világnak csak egy problémával kevesebbet kell elviselnie a hátán. Ez egy nyersz vagy nyersz szituáció, nincs mit vesztenie, s ezáltal felbátorodva úgy ítéli meg, hogy remek ötlet lenne az utólsó három lépcsőfokot nem a normális módon megtenni, hanem egyszerre. Ennek eredményeképpen, ahogy talpai földet érnek kicsit meginog, de sikeresen megtartja magát a korlátban, s egy mély levegőt véve kezd oktalan vigyorgásba.Bizsereg a gyomra, s úgy érzi agya is kissé lelassul, de tetszik neki ez az érzés, egy pillanatra olyan, mintha lebegne. Ezen vidámsággal indul meg, maga sem tudja merre, viszont lábai mégis egy bizonyos ember szobája felé viszik, csupán arra nem számít, hogy valaki más szembe fog vele jönni a konyha felől.- Jimin? – teszi fel a kérdést hunyorogva Namjoon, aki pizsamában áll értetlenül nagyjából két méterre Jimintől.- Uhm? – nyögi ki a vörös hajú fiú, ahogy valamiért megijed, s a következővel felel Namjoonnak: - Nem.- Dehogynem! – mondja Namjoon, már biztosan. – Mit csinálsz itt?- De nem – feleli Jimin, mintha egyértelmű lenne, s próbál elmenni Namjoon mellett, de csupán annyit ér el, hogy megbotlik a saját lábában, és ráesik az előtte lévőre.Szerencsére sem Nam sem Jimin nem borul el, de az utóbbinak meg kell kapaszkodnia, hogy ismét visszanyerje az egyensúlyát.- Minden rendben? – kérdezi Namjoon, aggodalom szűrődik ki álmos hangjából, s Jimin csupán bólogat, miután a beszéd nem jött neki össze. Mindent meg akar tenni, hogy a fiú elálljon előle, s láthassa Yoongit.Nem túl meggyőző, ám az álmos fiúnak elegendőnek bizonyul Jimin lélekjelenléte, ahhoz, hogy elhiggye neki, s tovább álljon. Jimin pedig újult erővel indul meg az ajtó felé, ahogy olyannyira kezdi elveszteni egyensúlyát, hogy a maradék öt métert úgy teszi meg, hogy cikkcakkban jár az egyik faltól a másikig, minden alkalommal keményen csapódva annak, hogy újonnan megtalálja az egyensúlyát.S mikor végre odaér ahhoz a bizonyos ajtóhoz, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva Jimin hozzádől, s fülét a hűsítő falapra támasztja, ahogy lassan felemeli apró ujjait, hogy elkezdjen egy véletlenszerűen eszébe jutott dallamot Yoongi ajtaján elkopácsolni, s majdnem eljut a kedvenc részéhez, az egyetlen tényező, amely ebben megakadályozza az az ajtó nyitódása. S mivel majdnem egész testével azon támaszkodik, mikor befelé nyílik, akaratlanul esik be a küszöbön.Yoongi pedig ott áll, fáradt pillantással, összezavarodva, hogy mégis ki az az félnótás, aki ekkora lármát csap hajnal kettőkor, s mikor kinyitja az ajtót, Jimin áll előtte teljes életnagyságban, csupán egy röpke pillanat erejéig, szinte azonnal ráesik Yoongira, aki amint realizálja, hogy Jimin van előtte, azonnal el is kapja a fiút, nehogy megüsse magát, amikor földet ér.- Mi a franc, Jimin? – kérdezi, ahogy a vörös hajú fiút hónaljához nyúlva emeli fel, hogy egy pillanatra megálljon a saját lábán, immáron a mentahajú szobájában, amíg ő becsukja az ajtót. Az lenne még kellemetlen, ha a többieket is felveri a hangzavar, amit Jimin generál.- Hiányoztál – suttogja Jimin, ahogy egy apró bágyadt mosoly kúszik ajkaira. Viszont pillanatnyi boldogsága azon nyomban eltűnik az orcáiról, ahogy az asztalon keresve támaszt, onnan lever pár dolgot a szőnyegre.Yoongi pedig értetlenül áll a helyzet előtt, eleinte nem érti, hogy mit keres ott Jimin, és miért olyan, amilyen, de ahogy kiszökik az álom a szemeiből, úgy rakja össze a képet mindenből, amit eddig látott, és a Jimin pulóverét pettyező folyadékról, ami nem lehet más, csak annak a bornak a maradványa, amit ő ajándékozott a fiúnak. A fejét megrázva kergeti el azon gondolatait, hogy milyen kellemes látványt nyújt most Jimin, ahogy ott áll az ajka cseresznyeszín húsába harapva, bágyadt tekintettel.- Te ittál? – teszi fel a kérdést, de Jimin nem meglepő módon csupán a vállait rántja meg, ahogy nem szól semmit.Nem tud mit mondani, annyira forog vele a világ, s egyszerre érzi magát kicsit bátrabbnak is, s csupán némán futtatja végig tekintetét az előtte álló fiún. Oldalra dönti fejét, ahogy olyan részleteket fedez fel Yoongin, amik eddig teljesen elkerülték a figyelmét, s hirtelen melege lesz, ahogy észreveszi, hogy a menta melegítőnadrágja és pizsamaként szolgáló sötét színű pamutfelsője közötti hézag látni engedi bőrét. Ám Jimin azt nem tudja, hogy Yoongi csupán azért vette fel a pólót, hogy abban nyisson ajtót. Abban a pillanatban elkapja tekintetét róla, s inkább fejét rázva szótlanul sétál az ágy felé, nem realizálva, hogy Yoongi az útban van.Finoman megy neki, ahogy a mentahajú fiú megelégszik Jiminnel, s inkább karjánál megragadva húzza el az ágyáig, hogy annak szélére leültesse őt. Ahogy egyre nézi, egyre jobban összeszorul érte a szíve, s ezúttal egy különös melegség is szétárad mellkasában, ahogy ránéz. Annyira tiszta most, mintha egy igaz darabot látna belőle, pedig maga sem tudja, hogy egészen pontosan mi történik most.Egy ideig bámul maga elé Jimin, s jókedve is elszáll, annak helyét valami teljesen más kezdi felvenni. Ismét eszébe jutnak a rossz emlékei, az, hogy mennyire csalódott magában, és titkon Taehyung minden szavának igazat adva gyűlöli valóját, minden lehetséges porcikáját átjárja az unszimpátia.- Gondolkoztál már azon, hogy hogyan tudja az elménk előidézni a zuhanás érzését, mikor álmodunk, úgy, hogy valójában ez sosem történt meg velünk? – kérdezi halkan, ahogy összehúzza a szemöldökeit, egyre hevesebben ver a szíve, s érzi, hogy nem bírja tovább. Szavai egy pillanatra józannak hatnak.- Nem igazán – feleli Yoongi, ahogy tesz egy lépést közelebb Jiminhez, aki szinte reflexből áll fel a menta mozdulására reagálva, csakhogy az ismételt lendület Yoongi karjaiba sodorja.Belé kapaszkodva néz fel, hiszen összerogyott lábai már alig tartják őt, az egyedüli, ami nem engedi őt zuhanni, az Yoongi ujjai, köré fonódva, melyek szorosan fogják közre derekát. Egyszerre halad végig testén egy hullám, amit képtelen volna leírni, orcáiba áramlik a vér, s csupán abban biztos, ahogyan Yoongi szemeibe tekint, hogy eszméletlenül tetszik neki az érzés, ahogy hozzáér a másik. Szeretne beleragadni a pillanatba, észre sem veszi, ahogy tekintete levándorol Yoongi barackszín ajkaira, s érzékeit egyszerre csapja meg az a bizonyos édeskés, füstös illat, ami annyira megbabonázza őt. Szemeit behunyva vesz mély levegőt, ahogy mindennél jobban meg akarja érinteni Yoongi száját. Tudni akarja, hogy milyen íze volna. Olyan puha amilyennek tűnik, vagy csupán képzelete játszik vele galád játékot a szoba homályában?- Mik járnak még a fejedben? – dönti oldalra a fejét Yoongi, aki nyel egyet, nehogy valami olyat tegyen Jiminnel, amit majd a fiú később megbánhat, hogy hagyta neki. Kívánja, nem tagadja, de képtelen lenne ilyen állapotban kihasználni azt, hogy a fiatalabb fiú elméjét az alkohol mámora borítja rózsaszín felhőbe.Ismét le akarja ültetni, de mikor elengedi őt, Jimin csillogó szemekkel néz rá, a fejét rázva, s Yoongi is sóhajt egyet, szaggatottan veszi a levegőt, megőríti Jimin látványa, akinek pulóvere lelóg válláról, s a mentahajú fiú képtelen elszakítani róla pillantását. Maga is inkább helyet foglal ágyán, nehogy Jimin ismét megpróbálkozzon a felállással, s valóban elessen a szoba közepén.Jimin pedig képtelen másra gondolni, hogy mennyire hiányzik neki Yoongi érintése, hogy csupán most jött rá, hogy ez az, amit keresett, az a különös melegség, amiről úgy érezte sosem volt meg neki, mégis honvágyat érez. Honvágyat, mert mikor teste a Yoongiéhoz ér, egy pillanatra mindig kirázza a hideg, mintha csak azt sugallaná minden porcikája, hogy Isten hozott otthon. S egészen eddig elmondhatatlanul vágyakozott ezután, csak azt nem tudta, hogy pontosan mi is ez; Yoongi érintése.Szembe mászik a fiúval, s előtte lekuporodva inkább úgy dönt, ez nincs elég közel, inkább kétszeri meggondolás nélkül kúszik Yoongi ölébe, aki a pillanat hevében elfelejti, hogy tiltakoznia kellene, annyira elveszik Jimin szemeiben, így mikor a vörös hajú fiú leül, már képtelen lenne őt elmozdítani onnan. S az a nagy igazság, hogy nem is akarja.- Szeretnék zuhanni – motyogja Jimin, ahogy rövid, még mindig kötéssel borított ujjait kinyújtja Yoongi felé. – Szabad? – kérdezi, ahogy ajkait beharapva szuggerálja Yoongi kezét, aki készségesen hagyja Jiminnek, hogy összefűzze ujjaikat. S ekkor mindkét fiú szíve egyszerre dobban, s úgy érzik, egy kicsit tényleg megáll az idő.Yoongi azt hiszi, ez minden, ám őt éri a legnagyobb meglepetés, amikor Jimin megfogja ujjait, s elválasztva sajátjától vezeti Yoongi kezét tarkójára, s Jimin szinte azonnal beleborzong az érzésbe. Halkan kuncog egyet a jóleső bizsergésre reagálva, s Yoongiban is elpattan most valami, ami miatt képtelen elszakítani pillantását a fiú ajkairól.Jimin továbbra sem veszi el kezét Yoongiéról, s úgy hagyja, hogy az lassan nyakára csússzon. S azt hitte, hogy ennél már nem érezheti magát jobban lebegni, most szembesül azzal milyen is a zuhanás. Fejét hátra hajtva hagyja, hogy dús ajkai elnyíljanak egymástól, s mire visszaforgatja fejét annak eredeti helyzetébe, éjfekete íriszei találkoznak Yoongiéival, amiben egy különös csillogást vél felfedezni, olyat, amilyet még nem látott. Tagjait elborítja a libabőr, ahogy készségesen hagyja Yooginak, hogy kínzó lassúsággal húzza végig ujjbegyét Jimin egymástól elnyílt ajkain.Jimin vár, valamire türelmetlenül vár, s bár maga sem képes arra, hogy pontosan megfogalmazza mi ez, szíve kihagy jópár ütemet, ameddig ezt teszi. Mindeközben Yoonginak meg kell erőltetnie magát, hogy veszteg maradjon, magától nem csinál semmit, mert tudja, ha belelendülne, már képtelen lenne megállítani magát. S nem szeretné úgy megízlelni az előtte lévő gyönyörű fiú dús ajkait, hogy azon még ott ül a bor aromája, hogy a másik ilyen kiszámíthatalan állapotban van. Hagyja, hogy Jimin lassan levezesse tenyerét a mellkasán, amit még mindig a pulóver takar, s Yoongi érzi ujjai alatt a fiú összes bordáját, amitől összeszorul torka, s képtelen elmondani, hogy mennyire sajnálja; egy árva szó sem hagyja el barackszín ajkait.Jimin szája pedig lefelé görbül, ahogy egyszerre élvezi elmondhatatlanul a másik puszta érintését, dühös is magára. Haszontalan vagyok, ostoba és ronda. Senkinek sem kellek, és igazam volt, akármennyire szeretném, egy ilyen ember, mint ő, soha nem szerethet valaki olyan, aki én vagyok. Egy csalódás vagyok. Könnyek akarnak utat törni a fiú szemeiből, de egyelőre nem sír, csupán némán vár, az örökkévalóságig is csak vár, türelmes, hátha. Hisz a remény hal meg utoljára, nem? Még akkor is, amikor már semmink sincs, ha élünk, remélünk.- Érints meg – suttogja Jimin, a sírás szélén állva, ahogy Yoongi ujjait csípőjére vezeti a törzsét takaró ruha anyaga alatt. Bőr érintkezik bőrrel, ő pedig nem bírja már épp ésszel, egy hangosabb sóhaj szabadul ki ajkai közül, ezzel Yoongit még az eddiginél is jobban beindítva, aki tényleg képtelen már tovább uralkodni magán, s ha nem akarja, hogy ez rosszul süljön el, akkor neki, a józan félnek kell véget vetnie a dolognak. Ám ebben a pillanatban agyát ködös vágy homálya takarja, s már Jimin ujjai nélkül simít végig a hamvas bőrön. Viszont hamar megállítja kezét, s Jiminre tekint, akinek szemei csillognak az azokat szorító könnyektől, ahogy metszőfoga ajka húsába vájva akarja enyhíteni szíve fájdalmait. Sikertelenül.- Nem lehet – feleli halkan Yoongi, s Jimin szíve egyszeriben törik darabokra, maga sem tudja, miért. Egy dologban biztos, hogy még életében nem érzett ekkora fájdalmat, saját magát hibáztatja, nincs már más, akire rákenhetné. Taehyungnak végül is igaza volt. - Most nem.- Miattam igaz? – gördül le egy könnycsepp szeméből, ahogy érzi, hogy Yoongi ujjai ismét orcáira fognak, ő pedig a fájdalom pillanatában is belesimul a menta érintésébe.- Tudd meg, Park Jimin, hogy nem igaz az, amit mondanak – rázza fejét meg egy kicsit Yoongi, ahogy halkan leheli a szavakat, arcukat pedig csupán pár centi választja el egymástól, s elmondani is képtelen lenne, mennyire meg szeretné csókolni a fiú ajkait, de most nem teheti. – Mert, ami nem öl meg, az csak még jobban megerősíti benned a halni akarást – suttogja, ahogy hüvelykujjával letöröl egy könnycseppet Jimin szeme alól, mielőtt szoros ölelésbe vonná őt. Nem csak Jimin miatt, saját maga miatt is, mert elhangzott szavai hatalmas súllyal bírnak, már csupán azért is, mert mindezt saját magának kellett megtanulnia.
----- CHAPTER BREAK -----
A madarak csiripelése nem talál utat magának a csukott ablakon keresztül, nem száll be azon, s nem ébreszti fel az alvó Jimint, nem suttogja fülébe a jóreggelt érzését, helyette hagyja neki, hogy még egy hosszas percig kiélvezze a tudatlanságban lebegve az oly ismerős ágy melegét. Jobbját végighúzza a selymes lepedőn, s beleborzong a furcsán kellemes érzésbe. Még lehunyt szemekkel vesz mély levegőt, ahogy ajkaira kiül egy apró mosoly. Az édes illat, mi szíve ritmusát egy pillanat alatt képes rendbe hozni ismételten orrába szökik.Lassan nyitogatja pilláit, szemei kicsit fájnak, mintha sírt volna, s abban a pillanatban nem emlékszik, hogy valóban keservesen zokogott az előző éjszaka. Feje nem fáj, ám bizonyosan kiveri a víz, ahogy realizálja, hogy nem saját ágyában fekszik, s nem is egyedül. Oldalra sandítva éjfekete szemei a mellette szuszogó fiúra futnak, ahogy annak csupán feje búbjának mentaszíne árulja el Jiminnek, hogy valóban Yoongi az. Szíve egészen biztosan kihagy egy ütemet, aludt már korábban is itt, de úgy még nem, hogy Yoongi is ott lett volna mellette. Hirtelen érzi, ahogy pír szökik orcái fehér, porcelánszerű bőrére.Azonnal ül fel, nem számolva a szédüléssel, s próbál a lehető legészrevétlenebb módon kikászálódni az ágyból, s ahogy ez sikerül neki, még visszapillant Yoongi mélyen alvó alakjára, s egy mély levegőt véve rázza meg fejét, ahogy távozik a szobából. A folyosón lógó óra mutatója a reggel hét felé ketyeg, s most, hogy Jimin sétál, érzi, hogy egyre fáradtabb, s nem is érti, hogy miért, vagy hogyan ébredt fel ilyenkor.Saját szobája felé veszi az irányt, de útközben úgy dönt, hogy először inkább a fürdőszobát kellene meglátogatnia. Kezét a folyosó falának tapétáján óvatosan húzza végig, ahogy végül egyet sóhajtva lépi át a helyiség küszöbét. Minden egyes lépéssel többre emlékszik abból, ami vele történt, kezdve azzal, hogy leborította magát a kapott borral. Ezzel a lendülettel be sem csukja az ajtót, s karjait törzse előtt keresztezve ragadja meg pulóvere alját, s úgy húzza át azt fején, hogy aztán nemes egyszerűséggel hagyja, hogy az a földre hulljon.Érzi, hogy mennyire ki van száradva torka, olyan, mintha egy sivatag honolna nyelőcsövében. Még sebes ujjaival nyúl a csaphoz, hogy megeressze a vizet, de észreveszi, hogy arról hiányzik a kötés, ezzel felfedve a pirosas s lilás árnyalatokban tündöklő foltokat, melyek bütykei körül alkotnak fájdalmas koszorút, míg néhol gyógyuló sebek vérrel pettyezett mintázatát véli felfedezni. Valahogy olyan groteszk látvány, de ő mégis talál benne valami csodálatra méltót, óvatosan megforgatva tagját emeli közelebb arcához, ahogy sértetlen keze ujjbegyeit lágyan végighúzza a sebeken. S egyszerre borzong bele a testén végigfutó apró fájdalomhullámba, s tetszik neki az érzés, ameddig gondolatait az képes elterelni a lelki fájdalmairól.Végül megereszti a kristáytiszta vizet, s a tenyereiből alkotott mederből iszik, hagyja, hogy lassan folyjon le az édes, hűs nedű torkán, ezzel egy kis életet lehelve belé. Szinte felfut a karjain a libabőr a kellemes érzéstől, s olyan, mintha évek óta szomjazott volna. Mintha minden egyes csepp elengedhetetlen lenne, s ahogy egyre többet kap belőle, annál jobban vágyakozik utána. Egészen, mintha függőjévé válna pillanatok leforgása alatt.Arcára is fröcsköl egy keveset a hűsítő folyadékból, s ahogy tenyereit végighúzva orcáin egyenesedik fel, megpillantja önmagát a fürdőszoba fehér falán lógó apróbb tükörben, amit eddig észre sem vett. A másiknál sokkal kisebb felületű tükörből visszatekint rá a megnyúzott külsejű önmaga, kinek sötét pillantását puffadtság öleli körbe, orcája beesett, s egészen betegesnek véli magát, ami szokatlan számára. Oldalra döntve fejét érinti meg a tükör felületét, ahogy egyre több mindenre emlékszik az előző estéről. Elhúzza ujjait, mintha csak megégette volna magát emeli meztelen mellkasa elé, tekintetét még mindig el nem szakítva képmásáról, s azt vizslatva tovább, villan fel lelki szemei előtt, ahogy bebotladozik a menta szobájába. Újból az első érintésre gondol, s ezúttal is felfut a gerincén az a különös fajta borzongás, hagyja, hogy ajkába vájjanak metszőfogai, ahogy látja maga előtt a jelenetet. Ahogy Jimin, mit sem törődve a személyes térrel vetette át lábait, hogy Yoongi ölébe ülve vezesse a fiú ujjait teste vonalai mentén. Megrázza a fejét, ahogy behunyt szemekkel engedi azt kicsit lógni, miközben a mosdókagylóra támaszkodik. Ajkain megjelenik egy fájdalmas mosoly, melyben ott lapul a szégyen és az adrenalinnal telített érzés emléke, amit Yoongi minden érintése maga után követelt. Mintha csak annak nyomán Jimin bőre megégne, s perzselné a közelsége. Érzi, ahogy orcájában összefut a vér, s mikor erőt véve magán tekint újból a tükörbe, ujjait a pirosló felülethez kapja.- Érints meg, kérlek – hallja saját magát, ahogy elcsukló hanggal hagyja figyelmen kívül Yoongi szavait.- Szeretnélek – suttogja a másik, de olyan, mintha Jimin meg sem hallaná. Arra tud csak gondolni, hogy Yoongi, hogyan néz szemeibe, hogy azokban minden egyes eltelt pillanattal élesebben látja az undort, s ez az, amitől a benne lakozó önutálat is hamar a felszínre törik.- Soha, senki nem ért hozzám – harap ajkaiba a vörös hajú fiú, ahogy előrébb furakszik Yoongi ölében, ezzel belőle kiváltva egy meggyengült pillanatot, mikor az orra alatt elmormolva egy halk szitokszót, hagyja, hogy behunyt pillái mögött szeme kicsit felforduljon. – Kívánom – suttogja Jimin, ahogy egyre kevésbé lát ki a szemei elé kerülő könnyfátyol mögül. Forog vele a világ, ahogy elméjét eltölti a nyüzsgés.Yoongi megköszörüli a torkát, ahogy Jimin csuklójára fog, bocsánatkérő tekintettel, s lehúzva magáról hagyja, hogy ő tomboljon, hogy dühös legyen a világra, s tenyerével csapkodja Yoongi mellkasát, újból és újból, ahogy ajkain szívszaggató mantraként ragad a „miattam" szócska, s egyre keservesebben sír. Yoongi mindeközben próbálja megnyugtatni, s szorosan magához öleli, hogy karjaival ne csapkodjon annyira, s egészen addig szorítja, ameddig vállai rázkódásai alább nem hagynak, s szívét nem rántja már görcsbe semmi. Úgy hagyja, hogy elaludjon karjaiban, hogy közben hajába vezeti ujjait, s édes semmiségeket suttog, ahogy állát Jimin fejéhez érinti.Minden egyszerre bukkan fel, s érzi, ahogyan szédül, ujjai elfehérednek annyira szorítja a mosdókagyló szélét egészen addig, ameddig nem képes újból rendezni a légzését. Amint ez sikerül neki, vesz egy mély levegőt, s a tükörbe pillantva érinti meg ajkait, ott, ahol Yoongi is tette, ott, ahol ajkaik összeérhettek volna, ezzel végtelen mennyiségű adrenalint felszabadítva benne. De ez nem történt meg.Gondolataiból a nyitva maradt ajtón való kopogás szakítja ki, s ideje sincsen reagálni, amint odafordul, megpillantja Daehyunt, aki egy fekete pólót dob felé, s reflexei nem hagyják cserben, sikeresen elkapja azt, s ezzel együtt veszi is a célzást, s gyorsan bele is bújik. Kérdő tekintettel néz a lány felé, akinek összepréselt ajkai s aggódó pillantása nem mond el mindent Jiminnek.- Minden oké? – kérdezi tőle Daehyun, hiába tudja pontosan, hogy semmi sincs rendben. Jimin ajkaira felfut egy keserédes, hamis mosoly, ahogy nemleges válaszra ingatja a fejét.- Gondoltam – lép be a lány, s bezárja maga mögött az ajtót, ezután pedig az üres kádhoz sétál, s abba belekuporodva int Jiminnek, hogy ő is tegyen ugyanígy. A fiú pedig minden szó nélkül, akárcsak az ösztönei vezetnék, foglal helyet Daehyun mellett, s meglepő módon mindketten kényelmesen elférnek ott.- Sajnálom – mondja halkan Jimin, s maga sem tudja, hogy most egészen pontosan mire gondol, de ez az, amit jónak lát mondani, s valahogy a szíve mélyéről szól ez az egyetlen egy szó.- Tudom – bólint a lány, ahogy egy pillanatra megáll. – De akkor is féltelek titeket – rázza meg fejét. – Aggódok, hogy valami baj történik, hogy elszalad veletek a ló – kezdi piszkálni a fal menti csempét, s nem tekint Jiminre.- Miért nem árulsz be minket? – csúszik ki Jimin ajkain meggondolatlanul az, mi felmerül fejében, s így, hogy magát elcsitítani nincs túl sok értelme folytatja. – Tényleg olyan ez, mint egy szekta, és bár nyakig benne vagyok, nem sejtek túl sok jót belőle – harap ajkaira, ahogy maga is érzi, túl sokat kérdez.- Nem, – rázza meg a fejét. – semmi kedvem lázadást szítani, hogy mindannyian megutáljatok – feleli halkan. – Csak kérlek vigyázzatok, nem bírnám ki, ha elveszítenék még valakit.Daehyun szavai szíven ütik Jimint, legfőképpen az a bizonyos még valakit, ami önmagában takarja a tényt, hogy ez már megtörtént vele, s akármennyire szeretne rákérdezni a dologra, nem teszi.- Tudnál figyelni Namra, kérlek? Ő jár a fejemben mostanság – nyel egyet, ahogy felhúzott térdére hajtja fejét.- Persze – szökik ki Jimin ajkai közül az azonnali válasz, ahogy még pár percet csak ott ülnek, ameddig a vörös hajú fiú úgy nem dönt két ásítás között, hogy talán jobb lenne, ha lepihenne.A szobájába érve hűlt helyét találja a még félig teli borosüvegnek, s összefutnak szemöldökei homlokán, ahogy nem érti, hogy merre lett, hisz mindenre tisztán emlékszik, és sehol sem találja emlékei között, hogy elmozdította volna azt a helyéről. Nagyot sóhajtva próbálja elterelni az összes gondolatát, ahogy hagyja, hogy teste belesüppedjen a kellemesen puha matracba, de mikor mély levegőt véve nem érez semmit, elszomorodva kostatálja, hogy mennyivel jobb Yoongi ágya, aminek nem csupán mámorító barack aromája van, de ott van benne az a bizonyos melegség, amit a mentahajú jelent számára, amit annyira hiányol.S megint rá gondol, folyamatosan, megállíthatatlanul is csak Yoongin jár az agya, és az, hogy tegnap mennyire elrontotta. Dühös magára, mérges, amiért hagyta magának, hogy odamenjen, s netovább még könyörögjön is, egyértelműen feleslegesen. Yoongi hiába emlegette, hogy szeretne úgy tenni, ahogy Jimin kérte tőle, valamilyen oknál fogva mégsem tette, s ha őszinte akar lenni magával, teljes mértékben képes megérteni őt. Hisz ő sem érne magához egy ujjal sem, amilyen törött és tökéletlen, biztos benne, hogy az Istenverte, égadta világon nincs olyan személy, aki meg szeretné érinteni. Aki jégrózsák márványos mintázatának érzületét hagyná érintése nyomán bőrén, mitől úgy szökne ajkaira egy jóleső sóhajtás, hogy közben gerincén felfut a részegítő bizsergés.Lehet csak az alkohol miatt érzett így, lehet sosem keltette volna benne ezt a benyomást Yoongi, ha józanon lett volna szemei előtt. Viszont most Yoongi érintése az, amire hirtelen a világon mindennél jobban vágyik, de kénytelen ezen gondolatot durván elhessegetni kobakjából, hisz tisztában van vele, hogy lehetetlen, amit kér, s szerencséje van, ha a másik ezek után képes lesz a szemébe nézni.Behunyja pilláit, ahogy teste elernyedve várja az édes álmokat, miközben lassan sikeresen kiürülő fejében Yoongi mondata echozik.Mert, ami nem öl meg, az csak mégjobban megerősíti benned a halni akarást.Keserű utóíze van a mondatnak, de egyben találja meg benne a gyönyörűen kegyetlen igazságot is.
----- CHAPTER BREAK -----
Az éjszaka nyugalma lengi körbe a házat, egy ideje mindenki alvásra hajtotta fejét, az esetleges zokogások hangjait sem verik vissza a fakuló színű falak, amik menedékként s börtönként egyben magasodnak Jimin köré. Olyan furcsa belegondolni, hogy egykor normális élete volt, reggel a családja házában ébredt, felkelve a hajnali fény kecses táncot lejtett a fiú bőrén, mikor a homállyal övezett reggelben elment futni. Amikor még nem az járt csinos fejében, hogy muszáj megtennie, hogy erre rákényszerül, hanem csupán egyszerűen azért, mert szerette. Elszomorító, hogy a vele történt dolgok ezt is elvették tőle, még egy dologgal megcsonkították őt, ezzel egyre kevesebbet hagyva belőle. Apránként tűnt el Jimin magából teljesen, s az, ami maradt neki, az, amivel most mégis ugyanúgy alussza az igazak álmát, mint azelőtt, az már rég nem ő. Azt az énjét már soha nem kaphatja vissza.S ez az, ami miatt annyira rémisztő az a bizonyos ismeretlen, az egyértelműnek tűnő út előtte a gyógyulás felé, mert annak a végén már nem lesz önmaga. Sem az, aki egykor volt, s immáron az sem, aki most. És nem meglepő, hogy fél, fél attól, hogy nem tudja többé, ki ő, hogy a betegségével együtt az identitása is semmissé válna. Ki maradna ő, ha nem aggódna folyton-folyvást azon, mit és mennyit eszik, egy olyan világban, ahol az általa megismert, a mai napig benne élő Taehyung nincs többé? Úgy tudja elképzelni magát, mint egy üres kagylót, mi kívülről lehet, hogy csodaszép árnyalatokban pompázik, s tündököl, de a szomorú igazság az, hogy belül üres, a végtelen tátongó űr az, ami kitölti.S Yoonginak bizonyosan kell egy pár másodperc, ameddig összeszedi magát, a hátán lógó hátizsák pántjára szorítva dönti oldalra a fejét. Jimint nézi, már egy ideje alvó arcát lesi, s nem azért, hogy zaklassa, céllal érkezett a fiú szobájába; fel szeretné ébreszteni. S mily érdekes a emberi természet, mert hiába akarja, hogy éber tekintete sajátjával találkozva alkosson pillanatnyi kapcsot, mégsem lép semmit, csupán némán lop magának egy utolsó percet, mikor úgy látja Jimint, ahogy mindig szeretné. Nyugodtan, aggodalmaktól, vállait nyomó terhektől mentesen, egy kicsit ártatlanul. S nyelnie kell egyet, ha arra gondol, hogy most mire készül, hogy miért áll az éjszaka közepén most ő a vörös hajú fiú ajtajában, józanon.Egy ideje kikívánkozik belőle pár gondolat, amiket eddig nem mert mással megosztani, ám úgy érzi, hogy az idő s Jimin maga tökéletesnek bizonyulhat erre. Szeretne segíteni, a szíve is megszakad nap mint nap, mikor látja őt, s más esetben már réges-régen elfutott volna, kihúzta volna magát a felelősségek alól, de valami mégsem engedte neki, hogy mindezt megtegye. Érdekesnek véli az elméletet, miszerint egyeseket összeköt egy láthatatlan madzag, ami nem engedi, hogy túlságosan távol sodródjanak az emberek egymástól, ami miatt végül összefutnak útjaik, s sosem hitt ilyesmiben úgy igazán, ám most mégis csak erre tud gondolni, ha eszébe jut Jimin.Véletlenek, gondolja, s ajkait elhagyja egy nehezebb sóhaj, ahogy továbbra sem képes mozdulni az ajtóból. Olyan ijesztő a tény, hogy minden csupán a véletlenek sorozataképp jött létre, s egyetlen apró mozzanat miatta mennyivel más lehetne minden, s torkába gombóc nő, ha arra gondol, hogy nem ismeri meg Jimint, hogy nem segíthet neki, s hogy most nem állhat a fiú ajtajában készen arra, hogy kiűzze az álmot a szeméből. Hogy sosem adatik olyan lehetősége, mint amilyen most.Erőt vesz magán, s nem törődik azzal egy percig, hogy elrontja ezt az egészen idillinek mondható pillanatot, s közelebb lép Jimin ágyához, hogy óvatosan fogjon vállára. Jimin egy darabig még nem realizálja a helyzetet, s meglepi, mikor a szoba homályában megpillantja a menta sziluettjét a sötétségben. Yoongi nem szólal meg, s Jimin nem látja őt rendesen, de mégis az első tudatos éber pillanattól fogva biztos benne, hogy ő az. Szíve kihagy egy ütemet, ahogy, hirtelen felül ágyában, s ajkai közül valóban kiszökni készül egy hangos szó, talán csupán Yoongi neve, mit értetlensége hoz ki belőle, de sosem tudja meg. Yoongi mutatóujját Jimin cseresznyepiros szájára helyezi, s a vörös hajú fiú akaratlanul is beleborzong az érintésbe.- Shh – suttogja neki halkan Yoongi, ahogy körbepillant, hogy biztosan rajtuk kívül mindenki alszik-e. – Ezt vedd fel, és utána gyere utánam – tesz le az ágy szélére egy pulóvert, azt a ruhadarabot, amit korábban is kölcsönadott Jiminnek, aminek a Yoongira jellemző édes barack s füst illata van, s az, amiben Yoongi valamiért szerette látni a fiút. – Kinyitottam az ajtót, gyere le és ne kelts fel senkit – mondja még halkan, ahogy egy pillanatra Jimin még álmos orcájára simít, s enged magának egy mosolyt, annyira édesnek tartja a frissen ébredt fiú ábrázatát. S Jimin csak bólint egyet, majd el is kezdi felvenni a ruhadarabot, amint Yoongi elhagyja a szobát.Nem is gondolkozik, nem jut eszébe a kérdések tömkelege, amit ilyenkor minden ember bizonyosan feltenne, s nem érdekli, hogy Yoongi mit szeretne, hogy hova viszi, ezen a ponton az életében már amúgy is teljesen mindegynek tartja. A másik dolog pedig, hogy valamilyen oknál fogva annyira megbízik a mentában, hogy az sem érdekelné, ha meghalni vinné őt. Talán meg is köszönné, ha úgy volna.Belebújik a pulóverbe, s azonnal beinhalálja annak illatát, ami ismét képes őt egy különös szinten megnyugtatni. A lehető leghalkabban szedi a lábait a lépcsőn, s minden egyes alkalommal, mikor a faparketta felnyikorog egy pillanatra megáll a szíve, s gyorsan kapja körbe tekintetét, de szerencsére mindig ugyanarra a következtetésre jut: senki sem ébredt fel, és még mindig szabad az út a bejárati ajtóig, amin túl Yoongi várja őt. Már csak el kell jutnia odaáig.Megkönnyebbülve fújja ki a levegőt, ahogy immáron kívülről támasztja a falapot, ám arra nem gondol, hogy a megpróbáltatások után újabb bökkenőbe fog akadni, ami pedig nem más, mint Min Yoongi egy személyben. Hirtelen próbál elveszni a kapott, rá több számmal nagyobb pulóverben, ahogy hagyja, hogy a ruha ujjai egészen odaáig csússzanak, hogy az ujjbegye végét is bőven takarják. Megcsapja a hűvös levegő, s hagyja, hogy a borzongás felfusson karjaira, miközben érzi, ahogy arcát elborítja a pír, ha arra gondol, amiket korábban művelt, hogy mennyire átkozza most magát, s képtelen Yoongi szemeibe nézni.- Hova megyünk, hyung? – kérdezi, ahogy megdörzsöli szemét. – Hány óra van egyáltalán? – néz végül rá, s mennyire nem bánja, hogy képes legyőzni a szégyenérzetet, mert a szíve biztosan kihagy egy ütemet, mikor tekintete összefut Yoongiéval.- Mutatni szeretnék valamit – mosolyodik el, ahogy nem hajlandó elszakítani pillantását Jiminről, kinek haja most kissé kócosan áll, arca a szokásosnál puffadtabb, mintha még mindig ott honolna rajta a sírás nyoma. Jimin pedig elfelejt levegőt is venni, az rántja kicsit ki ebből az állapotból, ahogyan Yoongi összefűzi ujjait az övéivel, miközben Jimin látja, hogy arcán egy kedves mosoly ül.Elkezdi húzni le az utcán, a sötétségben, ahogy a lámpák sárgás fénye vetül néhol arcukra, ahogy elhaladnak egy-egy alatt. Jiminnek pedig hevesen dobog a szíve, ahogy ténylegesen realizálja, hogy Yoongi önként fogta meg kezét, s annyira tetszik neki az érzés, hogy soha nem akarja elengedni őt. Egyszerűen most úgy érzi, hogy mindennél jobban szüksége van erre a kézre, hogy ha nem is kihúzza abból, amibe beleesett, de itt legyen neki támasznak. Mert így valahogy minden kicsit könnyebb. Szabadabb.Jimin teljesen belefeledkezik a gondolataiba, ahogy megérkeznek, amit csupán onnan tud, hogy Yoongi megáll előtte, ő pedig figyelmetlenségében kicsit nekimegy. Elmormol egy bocsánatot, de Yoongi viszont mintha meg sem hallaná, nem foglalkozik azzal, hogy most Jimin véletlen nekiütközött.Egy játszótér van szemei előtt, egy üres, az éjszakában a szabad csillagos ég alatti, gyerekek ricsaja nélküli, majdnem idilli kép, ahogy átjárja egy különös fajta bizsergés, mikor Yoongira pillant, hosszú néma percek óta először, csakhogy felfedezhesse, hogy barackszín ajkain még mindig ott ül az a féloldalas mosoly, ami elvarázsolja Jimint.Mind a ketten leülnek a fűbe, két játék közé, s eleinte csak egymást nézik, a hold fénye megvilágítja őket, ezzel lehetőséget nyújtva, hogy titkon egymást nézhessék, mikor a másik nem figyel. Jimin még mindig nem tudja, hogy miért van itt, mi oka van mindennek, de ebben a pillanatban, ahogy majdhogynem sírhatnékja van attól, ha belegondol milyen rég volt már ilyen nyugalom körülötte, nem foglalkozok vele.- A legrosszabb dolog abban, ha ilyen sokáig szomorú vagy, az, hogy már nem is emlékszel arra, mi az, ami igazán boldoggá tett – mondja Yoongi, s Jiminre tekint, ám nem vár tőle választ, csupán a reakciójára kíváncsi.Jimin pedig nagyot sóhajt, ahogy csupán bólint egyet, és azon gondolkozik, hogy miért tud ennyire együtt érezni Yoongi szavaival. Gerincén felfut a borzongás, ha még mindig összefűzött ujjaikra pillant, s szabad kezével kezd apró köröket rajzolni Yoongi kézfejébe, miközben ajkaira felfut egy fájdalmas mosoly.- Szeretnék pár dolgot elmondani neked – nyel egyet Yoongi, ahogy maga sem biztos abban, hogy mit kellene tennie, hogy helyes-e az, amit készül megosztani a másikkal, de ami a legfontosabb: ő készen áll-e arra, hogy rajta kívül más is tudjon a titkáról. Arról, amit egészen eddig gondosan rejtegetett el mindenki elől, amit senkinek nem kíván feltárni, s valójában Jiminnek sem azért szeretné, amiért eleinte hinné az ember, csupán tudja, ha segíteni szeretne, ezen lépést kénytelen lesz megtennie.- Hogy lehet, hogy mi igazándiból nem is különbözünk annyira – csuklik el hangja, ahogy egy mély levegőt véve próbálja elkerülni az elkerülhetetlent. Nem mutatkozhat Jimin előtt gyengének, ezt a luxust egyszerűen nem engedheti meg magának.- Mi a baj, hyung? – suttogja Jimin, ahogy közelebb kuporodik a mentahajú ápolóhoz, s vállára hajtja fejét, s a pillanatnyi csendben lehet, hogy csak beképzeli magának, de meg merne esküdni rá, hogy hallja Yoonginak milyen hevesen zakatol most a szíve mellkasa bordákkal övezett örök börtönében, ahol most a levegő is egy pillanatra csapdába esik.- Tudod, hogy ápoló vagyok, és hogy megfigyelési célokból vagyok veletek a házban – kezdi halkan az egyértelművel, valahogy kerülni szeretné a valódi mondandóját, addig amíg lehet. – De ez nem a teljes igazság. Nem tudom, hogy mennyire nézegetted azután a falat, amin az a sok-sok kép van – néz Jiminre, akinek azonnal eszébe jutnak a fotók, mik bekeretezve sorakoznak a folyosó falán, rajta emberekkel, akik megfordultak a házban. – Nos – neveti el magát keserűen. – Én is rajta vagyok az egyik képen – rázza meg fejét, ahogy lehajtva hagyja, hogy lassan könnyes szemeibe belelógjanak rendezetlen menta tincsei, ezzel takarva arcát a külvilág, de legfőképpen Jimin elől.- Azt mondod, hogy... – kérdezné Jimin, de egyrészt nem jut tovább mondandójában, másrészt Yoongi félbeszakítja őt.- Igen, pontosan azt – sóhajt. – De ne aggódj, már jobban vagyok, csak tudod, a legszomorúbb az egészben az, hogy ez nem olyan, amit megun az ember és kidobja, ez az egész életén át elkíséri. Tulajdonképpen ezért lettem ápoló – húzza végig hüvelykujját Jimin apró kezén.- Mi történt? – kérdezi Jimin, bele sem gondolva szavai súlyába, s ujjait ajkaihoz kapva akar szinte azonnal bocsánatot kérni a váratlan s minden bizonnyal indokolatlan kérdésért, de Yoongi ismét csupán aprót ráz fején, s elmosolyodik azon, hogy milyen tiszta is a mellette ülő fiú, hogy mennyire fiatal a lelke, s emlékezteti magát, hogy mindezt azért osztja meg vele, hogy a végén neki segítsen.- Meg akartam ölni magam. Meg is próbáltam, de nem sikerült, mint láthatod – egy pillanatra megáll, ahogy szaggatottan fújja ki a levegőt. – Anorexia nervosa, képletes áttétekkel. Mint neked. Túléltem, és akkor ott, azóta sem tudom megfogalmazni, hogy mi, de megváltozott bennem. Akkor határoztam el, hogy meg akarok gyógyulni, és az az út még most is tart – fejezi be, de monológjának még közel sincs vége. – Egyszer kétszer már elvesztettem magam, néha újra meg kell találnom, és az akkori önmagamat a mai napig gyászolom, de minden szempontból sokkal jobb a jelenlegi helyzetem. Azért lettem ápoló, hogy segíthessek az olyanoknak, amilyen én voltam, és egészen eddig nem gondoltam bele ebbe az egészbe semmi többet. De Istenem, nem tudom elmondani mennyire önmagamat látom benned, és attól rettegek, hogy ugyanúgy te is meg fogod próbálni, és nem leszel olyan szerencsés, mint én – gördül le egyetlen egy könnycsepp az arcán, de nem több. Nem mutathatja magát gyengének, pedig az az igazság, hogy ő is össze van törve, hogy Jimin nem is olyan egyedi eset.- Annyira sajnálom – ez minden, amit Jimin mondani tud, de még ez is túlzás, csupán leheli a szavakat, de az éj csöndjében így is utat találnak Yoongi füleihez.- Szeretném, hogy tudd, hogy bár én már meggyógyultam annyira, hogy csupán egy apró része ez az életemnek, ami mindig is lesz, tudom, hogy min mész keresztül, ismerem minden aspektusát, és ez az, ami miatt tudom, hogy rohadtul erős vagy Park Jimin, és szeretném, ha továbbra is erős lennél – töröl most le ő egy néma könnycseppet Jimin szeme alól, mit az empátia helyezett oda, mitől most borzalmasan összeszorul a szíve, s nem tudja, hogy magát, vagy a mentát gyászolja jobban.- De Yoongi, ha te is olyan vagy, mint én, neked is van Taehyungod? – kérdezi halkan Jimin összehúzott szemöldökkel, ez csupán most fordul meg fejében, de egyre jobban érdekli a válasz. Tényleg hasonlítunk?- Van – mondja Yoongi, ahogy nyel egyet, mikor az előttük pár méterre lévő hintán megpillantja a számára iszonyatosan ismerős magas vékony alakot, kinek kárörvendő mosolya szívalakban villog most is felé, kinek olyan sötét a pillantása, mint amilyet még soha életében nem látott. – Az enyémnek Hoseok a neve, és majdnem tíz éve ismerem.
----- CHAPTER BREAK -----
Néma percek szállnak a két fiatalra, s nem azért nem szólalnak meg, mert nincs mit mondaniuk, egyszerűen így érzik helyesnek, s a szabad csillagos ég alatt olyan valóban, mintha egymás társaságában menedékre lelnének, hacsak egy percre is. Jimin szíve megszakad Yoongi szavai hallatán, s egyszerre érzi, hogy azzal, hogy a menta mindezt megosztotta vele, a falai véglegesen is rommá dőltek. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha lebegne, mintha a játszótéren átsüvítő szél szárnyán maga is repülhetne, szállna a magasba Yoongival az oldalán.Másrészt viszont most még jobban elszomorítja a tény, hogy Yoongi szemébe hazudik, hogy eltitkolja előle, hogy valójában gyenge, hogy semmi olyan nincsen benne, amire a másik büszke volhatna. Szeretné elmondani neki, valahogy ott is van a nyelve hegyén, de a belsője megakadályozza, hogy akár egy árva hang is elhagyja ajkait. Yoongi combjain fekszik, s a csillagokat nézi, az előtte elterülő végtelen galaxisba tekint, s keserűen elneveti magát, ahogy ebben a pillanatban minden annyira jelentéktelennek tűnik.Itt terülnek el az ég alatt, mi a szó szoros értelmében végtelen, ő pedig úgy érzi csupán egy porszem ebben a világban, ki egy szempillantás erejéig élhet csupán, s még ezzel a lehetőséggel sem volt képes normálisan élni. Annyira vesztesnek érzi magát, mintha bele sem rúghatott volna abba a képletes labdába, s emiatt most végtelenül szomorú is. Minden egyes lélegzetvétele felesleges, soha senki nem kérte, s ha az igazat megvallja, már neki sincsen kedve ehhez. Az élethez. Belefáradt egyszerűen ebbe a vak előre menetelésbe, ami számára a lét, s most egy pillanatra behunyja a szemét, s próbálja magát rávenni arra, hogy mindezt kiüldözze fejéből, s egy másodpercre átélje a pillanatot.Átjárja egy bizsergés, érzi a Yoongi combjaira fektetett tarkójától kezdve az ujjaiig mindenütt, s azok még mindig össze van fűzve a mentáéival. Hirtelen elkapja a vágy, hogy rágyújtson, hogy közben hallgathassa Yoongi mélyen zengő hangját, s még az sem lenne különösképpen ellenére, ha elaludnának itt. Ezen a ponton, ahol már a napról napra való túlélés a cél, már teljesen mindegy, mi történik, egy kicsit megvan ennek a maga szabadsága s korlátai is egyben.- Úgy szeretnék most valamit mondani, de cserben hagynak a szavak – halkan ereszti szavait a hűvös éjbe Jimin, ahogy ezúttal nem az eget kémleli, tekintetét Yoongira vezeti, ki karjával támaszkodva a harmatos fűben tartja magát ülő helyzetben.Tekintetük összefut, s Jimin bocsánatkérő pillantással sötét íriszei mélyén, nyújtja rövid ujjait a magasba, egészen addig míg meg nem érinti Yoongi orcáját. A másik fiú behunyt pillákkal ráz aprót fején, ezzel hagyva, hogy a menta tincsek szemébe hulljanak, ahogy ajkain megjelenik egy apró, de őszinte mosoly. Kezével Jimin ujjaira simít, s egy pillanatra ott tartja azt.- Tudom – suttogja Yoongi, immáron Jimint fürkészve, minden egyes vonását megjegyezve, hogy emlékezetében akár örökké, s azon túl is élhessen a fiú. Hisz retteg, még mindig borzalmasan fél attól, hogy mit hoz a holnap, hogy lesz-e valaha olyan, hogy Jimin rendben van, ha valójában ő is pontosan tudja, hogy ez nem ilyen.Tisztában van azzal, hogy itt csak odaút van, aztán pedig a végtelen menekvés s rossz gondolat, ami még a jobbik napokon is képes megkeseríteni az életét. De mégis, nevezheti annak, ő elég szerencsés volt ahhoz, hogy mindezt túlélje, de ami a legfontosabb; önmagát túlélje. Bele sem akar gondolni, hogy mi történt volna Jiminnel, ha ő, akkor tizenéves fejjel, depressziótól kábultan mégis meghal. Beleborzong, ha átfut fején, hogy minden, az egész égadta világon, tényleg minden csupán véletlen események sorozata. Hogy az egész kezdete is csupán egy feltevés, amiről valójában senki sem tudja, hogy megtörtént-e, vagy úgy történt-e. Legalábbis az akkori önmaga így gondolta, s e az, ami miatt kirázza a libabőr.- Részben a vallás és a zene mentett meg – kezdi Yoongi, ahogy előhúz a saját zsebéből egy szál cigarettát és a szokásos gyújtóját. Majd, mikor Jimin fel akarna ülni, hogy ő is ugyanígy tegyen, Yoongi a vállára helyezi tenyerét, mi az előbb még a fiú ujjait ölelte, s ott tartva hagyja, hogy egy görbület kússzon ajkaira. – Most legyen az enyém - mondja neki, ahogy Jimin ajkai közé helyezve a szálat rakja el a dobozt. – Értem – hallatszódik a csillagos ég alatt, s Jimin csupán bólint egyet, ahogy szó nélkül hagyja Yoonginak, hogy meggyújtsa az egyetlen elővett cigarettát.Jimin tüdeje megtelik az erős aromájú füsttel, s érzi, ahogy egy pillanatra égeti belülről a mellkasát, ahogy abban szétárad a napokban érzett feszültség, mi kicsit enyhülni látszik, mikor kifújva azt engedi szabadjára lelke egy darabját is vele.- A kórházban kötöttem ki, és ott megismertem egy srácot, pár évvel volt idősebb, mint én, aki aktív hívő volt. Egy szobában voltunk, és egyszer megkérdeztem tőle, hogy mi értelme mindennek, hogy nem értem, miért töri magát ennyire, amikor minden a véletlen műve – sóhajt, ahogy hagyja, hogy Jimin felemelje a füstölgő cigarettát, ő pedig mélyet szív belőle, hogy enyhítsen a mellkasában lévő szorításon. – Az a baj, hogy én megértettem, amit akkor mondott, de képtelen voltam valaha akárkinek is elmagyarázni, miért változtatott meg az a beszélgetés. Még a szüleimnek sem tudtam elmondani, hogy miért akarok ennyire zongorázni a helyi templomban, de elfogadták, és azt hiszem ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok – ereszti ki a tüdejébe ragadt levegőt, s azzal együtt egy kevés füstöt is.- Hinni kezdtél? – kérdezi Jimin, majdhogynem ártatlanul, ahogy Yoongi a sötét félhomályban is látja csillogó, kíváncsi szemeit.- Tudod, mit ad? – kérdez vissza, látszólag kikerülve a válaszadást. – Reményt, az érzést, hogy mindez nem hiábavaló.Egy pár percig még ott ülnek, amíg el nem fogy az egyetlen egy szál cigaretta, majd úgy döntenek, hogy lehet, hogy jobb lenne visszaindulni, nehogy valaki tényleg rájöjjön, hogy kilógtak. Bár mondjuk ez inkább Jiminnek volna probléma tekintve, hogy Yoongi csupán a munkaidejében köteles ott lenni, hiába az a ritka, hogy elhagyja a házat. Jimin óta nem szeretne máshol lenni, fél, hogy egy pillanatra nem figyel, s katasztrófa történik.A hazafele úton is csupán az élet zaja hallatszódik, hiába volna mindkettőjüknek ezer és ezer gondolat a fejében, amit meg szeretne osztani a másikkal. Mindketten érzik, hogy ez nem a megfelelő idő, s hogy a szavak most nem tatálnak utat maguknak. Lehet, hogy ezek a dolgok, gondolatok, ötletek, elméletek olyanok, amik jobb, ha csak megmaradnak saját maguknak, s egyikük sem száll szembe a sorssal, hogy mégis csak felhozzák. Olyan csendes, s majdnem festői a nyugalom, ami leszáll közéjük, miközben szorosan fogják egymás kezét, mintha csak természetes volna. Jiminnek hatalmas szüksége van a támogató ujjakra, hogy ha el is felejti, tudja, hogy a menta ott van neki, ha kell. De most Yoongi is kapaszkodik kicsit Jiminbe.Mikor már csupán pár tömb választja el őket a háztól, Jiminben mégis felülkerekedik a vágy, s képtelen nem hangot adni egy benne felmerülő gondolatnak, ami már azóta gyüszmékel fejében, mióta Yoongi rágyújtott a cigarettára. Ami nem is kérdés, s igazából maga sem tudja, minek szánja, az egyetlen, amit tud, hogy muszáj kimondania.- Eddig sosem gondoltam bele, de az egyik tanárunk mindig azt mondta, hogy amikor az emberek tanácsokat osztanak, akkor valójában a múltbeli önmagukhoz szólnak – rázza meg fejét a butácska gondolat miatt, de folytatja, ha már belekezdett. – És egészen a mai napig nem éreztem, hogy ennek lenne létjogosultsága, viszont most, hogy visszagondolok azokra, amiket mondtál nekem – nyel egyet, ahogy keresi a menta tekintetét. – Köszönöm, és sajnálom is egyben – húzza el ajkait, ahogy egy keserédes érzés tölti meg mellkasát.Yoongi pedig, ahogy éppen a ház elé érnek torpan meg egy pillanatra, hogy egy hirtelen mozdulattal rántsa Jimint egy ölelésbe, olyan szorosan, mint, ahogy még senkit sem ölelt. S közben hagyja, hogy Jimin hátára csússzon tenyere, óvatosan végigsimítva rajta, hogy megnyugtassa őt, még akkor is, ha valójában ő az, akinek oly hevesen ver a szíve, hogy majdnem kiugrik mellkasából.Egy percig állnak némán, nyugalomba burkolózva, ahogy Jimin titkon minden pillanatot kiélvez, amíg ilyen intenzíven szökik orrába Yoongi barackos, füstös illata. Az ajtón belépve már nem fogják egymás kezét, az előszobában mindketten levetik a cipőiket, majd ahogy Jimin szótlanul elindulna a saját szobája felé, szívében mindazzal a rengeteg új és ismeretlen emócióval, amit a mai nap nyújtott neki, nem tud. Yoongi csuklója után kap, s határozottan, de nem durván kezdi el Jimint maga után vezetni a saját, földszinti szobája felé. Útközben megállnak, s Yoongi némán rámutat a képre, amin a tizenéves önmaga díszeleg, s Jimin fel sem ismeri a fiút fekete hajjal. Tetszik neki a látványa, de egyben nem is annyira, hisz tudja, hogy akkoriban beteg volt, egészen pontosan úgy, mint most ő.Nem akarják felkelteni a ház lakóit továbbra sem, ezért maradnak hangtalanok, ezért nem kérdez Jimin, hogy hova viszi ismét Yoongi, s őszintén nem is szeretne tiltakozi ellene. Mikor pedig már összefűzött ujjakkal lépnek be Yoongi szobájába, Jimin hátán felfut a borzongás, az a kellemes fajta, ami melegséggel tölti el a mellkasát. S Yoongi becsukja az ajtót.- Hogy ízlett? – kérdezi egy kedves mosollyal barackszín ajkain Yoongi, ahogy leül az ágya szélére, még mindig nem engedve el Jimin ujjait.Jimin pedig egy pillanatra összehúzza szemöldökeit, nem érti, hogy Yoongi mire gondol, s valamiért a cigaretta jut eszébe, de valahogy érzi a zsigereiben, hogy Yoongi nem arról kérdezi őt.- A bor – mondja, ahogy Jiminnek egy pillanatra rémült kifejezés kúszik arcára, s egyben érzi, ahogy egyre pirosabb árnyalatban virítanak almácskái. – Namjoon idehozta félig üresen, másnap, mondván, hogy látott téged este, majd ezt találta a szobádban. Nyugi, megesketett róla, hogy nem kerülsz érte bajba, csak aggódott érted – mondja, ahogy egy lépéssel közelebb húzza magához a vörös hajú fiút, kinek most szíve egészen biztosan kihagy egy pár ütemet.- Eleinte fura, de aztán finom volt – mondja halkan, ahogy elfordítja piruló orcáját, mert lassan kezdenek az éjszaka nyugalmában elcsendesült emlékképek ismét felbukkanni lelki szemei előtt.- Uhum – dönti oldalra fejét Yoongi, ahogy keresi Jimin sötét tekintetét, hogy abban maga is egyfajta válaszokat leljen. – És hogy érezted magad másnap? Emlékek?Jiminnek eszméletlen sebességgel ver a szíve érzi, ahogy a lábai lassan megadják magukat, de továbbra sem képes Yoongi szemeibe nézni, egyszerűen túlságosan szégyelli magát, azért, amit csinált, és legszívesebben elsüllyedne a föld színe alá, oda, ahol nem kell többet a menta szemeibe néznie. Yoongi viszont nem hagyja ennyiben a dolgot, szabad hosszas ujjaival nyúl Jimin álla alá, hogy egy gyengéd, ám határozott mozdulattal kényszerítse, hogy a fiú a szemeibe nézzen, hogy csak őt lássa. Jimin egy szaggatott levegővétel után képes felemelni csillogó tekintetét, s egy pillanatra Yoonginak összeszorul a mellkasa, ahogy meglátja bennük azt a végtelenül ismerős múlni akarást.Jimin csupán bólint válaszul, ahogy megint elkapja tekintetét a másikról, s érzi, hogy egyre kevesebb levegő van a szobában, mintha lassan megfulladna idebent, de nem akar mozdulni, minden szégyenérzet, s félelem ellenére képtelen lenne elmenni innen. Nem akar távol kerülni Yoongitól.- Mi van a zuhanással? – kérdezi Yoongi, ahogy lágyan Jimin csípőjére csúsztatja ujjait, s a fiúban megint elpattan valami, hirtelen borzongás járja át, és azt érzi, hogy mindennél jobban szeretné a menta érintését, még akkor is, ha nem mer mozdulni, ha olyan, mintha lebénult volna, s ismét csak egy apró bólintásra futja tőle.- Akkor biztosan emlékszel erre is – jelenik meg egy magabiztos féloldalas mosoly Yoongi ajkain, ahogy hátrébb ülve húzza az ölébe Jimint, kinek térdei most ismételten Yoongi két oldalán foglalnak helyet. Jimin pedig nyel egyet, ahogy az ismerős helyzet miatt érzi, hogy pulzusa az egekbe emelkedik, immáron képtelen elszakítani tekintetét Yoongiétól.Úgy néz rá, mint egy rémült kiskutya, de valójában neki is rettentő mód tetszik a helyzet, ám annyira retteg, hogy a következő pillanatban elrontja, hogy képtelen bárminemű cselekvésre. Csupán hagyja, hogy Yoongi becsúsztassa ujjait pólója alá, s ahogy érintkezik bőre Jiminével, érzi a forróságot, ami a fiúból árad. Egy kicsit erősebben fog rá Jimin csípőjére, ahogy ezzel a mozdulattal rántja magához közelebb, egészen annyira, hogy arcukat alig pár centi izzó levegő választja el csupán. Jimin ajkain kiszökik egy sóhajtás, s azon nyomban jön rá arra, hogy mégis mit tett, szája elé szeretné kapni ujjait, de nem teszi, csupán érzi, hogy egyre jobban égnek orcái.- Tetszik? Hmm – suttogja Yoongi, s Jimin mellkasa bizsereg, ahogy érzi a fiú leheletét nyaka vékony, hamvas bőréhez érni. – Nézz ide – mondja, s Jimin azonnal szembe kerül vele, s egy pillanatra összeragad tekintetük. Yoongi ajkán enyhe görbület csücsül, ahogy fürkészi Jimint, s arra gondol, hogy már maga sem tudja, mióta szeretné megcsókolni, de egy biztos, hogy Jimin hajnali látogatása után eszméletlenül kívánja. Nem érezte helyesnek, s ebben a pillanatban is vannak benne gátlások, de most képes ezeken felülemelkedni, s átadni magát a pillanatnak.- Szabad? – kérdezi Yoongi, ahogy lassan Jimin cseresznyepiros ajkaira csúszik tekintete, s hüvelykujját kínzó lassúsággal felemelve símít végig azokon, ezzel elérve, hogy Jimin elnyissa őket, s hagyjon kiszökni egy apró szaggatott sóhajt, ahogy elmerül a kellemes érzésben, mi ismerős, s lassan megint kezd beleőrülni, azzal a különbséggel, hogy most igazán gyorsan zakatol szíve, ahogy alig kap levegőt. S még mindig képtelen másra nézni, mást hallgatni, mást érinteni, mást hagyni, hogy így érjen hozzá, mint még soha senki nem tette, mint most Yoongi teszi vele.- Kérlek – suttogja, s éppenhogy el tudja mondani, Yoongi azonnal közelebb hajol hozzá, hogy megcsókolja.Ajkaik puha, érzékeny bőre összeér, s lágyan súrolják egymást, ahogy mindketten behunyják szemeiket, teljesen átadva testüket a pillanatnak. Yoongi ujjai Jimin nyakára csúsznak, s úgy húzzák kedvesen közelebb a fiút, csakhogy mégtöbbet megízlelhessen belőle. Érzi, ahogy minden ereje elhagyja, és hogy már teljes súlyával ül Yoongi ölében, ahogy kénytelen megkapaszkodni a fiú vállában, mert úgy érzi, hogy forog a világ. Gyomrát megtölti egy bizsergető melegség, s ez azon nyomban árad szét az egész mellkasában, ahogy Yoongi ajkai mozogni kezdenek a sajátjai alatt. Aprót nyög az érzésre, ahogy a fiú enyhén fogai közé veszi dús alsóajkát, aminek ténylegesen cseresznyeíze van, s Yoongi teljesen elveszti a fejét ettől a hangtól. Immáron ő is nagyokat sóhajtozik, ahogy képtelen betelni Jimin ajkaival.Végül erőt vesz magán, s elhúzódik Jimintől szapora lélegzetvételek közepette, mert nem biztos abban, hogy képes volna jelenleg kontorollálni, mit tesz, és semmi olyan nem szeretne csinálni, amivel árthat Jiminnek. Egyszerűen annyira szüksége volt erre neki is, mint a vörös hajú fiúnak, ki még mindig sokkos állapotban van, ahogy Yoongi vállairól keze a fiú két orcájára kerül. Finoman megsimítva azt tekint Yoongi szemeibe, ahogy egy széles s levakarhatatlan vigyor telepszik arcára. Mindeközben pedig megfogalmazódik benne a napokban felbukkanó érzelemtömeg miértje, egy pillanat kell neki, amikor is rájön, hogy azért ver most is ilyen hevesen a szíve, mert ember, mert vannak érzései. Amik most azt sugallják neki, hogy a szerelem nem csupán a mesékben létezik, hogy ez valami olyasmi, amit ő is érezhet, s eszméletlenül felemelő a tudat, hogy képes erre, hogy mégsem annyira selejtes.
----- CHAPTER BREAK -----
A hajnal harmatos varázsa száll le közéjük, az ablakokon befurakodva kedvesen hagyja még nekik, hogy kiélvezzék azt a pár pillanatot, amit a reggel nyújt. Nyugalom száll a szobára, ahogy Jimin Yoongi karjaiban talált elaludni előző este, olyan érzésekkel mellkasában, amik szétfeszítik őt, de egyben kitöltik a benne tátongó űrt. Most mégis fekete pilláit lehunyva nyújt angyali látványt, s bár Yoongi az este hosszú percekig figyelte, ahogy érintése alatt merül álomba, most maga is olyan mélyen szundikál, mint a vörös hajú fiú. És még így sem engedi el Jimint, így is karjai között tartja, egészen úgy szorítja ilyen öntudatlanul is, mintha titkon attól rettegne, hogy eltűnik. El sem tudná mondani, hogy mennyire sokat jelent neki Jimin, és hogy szavai igazak voltak, tényleg mérhetetlenül félti attól, ami történhet vele. Ráadásul ő tudatlan, nincs tisztában azzal, hogy mik folynak a házban, hogy egymást segítve igazából csak a halálba hajszolják egymást. Ha tudná bizonyosan összetörne a szíve a fiúért.Jimin szemei előtt megjelenik egy kép, s egy pillanatra összezavarodik, hogy hogyan került ő most ide, egészen pontosan hol is van. Végigtekint magán, s konstatálja, hogy fekete öltönyt visel, s egy fehér rózsát tűztek a mellkasán a sötét anyaghoz. Azt leemelve onnan vizslatja a gyönyörű növényt, ahogy elmosolyodik azon, hogy milyen csodálatos ez a virág, ám mégis veszélyes, hazug. Tüskék sorakoznak az apró száron, ami megmaradt belőle, s ezen tény emlékezteti Jimint, hogy a növény már nem él. Hogy minden egyes pillanattal közelebb van ahhoz, hogy már ne létezzen, úgy ahogyan egészen eddig, s mégis milyen szépséges, szinte ragyog. Olyan a rózsa, mint a csillagok, csak erről biztosan tudja, hogy nem él már.Elejti a virágot, s közelebb lépve tekint körbe, emberek sokasága lézeng, mindenki lehajtott fejjel járkál, de pár embernek érdekes módon nem látja az arcát, mintha elmosta volna őket valami. Szemöldökei összefutnak, ahogy átlépi a földre ejtett növényt, hogy megnézze, mi is az, amit az a sok sürgő-forgó ember körbeáll. Át kell furakodnia a tömegen, s ez apró termete miatt egyszerűbbnek bizonyul, mint elsőre gondolta. Senki nem szól rá, senki nem néz rá, egészen úgy érzi magát, mintha nem is létezne, mintha mindenki csupán átnézne rajta.Közelebb érve egy koporsót vél felfedezni, szürke, faszerű anyagból készült, s belül vérvörös bársonnyal van borítva. Egy kicsit takarásban látja csupán, s nem tudja kié a koporsó, ki fekszik benne, viszont kíváncsisága nem hagyja nyugodni, ahogy tudatosul benne, hogy egy temetésen van. Az utolsó vékony alakot kikerülve pillantja meg, hogy a félig nyitott halottas ládában ki is fekszik, ki az, akinek örök álomra kellett hajtania itt fejét. S szája tátva marad, mikor saját magát fedezi fel ott feküdve.Öltözete ugyanaz, amit előzőleg magán látott, s a fehér rózsa, mit az előbb eldobott is ugyanúgy ott fekszik mellkasán, olyan magányosan. Jimin nem érez semmit, nem érzi, hogy szomorú volna, hogy dühös volna, vagy bármit érezne, hisz már réges-régen megbarátkozott ő a halál gondolatával. Sosem szeretett volna úgy igazán meghalni, de mindig is úgy gondolta neki is és mindenki másnak könnyebb volna, ha egyszerűen nem létezne. Ha elhagyná ezt a világot, s most, hogy önmagát látja itt feküdni sem gondolja máshogy.Egészen addig, ameddig maga mellől meg nem hallja az előbb óvatosan kikerült személy keserves zokogását, s oldalra kapva fejét, meg nem pillantja, ahogy Yoongi sír. A fiú, kinek most éjfekete tincsei hanyagul lógnak szemébe, aki jobban hasonlít azon a fényképen lévő önmagához, mint ahhoz, akit Jimin megismert. Arca beesett, látszik rajta, hogy kórosan sovány, s Jimin fejében megfordul, hogy talán ténylegesen valamiért azt a Yoongit látja, akit sosem ismert.S egyszerre szakad meg a szíve, ahogy hiába szólongatja őt, hiába borul vállára, hiába szeretné megvigasztalni, s hogy ne folyjanak többé könnyei, nem tudja. Képtelen rá, mert tisztában van vele, hogy miatta sír, miatta fáj szíve elmondhatatlanul, azért, mert Jimin halott. S most az egyszer fél a haláltól, fél attól, mit hagy maga után, s élni akar, valahol mélyen belül igazán élni.Érzi, ahogy lassan őt is rázza a zokogás, s képtelen abbahagyni Yoongi szólongatását, azt hiszi, hogy ha elég kitartó, talán előbb vagy utóbb észreveszi, ám percek elteltével sem változik a helyzet, neki pedig még mindig folynak a könnyei, ahogy azt érzi, hogy megrázzák vállát.Mély levegőt véve ébred fel, s továbbra is kapkodva szedi magához az oxigént, ahogy tudatosul benne, hogy Yoongi ágyában van, hogy mellette fekszik. Hogy mindez csupán egy rossz álom volt, hogy bár magát látta holtan, mégis él, s hogy egy lidérckép volt szemei előtt, hogy az nem a valóság, legalábbis ő ezt hajtogatja magának, egészen addig, ameddig légzése nem válik egyenletessé.Könnyes szemekkel pillant fel Yoongira, kinek rémület ül tekintetében, ő ébresztette fel Jimint, s most egy hatalmas kő esik le a fiú szívéről, ahogy nem keservesen sírva látja, saját könnyekkel telített szemeivel. A mentahajú karjaiba veti magát, s szorosan öleli őt, még mindig az álmából magával hozott könnyekkel áztatott orcákkal temeti azt Yoongi nyakába, hogy ott pár mély lélegzetvétellel inhalálja be a fiú édes illatát, ami annyira megnyugtatja, s most is ez segít neki túllendülni mindenen.Yoongi a hátát simogatja, s szorosan tartja karjai között a fiút, ahogy próbálja megnyugtatni őt, s lágy hangon duruzsolja fülébe, hogy:- Nincsen semmi baj, csak egy álom volt – s közben apró puszit nyom Jimin fejére, aki lassan elhúzódva tőle tekint fel rá, puffadt szemekkel, még mindig álmosan.Yoongi ujjait felemelve simít végig Jimin arcán, aki akár egy cica dől bele a másik ártatlan érintésébe, ami most mégis a világot jelenti neki. Érzi, ahogy mellkasát betölti ez a furcsa melegség, s egyszerre szeretné ismét, ezúttal nyugalommal megölelni őt. Yoongi közel hajolva hozzá hint egy csókot Jimin homlokára, s a fiú behunyja pilláit, ahogy ujjait összefűzi a mentáéival.- Mit álmodtál? – kérdezi, ahogy finoman közelebb húzza magához, lefekszik, s hagyja, hogy Jimin rajta helyezkedjen el, közben pedig lábaikat is egybefűzi, csak hogy Jimin a lehető legnagyobb biztonságban érezze magát a karjaiban. – Nem muszáj elmondanod – mondja, ahogy Jimin a fejét Yoongi mellkasán pihenteti, s apró mutatóujjával köröket ír a fiú hófehéren tündöklő bőrébe.- Egy temetésen voltam – mondja halkan Jimin, ahogy nem is gondolkozik igazán, hogy most elmondja, vagy ne. Úgy érzi természetes, hogy megosztja Yoongival, sőt nem szeretné magában tartani, mert tudja jól, hogy órákat, de napokat is őrlődne rajta, ha nem mondaná ki. – A sajátomon.- És mit éreztél? – kérdezi Yoongi, ahogy nem hagyja abba Jimin hátának simogatását.- Semmit – feleli, ahogy összehúzza szemöldökeit, olyan furcsa ezt így kimondania, még akkor is, ha valójában tényleg ez az igazság. Ő már megszokta, hogy mik folynak a fejében, ám arra nem gondolt, hogy ilyen szürreális lesz megosztani valakivel. S most, hogy mégis megteszi, úgy érzi ezzel is egy lépéssel közelebb kerül Yoongihoz. A rózsára gondol, arra, hogy az is milyen gyönyörű volt, ám olyan tragikus is egyben, hisz rég nem élt már, mikor azt az ő mellkasára tűzték, s nem tudja miért, de teljesen tud azonosulni azzal a nyomorult virággal, ami még csak nem is valódi, csupán a képzeletbeli álomvilágának egy eleme. – Aztán megláttalak téged – nyel egyet, ahogy nem néz fel Yoongira, csupán továbbra is a semmibe mered, s megállnak ujjai is, ahogy egy szaggatott levegőt vesz.- Milyen voltam? – kérdezi továbbra is Yoongi lágy hangon, kíváncsi, hogy mi zajlik le Jimin fejében, ám nem akarja átlépni azt a határt, ami egyre közelebb kelült ahhoz, hogy Jimin megnyíljon neki. Nem ronthatja most el, óvatosnak kell maradnia, ha szeretné, hogy a dolgok valóban jóra forduljanak.- Szomorú, sírtál – mondja halkan. – Aztán én is sírtam, és minden olyan homályos lett, de utána felébredtem – folytatja Jimin, ahogy arcát Yoongi mellkasába fúrja, s egy pillanatra behunyja szemét, el akarja kergetni az emléket.- Úgy hangzik, mint ami valójában is megtörténne – mondja halkan Yoongi, s Jimin csupán némán bólint egyet, hogy kimutassa egyetértését. – Ezért rémültél meg annyira, mert valóságosnak tűnt? – kérdezi Yoongi, s Jimin elmormol egy halk igent.Még pár percig így feküdnek, s Jiminnek a gondolatai elterelődnek az álomról az előző estére, hogy Yoongi mennyi mindent elmondott neki, s hogy még mindig megszakad a szíve, ha eszébe jutnak a szavai, s az, hogy mennyire kiszolgáltatottnak tűnt ott a játszótéren egy pillanat erejéig. Aztán, ahogy ajkain érezte a fiú édes ízét, s gerincén felfut a borzongás az emlék miatt, amit sokkal kellemesebb érzületek követtek. Furcsán érzi magát, különös és szokatlan neki ez a sok új emóció, ami eddig üresen tátongó mellkasát tölti most meg, s képtelen rájönni, hogy mégis mi az, ami olyan mintha sírni szeretne tőle, de nem azért mert szomorú, egyszerűen a boldogságtól.Feltekint Yoongira, s azonnal összefut pillantásuk, hisz a menta egész végig őt vizsgálja, minden egyes részletét a fiúnak, próbálva magába szippantani. Gyönyörködik benne, mert valóban csodaszépnek tartja, még akkor, is ha pontosan tudja, hogy Jimin mennyire gyűlöli egy ponton saját magát. Amit Yoongi egyrészt sosem lesz képes megérteni, de másrészt pedig nagyon is jól tudja, hogy miért.- Ne nézz, Hyung – motyogja Jimin, ahogy arca pirulni kezd, s el is fordul Yoongi elől pillanatnyi zavarában.- De hát olyan gyönyörű vagy – szöknek ki a szavak Yoongi ajkain, s Jimin ezek hallatán csupán még inkább elvörösödik, s csupán szemet forgatva ül fel törökülésben az ágyon.- Mindig – néz végig Jiminen, aki melegítőnadrágban és egy pólóban ül Yoongi ágyán egyre vörösebbre festett orcákkal, s Yoongi csak arra tud gondolni, hogy talán nem is látott még ennél szebbet soha életében. Ajkaira egy féloldalas mosoly ül, ahogy ő is felül, s felállva felvesz egy pólót ő is.Hiába már kényelmesen érzi magát így, mégis, most elkapja valami, úgyhogy ő is ruhát ölt magára, talán szolidalitásból. S így ül vissza Jimin mellé, kezében a fél üveg borral, amit a franciaágy melletti kis komódra helyez, s úgy néz Jiminre.- Milyen volt? – kérdezi Jimintől, aki most még inkább a füle tövéig elpirul.- J-Jó volt, hyung, köszönöm - bólint szavai mellett, hogy ezzel is nyomatékosítsa állítását.- Tetszett az érzés? – dönti oldalra fejét, ahogy keresi Jimin tekintetét.- Kicsit olyan volt, mintha repülnék, tetszett – válaszolja, ahogy lesüti pilláit, de Yoongi álla alá nyúlva emeli azt vissza rá.- Ha gondolod, ami maradt, megoszthatod velem, csakhogy ne történjen semmi baj, annyira nem tudod még a határaidat – mondja halkan, ahogy elmosolyodik, s Jimin arcára nyom egy csókot, aki csak zavarában heves bólogatásba kezd. Szívesen megosztja Yoongival, s már alig várja, hogy legyen legközelebb, ha arra a furcsa, különösmód kellemes szédülésre gondol. Meg arra az állapotra, ahol elfelejti a bajait, s a gondok hirtelen parányinak tűnnek.
----- CHAPTER BREAK -----
A nap szokásosan megy délután, miután mindenki szépen megebédelt, s kicsit ki is heverte az étkezésekkel járó fáradalmat, összegyűltek mindannyian a nappaliba, ahol egy átlagosnak mondható napot tudhatnak a magukénak. Jimin mindenesetre teljesen máshol jár fejben, folyton csak Yoongira gondol, és arra, hogy mennyire hiányzik neki a melegsége, a hangja, még az illata is, ami most azért kerüli el őt, mert a fiúnak dolga van, egészen pontosan el kellett mennie bevásárolni, mert Eunha reggeli után elég határozottan ráparancsolt, mivel jóformán üresen maradt a hűtő, éppen arra elegendő étellel benne, ami az ebédhez szükséges. Jimin néha elámul azon, hogy tulajdonképpen a nő nem csupán ápoló, hanem tényleg képes egy háztartást vezetni, benne csomó eleinte ismeretlen, elfuserált elméjű, különböző nyűgökkel megáldott gyerekkel, s mégis képes minden úgy ahogy, de rendesen funkcionálni. Bár, mondjuk a Yoongi szobája felé vezető folyosó falán lógó keretbe foglalt képeken is látszik, hogy már sok-sok éve működik ez. Rengeteg gyereknek jelentett már ez a ház menedéket. Jimin elgondolkozik azon, hogy vajon, ha egy másik társaságba került volna, ha nem azok az emberek vennék őt körül, akik most, akkor is így állna a szénája, akkor is itt tartana? Egy furcsa, ám annál érdekesebb gondolat fut át a fején, ahogy felvillannak lelki szemei előtt a képek, s az azon szereplő, számára ismeretlen alakok. Vajon mennyien nem élték túl saját magukat? Vajon van olyan, aki tényleg meghalt ennek a háznak a falai között? Hátán felfut a borzongás, ahogy belegondol, hogy valaki annyira menthetetlen lett volna, hogy ténylegesen eltávozott az élők közül. Ha ilyen történt, az hogyan érintette a nőt, aki most is hevesen magyaráz, valami olyasmiről, amire Jimin jelen pillanatban képtelen volna koncentrálni. - Eunha? – csúszik ki ajkain, amivel félbeszakítja a nőt, ám Eunha csupán egy apró mosolyt küld felé, azt sugallva, hogy készen áll minden figyelmet a fiúnak szentelni. Eleinte azt hiszi, hogy a témához kapcsolódóan fog valamit mondani, de mikor Jimin ismét megszólal, rá kell, hogy jöjjön, hogy egészen másra kíváncsi a vörös hajú. - Volt már olyan páciensetek, aki – nyel egyet, ahogy tart egy apró szünetet. – meghalt? – néz rá őszinteségtől csillogó szemekkel, s hallja, ahogy páran elfelejtenek levegőt venni körülötte, s körbetekintve saját szemével látja is, hogy tényleg mindenkit váratlanul ér a kérdés. Eunha is vesz először egy mély levegőt, nem tudva, hogy erre mi a helyes válasz, hogy mit kellene neki mondania, hogy ne ijessze meg őket, ám mégsem szeretne hazudni. Körbefuttatja pillantását a szobán, s rájön, hogy most már mindenki tűkön ülve várja tőle a választ, s minél tovább nem szólal meg, annál egyértelműbbé válik mindenki számára, amit nem mond ki. Viszont így is kell az a megerősítés, hogy nem csak a megérzésük jó, hanem valóban igaz, amit gondolnak. - Ami azt illeti, igen – mondja, ahogy egy komorabb kifejezés ül arcára, mintha csak visszaemlékezne arra a bizonyos valakire, aki közel állt hozzá, mint ahogy mindenki, aki valaha ennek a háznak a lakója volt. Csak most tűnnek fel a ráncok orcáján, s minél tovább nézi őt, annál jobban úgy tűnik neki, mint aki már annyi mindent megélt ezen a világon. Jót s rosszat egyaránt. - Mi történt vele? – kérdezi most a szoba másik feléről Seo, aki ugyanolyan ártatlanul kíváncsi, mint amilyen Jimin is. - Öngyilkos lett, mindenkit nagyon váratlanul ért – mondja, ahogy összefűzött kezeit szemléli. – Olyan jó barátokat szerzett itt, és mindenkinek eszméletlenül hiányzott, miután eltávozott – mondja, ahogy egy keserédes mosoly kúszik ajkaira, miközben visszagondol erre a személyre, s bár nem kezd el sírni, láthatóan meghatódik, s a szobára is leszáll egy különös fajta csend. Gyász. Egy olyan ember iránt, akit egyikük sem ismert, ám ebben a pillanatban Jimin úgy érzi, hogy bármelyikük lehetne. Amit nem tapasztalt, mikor magára tekintett, s most furcsa a számára, hogy olyasvalaki iránt érzi, akivel soha nem látták egymást. - De miért kérdezed? – vonja össze szemöldökét, ahogy Jiminre pillant kérdőn. Jimin pedig egy másodpercre nem tudja, hogy mivel felelhetne, hisz ténylegesen csak egy futó gondolat volt az, aminek hangot adott, de most viszont muszájnak érzi, hogy valamiféle válasszal szolgáljon, nehogy úgy tűnjön, hogy ilyen dolgokon jár a feje. - Csak rosszat álmodtam – feleli, ahogy ténylegesen nem tud mást mondani, s egyszerre jelennek meg a képek lelki szemei előtt, amit azóta el akar felejteni, mióta felébredt. – Azt, hogy meghaltam – feleli nemes egyszerűséggel, s ha lehetséges, ezzel csak még jobban megfagy a levegő a szobában. - Szeretnél beszélni róla? – kérdezi Eunha, s Jimin elgondolkozik az ajánlaton, ám arra jut, hogy nem szeretné megosztani senkivel, főleg azért, mert a rossz része Yoongihoz kapcsolódik, őt pedig a legkevésbé sem szeretné belekeverni ebbe az egészbe. A fejét nemleges válaszra rázza, ahogy összefut tekintete a vele szemben ülő Namjoonnal, s hirtelen szeretné szólásra nyitni a száját, de mégsem teszi, mindenki előtt nem szeretné. Majd talán utána megosztja vele, amúgy is szeretett volna vele váltani pár szót, miután Daehyunnal beszélt, hogy maga is biztosra menjen, hogy minden rendben van vele, hogy ténylegesen nem fenyegeti semmilyen veszély. S bár a lány nem kérte, azt is el szeretné neki mondani, hogy ne taszítsa el őt, mert neki fontos Namjoon, és ha kölcsönös a dolog, akkor az a lehető leglogikátlanabb, ha ellöki magától. Visszasüllyed a saját gondolataiba, ahogy végleg elterelődik a téma arról, amit Jimin dobott fel. De őt valahogy nem hagyják teljesen megnyugodni a dolgok. Alig tűnik fel neki, hogy hamarosan vége szakad a terápiás összeröffenésüknek, s mindenki lassan elszivárog a helyiségből, beleértve saját magát is. Később átinvitálja Namjoont, s ezúttal az ő szobájában ülnek, eleinte a kellemes csendbe burkolózva, de Jimin nem bírja ki, hogy ne szólaljon meg végül, hisz annyi mindent szeretne mondani, s most nem engedheti, hogy a szavak cserben hagyják. Fejét a falnak döntve tekint Namjoonra, aki egy pillanatra, mintha megérezné volna magán Jimin tekintetét, néz maga is a vörös hajú fiú irányába. - Nem éreztem semmit, szerinted normális ez? – kérdezi meg végül, ahogy Namjoon kifejezését lesi, s ő mintha meg sem lepődne Jimin szavain, mintha pontosan azt mondaná a fiú, amit gondolt, hogy fog. Olyan kiismerhetetlen számára Namjoon, s megvannak a maga fura dolgai, de valamilyen különös módon minden további nélkül képes megbízni benne, ezért is gondolta, hogy vele talán mégis megosztja az álmát. Sőt, talán ezen és Daehyunon kívül még Yoongiról is szeretne neki titkon mesélni. Legalább egy valaki legyen, akivel megoszthatja a pillanatnyi boldogságát, legalábbis úgy gondolja, hogy most tényleg, ha nincs is minden a lehető legnagyobb rendben, de mégis boldog. - Egyáltalán? – kérdezi vissza, de mikor Jimin egy bólintással válaszol ismételten, nem lepődik meg túlzottan. – Szerintem abban a helyzetben, amiben vagy ez teljesen érthető – mondja, de Jimin csak arra tud gondolni, hogy végül is nem teljesen igaz az, amit mond, hisz érzett ő, miután megpillantotta Yoongit, de ezt most valahogy inkább mégis szeretné megtartani magának. - Hagyjuk inkább – sóhajt Jimin, ahogy tényleg szeretné már elterelni a témát, sokkal fontosabb dolgokról kell vele beszélnie, mint holmi mezei rémálom. – Beszéltem Daehyunnal valamelyik nap, aggódik érted – mondja Jimin. - Tudom – sóhajt a magas fiú is, ki most kissé idegesen nyúl tarkójához, hogy megvakarja azt, amíg gondolkozik azon, hogy mit mondhatna. – Jogosan, mondjuk – teszi hozzá. - Ezt hogy érted? - Úgy, hogy nekem is kezd elegem lenni ebből a, nem is tudom... szektából, ahogy te mondtad – mutat Jimin felé, aki egy bólintással jelzi, hogy érti, mire gondol a másik. – Főleg Sujun az, aki nagyon kiakaszt. Annyira látszik rajta, hogy éretlen és fiatal. Azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud nálam, ami megjegyzem, nem az egómat bántja, hanem ez ténylegesen nincs így, és igazán elegem van abból, hogy nem hallgat rám – sóhajt egyet, ahogy megmasszírozza orrnyergét. – Azt mondja, hogy mindent kontroll alatt tart, de rohadtul nem, és nem akarom úgy megszívni ezt az egészet, hogy mostanában igazából egyre kevesebbszer veszem rá magam, hogy megszegjem az itteni szabályokat. Azt hiszem elértem arra a szintre, hogy tudom tartani a lépést, és nekem ez kellett csak, viszont ő? Egy katasztrófa, és őszintén úgy vagyok már lassan, hogy hagyjuk a faszba az egészet, elmondom valakinek, hogy mi folyik itt, de nem akarlak téged is magammal rántani – fejezi be, ahogy behunyt szemekkel dönti hátra fejét, hangjából Jimin tisztán hallja az őrlődést, ami most benne keresztülmegy. - Nekem is olyan nagy a bűntudat, meg nem tudom, többé már ez sem segít, olyannak érzem, mint halottnak a csók. Napok óta nem csináltam, mondjuk most kevesebbet is eszek, valahogy minden összejött – fejezi be, ahogy a felszínre törnek a benne eddig elnyomott gondolatok és érzések. - És az a baj, hogy én hiábavaló vagyok, ha az a nyomorult nem hallgat rám, azt viszont nem akarom, hogy baja legyen, az túl sok lenne még nekem is. Csak tudod az a különbség köztem és közte, hogy én tényleg tudom, hogy mit csinálok – néz Jiminre, aki ezúttal szótlan marad, s csupán némán vizslatja Namot, aki ezt hagyja neki. Ülepednie kell mindannak, amit, most mondott Jiminnek, és magának is fel kell dolgoznia pár dolgot, tehát úgy igazándiból egyikük sem bánja a közéjük telepedő némaságot. Jimin valahogy megérti a fiút, s csodálja is egyben, olyan, mintha ő lenne az új Taehyung, aki nem tökéletes, aki ugyanolyan egy szinten, mint ő, de mégis jobb, bölcsebb, aki az első adandó pillanattól kezdve mindig csak segíteni próbált neki. S szíve megtelik melegséggel, ha arra gondol, hogy Namjoon az első igazi barátja. - És mi van Daehyunnal, nagyon úgy tűnt, mintha lenne köztetek valami – mondja Jimin, s Namjoon reakciója csupán egy mosoly, amit Jimin már rég látott, s most magának is kedve támad vigyorogni, annyira örül neki. - Bevallom, hogy tényleg lágy érzelmek kezdenek hozzá fűzni, és ezért is akarok ennek az egésznek véget vetni, mert nem érek el vele többet, mint hogy szétszakítom magunkat – feleli Nam, továbbra is a mosollyal arcán, s Jimin is valahogy ismét teljesen képes azonosulni vele, mintha csak róla beszélt volna, azzal a különbséggel, hogy őt és Yoongit látszólag semmi sem húzza szét. Csupán a Jimin fejében lejátszódó gondolatok azok, amik miatt néha bizonytalan, amiért igenis kell neki a fiú szoros ölelése, hogy illatát beszívhassa, s megnyugodhasson egy percre. Másnap sok minden kiderül, példának okáért az, hogy a mérések megmutatták, hogy Jimin nem fogyott, ami azt jelenti, hogy igenis vesztett a már így sem túlságosan sok súlyából, hisz csupán eszelős trükkök miatt mutatott annyit a mérleg, amennyit. Másrészt Namjoonnak sikerült híznia, ami önmagában még Jiminnek is egy iszonyatosan rémisztő gondolat, de ebben a helyzetben egy mosoly kerül ajkaira, hisz ez azt jelenti, hogy Namjoon korábbi szavai igazak, s hogy ténylegesen rálépett a javulás útjára, ezzel szemben Sujun és Seo, mintha elindultak volna a leejtőn, s egyszerre most minden értelmet nyer a számára. Aggódik értük, hiába különösmód egyikük sem férkőzött a szívébe az itt töltött ideje alatt, mégis fél, hogy mi lesz velük, főleg úgy, hogy Namjoon állítása szerint nem tudják a határaikat. A többiekkel semmi új dolog nincs különösebben, Jimin annyira nem is lepődik meg, talán egyedül Jungkook az, aki kicsit jobban érdekli, mint amennyit elárulnak belőle, s nem érzi helyesnek, ám magában mégis arra gondol, hogy majd megpróbálja megkérdezni Yoongitól, hogy egészen pontosan miért is van ő itt. Szomorú, ha belegondol abba, hogy lehet, hogy csak beállították őt a bűnbaknak, s apja ténylegesen csupán azért dugta be ide, hogy otthon szabad utat kapjon az anyjához. Jimin gyomra is felfordul a gondolatra, s elkapja egy különös félelem. Őt sosem bántotta senki fizikálisan, csupán olyan emlékei vannak, amikben szavakkal hasítottak rajta sebeket, de semmi több. Viszont nem tudja eldönteni magában, hogy melyik is a rosszabb tulajdonképpen.
----- CHAPTER BREAK -----
Este, miután egy sort diskurált még Namjoonnal, aki a kimerültségre hivatkozva vonult el szobájába aludni, ő is sajátja felé veszi az irányt, ahogy képtelen kiverni azt a sok-sok gondolatot fejéből, s pír szökik az arcára, ahogy eszébe jut Yoongi csókja. Annyira kedves vele és lágy, s a tény, hogy mennyi mindent megosztott vele, hogy olyan dolgokba avatta be, amibe a mentafiú valójában sosem akarta, mindez a szívéig hatolt. S most sem érti, hogy hogy lehet az, hogy újra és újra beleremeg az érzés emlékébe, mintha minden egyes alkalommal újszerű maradna. Olyan varázslatos, s a gondolatai végtelen tengerében már csak azon kapja magát, hogy kivételesen egy shortban és egy fekete pamutfelsőben áll szobája kellős közepén. Szokatlanul meleg van, legalábbis ő bizonyosan úgy érzi, mintha folyton égnének orcái, s kénytelen leváltani az őt mindenhogyan jól takaró ruhaneműit, ha nem akar a pokol tüzén elégni hamarosan. S most, hogy belegondol, hogy megint hova készül, csupán csak még jobban átjárja a helyiségben körülötte honoló hőség, s egyet nyelve indul el Yoongi szobája felé, ahogy igazándiból már nem is akar máshol aludni, mint az ő ágyában. Ám erről egyelőre jobbnak látja, ha a többiek nem szereznek tudomást. Nem csupán a fiú szobáján lévő ajtó, amit akár kulcsra is lehet zárni az, ami vonzza, hanem az, hogy körbelengje az a furcsa nyugodtság, s hogy hozzábújhasson Yoongihoz, s egy pillanatra elfelejthesse a vállára ólomsúlyként nehezedő terheket. Körbetekint a sötét folyosón, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki sem látja őt, főleg nem így, hisz már maga sem emlékszik, mikor volt rajta utoljára short és olyan felső, ami nem takarta volna legalább az egész karját. A tény, hogy Yoongi is látni fogja, lehet, hogy így is kicsit zavarja, főleg attól fél, hogy mikor megpillantja őt, akkor elundorodik tőle, pont úgy, ahogy ő érez magával kapcsolatban. S szíve hevesen ver, ahogy óvatosan eléri a lenti folyosót. Hiába fél kicsit, valahogy tudja, hogy csak magával szúrna ki, ha meleg ruhát venne fel, elegendő számára Yoongi egyetlen egy pillantása, és máris érzi, ahogy ég teste, minden porcikája lángba borul. Yoongi amilyen sápadt, Jimin még sohasem látta őt elpirulni, sőt sírni is csupán egyszer, aminek a gondolata most olyan intenzíven mar szívébe, hogy meg kell állnia egy pillanatra, mielőtt bekopogna Yoongihoz. Mély levegőt vesz, ahogy emlékezni próbál az ütemek sorrendjére, amit megbeszéltek Yoongival, hogy ez is legyen a kettejük dolga, amit csak ők tudnak. Beharapja ajkát, majd kicsit kinyújtja nyelvét száján, ahogy annyira koncentrál a helyes dallamra, s egy kő esik le szívéről, mikor hallja, hogy a zár kattan, s kinyílik az ajtó. Yoongi kissé kócos hajának látványától kicsit megremegnek lábai, s ahogy egy apró mosoly húzódik barackszín ajkain, úgy kezdi egyetlen pillantással az őrületbe kergetni Jimint. A fiú valószínűleg még egy jódarabig ott állna némán, belefeledkezve Yoongiba s a szívében felkavarodott érzésekbe, ha a mentahajú nem ragadná meg csuklóját, hogy behúzza őt a szobába. Ezután azonnal egy szoros ölelésbe vonja a megilletődött fiút. Lábábal csukja be maguk mögött az ajtót, ügyelve arra, hogy az ne csapódjon be hangosan, még mindig nem áll szándékában senkit sem felébreszteni. Yoongi arcát Jimin nyakszirtjébe temeti, ahogy mélyet szippant a fiú illatából, amit annyira, de annyira megszeretett, hogy most úgy tűnik neki, mintha világéletében ismerte volna. Tőle elhúzódva nyom egy gyors puszit ajkaira, ahogy ismételten az ajtóhoz lép, hogy elfordítva abban a kulcsot bezárja azt. Mikor pedig ismételten elindul Jimin felé ajkain egy kedves mosollyal, szinte azonnal nyúl a fiú ujjaiért, hogy rögtön összefűzze azt a sajátjával. - Olyan pici kezed van – mondja halkan, ahogy leülnek egymással szemben Yoongi ágyára, lábukat mind a ketten törökülésbe húzzák. - Beleillik a tiédbe, hyung – mosolyog Jimin is, ahogy szívét elönti a melegség egy pillanatra, s azonnal el is felejt mindent, ami aznap aggasztotta egy kicsit is. Nem gondol Namjoonra, sem arra, hogy mik lettek az eredményei. Most, hogy itt van, nem érdekli, hogy mi van Jungkookkal, és azon sem aggódik, hogy a két lánynak baja lesz attól, amit csinálnak. Minden gondolata kiszáll fejéből, amikor Yoongi szemeibe néz, és nevetni szeretne, olyan klisésnek érzi magát, de ténylegesen megszűnik a világ egy percre körülöttük. A bűntudat még ott lapul benne, szíve mélyéről marcangolja őt, s minden egyes pillanattal egyre kevésbé tudja figyelmen kívül hagyni, hogy mérhetetlenül szégyelli magát, és most, hogy elméje sikeresen felhánytorgatja neki, úgy érzi, képtelen Yoongi szemeibe nézni. Ehelyett inkább saját ujjait vizslatja, amik még mindig sebesek a törött tükör nyomán, s már csak azt veszi észre, hogy Yoongi a kezét finoman megragadva emeli azt puha, barackszín ajkaihoz, s úgy hint apró csókot rá, mintha ezzel azt szeretné sugallani, hogy ettől majd meggyógyul. Mindeközben Jimin tekintetét keresi, akinek zavarában csupán egy bágyadt mosoly ül ki arcára, továbbra sem teljesen elengedve az előbbi sötétebb gondolatait. Hisz minden szépnek és jónak tűnhet, de valójában a háttérben mindig ott lapul valami, ami sosem fogja elengedni őt, amivel minden bizonnyal még Yoongi is küzd nap mint nap. S valahol retteg attól, hogy mi van, ha hozzászokik ehhez, s majd mikor elveszti, ténylegesen a halál lesz az egyetlen olyan megoldás, amivel képes volna kiegyezni. Megrázza fejét, ahogy behunyt íriszekkel arra tud csak gondolni, hogy szeretné ezeket egyelőre kiűzni fejéből, hogy szeretne megint repülni, élni a pillanattal, s kicsit szédülve peregni a józanság peremén, ezúttal Yoongival. Felnéz, s tekintete a még mindig az éjjeliszekrényen lévő borosüvegre kúszik, ahogy beharapott ajkakkal dönti oldalra a fejét, s pillantását hol Yoongira emeli, hol pedig az üveget vizslatja. A mentahajú fiú pár másodperc elteltével észreveszi, hogy Jimin mit szuggerál ennyire, s hátrafordulva veszi hosszú ujjai közé a ködös üveg vékony nyakát, s Jimin nem tudja miért, de nyel egyet, ahogy gondolatai között felbukkan, hogy egy alternatív univerzumban Yoongi ujjai az ő nyaka körül formálnak óvó koszorút. - Na, mégis csak a vonz? – nevet Yoongi kicsit, ahogy látja, hogy Jimin elpirul, s a kupakot lecsavarva néz a vörös hajú fiú szemébe. – Nyugi, tudom, hogy hogy érzed magad tőle, azt hiszem egész jól sikerült elmagyaráznod – jelenik meg ajkain egy magabiztos félmosoly, ahogy Jimin visszagondol az estére, s képtelen bírni magával, ahogy Yoongi előtt a matracon támaszkodva temeti arcát karjaiba. - Tessék, de csak mértékkel – nyújtja Jiminnek az üveget, ahogy hátára csúsztatja ujjait. – Elég lesz egy kevés is, neked hamar beüt, tudod, csak óvatosan – mosolyog Yoongi, ahogy bólint egyet, s Jimin elvéve az üveget kortyol belőle nagyokat. Egészen addig, ameddig Yoongi el nem húzza előle az üveget, mondván, hogy csak lassan. S Jimin azonnal összepréseli ajkait, akárcsak a gyerekek szokták, mikor duzzognak, s Yoongi eszméletlenül aranyosnak találja így a őt, s közelebb hajolva hozzá lop tőle egy lassú csókot, ahogy megízleli az alkoholt a fiú ajkain. Jimin beleremeg az érintésbe, s készségesen csókol vissza, ismételten olyan érzés keríti hatalmába, mint az első alkalommal, most is pontosan ugyanolyan varázslatos, s szinte elolvad a menta érintése alatt. Yoongi is kortyol párat az alkoholból, mielőtt visszaadja Jiminnek, de rosszallóan tekint rá, ezzel azt sugallva, hogy ne igyon belőle sokat, tényleg nem szeretné, hogy rosszul legyen, csupán szeretné, ha felszabadultabban érezné magát, azt igazán megérdemli. Yoongit ez a gimis éveire emlékezteti, amikor az osztálytársaival folyamatosan ezt csinálták, persze nem csupán ezzel az alkohollal, s kicsit kirázza a hideg, ahogy örül, hogy azok az idők elmúltak. Nem szokott ő sem gyakran ilyen italokat fogyasztani, sőt, ha belegondol, legutoljára egy évvel ezelőtt egy esküvőn ivott alkoholt. S most pár perc elteltével újra felidézi magában, hogy pontosan milyen is egy kevés. Kellemesen bizsergeti mellkasát, talán egy hangyányit szédül tőle, de pont ezt az állapotot szereti, amikor még száz százalékban önmaga, csak a kicsit hamis szupererőkkel felruházott énje. Jimin ezzel szemben még csak most kísérletezik, többet szeretne, feszegetni a határait, amivel semmi gond, nincs, de Yoongi mégsem érzi helyesnek, hogy ő is többet fogyasszon pár kortynál. Elveszi Jimintől az üveget, amikor úgy látja, hogy megint elszalad vele a ló, s a fiútól távol eső éjjeliszekrényre helyezi ismét, ahogy tekintete összefut Jiminével. - Hyung, – mondja kedvesen, s Yoonginak egy mosoly kúszik ajkaira. Milyen édesen próbálkozik. – kérlek – hajol hozzá közelebb, s sötét íriszeiben Yoongi látja, hogy már nála is elkezdett hatni. A homlokára nyom egy puszit, ahogy nemleges válaszra rázza fejét. - Ennyi elég lesz, inkább azt mondd meg, hogy mit érzel most – simít Jimin arcára ujjaival, ahogy egy pár kósza tincset a füle mögé tűz. Jimin pedig elgondolkozik, s egy ismeretlen fájdalom fut szét mellkasában, ahogy torkát egyre csak szorongatja sírás. Hirtelen úgy érzi, hogy muszáj volna felejtenie, hogy nem akar tudomást arról, hogy milyen kövér, hogy mennyire utálja magát, s szemeibe könnyek gyűlnek, ahogy a semmibe meredve ül az ágyon, teljesen erőtlenül. - Jiminie, mi a baj? – kúszik közelebb Yoongi a fiúhoz, s arcára fogva kényszeríti, hogy Jimin nézzen a sötét szemeibe, amiben most a mentafiú hevesen és kétségbeesetten keres a választ, megijed Jimin hirtelen hangulatváltozásától. - Csak – szipogja, ahogy összefonja karjait maga előtt, s most végtelenül bánja, hogy nem a régről jólbevált ruháit húzta, mert most olyan kiszolgáltatottnak érzi magát ezekben. – olyan taszító vagyok, és tudom, hogy nehezedre esik rám nézned, mert nekem is, és annyira szeretném csak egy kicsit elfelejteni. Kérlek – mondja, ahogy lesüti szemét, s nem látja, hogy Yoongiban most megtörik valami, szinte olyannyira meglepődik, hogy tátva marad a szája. S maga sem tudja, miért nem gondolt erre korábban, miért nem mondta el Jiminnek eddig, hogy mennyire tökéletes, amikor jól tudja, hogy neki mennyire szüksége lett volna rá ilyen válságos helyzetekben. Most pedig könnyek gyűlnek szemeibe, ahogy megrázza fejét, nem, nem hagyhatja, hogy Jimin meneküljön, s főleg nem, hogy ilyen dolgokat gondoljon, mikor Yoongi el sem tudná mondani, hogy mennyire irreálisan szép Jimin, még így betegen is látja benne a gyönyört. - Édesem – fog orcáira, ahogy közelebb hajol hozzá, s egyenesen a szemébe néz, hagyva magának, hogy egy pillanatra elvesszen bennük. – Annyira kibaszottul szép vagy, hogy megőrítesz vele – suttogja, ahogy Jiminnek minden szava hallatán egyre hevesebben ver a szíve. – Mikor megláttalak ebben a shortban, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire gyönyörű vagy – mondja neki halkan, biztosra szeretne menni, hogy most Jimin megérti, amit mondani szeretne neki, hiába tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű. - D-de – kezdi habogni Jimin, de Yoongi hamar elcsitítja, hogy végig tudja neki mondani, amit szeretne, hogy valahogy, ha bele is szakad, de Jimin végre érezze is, hogy mennyire iszonyatosan csodálatos ő, kívül is és belül is egyaránt. Beleszakad a szíve, ha belegondol, hogy még soha senki nem mondta el neki, sőt magát is szégyelli, amiért maga sem tette meg korábban. - Shh. Nincs de, - csókol Jimin homlokára. – mert – követi a jobb orcája. – annyira – s bal oldala sem maradhat puszi nélkül. – elmondhatatlanul erőteljes vagy, - nyom puszit orra hegyére is, s Jimin érzi, ahogy egyre erősebben pirul. – hogy megremeg a talaj alattam, amikor rád nézek – csókol végül ajkaira, s lassan mozgatja puha, barack ízű száját, minden egyes pillanatot szeretne kihasználni, hogy ezúttal tetteivel is megmutassa, hogy mennyire kívánja őt, hogy milyen gyönyörűnek tartja, minden baja ellenére is. Yoongi csupán egy pillanatra válik el Jimintől, akinek szemeiben könnyek ülnek, s a mentahajú fiú mindent szeretne megtenni, hogy azok ne gördüljenek ki helyükről, hogy a fiú dús, puha ajkaira egy őszinte mosoly üljön ki. Jimin derekára fog, s a fiú, mintha azon nyomban olvadna meg az érintése alatt, készségesen hagyja Yoonginak, hogy az ölébe húzza őt, s szinte azonnal veti á karját a mentahajú nyaka körül, hogy megkapaszkodjon benne, mert félő, hogy lezuhanna, annyira forog vele a világ hirtelenjében. Yoongi tenyere Jimin combjaira csúszik, ahogy közelebb húzza magához, s úgy csókol a fiú nyakszirtjébe, majd apró puszikkal kezdi elárasztani őt, le a nyakán, majd a kulcscsontján, s szeretne levándorolni mellkasára, egész testét szeretné apró csókokkal behinteni, hogy Jimin tudtára adhassa, hogy mindent iszonyatosan imád benne, hogy nincs a fiúnak olyan porcikája, ami nem érdemelné meg a figyelmet és a csodálatát. Ujjait kínzó lassúsággal húzza végig a fiú majdhogynem fedetlen combjain, amiket Jimin annyira szégyellt egy pillanattal ezelőtt Yoongi előtt, egészen addig, ameddig a fiú meg nem ragadta őket, ezzel benne kiváltva egy új fajta bizsergést, ami most még részegítőbb számára, mint maga az elfogyasztott alkohol. Yoongi ujjai nadrágja szélére kúsznak, de nem időznek ott túl sokat, szinte azonnal térnek át Jimin fekete felsőjének aljához, s most elválva a fiútól néz rá, ő pedig egyre mélyebbeket lélegez, s egyre nagyobbakat sóhajtozik érintése alatt. Kérdőn pillant rá, mintha csak engedélyt kérne tőle arra, hogy megfoszthassa a ruhaneműtől. Jimin hirtelen kapja ujjait a Yoongiéira, ajkai elnyílnak, szinte lehet látni, ahogy a gondolatok átfutnak fején. Annyira élvezi most a pillanatot, és el sem tudja mondani, hogy mennyire szeretné, ha a mentahajú folytatná, ha olyan érzéseket mutatna meg neki minden eltelő pillanattal, amilyet még sosem érzett, de ott van benne, hogy iszonyatosan retteg, hogy puszta jelenlétével elrontja a momentumot. Fél attól, ha Yoongi meglátja őt ilyen kiszolgáltatott helyzetben, akkor mindennek vége lesz, de aztán elhúzza ujjait, ahogy emlékei között felvillan. Hisz ő már látott majdnem meztelenül. Nyel egyet, ahogy még mindig bizonytalan döntésében, de bólint egyet, ahogy cseresznyepiros ajkát beharapva hagyja Yooninak, hogy megfossza őt a vékony textíliától. Hagyja, hogy a póló a földre hulljon, s egy pillanatra végigvezeti tekintetét Jiminen, ezzel egyetemben pedig ujját lassan húzza végig mellkasán egyenesen a csípőjéig, amin ismételten megállapodik keze. Jimin szemébe néz, s a fiú minden egyes mozdulata alatt megrezzen, élesebben veszi a levegőt, ezzel Yoongi tudtára adva, hogy igenis élvezi a helyzetet. - Gyönyörű – motyogja Yoongi, ahogy egy határozott mozdulattal fordít a kettejük jelenlegi helyzetén, s Jimin ezúttal meztelen hátára kerül a matracon, ahogy Yoongi fölémagasodva kutatja pillantását. – Annyira gyönyörű – leheli ajkaira, majd egy lágy, szenvedélyes csókba invitálja Jimint, aki azonnal elnyitja száját a fiúnak. - Főleg, mikor ezt csinálod – suttogja Yoongi elválva tőle, ajkain egy magabiztos oldalas mosollyal, ami egy pillanatra összezavarja Jimint. - Mit? – kérdezi halkan, ahogy heves levegővételek közepette tudja, s összehúzza szemöldökeit, nem érti, mire gondol a mentahajú. - Ezt – mondja, ahogy közelebb hajol Jiminhez, s ajkait mellkasa érzékeny, hamvas bőrére nyomja, s csókokkal el nem kezdi borítani a felületet. Hamar áttér a fiú kulcscsontjához, ahogy finoman szívni kezdi a vékony bőrt, ezzel azon apró, szerelmes foltokat hagyva. Jimin hátraveti fejét a matracon a jóleső érzés miatt, s erősen ajkaiba harap, ahogy érzi, hogy meg-megremeg Yoongi alatt, s testét megtölti a jóleső bizsergés. Maga sem tudja, hogy miért, de nem akar túlságosan nagy hangot adni, valamitől fél, s ezért inkább csak mély levegőket véve engedi, hogy ujjai felfussanak Yoongi oldalán, hogy aztán hajába vezesse őket, egy-egy jóleső pillanatban akaratlanul is rámarkolva arra. Yoongi érzi maga alatt, ahogy Jimin élvezi a helyzetet, ám szeretné, ha a fiú teljesen levetkőzné a láthatóan még meglévő gátlásait, s mikor ágyékukat összenyomja, Jimin torkából kiszökik egy nyögés, aminek hangjába Yoongi is, úgy Istenesen beleborzong. - Yoongi hyung – sóhajtja Jimin, ahogy Yoongi aprót mozdít csípőjén, s Jimin ajkaira csókol, hagyva, hogy abban elvesszen a vörös hajú fiú sóhajtása. A mentahajú visszatér Jimin nyakára, ahogy azt tapasztalja, hogy ott tudja a legnagyobb hatást kiváltani belőle, ahogy hagyja neki, hogy picit mocorogjon, s Jimin érzi, s egyre nehezebben veszi a levegőt, ahogy lassan, de biztosan beleőrül ebbe az újszerű és mámorító érzésbe. El sem tudja hinni, hogy Yoongi mire képes a nyelvével s ajkaival, hogy Jimin tagjain rendre fut át a jóleső remegés, s egyre kevésbé képes kontrollálni sóhajait. Végül Yoongi egy utolsót csókol Jimin ajkaira, mohón harap bele enyhén, ahogy érzi maga alatt, hogy Jimin teste megfeszül, most különösen, s érzi a fiú ujjait, ahogy nyakába görcsösen kapaszkodva nyög a csókba. Ahogy Yongi elválik tőle, Jimin verejtékkel övezett arcára tekint, min most szétterül egy mámoros érzés, s olyan gyönyörű ebben a pillanatban. Hevesen kapkodja a levegőt, már majdhogynem liheg, ahogy próbálja rendezni szívverését, résnyire nyitott pillái mögül, s egy apró, bágyadt mosoly ül ki ajkaira, ahogy Yoongira pillant, aki még egyszer, ezúttal sokkal lágyabban csókolja meg őt – Egészen festői – mondja még halkan, ahogy leszáll róla. A szekrényéhez sétál, pár holmit kivesz onnan, majd visszafordul Jiminhez, aki immáron ül az ágyában, s odaadja neki a stócot, ahogy kedvesen mosolyog rá, remélve, hogy Jimin végre megértette, hogy mennyire csodálja őt Yoongi valójában. - Menj, tusolj, le. Aztán aludjunk, oké? – mondja neki, ahogy még egy utolsó csókot lop magának, s Jimin pipacs színű orcákkal bólint, ahogy lassan elsétál a fürdőhöz, ami szerencsére Yoongi szobájából nyílik. Egy pillanat alatt döntötte rommá Yoongi a fiú eddigi világát, a fellegekbe repítette, s most ténylegesen megtapasztalta milyen is a zuhanás pontosan, s már ő sem szeretne mást, mint bágyadt pislogásokkal Yoongi ölelésében meglelni az álmok birodalmát.
----- CHAPTER BREAK -----
Ahogy Jimin átlépi a fürdőszoba küszöbét, s az ajtó becsukódik mögötte, képtelen mást tenni, mint a falapnak döntve hátát s fejét venni egy mély levegőt. Szíve eddig olyan hevesen vert, hogy azt gondolja bármelyik pillanatban kiugorhat mellkasából, s az elmúlt percek gondolata nem segít neki ezzel kapcsolatban. Hallja, hogy a másik oldalt Yoongi is elenged egy sóhajtást, s ajkát beharapva hunyja be szemeit egy pillanatra. Összeszorítva őket szeretné egy percre átgondolni, hogy pontosan mi is történt az imént. Annyira Yoongi cselekedeteinek a hatása alá került, s annyira tetszett neki az érzés, hogy most is bizsereg belül. Hát lehet, hogy mégsem igaz az, amit gondol? Lehet, hogy Yoongi érintése valódi, s ténylegesen tetszem neki? Minden lehetséges jel erre utal, s Jimin emiatt most a fellegekben érzi magát, pont úgy, ahogy egy perccel ezelőtt. Még soha senki sem ért hozzá így, s titkon annyira vágyakozott utána, akár ártatlanul is, hogy most, hogy a mentahajú ténylegesen megtette, nem jut szavakhoz. Meg szeretné ölelni őt, elmondani neki, hogy mennyire hálás, amiért miatta tényleg úgy érzi először, hogy igenis él, hogy nem csak lélegzik, s szíve dobogása nem csupán üres visszhang. Rájön, ahogy feláll, hogy egészen eddig úgy érezte magát, mintha ő is az a törött rózsa lett volna, kinek a napjai meg vannak számlálva, s hiába egy része még mindig azt gondolja, sorsa elkerülhetetlen s nem különb szerencsétlen növénynél, ebben a mámoros köddel borított pillanatban képtelen engedni magának, hogy ilyeneken agyaljon. Nem tud másra gondolni, mint Yoongi édes csókjára, mintha csak hívogatná őt, s egyre csak többet követelne belőle. Leveszi shortját, majd belepillant a falon lógó fémkeretbe foglalt tükörbe, s életében először nem retteg attól, hogy sötét tekintete örök rabul ejti majd őt, ha belenéz. Sosem szeretett meztelen lenni, főleg nem így nézegetni magát, hisz tudja, hogy a gyomra is felfordulna, ha látná, hogy mennyire ronda, hogy milyen kövér, s hogy mekkora csalódás. Mindig próbált menekülni ez elől, a saját tükörképe elől, olyan alapon, hogy amiről nem tud, az nem is fáj. De közben pedig elalvás előtt mindig azt nézte, hogy apró ujjaival körbeéri-e már felkarját, két keze közé beférnek-e már combjai. Minden ruhájába belebújva várta a pillanatot, hogy úgy érezze, hogy az most egy számmal nagyobbnak hat testén, titkon igenis szerette volna mindig is tudni, hogy mennyire karcsú, s gyakran elmélázott azon is, hogy vajon lesz-e valaha olyan, hogy örömmel, s elégedetten tekint majd a tükörbe, a szokásos halni akarás nélkül. S most is érzi, ahogy összeszorul a torka, ahogy végigfuttatja magán tekintetét, és először nem azt nézi, hogy hol puffad, hogy hova hízott, hanem ahogy csípőjére vezeti pillantását nyelnie kell egyet, mikor elméjében felbukkan, ahogy Yoongi kezét a felületre vezetve húzta egyre közelebb magához őt, mohón ajkai után kapva. Saját ujjait is végigvezeti a bőrén, s érzi ahogy libabőr kerül karjára. Mikor nyakára pillant nem a nemlétező tokát keresi, hanem a Yoongi által odalehelt apró galaxisokat csodálja, mik a gyönyör határán keletkeztek. Nem magát látja a tükörben, hanem azt, amit Yoongi miatt érez, s fejét rázva mosolyodik el, azokra gondolva, amiket a mentahajú mondott neki. Nem hiszi el őket, sosem lenne képes teljesen ilyen álmokba ringatni magát, de mégis érzi, hogy kirázza a hideg, ha visszagondol a fiú mély hangjára, ahogy dallamosan füleibe suttogja: gyönyörű. Ez a szó olyan keserédes dolgokat elevenít meg elméjében, mindig Taehyung jut róla eszébe, akit évekig gyönyörűnek s tökéletesnek hitt, s most is csupán azért képes az eddigi elméletét megcáfolni, mert tudja jól, hogy Taehyung egy része neki. Elhessegeti a gondolatot, ahogy ténylegesen belép a zuhanykabinba, s azonnal megnyitja a csapot. Nem is gondolkozik, a hideg vizet ereszti meg, hisz az idők során megtanulta, hogy az, ha nem is túlságosan, de fogyasztja a kalóriákat, s azt is tudja, hogy ebben a helyzetben sok kicsi tényleg sokra mehet. Hiába szeretné most forró vízzel áztatni magát, hogy az levigye róla szégyent s a félelmet, esze ágába sem jut, hogy átkapcsolja a csapot. Csupán hagyja, hogy a jéghideg víz hófehér, libabőrös hátának csapódjon, a felszínt lemosva, viszont a fiú lelkét érintetlenül hagyva. Végül elzárva azt kilép, s a hűvös csempe hozzáér meztelen talpához, ahogy lassan megtörölközik, s magára ölti a ruhadarabokat, amiket Yoongi adott neki korábban. Arrébb löki az ezelőtt viselt koszos holmikat, s nem gondol többé arra az aprócska shortra, amiben annyira szégyellte magát. Áthúz fején egy pulóvert, aminek Yoongi illata van. Igen, immáron a fejében hivatalosan is létezik egy a mentahajúnak szentelt illatnév, aminek az a tipikusan a fiúra jellemző mentás füst és barack aromája van. Pontosan ilyen, ez a rá több számmal nagyobb pulóver, mi minden bizonnyal Yoongi széles vállaira sokkal jobban illeszkedik. S lehet, hogy rajta nevetségesen hatalmas, s hogy válláról félig lecsúszik, de akkor is imádja, olyan puha. Megnyugtató hangulat lengi körbe, ahogy a szerelemittas bizsergés fejébe száll. Szíve viszont kihagy egy ütemet, s elkapja az értelmetlen pánik, amikor a kapott alsóneműt magára kapva hiába kutat további textília után, nem lel semmit. Ajkai elnyílnak, ahogy ujjait szájához emelve gondolkozik el, miközben összehúzza szemöldökeit. Yoongi nem várhatja el tőle, hogy így kisétáljon, hiába ér a pulóver bőven combközépig, úgy érzi, mintha megint meztelen volna, s már csak a gondolat megőríti belülről, hogy Yoongi az imént milyen állapotban, mennyi ruha nélkül látta. Arca ismét rózsás árnyalatot kezd felvenni, ahogy behunyja pilláit, s próbál nem megőrülni a folyamatosan fejében cikázó gondolattenger miatt. Végül egy nagy sóhajtás hagyja el ajkait, ahogy kilép a helyiségből, s azon nyomban nő zavara gigantikus méretűre, amint megpillantja Yoongit a szoba másik felében, ahogy őt nézi egy álmos mosollyal ajkain. Egészen olyan reakciókat vált ki belőle, mintha nem ezerszer rosszabb dolgokat művelt volna vele egy pár perccel ezelőtt, s az a helyzet, hogy az átélt gyönyör miatt Jimin csak még félénkebbé, szégyellősebbé vált. Elég egyetlen pillanatra belegondolnia Yoongi sóhajaiba, s máris elveszti a fejét, annyira elpirul. Elkapja a fiúról a pillantását a földet pásztázva, mintha ezzel elmenekülhetne. Yoongi csupán lassú léptekkel sétál oda hozzá, ahogy karját köré fonva húzza játékos ölelésbe, s egy tincset kitűrve Jimin szeméből simít végig orcáján is, miközben ajkairól levakarhatatlan a mosolygás. Olyan csodának találja Jimint, annyira érzi, hogy a szíve is megszakad, ha rápillant, s végtelenül szeretné megmenteni, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy először saját magát kell megmentenie, addig ő olyan, akár halottnak a csók. - Olyan szép vagy, értem – csókol ajkaira, de hamar elválik tőlük, hiába érzi mindennél jobban a benne lévő késztetést, hogy ne tegye. - Érted – pirul el Jimin, aki most megemberelve magát mégiscsak a mentahajú szemeibe néz, s elveszik bennük, újból és újból elakad a lélegzete a látványukra. - Feküdj le, én is pár perc múlva jövök – mondja kedvesen Yoongi, s Jimin bólint egyet, ahogy a fiútól elválva ő az ágy felé veszi az irányt, Yoongi pedig a fürdő felé. Jimin pedig a puha ágyba kuporodik, aminek szintén Yoongi illata van, s észre sem veszi, hogy egyedül is milyen könnyedén merül álomba. Másnap nehezen kel ki Yoongi mellől, amikor ő keltegeti, de füleibe suttogva pár kedves szó után elmondja neki, hogy nem lenne jó öltet, ha mindenki rájönne, hogy rejtegetnek valamit, s Jimin fejében még mindig az Édesem becenév visszhangzik, aminek Yoongi hívta reggel, s mosolyognia kell, ahogy felfele lépkedve eszébe jut, s azon kapja magát, hogy megint elpirult. A szobája rideg ürességébe belépve viszont már nem a zavar miatt száll vörös köd elméjére, egy pillanat alatt önti el a düh, ahogy az asztalára pillant, amin egy narancssárga üvegcse díszeleg, mellette egy cetlivel, amire csupán annyi van felfirkálva, hogy „Namjoonnak nem kellett, de hátha neked kell. Hashajtó van benne. – SJ" s Jiminben több kéretlen érzelem is felmerül. Elsőnek a pánik, hogy mégis mit gondolt a másik, hogy ilyen ostoba húzása van, hogy egyszerűen csak itt hagyja, mi van, ha előtte más találja meg? Ám ezen túllendülve annyi marad benne, hogy Namjoonnal együtt már ő is jóformán a pokolra kívánja ezt a formációt, ami tényleg csak a mélybe húzza őket, s hiába akar fogyni, hiába utálja magát, hiába minden. Érzi, hogy ez nem helyes, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie, és hogy nem akarja használni a pirulákat. Dühösen vágja a Yoongitól távozása előtt kapott melegítő zsebébe, az hiányzik neki, hogy valaki meglássa ezekkel, s minden rajta csattanjon, amikor bár ez nem teljesen így van, s ezt ő is jól tudja, de úgy érzi magát, mint egy áldozat. Nem akarja ezt tovább folytatni, s ágya szélére lerogyva kezdi gyötörni a bűntudat, utálni kezdi magát, amiért ilyesmire vetemedett, s valahol sajnálja, hogy aznap este Yoongi nem volt ott neki, nem tudott hozzá menni, s amennyire össze van törve, természetesen egy olyan döntést sikerült meghoznia, ami miatt most borzalmasan érzi magát. Testileg és lelkileg is. Az ágya melletti órára pillant, s konstatálva a hét óra kettő percet sóhajt egy nagyot. Még nincsenek ébren, még egy röpke órácskáig alszanak, s nem léphetnek most be a zavaróan nyitott szobájába, nem láthatják meg lassan könnyekkel áztatott orcáját, s nem kérdezhetik meg tőle, hogy mégis, miért fáj ennyire hirtelen a mellkasa. Mintha egy tompa szorítás nem hagyná neki, hogy szabaduljon, egyszerre érzi azt, hogy minden sötétség a fejére szakad. Magát hibáztatja. Mindenért. Undorító vagyok, egy utolsó senkiházi, akinek még csak álmodnia sem szabadna egy olyan jó emberről, mint amilyen Yoongi. Hogy tehettem, hogyan hazudhattam a két szép szemébe, miközben ő elmondta nekem a legsötétebb, legféltettebb titkait? Önző vagy, egy semmirekellő telhetetlen nyomorult Park Jimin, akinek elege van saját magából. S ekkor először nem Taehyung mondja neki ezeket, életében először ténylegesen ennyire undorodik magától, hogy nincs lelkének továbbá szüksége holmi kivetülésre, pontosan tudja, hogy minden szó igaz, hogy nem érdemli meg az életet. Fejét rázza, ahogy érzi, hogy szétszakad belülről, s képtelen ezt tovább csinálni, egyszerűen nem tudja elviselni magát. A gyomra is felfordul a gondolatra, hogy a napokban hányszor hánytatta meg magát, s a bűntudat összeszorítja torkát. Feláll, s lábai maguktól kezdik sodorni őt, ahogy észre sem veszi és már fut, egészen Yoongi szobájáig rohan, ami most szerencsére nincs kulcsra zárva, így azonnal be tud rajta lépni könnyes szemekkel remegő testtel, ahogy képtelen megszólalni, az öngyűlölet most még jobban égeti mellkasát, egészen annyira, hogy úgy érzi, fuldoklik. - Jézusom, mi történt? – lépne közelebb Yoongi Jiminhez, de a vörös hajú fiú nem engedi meg magának a menta érintésének luxusát, nem érdemli meg, nagyon nem. Yoongi szemeiben pánik jelenik meg, iszonyatosan aggódik Jiminért, és fogalma sincsen, hogy mi zaklatta fel ennyire. - Én annyira sajnálom – mondja halkan két zokogás között Jimin, s Yoongi visszahőköl, ahogy Jimin ellöki kezét, helyette inkább becsukja a fiú mögött az ajtót. – Könyörgöm, hogy ne utálj. Kérlek Yoongi, nem tudom, mit csináljak, én már nem tudok semmit, de kérlek ne lökj el, most ne. Könyörgöm – sírja egyre hangosabban, s hangja megremeg, szinte minden szava után tart egy tizedmásodpercnyi szünetet, annyira rázzák vállát a könnyek, a keserű önutálat, mit a bűntudat tengere mosott a partra. - Jimin? – néz rá Yoongi kérdőn, ahogy képtelen mást mondani, még mindig nem érti a helyzetet, s végtelenül fél ezúttal. Mégis szinte reflexszerűen kap Jimin csuklója után, most nem hagyja neki, hogy kikerülje érintését, s egy határozott mozdulattal rántja közelebb magához, ahogy karjait a remegő fiú köré fonja. – Nem értem, édesem – suttogja neki, ahogy íriszei cikáznak a levegőben a lehetséges történések között, türelmetlenül várja Jimin válaszát. De ő csupán előveszi az előzőleg zsebre vágott dobozt s az üzenetet is, amit remegő ujjakkal ad oda Yoonginak, miközben ajkaira keserű mantraként ragad, hogy „sajnálom". Szíve bizonyosan ezernyi darabra törik, ahogy nézi Yoongi arcát, a fiú reakcióját, mikor elolvasva a papírt rájön, hogy mit is tart a kezében. S tudja, Jimin pontosan tudja, hogy csalódik benne, ő pedig tisztában van vele, hogy ezt képtelen lesz elviselni. - Én – tesz egy lépést hátra, mintha attól tartana, hogy Yoongi kezet emel rá, s azonnal elszégyelli magát a gondolatra, amikor biztos benne, hogy a mentahajú fiú sosem tenne ilyet, ez is csak az ő elfuserált elméjének szüleménye, ami az őrületbe fogja kergetni. - Nincsen semmi baj – mondja Yoongi a fejét rázva, amikor pontosan tudja, hogy ez annyira nem igaz, de szeretné, hogy Jimin megnyugodjon, visszahúzza az ölelésbe, s hagyja, hogy a fiú könnyei lassan eláztassák felsőjét. – Csak mesélj el mindent – néz rá egy pillanatra kedvesen, lágyan, mintha nem is erről beszélnének, s Jimin nyel egyet, ahogy némán bólint, s könnyeit letörölve vesz mély lélegzetet, hogy átgondoljon mindent. Tudja, hogy gyűlölni fogja magát, ennél is jobban, de kénytelen lesz tényleg mindent elmondani. Ezúttal tényleg mindent.
----- CHAPTER BREAK -----
Ismét Yoongi ágyán kötnek ki, a mentahajú fiú a támlának hajtja hátát, s úgy fonja karját a mellette lévő, már egy kicsit csendesebben szipogó Jimin köré, aki még mindig retteg egy kicsit, még mindig fél, hogy ez átmeneti, hogy nem bízhat semmiben és senkiben magán kívül. Egyszerűen megtanulta élete során, hogy nem szabad könnyen emberekre támaszkodni, hogy jobb, ha magányos farkasként él, s senkit sem enged be azok mögé a bizonyos falak mögé. És most, hogy az egész eddigi életében ismeretlen elétárul, fél. Yoongi az egyetlen az életében, aki ilyen közel került hozzá, és a helyzet újdonsága nem meglepő módon hordoz magában egy kevés kételyt is. S nagyon szeretné, hogy a gátlások eltűnjenek, s Yoongi kedves mosolya, mi a téma ellenére sosem tűnik el ajkairól segít neki, hogy egy fokkal kevésbé akarjon megszűnni ebben a pillanatban. Elképeszti, hogy milyen higgadtsággal képes kezelni az információtengert, amit Jimin oszt meg vele, s egyetlen egy pillanatra sem akad ki, nem rivall a fiúra, nem csalódik benne. Legalábbis, ha csalódik, ennek semmilyen jelét nem mutatja ki Jiminnek. Nyugodtan kérdez, mindenre kitér hatalmas részletességgel, s egészen addig Jimin képes nem pánikba esni újból a sokadik alkalommal, amíg Yoongi fel nem teszi a következő kérdést. - És te hogyan keveredtél ebbe bele? – kérdezi Yoongi, de Jiminnek felfordul a gyomra, ha belegondol, hogy erre milyen válasszal tudna szolgálni, s Yoongi minden bizonnyal megérzi a félelmét, s felülve fordul vele szembe, hogy két tenyere közé vegye arcát, s úgy nézzen mélyen szemeibe. - Csalódni fogsz bennem – mondja alig hallhatóan Jimin, ahogy ő is Yoongi sötét íriszeit kutatja, fogalma sincs milyen válasz után, és visszafojtja a levegőt, ahogy ténylegesen fél, retteg, hogy nem csupán üres szavak hagyják el cseresznyepiros ajkait. - Jimin, ne felejtsd el, hogy akármit csináltál, valószínűleg hallottam már, vagy még rosszabb, én magam is csináltam régen – dönti oldalra fejét, ahogy hüvelykujjával végigsimít Jimin arcélén. Még így, ilyen rémülten is olyan gyönyörű. - Bepánikoltam. Egyszerre csapott meg a tudat, hogy mennyit híztam, és minden összegyűlt addigra már bennem, tele voltam paradoxonokkal, és teljesen elvesztettem a fejem – kezdi el lassan, ahogy minden egyes pillanatban Yoongi reakcióját figyeli. – Az első itt töltött napjaim egyikén odakint beszéltem Sujunnal, megkérdezte belehánytam-e a szemétbe, de nem, sosem tudtam magamtól hányni, és ő felajánlotta, hogy megtanítja. Akkor még azt gondoltam, őrültség, hisz pontosan tudom, hogy mivel jár, de aznap este, mikor összetörtem a tükröt, addig dühöngtem, ameddig meg nem mutatta, hogy kell – nyelnie kell egyet a gondolatra, ahogy szét elönti a szürke bűntudat. – Utána derült ki, hogy ez az egész egy klub, hogy mindenki benne van – rázza meg a fejét. - Kivéve Daehyun és Jungkook – fejezi be Yoongi az előbb elmondottak viszonylatában. Igen, Jiminnek semmilyen oka nem lett volna Jungkookot belerángatni ebbe az egészbe, ő csupán annyi szabályt szegett, hogy elhagyta a házat engedély nélkül, de ez nem olyan, amiért bajba kellene keverednie, inkább hallgat róla, hátha legalább ő nem fogja utálni mindezek után. - Daehyun, nagyon aggódik értünk, főleg Namért. És szerintem elszaladt a ló Sujunnal – rázza fejét, ahogy a lányra gondol. – Félek – mondja Yoonginak, ahogy egy szaggatott sóhajt vesz, miközben konstatálja, hogy Yoongi még mindig nem néz undorral a szemeiben rá, még mindig meg szeretné nyugtatni Jimint. - Rendben – húzza magához közel Jimint. – Minden rendben lesz, ígérem – suttogja, ahogy egy csókot nyom a fiú homlokára, s egy ideig így ülnek, csendbe burkolózva, a helyzethez képest nyugalmasan. Percek telnek el, de Jiminnek hosszú óráknak tűnik az idő, amit Yoongi karjaiban tölt, ahogy csukott pillákkal hagyja neki, hogy haját cirógassa, s mélyeket szívjon be a fiú édes illatából, miben most sokkal inkább dominál a barack aromája. Jimin szíve egyenletesen ver, ahogy egyszer csak meghallja Yoongi mélyen zengő hangját, s a semmiből ismételten hihetetlen gyorsasággal kezd szíve zakatolni mellkasában. - Most ne agyalj azokon, amiket mondtál – zúg kedvesen hangja, egyenesen Jimin füleibe, s a fiú tarkóján felfut a libabőr. – Semmi baj sem fog történni veled, nem hagyom, oké? – néz fel Jiminre, aki csupán némán bólint egyet válaszul. - Gondolkoztál már rajtunk? – kérdezi halkan, hogy elterelje a témát, s Jimin érzi, ahogy megfagy benne a vér, egy pillanatig nem tudja, hogyan értelmezze a kérdést. Persze, hogy gondolkodott, egy ideje már mást sem képes csinálni, csak gondolkozni magán, az érzésein. Az érzésein Yoongi iránt, azon viszont még sosem mélázott, hogy mi van velük, így egy szó alatt, s ajkaira kúszik egy mosoly, ahogy most a hallatán arra gondol, hogy ez így olyan, mintha összetartoznának, mintha ketten egy csomagban lennének. - Hogy érted? – futnak össze szemöldökei, ahogy maga sem tud rájönni, hogy egészen pontosan mire gondol Yoongi, mi jár ebben a pillanatban a fejében. - Tudod, hogy te meg én, hogy van-e ennek létjogosultsága? – kérdezi, s Jimin most először bizonytalanságot tapasztal Yoongi hangjában, s úgy érzi ebben a momentumban, hogy kicsit tényleg olyan lehet ő is, mint a mentahajú fiú. - Persze, hogy van, hyung – mondja Jimin, még mindig titkon várva, hogy mi kerekedik ki ebből a beszélgetésből. A karjára támasztva fejét hajol Yoongi arca fölé, hogy bágyadt tekintettel nézzen rá, minden vonását képletesen tátott szájjal csodálva. - Annyira szeretem, mikor hyungnak hívsz – mosolyodik el Yoongi, ahogy ujjait végighúzza Jimin orcáján, hálás tekintettel szemeiben, hogy egy pillanatra halogathassa azt a kérdést, amit valahol fél feltenni. - Lennél velem? Csakis velem? – néz rá, s nyel egyet, ahogy fürkészi a vörös hajú fiú ábrázatát. Jimin pedig csupán elmosolyodik, ahogy szinte azonnal heves bólogatásba kezd, s a hirtelen izgalomtól ajkába harapva rejti el a hatalmas örömmel teli vigyort, mi utat szeretne törni magának. - Kérlek – mondja, ahogy lehajol, hogy kedvesen csókolja meg Yoongit, a fiút, akiben megtalálta azt a nyugalmat a káosz közepén s azt a melegséget, amit egészen eddigi életében senkitől nem kapott, amiért most elmondhatatlanul hálás. Sajnos a nap további része egyáltalán nem telik ilyen felhőtlenül, s már a tudat, hogy ezzel ismételten elindított Jimin egy lavinát, nem hagyja nyugodni őt. Hiába mondta neki Yoongi, hogy minden rendben lesz, hiába ígérte meg neki, hogy nem hagyja, hogy bántódása essen, tudja, hogy muszáj lesz mindent, amit mondott megosztani Eunhával és Kim doktorral, és akármennyire el akarja kerülni, az ostor végül rajta is ugyanúgy csattanni fog, mint a többieken. Ezzel ő is tisztában van, és nincs is ellene semmilyen kivetése, hisz teljesen jogosan fog ő is ugyanúgy bajba kerülni mindemiatt. Semmivel sem különb, mint a többiek. Viszont, mikor Yoongi ténylegesen elmondja a dolgokat, bizony enyhítő körülménynek számít az, hogy viszonylag rövid idő után, magától tálalt ki, s nem csupán magáról, hanem mindenki másról is, amivel talán életeket mentett meg. És valóban, mikor a délutáni terápián mindenkivel közlik a dolgokat, Namjoon eleinte meglepődik, de aztán mikor tekintete találkozik Jiminével, akkor büszke a fiúra, s arra, hogy megtette azt, amit ő nem mert, s egy apró féloldalas mosoly kúszik ajkaira, ahogy ezzel együtt könnyek is gyűlnek szemeibe. S valahol hálásan pillant Jiminre, aki ettől egy fokkal kevésbé érzi magát a padlón, mint amennyire amúgy is ott van. Számított ő arra, hogy meg lesz mondva, hogy mennyire felelőtlenek, és hogy jobban is becsülhetnék a házat, magukat és a szüleiket. Minden egyes szó egyenesen a szívéig hatol, ahogy úgy érzi, szeretné megfogni Yoongi kezét, hogy legyen egy biztos kapaszkodópontja ebben a helyzetben. De most Yoongi az ajtóból figyeli őket s Jimint, aki csupán egy szomorú mosolyt küld felé, mintha csak azt mondaná „tudom". Jimin szívéről egy kő gördül le, ahogy befejeződik a beszélgetés, mindenki megkapja a jól kiérdemelt mínuszokat, s átkutatják a szobákat, hogy minden olyasmit elvegyenek, amivel árthatnak maguknak, teljesen érthető okok miatt. Jimin csupán sóhajt egyet, ahogy érzi, hogy mennyire, de mennyire kimerült, s annyi érzelem kavarog most benne, hogy muszájnak érzi, hogy legalább egy keveset aludjon, de mindezek előtt még a fürdőszoba felé veszi az irányt. Azzal viszont nem számol, hogy ott majd Sujun fog dühösen nekirontani, s Jimin megijed, ahogy megpillantja a lány orcáin folyó keserves könnyeket. - Nem bírtad ki, ugye? – jegyzi meg keserűen, ahogy egy lépést közelebb tesz Jiminhez. – Hogy ne mondd el a nővérkének, ugye? – dönti egyre dühösebben oldalra fejét. – Kurvára nem tudod, hogy most mennyi mindent elrontottál nekem, nem fogja fel az agyad, hogy mennyire nem kellene, hogy beleszólj az életembe, se neked se a szüleimnek, senkinek! - Nyugodj meg – próbál hatni a lány józan eszére, hiába tudja legbelül, hogy hasztalan volna ebben a helyzetben próbálkoznia. Szívét megtölti a fájdalom és a rettegés, de tudja, hogy hiába hasítják fel most a lány szavai, helyesen cselekedett. Muszáj volt megtennie, és nem csak azért, mert a mellkasát eszméletlenül szorította a bűntudat, nem önzőségből tette. Vagy mégis? - Nem nyugszom meg! Egy utolsó féreg vagy, aki csak magával törődik, szánalom, de komolyan mondom – hallatja még, ahogy Jimin csak megrázza a fejét, fáj az, amit hall, de meg tudja érteni, hogy miért zaklatta fel ennyire a dolog, csupán abban reménykedik, hogy idővel megérti majd. – Ne gondold egy percig se, Park Jimin, hogy te jobb ember vagy. Mégis milyen vagy, ha miattad szenvednek az emberek, és te észre sem veszed? Mindenkit csak lehúzol, tudtam, rohadtul tudtam, hogy nem szabad benned megbízni – mondja neki, ahogy Jimin egyre kevésbé érti, miről beszél, miért vágja mindezt most fejéhez. Ténylegesen ilyen nagyot vétettem volna ellene, azzal, hogy megmentettem az életét tulajdonképpen? - Mi? – kérdezi értetlenül s egyben megilletődve. - Jól hallottad. Ő is miattad van rosszul, és te szarsz rá – feleli, szinte köpi a szavakat. - Ki? – kérdezi Jimin, egyelőre nem hisz a lány szavainak, nem érti őket, de egészen biztos benne, hogy csupán őt akarja ezzel bántani, ami minden bizonnyal sikerül is neki. Akaratlanul is Yoongira gondol. Viszont a lány erre már nem válaszol, hanem még mindig folyó könnyekkel dühvel telített testtel viharzik el Jimin mellett, a fiúban ezeket a kétes gondolatokat hagyva. Jimin pedig fejét megrázva indul tovább, ahogy egyre biztosabb abban, hogy ez csupán egy gyenge próbálkozás lehetett a lány részéről, hogy megbosszulja, hogy elmondta, mik folytan a házban. Hiszen ma reggel beszélt Yoongival, meg azelőtt, konkrétan minden lehetséges szabadidejét a fiúval töltötte, és nem volt rosszul, így Sujun szavai csakis hamisak lehetnek. Vagy nem róla beszélt, de akkor meg kiről?
----- CHAPTER BREAK -----
Jimin szíve ezúttal egyenletesen ver, már nem él emlékei között semmi rossz, legalábbis minden erejével azon van, hogy elterelje gondolatait, hogy egyedül Yoongira összpontosítson, aki békességet jelent számára. Ha figyelmen kívül hagyja azt a pánikot, ami tegnap lelkében honolt, amit akkor érzett rettenetes intenzitással, mikor torkát szorongatta a bűntudat, s képtelen volt többé magában tartani azt a sok titkot. Igen, ha efölött, meg afölött eltekint, hogy valójában mennyire aggasztják Sujun szavai, akkor elmondhatja, hogy egy kicsit boldog. Örül, hogy megtalálta Yoongit, hogy megnyílt neki, hogy segíteni próbál. S hiába minden, hiába lelke mélyén még mindig retteg a kilóktól, s az elé rakott ételtől. Fél, hogy ez csupán egy szép álom, s felkelve ismét a poklok poklában találja magát. Azt is megtanulta az itt eltöltött ideje alatt, hogy néha igenis élnie kell a pillanatban. Mert, ha nem teszi olyan dolgokról, s érzelmekről marad le, amik pótolhatatlanok, amik nélkül nem is igazán érdemes létezni. Most inkább régebbi emlékek villannak fel, elfeledve a tegnapot, meg az azelőttöt, annak minden csodás s fájdalmas mozzanatával együttesen, s arra a napra gondol, mikor bekerült a kórházba. Vannak vajon véletlenek? Taehyung ténylegesen az ő önutálata volna, mert úgy emlékszik, hogy miatta ájult el. Ha ő nincs, minden bizonnyal most is éppen az új nővérke irodájában ülne, és azt hallgatná, hogy menjen el orvoshoz. Keserűen akar felnevetni a gondolatra, hisz végül is megtörtént, amit a nő az első pillanattól fogva szeretett volna, s inkább azon mélázik, hogy a darab papíron, amire akkor rá sem pillantott, ami az első kukában végezte, vajon kinek a neve állt. Minden teljesen máshogy alakult volna, ha elolvasom, ha odaadom a szüleimnek? Ki lenne most ő? Mert abban biztos, hogy nem ugyanaz, aki most Yoongi mellett fekszik némán a kellemes érzésbe merülve, ahogy a fiú combja hozzáér a sajátjához. Nem pirulna el, amikor felemeli tekintetét, s nem érezne égető szükséget arra, hogy letuszkolja a torkában lévő gombócot, mikor megpillantja Yoongi alvó alakját. Nem akarna újabb és újabb csókot lopni tőle, s az ölelésében elaludva azon gondolkozni, hogy mit jelentenek a csillagok. És ezek a gondolatok végtelenül megrémítik, mert fél attól az ismeretlentől, ami akár a saját valósága is lehetne, most, hogy egy olyan helyzetben van, ami ténylegesen kedvére való. Nem bírja ki, túlságosan kíváncsi lélek, s felbátorodik most, hogy nem kell szembe állnia a mentahajú árgus pillantásaival. Dús, kissé sebesre harapott, cseresznyepiros ajkaira egy lágy mosoly kerül, ahogy finom, apró mozdulatokkal emeli fel ujjait, s óvatosan húzza végig Yoongi arcán. Visszafojtja a levegőt, s megbizonyosodva arról, hogy Yoongi nem kelt fel. Elnyílt ajkakkal simít menta tincsei közé is, melynek tövénél már elkezdett előbújni a fiú eredeti hajszíne. Szíve megtelik szeretettel s bizsergéssel, de most nem pirul el, csak tovább vizslatja Yoongit, vele szembe fordulva fúrja magát közelebb, s apró, ártatlan puszikat nyom szájára, mindegyik után hevesebb szívdobogással, hogy nem-e érték tetten. Olyan puhák a másik fiú ajkai, hogy újból és újból szeretné hozzáérinteni sajátjait, s fejében mindvégig ott lebeg a "csak még egyet" gondolata, amiből az lesz, hogy mikor egy gyenge pillanatában kicsivel többet időzik az idősebb száján, mint egy tizedmásodperc, arra nyitja ki szemeit, hogy Yoongi őt nézi, s mikor hirtelen húzza el ajkait, látja, ahogy egy féloldalas mosoly kúszik orcái közé. S Jimin ebben a pillanatban el is felejti, milyen az, ha nem irul-pirul, érzi, ahogy minden egyes eltelt másodperccel egyre vörösebbek arcai. - Mit művelsz? – kérdezi kissé rekedtes hangján Yoongi, de még mindig mosolyog Jiminre, ezért a vörös hajú fiú egy pillanatra nem tudja, hogy hogyan reagáljon, s megpróbál mondani valamit, de nyitott ajkait nem hagyja el egyetlen szó sem. - Mégis milyen ébresztő csók ez, kérem szépen? – fordul azonnal Jimin fölé, ahogy karjait a fiú feje mellett támasztja két oldalt, s úgy dönti oldalra nyakát, ahogy örömét leli Jimin végtelen zavarában. - Aranyos vagy így – mondja Yoongi, ahogy hint egy apró puszit Jimin orra hegyére. - Pirultan? – kérdez vissza Jimin kerekre nyílt szemekkel, ahogy ajkait beharapva hőköl vissza saját hangja erőtlenségén, de legalább képes megszólalni ezúttal. - Alattam – mondja Yoongi, ahogy egy pillanatra még kiélvezi Jimin reakcióját, de aztán azzal az önelégült vigyorral az arcán inkább visszafekszik Jimin mellé, s ásít egyet. - Hyung – motyogja Jimin, ahogy még mindig ugyanúgy a hátán fekszik, s tenyereibe temeti egyre jobban parázsló ábrázatát, hogy még csak ne is lássa Yoongit. Jiminnek kell most pár pillanat, s szeretne másra gondolni, hogy végre valahára bele is nézhessen annak a fiúnak a szemébe, aki immáron egy párt alkot vele. Még szoknia kell az ilyen apró dolgokat, az biztos. Viszont, ahogy nem Yoongi az, ki folyamatosan lelki szemei előtt lebeg, hirtelen villan be, amikor Sujun letámadta őt, amit aznap este el is mondott Yoonginak, annak a kivételével, amit vele vagy nem tudja kivel kapcsolatban vágott hozzá, abban nem hisz, így nem is tartja fontosnak, hogy megemlítse. Pedig tudat alatt megrémül tőle. Elemeli szeme elől kezeit, ahogy eddigi édes vigyora lefagy arcáról, s összepréseli ajkait, ahogy gondolkozik. - Mi jár a fejedben? – kérdezi Yoongi, ahogy megelégeli, hogy Jimin nem bújt azonnal oda hozzá, mint egy készséges cica, s könyökére támaszkodva hajtja fejét tenyerébe, ahogy szabad kezeivel arrébb seper egy tincset Jimin homlokából. A nyitott ablakon eső szaga szökik be, s Yoongi titkon megörül. Sokkal jobban szereti ezt az időjárást, mint amikor süt a nap. Az ősz és ő amolyan jóbarátok, együtt a bajban. - Most mindenki utál – hallatja Jimin halkan, ahogy nem változtat helyzetén. Úgy fekszik ott, mint egy halott, kezeit hasfalán pihenteti, ahogy összefűzi ujjait, s egyenesen a plafon által övezett semmibe mered, ahogy cseresznyeszín ajkait elhagyják ezek a szavak. - Dehogy utálnak. Én nem utállak – mondja Yoongi, ahogy tovább fürkészi Jimint. Elválasztja a fiú ujjait egymástól, s helyette sajátjaival fűzi össze őket, ahogy mély levegőt vesz. Olyan vékony, olyan könnyű és tragikus az, ahogy jobban nyomja Yoongi mellkasát ez a tény, mint egy tonna másik probléma. Ironikus. - Sujun utál, és ennek hangot is adott tegnap, te is tudod – feleli halkan, ahogy elfordítja arcát. Kinéz az ablakon, s hallja, ahogy az eső kopogni kezd a párkányon. Yoongi szíve pedig a századik alkalommal is megszakad, hogy így kell látnia Jimint. - Nem a te hibád – szorít a fiú ujjaira, ahogy mellé fekszik, s fejét kivételesen ő hajtja Jimin mellkasára, ahogy átöleli derekát. Istenem, olyan vékony. – gondolja, ahogy érzi karja alatt a fiú apró testét. – Helyesen cselekedtél. Gondolj bele, mennyi minden rossz történhetett volna. – Yoonginak nyelnie kell egyet, ahogy arcát Jimin szabaddá vált nyakszirtjébe fúrja, s fúj egyet, mikor eszébe jut, hogy mennyire aggódott. - De akkor is – motyogja Jimin, ahogy szemei is megtelnek nedvességgel, pont úgy, ahogy az eső is esik odakint, minden dolgot vízzel beborítva. - Istenem, annyira féltem, hogy valami ilyesmi fog történni – suttogja Yoongi. Jimint akaratlanul is kirázza a libabőr, ahogy Yoongi lehelete hófehér bőrének csapódik. – El sem tudom mondani, hogy mennyire féltem, hogy valami ilyesmibe keveredsz – csókolja meg Jimin állvonalát, ahogy ismét mellkasára fekteti fejét. - Sajnálom – mondja Jimin, visszafordítva fejét, s orrát a menta tincseibe fúrva inhalálja be a fiú aromáját. Otthon illata van. - Tudom – feleli Yoongi. Még mindig képtelen elfelejteni, hogy hiába tűnik úgy, hogy Jimin jól van, pontosan tudja, hogy ez teljesen sosem lesz így. Tisztában van vele. A mai nap más, délutáni terápia helyett mindannyian meglátogatják Kim doktor rendelőjét, aki tudomást szerzett az eseményekről, és mindenkivel külön kíván váltani pár szót, s Jimin csak azt bánja, hogy Yoongi nem jött velük. Bár, ha belegondol abba, hogy ha az ápoló itt lenne, akkor sem tudná megölelni úgy, ahogy szeretné, vagy megfogni kezét, elszomorítja. Megbeszélték, hogy addig nem, ameddig dolgozik, és az ilyen pillanatok nagyon is a munkaköréhez tartoznának, ha itt lenne. Nem is érti, hogy miért nem jött, hogy legalább egy-egy pillantást lophasson magának, amikor úgy érzi mindjárt megfullad, de nem. Be kell érnie Namjoonnal, aki a jelek szerint - amik azok, hogy Daehyunnal egészen ideáig kézen fogva jöttek – végre rendezte a dolgait a lánnyal. Úgy tűnik ők nem utálják, amit pozitívumként fog fel, s Jungkookról még mindig nem tudja eldönteni, hogy milyenek a vele kapcsolatos érzései, ahogy a fiú arcára semmi nem ült ki az elmúlt napon. De jelenleg ezt is egy jó jelnek veszi, egészen biztosan jobbnak, mint a két lányt, akik közül az egyik folyamatosan sír, és Jimin is tisztában van vele, hogy ő is többet itatja az egereket, mint amennyiszer kéne, de ez még neki is az agyára megy egy egész nap után. Aztán ott van Sujun, aki még mindig halálos pillantásokat küld felé, és a vörös hajú fiú biztos benne, hogy Seo fülében is elültette a bogarat vele kapcsolatban. Milyen szép kilátások, nemde? Jimin türelmesen várja ki a sorát, s amikor az ő nevét mondja Eunha, feltekint az öléből, ahol az eddig pihentetett sebes ujjait vizslatta az idő elütése érdekében. A nő egy kedves mosollyal próbálja biztatni, de Jimin legszívesebben már csak túlesne az egészen. Mikor belép, ugyanaz az érzés keríti hatalmába, mint az iskolanővérnél, azzal a különbséggel, hogy most a székben nem az ellenszenves nő ül vele szemben, hanem Kim doktor. A hangulat viszont ugyanaz, talán hűvösebb van, ami jobban kedvére van, de ez nem a helyzet, hanem a változó évszak érdeme. Szótlanul ül eleinte, és mondana ő bármit, most nem tudja, mi volna a helyes, az orvosa már minden bizonnyal hallotta az előtte lévőktől és Eunhától, semmi értelme nem volna annak, ha harmadjára ő is elmondaná, mint egy papagáj. Kim doktor viszont nem hagyja annyiban a helyzetet, sóhajt egyet, ahogy leteszi a kezében forgatott tollat, s Jimin szemébe néz. Válaszokat akar. De őszintén, Jimin is azok után fut egy ideje. - Hogy érzed magad? – Jimin utálja ezt a kérdést, jelen pillanatban gyűlöli, csak azért nem meri kijelenteni, hogy sosem szerette, mert Yoongi szájából majdnem bármit hallana, s köztük van ez is. - A helyzethez képes jól, azt hiszem – rántja meg vállát, ahogy őszinte marad. Magához is. Semmi értelme annak, hogy tovább titkolózzon. - Ha jól értelmeztem, már nem akarsz tovább tiltakozni a kezelés ellen – folytatja, ahogy nem szakítja el pillantását Jiminről, aki most egyszerre nem tudja, hogy helyeseljen-e vagy sem. – Yoongi azt mondta, hogy szerinte szeretnél kikerülni ebből. Igaz ez? - Igen, csak azt nem tudom, hogy hogyan – feleli halkan, s a fiú említésére megfeszül. Vajon mennyit tud? Yoongi mennyire van jóban vele, vajon őt is Kim doktor kezelte? Nem. Ahhoz túl fiatalnak tűnik. Manapság sok mindenen kell keresztül menni, hogy orvosként praktizálhasson az ember, ki van zárva, hogy pályakezdőként ilyesmivel megbízták volna. - Az az én feladatom – mosolyodik el, ahogy egy kő legördül a szívéről, jó hallani, hogy igaz az, amit mondtak neki. – Nem lesz könnyű, de úgy hiszem, hogy sikerülni fog. Én bízom benned, Jimin – folytatja még, ahogy Jimin is bólint egy aprót, szíve már nem ver olyan hevesen. - Beszéltem a szüleiddel, anyukád aggódik érted – mondja, s Jimin nem is annyira titkon lepődik meg azon, amit hall. – Érdeklődött is, meg akart látogatni, de a munka miatt végül nem tudott. Nem olyan szörnyű ember, mint amilyennek gondolod, ezt ne felejtsd el. Az, hogy megkeresett, miután bekerültél a kórházba, az is azt jelenti, hogy törődik veled, még ha csak az ő sajátos módján is, de így van – folytatja, ahogy elővesz egy csomagot az asztal fiókjából. - Mi az? – kérdezi Jimin gyermeki kíváncsisággal, ahogy azt látja szemei előtt, hogy az orvos elé helyezi a tárgyat. - Nyisd ki – mondja, ahogy Jimin ujjaival nyúl a cipősdoboz méretű csomaghoz. Kibontva azt, egy számára ismeretlen tárgy van benne, de Jimin azonnal rájön, hogy egy kamerát tart az ujjai között, mikor kiemeli a dobozból. Megforgatva a készüléket tekint végig a fekete bordázott oldalakon, s csodálja meg az apró ezüst részleteket is. Majd az asztalra helyezi, ahogy észrevesz egy üzenetet is a doboz alján. - Anyukád küldte – mondja az orvos, s Jimin szíve valahogy megtelik egy ismertlen féle melegséggel. Most először érzi, hogy van hova mennie, ha innen kikerül, hogy minden ellenére szeretné most megölelni anyukáját, s valahogy várja a napot, hogy láthassa őt. Egy új fejezet kezdődik a kettejük kapcsolatában.
----- CHAPTER BREAK -----
Élvezi a még mindig nyitott ablakon beáradó hűvös levegőt, teljesen átadja magát neki, ahogy meztelen lábfejét a takaró alól kidugva fekszik az ágyon. Fáradtan ásít egyet, s szeretne visszamerülni az álmok birodalmába, érzi, ahogy pilláit nem engedi felnyitni a kimerültség, még nem. Mindeközben odakint sötétség honol, az eső még mindig csapkod, s kicsit fúj is a szél. A vihar ébresztette fel Jimint, de a fiú nem haragszik rá, nem hibáztatja. Szereti a vihart, libabőrös lesz tőle, s minden alkalommal, mikor hallja vagy látja szeretne a részesévé válni, a közepén állni. Egészen kiskora óta arról álmodozott, hogy majd egyszer, ha szülei nem intik óvva ötletétől, ha elég érett lesz, akkor kiáll az esőbe, s majd hagyja annak, hogy minden egyes hideg cseppet megosszon vele. Ő akar lenni maga a vihar, mert már elege van abból, hogy folyton csak belül éli meg őket, hogy sosem állhat kívül, a benne a szívében. Helyette inkább az van mindig mellkasában meg fejében is, de még sosem ázott meg. Nem tudja, miért vonzza ennyire az eső, hisz az csak víz, mi az égből száll, s mégis olyan gyönyörű, olyan mámorító, talán azért irigyli titkon az esőt, mert ő szabad, mert mindenhol ott van, de valójában sehol. Szeretne ő is eltűnni néha, s ez most sincs másképpen, hiába érzi azt, hogy ha eltűnne, Yoongival tenné azt. Akkor is számít, hogy szünetet szeretne, amit nem kaphat meg. Pedig mennyire jól jönne sok embernek. Köztük mondjuk neki is. Nem tudja elterelni gondolatait, s érzi, hogy megfullad bennük, nem tud egyszerűen újból elaludni. Azon mélázik, hogy mire szokott gondolni, amikor elalszik, de nem emlékszik. Pedig az talán segítene. Lehet, hogy a semmire kellene gondolnia, de hogyan lehet a semmire gondolni? Próbál ő minden erejével a semmire koncentrálni, de az a kérdés merül fel benne újból és újból, hogy „na, ez már a semmi?", ami meg valami, tehát nagyon nem semmi. Sóhajt egyet nyomorában, ahogy a másik oldalára fordul, ha már nem tud aludni, legalább Yoongi legyen hozzá közelebb, de mikor ráveszi magát a mozgásra, s karját a fiú helye felé nyújtja, nem talál ott senkit. Üres az ágy, mint amilyennek a fejének kéne lennie, ha el akarna aludni újból. Álmosan ül fel, ahogy megdörzsöli szemeit. Körbetekint a szoba homályában. Nincsenek redőnyök az ablakon, ezért a hold fénye a felhők mögül beszűrődik a szobába, ezzel teremtve egy különös atmoszférát. Körbefuttatja tekintetét a helyiségen, minden apró részletet titkon megfigyelt már korábban, hogy hogyan hajlik az asztal lapja a sok stócba rendezett könyv súlya alatt, hogy milyen ruhák lógnak az akasztókon, mik vannak a nyitott ajtajú szekrényben. Jimin mindet tudja. Az itt töltött idő alatt minden a fejébe vésődött, s szinte lelki szemei előtt látja, ahogy Yoongi ott ül a fehérre mázolt faszéken vagy, ahogy ágya végében ül törökülésben, s onnan nézi őt, egy kedves mosollyal ajkain. Mindezt látja, akkor is, ha ebben a pillanatban nincs ott. Nem aggódik azon, hogy hol van Yoongi, nem kapja el pánik, s hiába kíváncsi, hogy merre ment ilyenkor, most az félelem hatalmas ívben elkerüli őt. Talán tudat alatt már belefáradt a mindennapok gyötrelmeibe, s egy kicsit most csak szeretne haladni az árral, nem aggódva azon, hogy mi lesz holnap. Nem rettegve, hogy Yoongi egyszer úgy fogja látni őt, mint ahogyan Jimin magát látja. Mert titkon ettől fél, hogy mindez addig marad ilyen szép és kedves, ameddig ez a pillanat el nem jön. Amíg meg nem változtat mindent. De ezt a gondolatot sem hagyja most a felszínre törni, nem engedi, hogy elrontsa a kedvét, a boldogságát. Mert mi más volna az az érzés, ami akkor tölti ki mellkasát, mikor Yoongira néz, mikor tekintetük összefut. Mi más ez, ha nem boldogság? Talán szerelem, de Jimin nem elég bátor ahhoz, hogy ez ki is mondja. Még ha csupán képletesen is. Nem szeretne csalódni, és ha ilyenekben bízik, akkor meg van rá az esély, ő pedig mindenáron szeretné elkerülni ezt. Feláll az ágyból hagyja, hogy a takaró most félig lelógjon a matracról, s mikor visszatekint rá, olyannak tűnik, mint amiben olyan emberek aludtak, akik élnek. Úgy igazán. De nem tudja, hogy ő ténylegesen élt-e valaha. Úgy érzi, hogy nem, és ezt valahol szomorúnak találja. Eszébe jut, hogy Yoongi vajon mit mondana, ha megkérdezné, érdekli, hogy mire gondol a másik. Egész életében eltaszította az embereket magától, de tudja jól, a legtöbbjük felszínes is volt, olyanok, akikbe sohasem szeretett volna bele. Nem is magába a fiúba habarodott bele idővel, hanem sokkal inkább a gondolataiba, ahogyan megnyilvánult előtte. S sokkal édesebb a véletlenek és mély gondolatok szeretőjének lenni, mint egy maszknak, mi egy üres vázat takargat a leplek alatt. Meglátja magát a tükörben, amit azóta Yoongi visszaforgatott, mióta Jimin elmondta neki, hogy már nem frusztrálja annyira. Yoongi szerette őt nézni a tükörben. Nem azt, ahogyan magára tekintett, hanem azt, ahogy egymás mellett ülve pillantásuk össze is futott, meg nem is. Csupán a másik reflektációjának íriszibe tekintettek, de ennek is bizonyosan meg volt a maga varázsa. Megpillantja a nyakán sorakozó sötétedő foltokat, s ujjaival nyúl, hogy megérintse őket. A pillanatra gondol, amikor Yoongi odahelyezte őket, és felfut a gerince mentén a borzongás, tetszik neki ez az emlék, s ösztönösen hajtja oldalra a fejét, ahogy a kék pamutfelsője lecsúszik vállára, s látja a kulcscsontjait is, miket hasonló szeretettel s vággyal teli foltok takarnak. Ő pedig úgy hiszi, ez is csupán egy újabb jele annak, hogy él, hogy nem csak lélegzik. Vajon tényleg igaz volna, amit Yoongi mondott? Tisztán emlékszik szavaira, szinte beleégett elméjébe, azóta sem tudja feledni őket, de még nem látja, mik állnak mögöttük. - Mert, ami nem öl meg, az csak még jobban megerősíti benned a halni akarást – suttogja maga elé, ahogy saját tükörmásában keresi a válaszokat. Persze sikertelenül. Megrázza a fejét, ahogy inkább ellép onnan, nem nézegeti tovább magát, s észre sem veszi, hogy nem merültek fel elméjében az öngyűlöletéhez köthető gondolatok. Eddig még sosem tudott nélkülük tükörbe nézni, s most mégis annyira természetes az élet nélkülük, hogy valójában fel sem tűnik neki azoknak hiánya. Sóhajt egyet, ahogy úgy dönt inkább, hogy inna egy pohár vizet, meg úgy pluszban szeretné kideríteni azt is, hogy Yoongi merre van valójában. Talán ő is pont a konyhába ment, de akkor már rég vissza kellett volna jönnie, nem? A biztonság kedvéért még beles a helyiségből nyíló fürdőszobába, de sejtése, miszerint Yoongi nincs itt, bebizonyosodik, mikor azt üresen tátongva találja meg. Kilép a szoba homályából a folyosóra, amin még nagyobb sötétség honol. Viszont, ahogy egyre előrébb halad, egyre távolabb a rendezetlen ágytól, amiben Yoongit kereste korábban, elkezd valamiféle fényt látni. Nem nagyot, csupán egy aprót, egészen mintha egy olvasólámpa, vagy valami hasonló lenne. Levegőt visszafojtva, lassú s halk lépésekkel közelíti a fény forrását. Nem tudja, hogy ki az, hogy mit csinál, de valamiért úgy érzi, hogy nem lenne jó, ha valaki meglátná őt erre császkálni ilyen későn. Még ha az a valaki Yoongi is, a fiú biztosan nem örülne, ha tudná, hogy Jimin miatta, vagy is inkább a hiánya miatt kelt fel, ami nem teljesen igaz. Jimint a vihar keltette fel, mintha csak a szél valamit suttogni próbált volna neki, mintha figyelmeztetni akarná. Egészen közel ér a nappalihoz, s csupán a folyosó szemben lévő falára vetül a fény, ő a sötétségbe burkolózva áll meg, ahogy meghallja Yoongi halk hangját, s szinte azonnal kezd szíve hevesen verni, nem csak azért, mert tulajdonképpen tilosban jár. - Nem tudom, tényleg nem – mondja Yoongi, s Jimin összehúzza a szemöldökeit. Nem érti, hogy mi történik, mit csinál Yoongi itt ilyenkor, és miről beszél? Jimint egy másik hang felcsendülése emlékezteti arra, hogy az emberek általában nem szoktak magukban társalogni. - Aggódom érted, meg érte is – mondja Eunha, s Jimin torkában dübörög szíve. Szinte fél attól, hogy olyan hangosan zakatol, hogy a nappali helyiségében lévő emberek is meghallják, s ez lesz az, ami lebuktatja őt. Hihetetlenül érdekelni kezdi, hogy mégis mi az, amiről így beszélgetnek. - Nem fogok visszaesni – folytatja Yoongi, s Jimin szíve kihagy egy ütemet. - Ez már annak számít, Yoongi – hallja most a nő hangját, s egyszerre kezdi zavarni, hogy nem látja a kifejezéseiket. - Sok súlyt vesztettél. - Annyit nem fogyhattam! – szólal meg kicsit hangosabban Yoongi, de a nő szinte azonnal elkezdi csitítgatni, hogy halkabban, mert még valaki felébred. Fogyott. Jimin fejében ez az egyetlen egy szó kering most, ahogy érzi, hogy szemébe könnyek gyűlnek, nem lehet, hogy Yoongi fogyjon, ha úgy van, amiket mesélt magáról, meg a múltjáról, akkor képtelenség, hogy megint visszaessen. Nem lehet, ugye nem? - Te is tudod, hogy gyakori az ilyesmi. Nagyon könnyű visszaesni, és muszájnak tartottam, hogy megint beszéljek róla veled, mert a múltkori óta csak rosszabb a helyzet. Ez így nem egészséges. Megértem én, ha fontos neked Jimin, meg hogy a szíveden viseled a sorsát, de ennyit nem ér meg neked, ha miatta leszel rosszul – mondja rosszallóan, s Jimin szíve iszonyatosan fáj, a nő minden szava mélyen hasít lelkébe, akár a tükör a kezébe, mikor összetörte azt. - Ő mindent megér, és tudom, hogy mit gondolsz, de igen, azt is megéri, hogy rosszabbul lettem, amíg ő nem csinálja ugyan az, mint én – mondja Yoongi egyre nyugtalanabbul. Jimin pedig nem talál szavakat, érzi, ahogy összeszorul a torka, ahogy képtelen egy pillanatra megmozdulni is, mintha megbénult volna, s a hallottak valóban, akár a méreg áradnak szét benne, és iszonyatosan nyom a mellkasa, olyan nehéz. Miért ilyen nehéz? S Jiminben egyszerre bukkan fel minden elfojtott érzelem, minden, amire nem akart gondolni, miről azt hitte megoldás, ha egyszerűen elsiklik felette. De az az igazság, hogy most minden egyszerre szakad a nyakába. Sujun szavaira gondol, és könnyes szemekkel emlékszik vissza arra, hogy mit vágott a fejéhez, amit azonnal el is vetett, de most mégis igaznak bizonyul. Hát valóban róla beszélt. Magát hibáztatja, s a keserű önutálat forrásként tör a felszínre benne. Kezeit ajkaira tapasztja, amit lassan szökik ki a néma keserves zokogás. Érzi, ahogy lassan bekebelezi a bűntudat, amit egyre kevésbé képes elviselni. Gyűlöli magát, amiért mindent elront, amiért senkinek nem hagy nyugtot maga körül, és amiért életeket ront el. Önző, végtelenül önző vagyok, hogy magamon kívül észre sem veszem a dolgokat, hogy nem vagyok képes másra a romboláson s pusztításon kívül. Mindenkit magával ránt a mélybe, és tudja már, pontosan tudja, hogy ennek a világnak mennyire nincs szüksége egy ilyen vesztes emberre, mint amilyen ő. Aki azt bántja a legjobban, akit a szíve mindennél jobban szeret. Mégis miféle szörnyeteg tesz ilyet? Ekkor már rég nem lát könnyeitől, s nem hallja, hogy esetleg Yoongi mit mond, mik derülnek még ki, Jimin úgy érzi, hogy eleget hallott ahhoz, hogy tudja, hogy most el kell mennie innen, lehetőleg soha vissza nem nézve hagyni el mindenkit, addig ameddig van kit elhagynia, mert képtelen elviselni, hogy bántotta Yoongit. Lábai a hátsó kijárat felé viszik, s észrevétlenül szökik ki, ahogy nem is törődik azzal, hogy így kerülnie kell, már azonnal keresi az utat ki, el csak messze innen, ameddig nem öl meg mindent, ami számára fontos.
----- CHAPTER BREAK -----
Jimin kiérve az udvarra tekint körbe, ahogy a szemei elé kerülő végtelen könnyfátyol miatt csak homályosan lát. Fáj neki, fáj a szíve, de nagyon, amikor egy elmosódott képként ugyan, de szemei elé kerül a pad, amin nemrég még Yoongi ölébe hajtva fejét zokogott, pont, mint most. Annyi különbséggel, hogy most talán sokkal kevésbé nevezné nyugodtnak magát, még akkor is, ha tudja, ugyanúgy érzett akkor is. Benne volt minden félelem előre, sosem tudta teljesen élvezni, amit az élet elé tárt, mert legbelül, a lelke mélyén ô is tisztában volt vele, hogy magának fogja elrontani. S sajnos igaza is lett, mindenki gyűlöli őt, s végre érti saját tekintetében azt a furcsa sötétséget. Kirázza a borzongás, hacsak bele is gondol, hogy éveken keresztül kereste a válaszokat, hogy miért nem szerette őt senki, s most minden egyszerre válik világosabbá, akár a nap fénye, mi most csupán a holdra vetülve képes Jimin arcára könnyekkel áztatott csókot lehelni.A csillagok is érte sírnak, mindannyian őt gyászolják, mert ebből már nincs hátramenet, olyan érzelmek kerítik hatalmába testét, miktől görcsbe rándulnak tagjai. De a csillagokat most alig látja, a viharfelhők a holdnak is csupán pár pillanatra engedik, hogy megvilágítsa őt. Nyom a szíve, iszonyatosan nyom, ahogy Yoongit látja lelki szemei, pont, mint az álmában, s azt is most érti meg. Már tudja, hogy az nem az a Yoongi volt, akit ő soha nem ismert, nem a tizenéves, beteg önmaga, aki megpróbált véget vetni a saját életének. Az a fiú, ki sokkal inkább férfi, az a Yoongi volt, akivé Jimin miatt fog válni. Ezért kell most neki elmennie innen, a jóisten se tudja, hogy hová, mert ha marad, az lesz Yoongi sorsa, ő pedig bizonyosan inkább meghalna, minthogy hagyjon egy olyan értékes embert veszni, mint amilyen a mentahajú.Hisz mit számít ő? Ki ő egyáltalán? És csak egyre keservesebben zokog, ahogy rájön, hogy nem tud választ adni ezekre a kérdésekre. És keresi a kiutat, el akar már menni innen, messzire. Már rég futhatna, már úton lehetne egy buszmegálló felé, de még mindig itt sajnáltatja magát a szomorú mosolyú hold alatt, aki azt sem tudja Jiminről, hogy létezik. Csak az eső marad neki, ami lassan kezdi verni vállait. Talán jobb neki így. Magát okolja, meg a hülye falait, amiket tudott jól, hogy meg kellett volna tartania, ám nem. Ő engedett a csábításnak, harapott egyet a tiltott gyümölcsből, s ahogy az eredeti történetben is, őt is kiragadták abból a felhőtlenebb álomvilágból, hogy rázúdítsák a kegyetlen valóságot, azt, hogy igazából mindent feléget, amihez csak hozzáér. Toxikus, és már érti azt is, hogy hogyan lehet Taehyung az ő részese. Undorodik magától, az utolsó porcikájáig gyűlöli magát, s legszívesebben ordítana, keservesen, torkaszakadtából, újból és újból emlékeztetve magát, hogy mekkora csalódás, hogy meg sem kellett volna születnie. De nem teszi, nem teheti, amíg lábai el nem viszik őt innen, amíg, ha kiengedi hangját, senki nem hallja majd meg.Nem nyílik a kapu, hiába vezeti a kilincsre ujjait, nem tudja kilökni a hátsókert kapuját, s nem sok kell neki, hogy egy apróbb idegösszeroppanás közepette elkezdje rángatni azt, hátha attól jobb lesz, de tudatalattija megint csak emlékezteti, hogy jó lenne, ha nem verné fel az egész házat. Muszáj elmennie, mert ha nem teszi meg, nem csak ő, hanem mindenki más is megfullad majd tőle, mert annyira önző, és tehetetlen, hogy mindenkit csak magával húzna, akár csak egy feketelyuk az égen. Vajon a csillagok lenézik a feketelyukakat, félnek tőle? Hisz egykor ők is csillagok voltak, ők is ragyogtak, s minél nagyobb egy csillag, minél fényesebben ragyog, s minél gyönyörűbb a fénye, annál valószínűbb, hogy mikor egy része meghal, belőle válik majd a legveszélyesebb feketelyuk, mi mindent elpusztít a környezetében.Pánikba esik, egy pillanatra nem kap levegőt, ahogy úgy érzi megfullad, hogy nem jut levegőhöz, pedig az őszi éjszakában lézengő levegő nagyon is tiszta, szinte lehelete is látszana benne, ha nem vinné el az eső. Mikor lett ilyen hideg? Hirtelen fázni kezd, testén átfut a borzongás, ahogy szemeivel még mindig lázasan kutatja a kiutat, a menekülés útját. Nem leli, egyszerűen nincs másik ajtó, nincs semmilyen kapu, és sóhajt egyet, ahogy érzi, hogy adrenalinnal telik meg teste. Muszáj innen kijutnom. Bármi áron.Meztelen talppal, melegítőben, s egyetlen egy szál pólóban van, amiben most elmondhatatlanul fázik vizesen, de nem fordul vissza, sőt. Az udvar oldalsó kapuján, hátul kezd el felmászni, nem érdekli, ahogy tenyerét, s lábát felsérti a vas, nem érdekli már semmi, s hagyja, hogy egy apró csíkban folyjon le vére, már rá sem néz a sebre, szinte már nem is érzi. A szívében honoló káosz, s az azzal járó fájdalom mindent elnyom, nem érez semmit, csak azt a mérhetetlen bűntudatot, ami tovább hajtja, ami azt súgja fülébe, hogy másszon át a kerítésen.Mikor felér tetejére, egy pillanatra letekint, az utcát látja, alatta végig járda betonja terül el, s egy másodpercre néz végig a csendes utcán. Nyugalom övezi, és egyszerre érzi úgy, hogy még ezt is elrontja jelenlétével. El kell mennie, s hiába néz le s nyel egyet a magasságon, hiába tériszonyos, most nem érdekli, nem tudja már. És ez a szomorú, amikor eljutsz arra a pontra, hogy nem érzel semmit sem a fájdalmon kívül, mi lassan túlcsordul mellkasodból, mikor már az sem érdekel, hogy élsz-e vagy halsz. Mikor már az sem rendít meg a legkevésbé sem, mitől egy napon rettegtél, mitől szíved annyira zakatolt, hogy azt hitted kiugrik a mellkasod bordákkal övezett börtönéből. De mégsem tette. Mert a test valóban börtön, nem csak a szívé, a lélek is a foglya, pont úgy, ahogy a gondolataid is, csupán fejed faláról csapódva vissza kergetnek végül az őrületbe.Erőt vesz magán, hogy tovább álljon, ezesetben ugorjon, le két métert a kerítés tetejéről, amivel semmi baja nem volna, ha út közben lába nem csúszna meg. Elveszti az egyensúlyát, s már hiába nyúl apró sebes kezeivel kapaszkodó után, nem éri el azokat. Fájdalmas csattanással ér földet az utca betonján. Erősen veri be a fejét a kemény talajba, s élesen szívja be a levegőt, ahogy lüktetni kezd minden a nyaka felett. Éles fájdalom fut át fején, ahogy párat pislognia kell, mire minden nagyjából egyenesbe jön. Feltámaszkodik lehorzsolt tenyerére, miből ugyanúgy folyik a vér, csak nem érzékeli a fájdalmat, most egy pillanatra még a mellkasában nyomasztő bűntudat is semmisnek tűnik, ahogy úgy érzi, szétszakad a feje.Összeszorított szemekkel kapja kezét halántékához, s érzi, ahogy ujjai hegyét lassan beborítja egy meleg, nyálkás folyadék. Szeme elé tartja, s bár kicsit homályos minden, nem törődik vele, biztosan csak a könnyek miatt nem lát rendesen, azt viszont ki tuja venni, hogy vérzik. Az eső egyre csak elmossa vérét, mintha semmis lenne. Ajkai alatt elmormol egy szitokszót, ahogy feltekint a kerítés tetejére, de olyan, mintha minden egyes másodperccel egy kissé távolabb kerülne tőle. Olyan zavaros minden, s hamarosan konstatálva, hogy mégis mekkorát esett, tápászkodik fel, hiába forog vele a világ. Mennie kell, és ha már eddig eljutott, akkor nem fordulhat vissza. Itt a ház mellett seperc alatt megtalálják, de ő sohasem akar megkerülni. Örökre el akar veszni az éjszakában.Iszonyatosan szédül, s körbetekintve meg kell kapaszkodnia egy oszlopban, ahogy kicsit forog vele a világ. Nyel egyet, s egy nagy levegőt véve indul el, ahogy a könnyek továbbra is folynak arcán. A szél hűvös, Jimin észre sem veszi, hogy ajkait lilára festi a csípős hőmérséklet, ahogy olyan sötét minden, mintha nem is égnének a kertváros utcáin a fények, mintha csak az égen lévő most takarásban lévő csillagok világítanák meg Jimin orcáját erőtlenül, melynek oldalán apró csíkban folyik le a vér, hogy álláról legördülve pettyezze vörösre kék pólója anyagát. A két szín együtt lilát ad, s Jiminnek a lila szín az otthont jelenti, de nem látja, nem érzékeli azt, így hiába van ott a feje felett Yoongi, meg az a bugyuta lila felirat a szobájában.Elege lesz, s nem tudja, hogy pontosan hova is megy, merre tart, lábai hova viszik őt, elég messzire? De nem érdekli, biztosra akar menni, hogy távol sodorja őt a sors, ami sokkal inkább a saját akarata, de erre abban a pillanatban nem eszmél rá. Futni kezd, s feje csak mégjobban fáj, ahogy meztelen talpa durván érintkezik az úttest talajával. Nem járnak arra autók, nem világítja meg őt reflektorfény, s nem áll meg senki megtudakolva, hogy mi baja. Senkit nem érdekli, és ez így van rendjén.Egyre csak fut, hagyja, hogy a szél átjárja minden porcikáját, s most az egyszer nem vágyik pulóver után, nem vágyik a melegségre, amit Yoongi adott neki, nem akarja megölelni, nem akarja, hogy ajkát finoman csókolja, mert tudja, hogy nem érdemli meg mindezt, hogy ez neki nem jár, azok után, amit tett, hogy betegségbe hajszolta őt, nem. Cseng a füle, ahogy egyre csak azt hajtogatja, hogy sajnálom, folyton csak sajnálja. Újra és újra hallja saját hangát hallójárataiban zengeni, ami egyszerre kezd el zúgni, magas frekvencián sípolni, s arra tapasztja kezeit, de nem segít, ugyanúgy hallja, ahogy saját mantrái egyre jobba hasonlítanak egy visszhanghoz.Végül megérkezik egy ismerős helyszínre, körbetekint, ahogy megáll, s hagyja, hogy meztelen talpa a vihartól vizes fűbe merüljön, úgy elnyelve őt, akár a tenger. Vállait csapkodja az eső, futástól felhevült bőrére esik, áztatja, de az érzés nem olyan, mint amilyennek korábban képzelte, nem csupán ő áll a káosz közepén, hanem a benne lévő káosszal karöltve fulladozik, nem kap levegőt. Már nem lehet tudni, hogy arcán a nedvesség a vihar csókja, vagy a bűntudaté.Megcsúszik a játszótér közepén, ami olyan fájdalmasan ismerős, s nem tudja, hogy miért ide jött, mikor annyi más helyre is vihették volna lábai, mikor annyi helyre szökhetett volna, s mégis csak ide jutott. Ebből is látszik, hogy semmire sem képes, hogy jobb lenne, ha az elmúlás gyermekévé válna hamarosan. Elveszti az egyensúlyát, s fájdalmasan landol két térdén, kezeivel maga előtt támaszkodva hajtja le fejét, ahogy olyan zavaros neki minden.- Miért? Miért? Miért? – ragad a kérdés ajkain, ahogy egyszer csak átjárja a borzongás, mikor meghall egy másik hangot, egy olyan hangot, amire nem számít.- Mert ilyen vagy – szólal meg, s Jimin összehúzott szemöldökkel pillant fel, nem érti, nem tudja hova tenni. Tekintete Taehyungra kúszik, aki vele szemben ül, tökéletes lábait törökülésbe húzza. Jimin elgondolkozik azon, hogy vajon a fiú mindig is így nézett ki, vagy idővel változott a róla alkotott képe a fejében, hogy mindig tökéletesebb legyen annál, amilyen addig is volt.- Menj el innen – ordítja Jimin, hiába másik nem sértegeti, nem szól felé lekezelően, egyszerű száraz tényként mondja ki a szavakat, mintha már Jimin is tudna róluk, ő csupán egy apró emlékeztetőt adna neki róla.- Nem tudok, Jimin, én benned vagyok, te is tudod – mondja, ahogy egy együttérző kifejezés kúszik arcára, s Jimin nem érti, miért van itt, miért nem tudja mindenki békén hagyni. Még akkor is, ha ez saját maga.- Mit akarsz? – kérdezi Jimin. – Mit akarsz még? – ismétli meg hangosabban, ahogy egy újabb síráshullám törik fel torkából, ahogy már minden elképzelhető porcikáját a vihar áztatja.- Élni? – kérdezi Taehyung, és Jimin már nem ért semmit sem.- Mindenki utál, tönkreteszek mindenkit – zokogja Jimin torkaszakadtából, ahogy nem hagy alább a sípolás a fülében.- Nem tetted őt tönkre – mondja Taehyung, s Jimin meg akarja ütni, kiabálni rá, amiért most ilyeneket mond neki, amiért csak összezavarja őt. De rá kell jönnie, hogy megmozdulni is aligha képes, annyira nehezen veszi a levegőt, s egy pillanatra nem is emlékszik, hogyan került ide. Az utolsó kép a fejében a jelenet, ahogy hallja Eunha szavait, hogy Yoongi miatta esett vissza, s szívét ismételten eltelíti a végtelen fájdalom.- Mit tudsz te? Gyűlöllek, utállak. Kotródj innen! – ordibálja, amennyire csak tudja, de érzi, hogy minden egyes pillanattal egyre nehezebb minden, a mellkasára ólomsúly nehezedik, ahogy összeszorul torka.- Jimin, én te vagyok – kezdi Taehyung, valamiért még mindig egy nyugodt hangon, amit Jimin egyre kevésbé ért. Már semmit sem ért. És úgy tűnik saját magát sem. – Szeret téged, megviseli, hogy így lát, igen. De nem gondolod, hogyha egy kicsit megerőltetnéd magad, és nem akarnál folyton csak meghalni, akkor nem jobban lenne? Együtt haldokolni is könnyebb, te is tudod – mosolyodik el, ahogy Taehyung egyértelműen a kettejük kapcsolatára gondol.Jimin tüdejébe beszökik egy nagy levegő, amit szaggatottan fúj ki, össze van zavarodva. Ezeket ténylegesen én mondom magamnak, tényleg így éreznék? De akkor miért szorítja szívét a bűntudat, mért őrlődik ennyire? Talán ez is az egész folyamat részese, talán van olyan, hogy együtt, és lehet, hogy ehhez élnie kell csupán, hagyni magának mindezt, hogy érezzen. Nem csak a rossz dolgokat.Fejébe iszonyatos fájdalom szúr, ahogy görcsbe rándul teste, annyira szédül, hogy már nem látja Taeyhungot sem, nem is hallja, fülét egyedüli tényezőként tölti meg a süketítő sípolás.- Most meg fogok halni? – kérdezi, de nem kap rá választ, ahogy a következő pillanatban elsötétül előtte minden, s immáron tudattalan testét veri az eső, ahogy ott fekszik a játszótér közepén, magányosan.S nem látja azt sem senki, ahogy egy autó reflektorja világít a közelben, ahogy annak motorja leáll, s egy vékony, megtört lélek száll ki belőle, szíve hevesen ver, ahogy megjátja a sötét alakot a tér közepén, s nem törődik az esővel, nem törődik ő már semmivel, ahogy felé rohan. Yoongit kissé lassabban követi Eunha is, aki a kocsi mellett megállva néz a közeli távolba, tényleg Jimin fekszik-e ott. Az esőkabátot vállára terítve húzza össze maga előtt, de így is megázik.Yoongi szíve hevesen ver, rettegés tölti meg mellkasát, ahogy a fiú mellé ér. Azonnal letérdel, s úgy fogja Jimin orcáit kezei közé, szólongatja őt. De Jimin nem válaszol. Már nem felel.
----- CHAPTER BREAK -----
Feje hasogat, s úgy is érzi, hogy mérhetetlenül szédül, hogy valójában még nincs teljesen magánál. Orrába egy kesernyés illat kúszik, s Jimin mindennél jobban próbál rájönni, hogy hol van, hogy mi történt vele. De ebben a pillanatban semmit sem tud, s kérdések sokasága sem merül fel elméjében, szemei előtt sötétség honol, ahogy lassan minden tagjába élet folyik. Nagyokat pislogva próbálja meg kiküszöbölni, hogy a szemébe áradó éles fehér fény megvakítsa, elvegye látását. Persze ez butaság, nem vakulna meg, ezt ő is tudja, de mégis egészen úgy érzi, hogy ebben az ismeretlen helyzetben az lehetséges volna, hogy most nincsenek lehetetlenek. Ujjait szeméhez kapja, s megdörzsöli azt, hogy látása egyenesbe álljon, s végre valahára megtudja, hogy hol is van valójában. Nehézkesen ül fel, s érzi, ahogy fejébe ismét éles fájdalom hasít. Az első dolog, amit megpillant, azok a menta tincsek, amik annak az ágynak a szélén terülnek el, amin Jimin is fekszik. Persze egyetlen apró mozzanatára Yoongi szeméből is kicsúszik az álom, felemeli fejét, ahogy egy bágyadt mosollyal tekint Jimin pilláiba. Olyan nyugodtságot áraszt, hogy Jimin el is felejti megkérdezni, hogy hol vannak, hogy egyáltalán, hogyan került ide. Most ebben a pillanatban olyan, mintha semmi sem számítana igazán, ameddig Yoongi itt van mellette. - Jó reggelt, édes – mondja ajkain egy féloldalas mosollyal, ahogy Jimin karikás szemeit, beesett ábrázatát vizslatja, majd ujjait felemelve simít végig orcáján. - Mi történt? – kérdezi Jimin halkan, egészen csak suttogja a szavakat, mintha torka berekedt volna, képtelen rendes hangot produkálni. Összehúzza szemöldökét, de azonnal megbánja, mert bőre húzódik, fáj, mintha egy sebet tépett volna fel. S mikor kezét hirtelen kapja a fájó ponthoz, észreveszi, hogy fejét egy kötés borítja. Tenyereit maga elé emelve látja, hogy az is sebes, de valamilyen különös színű anyaggal lett lekezelve, aminek még mindig látszik a leheletvékony rétege, ami kezén ül. - Elájultál a játszótér közepén – néz rá kedvesen, ahogy elsimít egy tincset a homlokából. – Azt mondják, agyrázkódást kaptál – folytatja, ahogy Jimin összefűzi ujjaikat. Istenem, mennyre hiányzott ez az érzés. – Emlékszel, mi történt? – dönti oldalra a fejét, s Jimin gerince mentén felfut egy borzongás a hangját hallgatva. Annyira megnyugtató. Jimin mély levegőt vesz, ahogy próbál visszaemlékezni, hogy mi történt, még mindig nem érti, hogyan került ide, mi vezette egy kórházba. Aztán lassan szivárognak vissza az emlékek fejébe, s szinte füleiben hallja Eunha esti szavait, s azonnal rémlik neki az eső hangja is, melyet eleinte annyira irigyelt, aztán már maga is a részesévé válva rájött, hogy semmi különleges nincs a viharban. Hogy a káosz akkor is káosz, ha benne van. Ha a közepéről lesz csendes szemlélő. Megtanulta, hogy ezzel a benne kavargó gomolyfelhők nem válnak semmissé, s hogy a kettő csak felerősíti egymást. - Annyira sajnálom – mondja halkan, ahogy egy könnycsepp legördül orcáján, s abban az apró cseppben most ott van minden bűntudat, minden fájdalom és megbánás, amit valaha érzett. Amik arra a játszótérre vezették őt. – Nem tudtam elviselni, hogy miattam... – áll meg, a szavak egyszerűen nem jönnek torkára, képtelen elviselni a tudatot is, hogy mindez megtörtént, hogy ez tényleg a valóság. Nyelnie kell egyet, s érzi milyen száraz torka, akár egy sivatag. - Shh – mondja Yoongi, ahogy feláll az ágy mellé tolt sámliról, s Jimin mellé kuporodik. Szomorúan fest, ahogy ketten is könnyedén elférnek a szűk keretes ágyon. – Szóval hallottad – jegyzi meg a fiú, ahogy magához öleli az egyre csak némán zokogó Jimint. Sóhajt egyet, ahogy egy pillanatra nem tudja, hogy mit mondjon. Egyszerűen annyi mindent szeretne, hogy végül semmi sem akar a felszínre törni. - Ezért futottam el, csak leestem a kerítésről, és onnantól minden olyan homályos – gondolkozik el, ahogy próbálja felidézni, mi történt azután, de sajnos képtelen minden részletre emlékezni. Az képek is lassan jönnek, adagolva. - Ez sok mindent megmagyaráz – hajtja Yoongi Jimin vállára fejét, ahogy továbbra sem engedi el kezét, már sohasem szeretné elengedni. - Hát igaz? Tényleg énmiattam estél vissza? – néz rá könnyes szemekkel, ahogy érzi, hogy a fájdalmas bűntudat görcsösen szorítja szívét. - Nem teljesen, de ez gyakori, nem miattad van, sokkal inkább az érzéseim miatt – nyel egyet Yoongi. Olyan fehér a szoba. Az ablakból az a tipikus eső utáni illat árad be, melynek olyan szürke érzete van, de közben meg nyugodt is egyben. Mikor a vihar elmos mindent, s egy tiszta alapot hagy csupán maga után. S Jimin is kicsit így érzi ebben a pillanatban, Yoongit ölelve, hogy ez az új kezdet. - Milyen érzések? – nyitja kerekre pilláit, melyből kínzó lassúsággal még mindig folynak könnyei. Yoongi hüvelykujja begyével törli le azt, még mielőtt válaszolna, s enged magának egy apró, de őszinte mosolyt barackszín ajkaira kúszni. Annyira dobog a szíve, s mindezt Jimin teszi vele. - Irántad. Meg, hogy mennyire fontos lettél, hirtelen mindennél fontosabb, és ez megrémiszt – mondja, ahogy maga is ténylegesen elgondolkozik saját szavain. – Még sosem kötődtem ennyire valakihez, és annyira új ez, ezért lehet, hogy most elfelejtettem enni, közben pedig folytattam a szokásos edzéseket és felvettem az apró szokásaid. Elvesztettem a kontrollt, de már rendben van. Mostantól jobban figyelek, ígérem – mosolyodik el kissé keserédesen, ahogy megcsókolja Jimin homlokát. - Szerelmes, galambkodós pillanat? Rosszul időzítettem? – vonja fel szemöldökét Eunha, aki most két kávét tart a kezében, az egyiket Yoonginak hozta, aki minden bizonnyal semennyi értékelhető alváshoz nem jutott azóta, hogy Jimint behozták ide. – Azt hitte, hogy meghaltál, sosem láttam még ennyire rettegni, pedig már lassan tíz éve ismerem – mosolyodik el a nő, ahogy beljebb lép. - Tudja, hogy... – kezdi el Jimin, maga sem tudva kinek címezve a kérdést, de egészen biztosan elfelejt egy pillanatra levegőt is venni. - Eddig is gyanúsak voltatok, drágám, de tegnap mindent elmondott. Még az incidens előtt – adja oda Yoonginak a kávét, aki megremegő ujjakkal nyúl érte, hogy aztán a kis asztalkára helyezze azt, amíg ilyen forró, s közben elmormol egy köszönömöt Eunhának. - Mindent? – nyílnak el ajkai Jiminnek, ahogy hangja is egy kicsit magasabb oktávot üt meg, s azonnal pirulni kezd, ahogy lassan belegondol abba a lehetséges mindenbe. - Azért nem mindent – mondja Yoongi a fejét rázva, mosolyogva, ahogy annyira tetszik neki Jimin zavara. Megint. Vagy még mindig? Talán sosem fogja megunni. Nem szeretné. - Beszélgessetek még, csak nyugodtan, nekem most el kell intéznem pár dolgot. Később még jövök. És ne feledjétek, hogy minden rendben lesz. Muszáj annak lennie – küld még feléjük egy mosolyt, majd távozik. Yoongit és Jimint ismét magányos némaságban hagyva, ahogy már egyikük sem tudja, hogy mit akart a másiknak mondani. Pedig tudják, hogy annyi minden ott forog a nyelvük hegyén, olyan sok minden van, amit szeretnének a másik tudtára adni, de mégsem megy nekik. Csak szépen apránként. Igen, lehet így menni fog majd. - Emlékszel még valamire? – emeli Jimin kézfejét maga elé, s egy lágy csókot nyom a sérült felületre, ahogy éjsötét íriszeiben ott lapul a kíváncsiság. Annyira félt, annyira rettegett, és most annyira hálás, hogy nem volt komoly a baj, legalábbis nem akkora, amekkorára ő gondolt. Abba bizonyosan beleroskadt volna. - Tényleg azt hitted, hogy meghaltam? – kérdezi elnyílt ajkakkal, ahogy akaratlanul is figyelmen kívül hagyja Yoongi kérdését. Képtelen másra gondolni, Eunha szavai egyre csak visszhangoznak elméjében. De Yoongiban bent ragad a levegő, csak egy bólintásra képes, ahogy szemei megtelnek a sok visszafojtott könnyel. – Őszintén? Én is – folytatja Jimin, ahogy visszagondol, s látszik szemein, hogy a múltban jár, mi most kicsit homályosan vetül elé. – Mielőtt elsötétült volna minden megkérdeztem, hogy most meg fogok-e halni. Nem kaptam választ – gondolkozik el, s megremegnek ajkai, ahogy kiejti a szavakat. Fáj a mellkasa, most is szúr, ha arra gondol, mit érzett. - Mégis kitől kaptál volna választ? – kérdezi halkan Yoongi. Olyan fehér ez a szoba, olyan tiszta. Annyira nem illenek bele, legalábbis Yoongi így érzi. Annyi minden van a hátuk mögött, annyi kéretlen gondolat és szenvedés, hogy út közben akaratlanul is elvesztették már azt a gyermeki tisztaságot, ami egyesekben lehet, hogy haláluk napjáig fellelhető. Ők nem voltak ilyen szerencsések. De ha mindez nem úgy történik, ahogy, akkor mégsem ismerik meg egymást, az pedig már önmagában is tragikus volna. Sokkal tragikusabb annál, mint aminek most a közepében vannak. - Ott volt Taehyung – feleli halkan Jimin, ahogy újból elgondolkozik. – Ő beszélt rá, hogy maradjak, de ha akartam sem tudtam volna tovább futni – rázza meg fejét, s érzi, ahogy a mozdulattal fájdalom árad szét benne. Felszisszen, de azonnal abba is hagyva egy pillanattal később megint jó. Legalább tudja, hogy egy ideig ne tegyen hirtelen mozdulatokat. - Mi? - nyílnak el Yoongi ajkai is. Meglepődik, s ezt nem is próbálja leplezni. Jimin előtt már nincs mit takargasson. - Most olyan más volt, mintha megbékélt volna – sóhajt egyet. – Nem is értettem, de azt hiszem, miatta rájöttem, hogy talán lehet jobb is. Nem tudom, Yoongi, már semmit sem tudok – hajtja saját fejét a mentáéra, ahogy szeretné átölelni, belélegezni a jóleső illatát, hogy végre ténylegesen megnyugodjon egy kicsit. - Akkor tényleg szeretnél maradni, meggyógyulni? – kezdi Yoongi, de kicsit tart még a választól. Mi van, ha az nemleges. – Velem együtt – remeg meg hangja, s továbbra sem szakítja el tekintetét Jiminről. Olyan gyönyörű. - Nem tudom, hogy hogyan, de igen, azt hiszem tényleg szeretnék. Meg veled is lenni, értelmet adtál mindennek – mosolyodik el, ahogy felnéz Yoongira, s összefut tekintetük egy pillanatra. Teljesen olyan, mint a legelső alkalommal, ugyanúgy új, s ugyanúgy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ver iszonyatosan hevesen szíve, csakis Yoongiért. Azt is érzi, ahogy pír szökik orcájára, azt pipacsszínnel megfestve adja Yoongi tudatára pillanatnyi zavarát. - Együtt? – néz rá Yoongi, ahogy ujjait Jimin ajkaihoz emeli, miközben visszafojtott lélegzettel tekintete is lecsúszik a fiú cseresznyepiros szájára. Hirtelen járja át testét a remegés, fél és egyben izgatott is, ahogy szinte tűkön ülve várja az előtte ülő, betegen is gyönyörű fiú válaszát. Egészen mintha az egész világ függne most tőle, s valahol talán ez tényleg így van. Ha más nem, Yoongi világa biztosan. - Együtt – leheli a szavakat Jimin is, ahogy hagyja, hogy Yoongi összeérintse ajkaikat. Gyomra bizsereg, átjárja a melegség, mindennek az ellentettjét érzi, mint amit tegnap tapasztalt, s annyival jobb ez, annyival élőbb, hogy sosem akar elszakadni tőle. Mohón kap a puha, barack ízű ajkak után. Elválva egymástól, Yoongi óvatosan dönti homlokát Jiminéhez, ügyel a fején lévő kötésre, s arra, hogy ne okozzon semmiféle fájdalmat Jiminnek, amikor eszébe jut valami, ami egy ideje nem hagyta már nyugodni, s érzi, ahogy szíve torkában dobog, mikor ajkaira veszi a fiú édesen csengő nevét, mely majdnem olyan gyönyörű, mint maga a tulajdonosa. - Jimin? – kérdezi, s a vörös hajú fiú laposakat pislog, ahogy megremeg saját neve hallatán, tetszik neki Yoongi szájából. Nagyon is. - Igen? – kérdezi vissza csillogó szemekkel, ezúttal már könnyek nélkül. Nem, most valami teljesen más miatt ilyen izgatott, talán titkon remél valamit, talán csak boldog a pillanat hevében. - Nem mondtam még, de azt hiszem, hogy nagyon is szeretlek téged – hallatja, de sokkal inkább suttogja a szavakat, s nem is kell máshogy, Jimin itt van, már itt van mellette, s így is nagyon tisztán hallja őt, mire elfelejt levegőt is venni. - Én is téged, Yoongi hyung – érzi, ahogy szívét megtölti egy nyugodt melegség, olyan, amilyet csakis a mentahajú válthat ki belőle, olyat amilyet még senkitől sem kapott, s egyre, minden egyes múló, röpke pillanattal biztosabb abban, hogy Yoongi az ő otthona. Az, amije sohasem volt, és mellkasát megtölti a melegség, ahogy szemeiben most először örömkönnyek azok, mik összegyűlnek. vége, 20180701