Work Text
Vannak pillanatok az életben, amikor valami számunka kedves véget ér, míg máskor egészen új dolgok veszik kezdetét, ám időnként akadnak olyan momentumok is, amikor hosszadalmas várakozás után végre folytathatjuk azt a utat, amelyen egykor elindultunk. A mai nap is magában hordozta ezen ritka pillanatok egyikét egy olyan nő számára, akinek a hivatása mindennél többet jelentett. Eleanor, a város egyik fiatal, ugyanakkor elismert nyomozója csaknem fél évet várt a napra, hogy újfent harcba szállhasson az ártatlanok védelméért. A nő a karrierje kezdetén még a michigani Detroitban szolgált, azonban két éve a tehetségének és az addig elért sikereinek hála esélyt kapott, hogy egy olyan városban folytathassa a munkáját, ahol a képességei révén ezrek életét teheti jobbá. A változáshoz fűzött reményei nem maradtak beváltatlanok és a virágzó karrierje során megannyi ártatlan ember életét mentette meg, ám néhány hónappal ezelőtt egy biotechnikai fegyverekkel kereskedő bűnszervezet felbukkanása mindent a feje tetejére állított és bár Eleanor rács mögé juttatta a szervezet minden egyes tagját, a sikerét a bal karjának elvesztése is beárnyékolta.- Jó reggelt, Kapitány! – köszöntötte Eleanor a felettesét, Sandra Maldonadot, akivel meglehetősen jó kapcsolatot ápolt. Mi több, szinte már családtagként tekintettek egymásra.- Neked is jó reggelt, Eleanor! – érkezett a válasz a holografikus képernyőn keresztül, miközben Eleanor épp a szeretett otthona tágas nappalijában időzött a bolyhos kis társa, a Moose névre hallgató corgi kutyájával az ölében. – Várod már a holnapot?- El sem hinnéd, hogy mennyire... – felelte a fiatal nő habozás nélkül. – Hiányoznak a rajtaütések és a deaktiválandó időzített bombák. A kényszerpihenő nem ad annyi adrenalin löketet, mint a bűnüldözés... Ha jól sejtem, akkor a pszichiáterem értékelése miatt hívtál.- Nem egészen... Doktor Walker szerint már nem szenvedsz poszttraumás stressztől, az orvosi eredményeid pedig kiválóak. – informálta a kapitány Eleanort, mire a fiatal nő felvolnta a szemöldökét.
- Hát akkor?
- Azért hívtalak, hogy tájékoztassalak, egyelőre nem szeretném, ha egymagad merészkednél a terepre. Még akkor sem, ha Doktor Walker úgy véli, hogy készen állsz az önálló munkára.
- Ha azt mered nekem mondani, hogy holnaptól Paul partnere leszek, akkor még ma visszaadom a jelvényemet... – jegyezte meg Eleanor egy hamis kacajjal annak reményében, hogy a jövőben semmi köze nem lesz Richard Pauhoz azon kívül, hogy ugyan annak a szervezetnek dolgoznak. Bár Paul egy eszes és elismert rendőr volt, de Eleanort mindig is zavarta a férfi arroganciája és csípős megjegyzései.
- Paul már csaknem húsz éve tagja a szervezetnek, de jól tudom, hogyha együtt kéne dolgoznotok, akkor két perc alatt kikaparnátok egymás szemét.
- Vagyis én az övét... – helyesbített Eleanor, kifejezve ezzel a megnyugvását, mialatt óvatosan letette a virgonc kutyáját a földre. Moose még szinte kölyök volt, így aztán nem volt meglepő, hogy sosem maradt nyugton. – Szóval, ki lesz a társam?- Nem ki, hanem kik... – helyesbített Maldonado Kapitány, s azzal a fiatal nyomozó igencsak meglepődött, elvégre az egységek szinte mindig duóban dolgoztak. – Mint tudod, minden egyes rendőr mellé kötelesek vagyunk beosztani egy MX androidot.- Ne is mondd... Az őrületbe fog kergetni a bamba tekintetük. – mormogta Eleanor egy mély sóhaj kíséretében. Ő maga nagy rajongója volt a robotikának, azonban az MX modelleket a kezdetektől fogva kiábrándítónak találta. Az elmúlt években bűncselekmények aránya négyszeresére nőtt, ezért a harcban alul maradó rendfenntartás kénytelen volt új módszerhez folyamodni és minden egyes rendőr mellé egy harcra képes MX androidot osztottak.
- Szerencsére az android társad nem MX modell lesz, hanem egy DRN.
- Egy DRN? – kérdezett vissza Eleanor meglepetten, hiszen alig tudta elhinni, hogy amit az imént hallott, az igaz. A DRN széria androidjai kicsit sem voltak olyanok, mint az MX-ek. Az MX-ek mindig is számításokat végeztek, logikusak és szabályközpontúak voltak. Számukra a tapasztalat és az emlék csupán betáplált adat volt és sosem rendelkeztek valós szabad akarattal. Ezzel szemben a DRN-ek programozásának alapja a szintetikus lélek. Igaz, a DRN androidok nem embernek születtek, nem anyaméhben növekedtek és nem volt gyerekkoruk, ám mégis volt lelkük és valós érzelmeik. Noha néhány évvel ezelőtt kivonták őket a forgalomból, mert üzemzavarok jelentkeztek és a viselkedésük egyre kiszámíthatatlanabbá vált, Eleanornak most mégis lehetősége nyílt rá, hogy személyesen találkozhasson a Lumocorp egyik legnagyobb vívmányával. – Hány DRN áll még a rendőrség szolgálatában?- A DRN0167-es az egyetlen... – tette hozzá Maldonako kapitány. – Nagyjából egy hónapja aktív és azóta Kennex nyomozó társa, holnaptól pedig a tiéd is.- Kennex... – ismételte meg Eleanor a nevet alig hallhatóan, miközben elveszett a gondolataiban. – Netán újonc?- Miből gondolod? – kérdezett vissza a kapitány egy apró mosollyal az arcán.- Minden kollégám nevét tudom, még azokét is, akikkel soha egy szót sem váltottam és egyetlen Kennexet sem ismerek. – magyarázta Eleanor, mire Maldonado Kapitány ajkai még szélesebbre húzódtak.- Nem, nem újonc. Kennex nyomozó már régóta tagja a szervezetnek, azonban... – hallgatott el a kapitány egy röpke pillanatra. – Néhány héttel a Detroitból való áthelyezésed előtt volt egy rajtaütés, amely során súlyosan megsérült és tizenhét hónapig kómában feküdt. Csaknem fél éve tért magához és már egy egész hónapja visszatért közénk. – mesélte a kapitány, aki később felvilágosította Eleanort minden apró változásról, ami az elmúlt hónapok során történt, végül búcsút vettek egymástól.- Szintetikus összehangolás teljes. – szólalt meg egy gépies női hang, s azzal Eleanor a bal karjára pillantott. Óvatosan lecsatolta a villogó kütyüt a felkarjáról, majd az ezüstszín szintetikus végtagjának felszíne alkalmazkodott a nő eredeti bőrszínéhez. A bal karja teljes mértékben olyan volt, mint jobb, csupán a kevésbé domináns felkarját körülölelő vékony ezüstös LED-csíkban mutatkozott meg a különbség. Amint Eleanor felállt a kedvenc foteléből, amely a magasból függeszkedett, kitekintett a kora délutáni nap aranyló sugaraira, majd úgy döntött, meglátogatja egy jó barátját, Doktor Rudolph Lomt. A férfi szakértője volt mind a robotikának, mind a mesterséges intelligencia programozásának, így aztán hamar egy hullámhosszra pendültek a fiatal nyomozóval. Mindemellett Doktor Lom előszeretettel segítette a rendőrség munkáját és ennek okán a nő is gyakran kérte a segítségét.- Cső, Rudy! – köszöntötte Eleanor a férfit amint belépett annak laboratóriumába, amely valójában egy elhagyatott, rózsaablakokkal díszített kápolna belsejébe épült. Bár a hatalmas csarnok tele volt különféle technológia eszközökkel és egyéb elektronikus kacatokkal, na meg persze ráfért volna már a helyre egy alapos takarítás, a nőt mindig is vonzották az efféle rejtekhelyek.
- Mi a helyzet, nyomozók gyöngye?
- Azt leszámítva, hogy ma reggel a kávéfőzőm végighányta a konyhát? – kérdezett vissza a nő, amint felelevenedett benne az emlék. Miután Eleanor és Rudy megosztották egymással az elmúlt napok történéseit a nő birtokba vette Rudy egyik asztalát, majd besegített a férfinak az aznapi napkitörés okán meghibásodott robot pillangók javításába.Már lemenőben volt az augusztus utolsó napja, amikor Eleanor ráeszmélt, hogy magára maradt a meghibásodott elektromos rovarokkal. Úgy vélte, Rudy talán a raktárba ment, hogy magához vegyen néhány szükséges alkatrészt, azonban Eleanor nem tudhatta biztosra. Mi több, a hallására sem hagyatkozhatott, ugyanis már legalább egy órája bömböltette a Legends Never Die című számot a fejhallgatón keresztül. A nő figyelmen kívül hagyta, hogy egyedül van, majd folytatta a kezében tartott robot pillangó áraimköreinek helyreállítását, végül elérte a kívánt eredményt. Amint megbizonyosodott a sikerről levette a fejhallgatót, hogy aztán informálhassa Rudyt a egy újabb robot pillangó helyrehozásáról, ám ekkor egy ismeretlen hangot hallott meg a távolból.- Szégyen ez a töltő, Rudy! – jelentette ki egy kellemesen lágy, fiatalos férfi hang.- De legalább kapsz tőle egy lórugásnyi energiát, mintha ittál volna egy kávét. – felelte Rudy, majd váratlanul felcsendült egy koreai dal.
- Boyojulge wanjonhi dallajin na~ Boyojulge hwolssin do yeppojin na~ Babochorom sarang ttemune~ Ttonan no ttemune~ Ulji aneulle~
- Mi van? Felcsaptál koreai állomásnak? – viccelődött egy másik férfi. Az ő hangja más volt, sokkal mélyebb és férfiasabb. Eleanor egyiküket sem láthatta az asztala mögül, ugyanis a három férfi a különféle vezetékekkel és processzorokkal teli ládák túloldalán állt a csarnok másik végében, azonban a nőt hajtotta a kíváncsiság. Nem csak azt szerette volna megtudni, hogy kik a váratlan látogatók, hanem azt is, hogy kihez tartozik az a bariton hang, ami úgy vonzotta őt, mint egy illatos liliom a méhecskéket vagy épp mint egy kiló heroin a drogosokat.- Hamarosan helyrehozzák a napfler okozta károkat. – informálta Rudy a két férfit. Az aznapi napkitörés megannyi problémát okozott a városban és azok hatását Eleanor is érzékelte. A szeretett kávéfőzője még kora reggel látványosan meghibásodott, míg Rudy laborjában a programozáshoz használt műszerekben mutatkozott meg a napkitörés okozta kár.- Na és mi a helyzet a helyszínen talált lövedékkel? – tette fel a kérdést a mély férfias hang.- Nos, a sejtésem helyes volt. – érkezett Rudy válasza. – Valóban erőforrás hajtotta a lövedéket. Micro elektromechanikus rendszereket telepítettek a golyóba, aktív aerodinamikai vezérlőt, amely korrigálja a töltény útját. Az Interpol szerint a rendszert irányító micro áramkör orosz haditechnika és három hónapja egy ládányit megfújtak az ukrán fegyverraktárból. – magyarázta a férfinak, miközben Eleanor halk léptekkel közelebb sétált a többiekhez. Rudy is és az Eleanor számára ismeretlen férfi is háttal állt a nőnek, így aztán nem csoda, hogy a jelenléte észrevétlen maradt. Bár a torka megköszörülésével jelezhette volna, hogy ő is jelen van, azonban nem állt szándékában megzavarni a társalgást.- Hé, Rudy! Aggódjak a boldogság mintapéldánya miatt? – érdeklődött a férfi, szinte már suttogva, ám épp elég hangosan ahhoz, hogy Eleanor felismerje a mély hangot, ami örökre belevésődött az elméjébe. – Mármint, te is tudod, hogy a DRN-eket miért...- Hogy miért szerelték le őket? – fejezte ba Rudy a mondatát. – Neeem, ez csupán egy apró személyiségzavar. Nyomába sem ér annak a kiszámíthatatlan viselkedésnek, ami akkor volt. Dorian életfunkciói nincsenek veszélyben, de a hangulatingadozása egyre rosszabb lesz ahogy csökken az energiaszintje. – tette hozzá Rudy, majd amint ő is és a mellette álló férfi is hátra pillantott észrevették a nőt, aki már csaknem egy egész perce szobrozott mögöttük. – Oh! Bocs, hogy magadra hagytalak, de annyira belemerültél a javításba, hogy nem volt szívem megzavarni téged. – magyarázkodott kissé hadarva, azonban a szavai alig érték el Eleanor tudatát. A nő figyelmét rabul ejtette az a szempár, ami hol aranybarna, hol olívazöld színben ragyogott. Egy röpke pillanatra elveszett az íriszek szépségében, végül Rudy hangja visszarántotta őt a valóságba. – Oh, milyen modortalan vagyok! Nyomozó, nyomozó... Nyomozó, nyomozó... – mutatta be Rudy egymásnak a párost annak reményében, hogy a béna poénján mindenki jót nevet majd, ám mindhiába.- Eleanor Evinger... – mutatkozott be a nő illedelmesen, miközben kezet nyújtott és a férfi gondolkodás nélkül elfogadta azt. Amint az ujjaik összefonódtak a férfi elmosolyodott, majd ő maga is bemutatkozott a fiatal nőnek, akit rendkívül csinosnak talált, még úgy is, hogy Eleanor csupán egy meggyvörös kapucnis pulóvert és egy egyszerű fekete cicanadrágot viselt.
- John Kennex... Maldonado Kapitány már tájékoztatott, hogy holnaptól új társam lesz. Örülök, hogy végre megismerhettem!
- Akárcsak én!
- Őszintén bevallom, hogy nem épp erre számítottam. – jegyezte meg a férfi továbbra is mosolyogva, miközben egy pillanat alatt végigmérte a nőt, persze csak diszkréten.
- Pozitív vagy negatív csalódást okoztam?
- Természetesen pozitív... – felelte, s közben továbbra sem eresztette el a nő kezét. Örömöt okozott Eleanornak, hogy a leendő társa pillanatok alatt elfogadta őt, ráadásul a nő egy nagyképű és mogorva kollégára számított, de végül egy kedves és udvarias férfi mellé osztotta be a kapitány.- Nem akartok szobára menni? – vágott közbe Rudy, akinek a tekintete mindaddig ide oda cikázott a páros között. A kérdés hallatán Eleanor rögvest elpirult, míg John kikerekedett szemekkel nézett Rudyra.- 57%on vagyok! – szólalt fel a hang, aminek a tulajdonosa korábban egy töltő miatt panaszkodott.- Na, felvidult a pirítónk? – viccelődött Kennex nyomozó, s azzal mindhárman a hang irányába pillantottak. Közvetlenül mögöttük egy android állt, aki habozás nélkül szkennelte a nő arcát és azonosította őt, majd egy nagy mosollyal az arcán kezet nyújtott neki.- Evinger nyomozó, üdv! Dorian vagyok! – mutatkozott be kedves hangon.- Nagyon örvendek, Dorian! – felelte Eleanor, miközben elméje feldolgozta, hogy egy DRN androiddal áll szemben, majd Dorian folytatta a mondandóját.- Csak hogy tudja, John nem ért a gyerekekhez. – jelentette ki határozottan, noha a nő nem igazán értette, hogy ez mégis honnan a fenéből jött.
- HÉ!
- A cicákhoz sem. – tette hozzá.- Miért?! Ez nem ig... Remekül bánok velük! Tényleg! – magyarázkodott Kennex nyomozó, mire Dorian felöltötte a legbánatosabb arckifejezését és látványosan megrázta a fejét, s azzal Eleanor feladta a teste elleni küzdelmet és akaratlanul is elnevette magát.- Bocsánat... – kért elnézést a nő, ám addigra már mindnyájan nevettek.- Épp most érkezett egy gyilkossági bejelentés a negyedik körzetből. MUNKÁRA! – kiáltotta Dorian, miközben szolidan háton vágta a nyomozót, majd sietve távozott a laboratóriumból.- Ömm... Dorian csak ma ilyen szeszélyes. – kezdett bele Kennex nyomozó a magyarázkodásba amint Dorian magukra hagyta őket. – A napkitörés megsütötte az energiarendszerünket a központban. Az áramszünetek miatt ma a segéd generátorok vannak használatban, az MX-ek előnyt élveznek és hát...- Megértem, Kennex nyomozó... A Detroitból való áthelyezésem másnapján én magam is tanúja voltam, hogy egy napkitörés bármikor őrültek házát csinálhat a rendőrörsből. Lajhárüzemmódban működő androidok, diszkógömbként villódzó olvasólámpák, na és az olyankor szemétdombra való fánkautomatákról meg aztán ne is beszéljünk... – nyugtatta meg a nő egy mosollyal. Ő is jól tudta, hogy az alkalom adtán előforduló napkitörések mennyi felfordulást okozhatnak, akár egy egyszerű háztartásban is, nem hogy egy intézményben.- Egyetértek! Ma reggel csak egy egyszerű epres fánkot akartam, erre az automata kiszórt elém fél kiló csokireszeléket. – mesélte Kennex nyomozó a tréfás történetet és ezzel újfent megnevettette a nőt. – És kérlek, hívj nyugodtan Johnnak, elvégre társak vagyunk.- Rendben, John. De csak ha mostantól Eleanornak szólítasz. – egyezkedett a nő kissé játékos hangnemben, majd a férfi egy apró, ám határozott bólintással felelt.
- Nos... Akkor viszlát holnap!
- Viszlát! – búcsúztak el egymástól, végül John Dorian nyomába eredt és távozott. Mindeközben Eleanor egy másodpercre sem vette le a szemét a férfiról. Végignézte, ahogy az hátat fordított neki, felsétált a fémesen csillogó lépcsőn, végül kilépett a laboratórium ajtaján, ám mielőtt azt megtette volna a tekintete újfent összetalálkozott a nőével egy végtelennek tűnő pillanatra.- Tessék! – rántotta vissza Rudy hangja őt a valóságba, majd Eleanor a váratlanul kezébe adott vödörre pillantott.
- Mihez kezdjek vele?
- Abba csorgasd a nyálad, ne a padlómra.
- Hé! – kiáltott fel a nő, miközben egy halvány pír is megjelent az arcán. – Nem is csorgattam a nyálam!- Pööörszö... Láttam ám azt a szemmel dugást! Tuti, hogy a ti kis csevejetek közben legalább kétszer elképzelted, ahogy John váratlanul beállít ide a szexi golyóálló mellényében egy pimasz vigyorral azon az átkozottul helyes képén, gerincre vág téged a robot pillangókkal teli asztalon és addig kufircol veled valami csicsás nevű szexpózban, amíg... ÁU! – kiáltott fel Rudy a fájdalomtól amint Eleanor hozzávágott egy csaknem két kilós homokzsákot, amit az egyik kacatokkal teli ládából kotort elő.A délután további részében Eleanor és Rudy folytatták a robot pillangók áramköreinek helyreállítását, majd amint a lemenő napkorong pereme elérte a horizontot Eleanor felült a motorjára és meglátogatta a kedvenc kávéházát, ami egyúttal a törzshelye volt. Hetente kétszer, néha háromszor is betért oda. Először azon az estén tért be a Sarah’s nevet viselő kávéházba, amikor nem sokkal a városba való költözése után megoldotta az első ügyét és a nő ennek révén ismerte meg a legjobb barátnőjét is, aki nem volt más, mint a kávéház rendkívül kedves tulaja, Sarah Stan.- Szia, Sarah! – köszöntötte Eleanor a nála alig idősebb nőt amint belépett a kávéházba.- Helló, Ellie! – viszonozta Sarah a köszöntést, majd amint Eleanor helyet foglalt az ablak melletti asztalnál a nő máris hozzálátott egy csésze kókuszos cappuccino elkészítéséhez. Bár a kávéház kínálata óriási volt, hiszen az itallapon szinte minden megtalálható volt, még a karamellás jégkávé, a narancsos csokoládé és a gesztenyés latte is, azonban Eleanor mindig ugyan azt rendelte és eszében sem volt megtörni az immáron két éve tartó szokását. – Miújság? Nehéz napod volt? – érdeklődött Sarah, mialatt óvatosan letette Eleanor elé a kókuszreszelékkel díszített cappuccinot, majd amint a saját japán rózsakávéját is letette ő maga is helyet foglalt az asztalnál.- Mondhatni... – felelte Eleanor jókedvűen, mialatt a cappuccinojára szórt kókuszreszeléket bizgerálta. Bár habozás nélkül válaszolt a barátnője kérdésére, a gondolatai egészen máshol jártak. – Ma reggel a napkitörés tönkrevágta a kávéfőzőmet, amit még tőled kaptam. - A szórakozott kedvedből ítélve akár el is nyomkodhattad úgy, hogy észre sem vetted. – jegyezte meg Sarah egy nagy mosollyal az arcán, majd belekortyolt a kávéjába.- Kizárt... Épp almás palacsintát sütöttem, amikor egy látványos koffein gejzír keletkezett a konyhám közepén és legalább fél órámba telt mire az utolsó csepp kávét is feltakarítottam. – vágta rá a fiatal nyomozó egy apró kacajjal, miközben felelevenedett benne annak a pillanatnak az emléke, amikor obszén szavakat kiáltozva utolsó útjára kísérte a már menthetetlen kávéfőzőt, végül izomból kivágta azt a kukába.- Külön kérvényt kell benyújtanom vagy magadtól is hajlandó vagy elmondani, hogy mitől vagy ilyen jókedvű, amikor az álom kávéfőződ bedöglött? – viccelődött Sarah, miközben megpróbált belelátni a barátnője gondolataiba. Eleanor néhány pillanatra elveszett a gondolataiban, felidézte az aznap délután emlékeit, majd beavatta a barátnőjét a részletekbe. Sarah olyasvalaki volt, akire Eleanor mindig számíthatott és akire minden titkát rábízhatta, így aztán nem terelte a szót.- Mint az már tudod, holnaptól folytatódik a nyomozói karrierem... – kezdett bele a történetbe. – Viszont Maldonado Kapitány egyelőre nem szeretné, hogy egymagam hősködjek a terepen és egy kicsit sem hétköznapi páros mellé osztott be.- Kifejtenéd? – kérlelte a nő.
- Nos... Az egyik társam egy DRN android. Ő az egyetlen a szervezetnél, az MX-ekkel ellentétben nekik lelkük van és ér...
- A pasiról mesélj! – vágott Sarah türelmetlenül a szavaiba. Az étcsokoládébarna hajú nő csillogó sötétzöld szemekkel fürkészte Eleanort, reménykedve benne, hogy a barátnőjének végre a horgára akadt egy aranyhal.- Miből gondolod, hogy az illető férfi? – kérdezte Eleanor, s azzal belekortyolt a forró kókuszos italba. Mindeközben megpróbálta elrejteni a mosolyát, de hiába.- Miért, nő? Az sem baj... – érkezett a humoros válasz, mire mindkét nő elnevette magát. Bár Sarah nagyon is jól tudta, hogy Eleanor kizárólag a férfiakhoz vonzódik, a barátságukba simán belefértek a kötekedő és az obszcén megjegyzések is. – Szóval, milyen a pasi? – Sarah kérésére Eleanor elmesélte az első találkozásuk történetét, majd a férfi személyiségéről és vonzó külsejéről is szót ejtett. Hallva, hogy Eleanor miként beszélt az új társáról, Sarah biztosra vette, hogy a barátnője szíve ismét kitárta kapuit. Eleanor kirekesztette a szerelmet az életéből, közvetlenül azután, hogy az exe átverte őt, és bár a nőnek azóta számtalanszor lett volna alkalma randizni, végül minden meghívást elutasított. – Jó lenne, ha ezúttal nem keresnél kifogásokat, hogy miért nem kellene ezzel a pasival sem randiznod. Ne bűntesd magad tovább a seggfej exed miatt... Látom rajtad, hogy nem az imádott munkád tesz ennyire boldoggá, hanem az a férfi, akit ma az élet az utadba sodort... – bíztatta Sarah a barátnőjét. Bár Eleanor mélyen a szívében vágyott a szerelemre, az első és egyetlen komoly kapcsolata hatalmas csalódást okozott neki. Huszonkét éves volt, amikor Detroit városában megismerkedett Alexander Mooreal, aki utazási ügyintézőként dolgozott a városban. Kezdetben Eleanor boldog volt Alex mellett, két teljes éven keresztül alkottak egy párt, azonban egy csípős januári napon kiderült Alexről, hogy nem csak hogy csalta a barátnőjét, de drogcsempész is volt. Eleanor gondolkodás nélkül szakított férfival, persze csak miután kelepcébe csalta és sikeresen rács mögé juttatta őt a csempész társaival együtt. Mindennek már több, mint három hosszú éve.Hamarosan véget ért a fiatal nyomozó érzelmeiről szóló beszélgetés, majd Sarah szerelmi életére terelődött a szó. Sarah már négy hosszú éve boldog párkapcsolatban élt egy Sebastian nevű gyermekorvossal, akivel itt, a kávéházban ismerkedtek meg. A férfi teljes szívéből szerette Saraht, néhány hete pedig a kezét is megkérte. Természetesen a nő igent mondott élete szerelmének és azóta már el is kezdték tervezgetni a tavaszi időpontba kitűzött esküvőjük részleteit. És bár Sarahnak konkrét elképzelései voltak mind a menyasszonyi ruháját, mind a dekorációt, mind a tortát illetően, gyakran kikérdezte a legjobb barátnője véleményét. Természetesen az esküvővel kapcsolatban felmerülő kérdések ma is terítékre kerültek.- A koszorúslányok ruhája... – kezdett bele Sarah, amint félretolta a megüresedett csészéjét, majd kinyitotta a strasszkövekkel díszített noteszét. – Meggyvörös vagy borbolyavörös?
- Mi a franc az a borbolya?!...
----- CHAPTER BREAK -----
A másnap, amit Eleanor már nagyon várt végül elérkezett. Pontban nyolcat ütött az óra, amikor a fiatal nyomozó leparkolta a motorját, besétált a kapitányságra, majd egyenesen Maldonado Kapitány irodájába sietett.
- Jó reggelt, Eleanor! Készen állsz a munkára?
- De még mennyire! Van rá esély, hogy már ma megmenthetem valaki életét? – tette fel a nő a nagy kérdést annak reményében, hogy a visszatérésének első napja unalomtól mentes lesz.- Ha életet ma még nem is menthetsz, de járőrözésre egészen biztosan számíthatsz. – felelte Maldonado Kapitány. Egy rövid beszélgetést követően Eleanor kilépett a kapitány irodájából, majd úgy döntött, amíg a társaira vár felpörgeti az agyát némi koffeinnal. A szeretett kávéfőzője azóta már rég egy hulladékfeldolgozó üzemben darálódott, így aztán kénytelen volt beérni a kapitányság automatájába töltött sötétbarna löttyel. Mire az utolsó cseppet is kiitta a poharából Dorian is megérkezett, majd nagyjából harminc hosszú perccel később már mindketten John autójában ültek, Dorian a jobb egyes ülésen, míg Eleanor hátul foglalt helyet.- Tudod mit bírok benned a legjobban? – tette fel Dorian a kérdését Johnnak. – Hogy pontos vagy.
- Ezzel meg mire célzol?
- Késtél... És bűzlesz az olívaolajtól. – felelte, azonban John mit sem törődött a társa szavaival. Helyette tovább nyomta a gázpedált, majd váratlanul egy hosszú rézszín drótott adott Dorian kezébe.- Fogd meg... Ezt is... – s azzal még egy drótot adott oda az androidnak.
- Mihez kezdjek velük?
- Tarsd melegen a kávémat. – vágta rá John egy nagy vigyorral. Hallva a válaszát, Dorian tekintete rögvest a pohártartóban lévő kávéra terelődött, pontosabban arra a thermo kütyüre, amelyet John korábban a forró italba helyezett és amelynek vezetékeit az imént a társa kezébe adta. Amint Dorian ráeszmélt az agyafúrt trükkre elmosolyodott, majd egy határozott mozdulattal megszabadult a drótoktól, kifejezve ezzel, hogy nem kívánja betölteni a thermosz szerepét. – Hé! Forrón szeretem!- Az ideális tartomány elvileg 68 és 80 fok közötti, de legtöbben 80-ra szavaznának. Te... – mondta, majd nemes egyszerűséggel belemártotta a mutatóujját John kávéjába. – 74 fokosan iszod és ez pedig annyi.
- Tudod, hogy iszom a kávémat?
- Igen. – vágta rá Dorian. – Veled ellentétben én figyelek a részletekre, mondjuk hogy mennyi az idő, meg hogy hánykor kellene felvenned a társaidat.- Én is figyelek a részletekre! Mondjuk arra, hogy beledugtad az ujjadat a kávémba! – közölte John némi haraggal a hangjában, azonban Doriannek esze ágában sem volt bocsánatot kérni, helyette újfent elmosolyodott és szánt szándékkal tovább húzta John agyát.
- Másohova is dughatom, ha szeretnéd...
- Hé! Vegyél vissza!
- Méghogy én? – folytatta az android a kötekedést egy magabiztos vigyorral az arcán, miközben az elégedettség ott csillogott a tengerkék szemeiben.
- Inkább vegyenek vissza, hogy nyugodtan vezethessek.
- Hallgattál rám és olívaolajat kentél a lábadra. És bevált... – hallva Dorian szavait Eleanor felvonta a szemöldökét. Elképzelése sem volt, hogy mégis mi a francnak kenne bárki is olívaolajat a lábára, azonban nem állt szándékában belegázolni John magánéletébe, így végül nem tette szóvá a dolgot. – Túl makacs vagy, hogy megköszönd, de azért szívesen.
- Salátát ettem... Görögöt...
- Reggel tízkor?
- Nem akarok pofátlanul közbevágni, de minden reggeletek civakodással indul? – érdeklődött Eleanor kíváncsian. Egyáltalán nem zavarta őt a társai gyerekes civakodása. Sőt, felettébb szórakoztatónak találta a műsort.
- Ne is figyeljen rá, Evinger nyomozó... John kivülről zsémbesnek tűnik, belül meg mogorva és elégedetlen.
- Dorian... Hívj nyugodtan Eleanornak. – kérte a nő egy szelíd mosollyal, majd a kezében tartott iPadre pillantott. – Gyilkosság a tizenhármas körzetben. A cím Woodmont sugárút 1502.- Három tömbnyire. – tette hozzá Dorian, s azzal egy mély sóhaj hagyta el John száját.- Jól van. Dolgozzunk...Kevesebb, mint öt perccel később John leparkolta az autóját a csaknem negyven emeletnyi magas irodaház előtt, majd a trió egyenest annak bejárata felé vette az irányt. Ahogy azt várták, mire kiérkeztek a helyszínre már néhány kíváncsi civil is ácsorgott ott, köztük gyerekek is.- Mondja... Végeztek már a helyszínelők? – érdeklődött Eleanor az egyik kollégájánál.- Nemsokára, hölgyem! – érkezett a válasz. Mindeközben Dorian akaratlanul is felkeltette néhány kíváncsi gyerek figyelmét, pontosabban egy tinédzser fiúét, aki két kislány társaságában álldogált az irodaház előtt.
- Te robot vagy?
- Ahogy mondod! – felelte Dorian büszkén, mire a gyerekek elmosolyodtak.- Hú! És mit tudsz csinálni? – kérdezte kíváncsian az idősebbik kislány, aki ránézésre úgy nyolc éves lehetett. Dorian gondolkodás nélkül leguggolt a gyerekekhez, hogy azok jobban láthassák az attrakciót, majd néhány röpke pillanatra a hajszálvékony elektromágneses szálak felragyogtak Dorian arcának jobb oldalán a kreolszín bőre alatt. Egy szó, mint száz, a színpompával ragyogó áramkörök látványa felettébb izgalmasnak bizonyult a gyerekek számára. – Király! – Dorian ajkai azonnal mosolyra húzódtak, majd néhány pillanat múltán John közelebb lépett az androidhoz. Arról szerette volna informálni, hogy a helyszínelők épp az imént végeztek, azonban a kíváncsi kislány hamarabb szóra nyitotta a száját. – És te is robot vagy?- Nem. Ember vagyok.- Oh... – sóhajtott a kislány csalódottan, ám néhány másodpercnyi gondolkodást követően ismét Johnra nézett. – És te tudsz valamit? – John kezdetben hezitált, ám csakhamar kipattant az isteni szikra azt illetően, hogy miféle mutatvánnyal nyűgözhetné le a gyerekeket. Egy magabiztos mosollyal az arcán elővett egy szénfekete markolatú pillangókést a farzsebéből, egy szempillantás alatt kinyitotta azt, végül ismét a gyerekekre nézett.- Ezt kapjátok ki! – mondta John, majd egy határozott mozdulattal beledöfte a kést a jobb combjába. Néhány másodpercre mindenki ereiben megfagyott a vér, végül a szőke hajú kicsi lány, aki mindaddig szótlanul figyelt megtörte a csöndet egy hatalmas sikollyal.- NE! Ne ijedj meg! – esengett John, de mindhiába. A kislány addigra már a tinédzser fiú karjaiban sikoltozott és látni sem akarta a férfit.
- MAGA MEKKORA BAROM!
- De nem fájt! Nekem szintetikus lábam van! – kiáltott John a gyerekek után, ám azok már messze jártak. Dorian alig tudta visszafojtani a nevetését, hiszen előre látta, hogy miként fognak majd reagálni a gyerekek. Mindeközben Eleanor még mindig a sokk hatása alatt volt. Noha nem azért, mert John a morbid mutatványával halálra rémítette a gyerekeket, hanem mert Maldonado Kapitány szavai nem hagyták őt nyugodni. Eleanor még aznap reggel megkérdezte a kapitányt, hogy miért Johnt választotta a társának, mire a nő azt felelte, ‘Mert sokban hasonlítotok...’. A fiatal nyomozó akkor még nem értette, mire is célzott mindezzel a felettese, ám abban a pillanatban minden értelmet nyert. Ahogy a kapitány szavainak visszhangja elhallgatott Eleanor ösztönösen kinyújtóztatta a szintetikus ujjperceit, végül messzire űzte a gondolatait, hogy a gyilkossági ügy megoldására koncentrálhasson.Másodpercek múltán a trió belépett az irodaházba, ahol egy kollégájuk informálta őket a gyilkosság részleteiről. A rendőrtiszt elmondta, hogy az áldozat egy fiatal férfi, akit alig húsz perce lőttek le. Bár a kamerákat kilőtték, Dorian könnyedén elérte az archivált biztonsági felvételeket, így a nyomozók hamar kiderítették, hogy az elkövetők felmentek a huszonötödik emeletre és azóta sem hagyták el az épületet. Természetesen a rendőrség azonnal megkezdte az irodaház kiürítését, ám épp hogy elkezdődött a civilek evakuálása, amikor váratlanul egy erős robbanás rázta meg az épületet. Azonnal kitört a pánik és a civilek fejvesztve menekülni kezdtek az irodaház kijárata felé, ám mindhiába. Maga a robbanás a földszinten történt, közvetlenül az előcsarnokban, ahol a robbanótöltet egy nagyjából nyolc méteres hatósugarú mély krátert ütött az előcsarnok padlózatába. A trió számára nyilvánvaló volt, hogy a robbantást az elkövetők okozták, a céljuk pedig az volt, hogy megnehezítsék az evakuálást és ezzel időt nyerjenek. John, Eleanor és Dorian persze egy percig sem habozott. Tudták, hogy az elkövetők a huszonötödik emeleten tartózkodnak és eltökélt szándékuk volt, hogy elkapják őket, míg az evakuálás folyamatban van, azonban oda a lépcsőn kellett feljutniuk, ugyanis a robbanás a felvonót is tönkretette.- Na és mi a terv? – érdeklődött Eleanor, miközben magához vette a pisztolyát.- Egyelőre semmi... – vallotta be John, s azzal nekivágtak a végtelennek tűnő lépcsőfokok megmászásának. – De a huszonötödik emeletig kitalálunk valamit. – néhány perc elteltével a trió elérte a ötödik emeletet, azonban még ekkor sem tudták, hogy mihez kezdenek majd, ha az elkövetők nyomára bukkannak. John épp megbizonyosodott arról, hogy a az hatodik emelet is tiszta, amikor váratlanul megcsörrent a mobilja és ő azonnal válaszolt a hívásra.
- Kennex...
- John! Mi a helyzetetek? – érdeklődött Maldonado Kapitány, aki azóta már értesült a robbanásról.- Dorian szerint az épület még egy ideig nem fog összeroskadni. Megsérült a harmadik és a negyedik emeleti vészkijárat, a délkeleti lépcsőház használhatatlan, a tűzoltók a másodikon juttatják ki az embereket. – tájékoztatta John a kapitányt, miközben a társaival már a hetedik emeleten jártak.
- John, ne menjetek tovább! Negatív! Tereljétek a civileket a másodikra és tűnjetek onnan, amíg rá nem jövünk, hogy mivel van dolgunk.
- Tudom, hogy mivel van dolgunk. – vágta rá John, kötve az ebet a karóhoz. – A támadók még idebent vannak, megkeressük őket. Nyerjetek nekünk időt! Tartsuk magunkat a protokollhoz, zavarjuk az összes bejövő és kimenő adást. Ne hagyjuk őket kommunikálni és küldjetek erősítést!- John! Az adást csak egy féle képpen zavarhatjuk és akkor mi sem fogjuk tudni elérni egymást. – győzködte őt Maldonado Kapitány. – Hagyjátok el a helyszínt! – Johnnak esze ágában sem volt visszafordulni és jól tudta, hogy a társai is hasonlóképp vélekednek, ezért úgy döntött, hogy lerázza a felettesét.- Van... Kis gond... Az... A társ... Laz... Nyitnyit... Karácsonyra... – hadarta a szavakat, elhitetve a a kapitánnyal, hogy rossz a vétel, majd egy elégedett mosollyal zsebre vágta a mobilját.- Te komolyan rácsaptad a telefont? – nézett rá Eleanor meglepetten. Tudta, hogy John és Maldonado Kapitány között remek baráti viszony van, azonban még ő maga sem merte volna rácsapni a telefont a felettesére.- Ja... Unalomba fulladt a társalgás. – felelte John, majd folytatta az útját.- Mindig olyan büszke magára, amikor megszegi a szabályokat. – jegyezte meg Dorian, persze csak hallkan, hogy a szavait csak Eleanor hallhassa.Ahogy múltak a percek a feszültség egyre csak fokozódott. A trió már a tizedik emeleten járt, azonban még mindig nem volt tervük, de mégcsak halovány elképzelésük sem, hogy miként szoríthatnák sarokba az ellenséget. Nem tudták, hány támadóval állnak szemben, ahogyan azt sem, hogy azok ejtettek e túszokat.- John... Hogy állsz azzal a tervvel? – érdeklődött Eleanor. – Nem tudom feltűnt e neked, de fogynak az emeletek.- Azt hittem, hogy mostanra ideér az erősítés. Szerintem mejünk csak tovább. – felelte John, majd amint megbizonyosodott róla, hogy a tizenegyedik emelet is tiszta, tovább haladtak.- Talán van más lehetőségünk is. – szólt közbe Dorian. – A szellőzőrendszer mindent behálóz. A huszonharmadik emeleten behatolhatunk a szellőzőbe és feljuthatunk egészen a támadókig.- Látod? – csillantak fel John olívazöld szemei. – Mondtam, hogy kitalálunk valamit. – a terv remekül hangzott, azonban a trió tagjai nem tudhatták, hogy mi várrájuk odafent. John épp elérte a tizenegyedik és a tizenkettedik emeletet elválasztó lépcsőfordulót, amikor észrevette, hogy Dorian áramkörei látványosan ragyogni kezdtek az arca jobb oldalán.- Hé... – szólt rá John, mire Eleanor is hátra pillantott. – Mi ez a diszkógömb a nyakadon? Nem kéne beavatnod minket?
- Mivel odakintről zavarják az adást, hozzám fut be az összes helyi vészjelzés, amely nem jut ki az épületből.
- Válaszolj nekik és hátha akkor megtudunk valamit. – javasolta Eleanor, majd újabb lépcsőfokokat mászot meg, miközben az ujja továbbra is a pisztolya ravaszán pihent. Dorian nem habozott és megfogadva a nő tanácsát válaszolt a beérkező hívások egyikére.
- Haló?
- Graças a Deus! Eu preciso de polícia. Eu estou no meu escritório. Houve uma explosão. – sirdogált egy kétségbeesett női hang portugál nyelven.- Está tudo bem, Senhora! – felelte Dorian, azonban nem a saját hangján, hanem egy nyugodt női hangon. John és Eleanor azonnal hátra néztek és kikerekedett szemekkel tekintettek a társukra. – Estou entendendo. A polícia já está a caminho. Desça até o segundo andar.- Te meg mit csinálsz?! – kérdezte John szinte már suttogva.- A déli kultúrákban nevelkedettekre a női hang bizonyítottan jobb hatással van pánikhelyzetben. – felelte az android, majd néhány másodperc elteltével egy újabb hívást fogadott.
- Haló?
- Tessék? John Kennex nyomozó vagyok. Egy rendkívül nehéz személyiséggel bíró automata rendőr. – mutatkozott be Dorian John hangján, miközben egy önelégült vigyor ült az arcán. John egy mély sóhaj kíséretében megrázta a fejét, míg Eleanor egy halk nevetéssel díjazta Dorian leleményességét. – Őrizze meg a nyugalmát!- Össz... Össze vagyok zárva a fegyveresekkel... Segítsen! – kérlelte a nő, majd az android egy egyszerű kézmozdulattal megállította a társait.
- Ne aggódjon! Lélegezzen mélyeket! Hogy hívják?
- Page...
- Üdv, Page! Kérem írja le a fegyvereseket. – utasította Dorian kedves hangon, majd átirányította a hívást John és Eleanor mini adóvevő füleseibe, hogy ők is hallhassák a kétségbeesett nő szavait. Page elárulta, hogy ő maga a huszonötödik emeleti szertátban rejtőzködik, hogy a húga is a túszok között van és hogy a fegyveresek nemrég lelőtték az egyik túsz, majd egy papírra vetett üzenettel együtt kihajították őt a magasból. Az üzenet nyílván a rendőrségnek szólt, akik az irodaház előtt gyűltek össze. Nem csak rendőrtisztek, de tűzszerészek és mesterlövészek is voltak közöttük. Page azonban nem csak információval látta el a triót, de azt is elintézte, hogy John, Eleanor és Dorian belehallgathassanak a fegyveresek beszélgetésébe.- Nem szívesen hajítanék ki több túszt, Maldonado Kapitány, szóval térjünk is a tárgyra... – jelentette ki határozottan egy férfi, aki minden bizonnyal a fegyveresek vezetője is volt. Ami a kommunikációt illeti, a trió biztosra vette, hogy életbe lépett a túszejtési protokoll és hogy a rendőrség egy drón segítségével olyan adóvevő készüléket küldött fel a fegyvereseknek, amin keresztül akadályok nélkül kommunikálhattak, hisz az egy egészen más titkosított frekvenciát használt. – Először is tűntesse el a mesterlövészeket, majd közölje az odalent összegyűlt sereglettel, hogy meg ne közelítsék az épületet, különben további túszok fognak potyogni az égből... Álljon készenlétben egy repülő és tisztítsák meg a légteret egészen a határig. Továbbá, azt akarom, hogy szállítsanak nekem ide egy hasadásgyújtót... Nos, akkor kerítsen valakit, akinek van felhatalmazása. Negyven percet kap... – hallva a beszélgetés egy részletét John lenémította az adóvevő fülesét, majd a társaira pillantott.
- A hasadásgyújtó olyan durva, ahogyan hangzik?
- Alkalmas rá, hogy robbanást idézzen elő, akár több megatonnást is. – felelte Eleanor. Bár a hangjában nem volt nyoma félelemnek, az arcvonásai nyilvánvalóvá tették, hogy nagyon is aggódik.- Megatonnást? – kérdezett vissza John meglepetten, majd néhány pillanatnyi gondolkodást követően visszakapcsolta a hívást. – Page, ott van még? Megmondaná kérem, hogy hány túszt lát a teremben?
- Körülbelül huszonötöt, legalábbis ebben a teremben.
- És hány fegyverest lát odabent?
- Folyamatosan ki be mászkálnak, nem tudom. Öten, talán hatan, de többet is lettem. – felelte a nő, majd halkan elsírta magát. Mindeközben John és a társai már a tizenhetedik emeleten jártak. Kezdetben úgy tűnt, hogy az emelett tiszta, ám másodpercek múltán kiderült, hogy ott két fegyveres is tartózkodik. A trió tagjai szétváltak, végül az emelet boxokkal teli irodáiban került sor a tűzpárbajra. A 17C irodában John sikeresen meglőtte az egyik fegyverest, aki aztán gyáván megfutamodott, míg a másik fegyveres a 17A irodában halálos lövést kapott egyenesen a mellkasába Eleanor keze által.- John, gyere ide... – utasította a férfit Eleanor az adóvevő fülesen keresztül. John rögvest a társai keresésére indult és csakhamar meg is találta őket a szemközti irodában. Eleanor és Dorian a fegyveresek egyikének holtteste mellett guggolt és épp egy apró meggyvörös tárgyat vizsgálgattak.- Jól vagy, Eleanor? – érdeklődött John, mire a nő egy apró, mégis őszinte mosollyal felelt, majd a férfi Dorianre emelte a tekintetét. Ekkor vette csak észre, hogy az android homlokának bal oldala egy negyed dollárosnyi felületen megsérült és az amögött rejtőző vezetékek némelyike időnként szikrákat szórt. – Na és te? Homlokon lőttek...- Tudom, gellert kapott a golyó. – tájékoztatta őt Dorian, majd John tekintete is az android kezében tartott tárgyra szegeződött.
- Mit találtál?
- Nem tudom, de szerepel itt egy szó. Start... – felelte, s azzal átnyújtotta a férfinak az apró meggyvörösszín műanyag érmét, amin öt hófehér betű szerepelt.- Na és ki ez a fickó? – érdeklődött Eleanor, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét arról a színesbőrű férfiról, aki alig egy perce még meg akarta ölni őt.
- A neve Michael Demarais, a Szent Követelés Seregének tagja.
- Tehát ők állnak emögött. – jegyezte meg John alig hallhatóan, mintha csak magának beszélne, ám ekkor a nő észrevett valamit. Egy röpke pillanatra Michael Damaris arcképe megváltozott és mindezt csak egy valami magyarázhatta. Eleanor nem hezitált, gondolkodás nélkül lehúzta a halott férfi pulóverének zipzárját, majd az az alatt lapuló szerkezetet kezdte el fürkészni.- Vagy mégsem... – mondta a nő, majd deaktiválta a halott férfi mellkasára helyezett kütyüt és felfedte a valódi kilétét. – Arcmódosító...- Akkor ő most kicsoda? – érkezett John újabb kérdése, majd az android újfent szkennelte és azonosította a halott férfi arcát.- A neve Gregor Stone, többször követett el fegyveres rablást. – érkezett a válasz, majd Dorian váratlanul lehunyta a szemeit és nyöszörögni kezdett. Látszólag olyan volt, mintha fejfájás gyötörné, így aztán a társai azonnal tudták, hogy valami nincs rendben.- Dorian... Mi a baj? – kérdezte Eleanor aggodalommal telve.
- Eltalálták a dinamikus feszültség szabályozómat.
- Megfogalmaznád úgy, hogy mi is értsük? – kérdezett vissza John, mire Dorian egy mély sóhaj kíséretében a társaira emelte a tekinetét.
- Öt perc és elbúcsúzhatunk...
Öt perc. Összesen ennyi ideje maradt Johnnak és Eleanornak, hogy kitaláljanak valamit. Bár Eleanor nagyon is otthon volt a robotikában, a DRN technológia még neki is magas volt. A nő ettől függetlenül felmérte az android homlokán keletkezett kár súlyosságát, miközben John szétnézett az irodában annak reményében, hogy hasznos eszközökre bukkan.- Az általuk használt frekvencia alapján összesen hét arcmódosítót érzékelek. – adta Dorian a társai tudtára, mire Eleanor felvonta a szemöldökét.
- Ezt nem értem... Ha titkolni akarják a kilétüket, akkor mégis miért nem érték be egy egyszerű álarccal? Miért tettetik magukat másnak?
- Kitűnő kérdés! – vágta rá John amint csatlakozott a társaihoz, majd leguggolt melléjük. Eleanor féltérdre ereszkedve pihent meg, míg Dorian az egyik boxnak dőlve ült a puha szőnyeggel borított padlózaton. – Jól van, tegyük gyorsan helyre.
- Szörnyű, ugye?
- Nem, dehogy! Alig látszik, szinte észre sem venni. – vágta rá John, remélve, hogy a válasza megnyugtató lesz Dorian számára. – Rendben. Mit csináljak? – kérdezte a férfi Eleanort, mire a nő arcára újfent kiült az aggodalom.
- Ömm... Ne csináljam inkább én?
- Nem! Láttam, hogy megsérült a kezed. – biccentett John a társa jobb kézfejének irányába. Igaz, hogy Eleanor a közelharc során megsérül, azonban csak egy csuklóficamról volt szól. – Szóval, mit csináljak?- Keresd meg a magenta színű vezetéket és vágd el. – utasította a nő, ám amint John megközelítette a vezetékeket egy fültisztító pálcikával Dorian megrémült.
- Vávávárjunk! Tiszta ez egyáltalán?
- Hát persze, hogy tiszta!
- 100%?
- Pozitív... – felelte John határozottan. Noha Eleanor jól látta, hogy a pálcika egyáltalán nem volt tiszta, inkább hallgatott, mint a sír, hiszen a javításhoz szükséges eszközök hiányában nem volt más választásuk. John sikeresen beférkőzött a pálcikával a vezetékek közé, ám ekkor egy pillanatnyi elektromos szikrázás megcsípte őt. – A francba!- Magentát mondtam... – morgolódott Eleanor.
- Az a magenta volt!
- Nem magenta volt, hanem levendula.
- De, a magenta volt a lila ötven árnyalata közül.
- Hidd el neki, hogy a levendulát piszkáltad... – szólalt fel végül Dorian is, mire John a kukába hajította a fültisztító pálcikát, majd elővett egy körömcsipeszt, amit korábban az egyik íróasztal fiókjában talált. – Ne, ne, ne! Várj! Álljunk meg!
- Miért?
- Azzal meg mit akarsz?
- Elvágom a drótot.
Nem hagyom, hogy azzal túrkálj a fejemben! – jelentette ki Dorian ellenkezést nem tűrve.- A társad vagyok... Bízz bennem! – érkezett John válasza. Akárcsak Eleanor, ő maga is tudta, hogy nincs sok választásuk, így végül az android hagyta, hogy a férfi kezelésbe vegye őt.- Tudod... – kezdett bele a nő. – Ha Rudy látná, hogy most mit művelsz, akkor hót ziher, hogy rád borítana egy asztalt...- Figyelj, lehetne sokkal rosszabb is. – nyugtatta John, miközben a körömcsipesszel kotorászott az android fejében. – Nem lesz semmi b... – s azzal Dorian váratlanul elveszítette az eszméletét és leállt. – Dorian... – szólította John a társát, azonban az nem reagált.- Mondtam, hogy a levendulát piszkáltad! – akadt ki Eleanor, amint szemügyre vette a vezetékeket. Természetesen a kárt könnyedén helyre lehetett volna hozni, azonban a két nyomozó akkor és ott nem rendelkezett a szükséges eszközökkel. Miután sikeresen elvágták a magenta színű vezetéket Eleanor részletesen elmagyarázta, hogy miként lehet a legegyszerűbben helyrehozni a kárt.- John, ott van még? – csendült fel Page hangja az adóvevő füleseken keresztül.- Hallgatom, Page! – felelte John, miközben Eleanor segítségével megpróbálták helyrehozni Dorian dinamikus feszültség szabályozóját.
- Mozognak... A sarki ablakhoz vonultak, készülnek valamire.
- Mit csinálnak?
- Nem tudom... A húgom... Zokog... És az egyik fegyveres kiszúrta magát.
- Page... Ígérem, mindjárt ott leszünk! – nyugtatta meg John a kétségbeesett nőt, majd úgy döntött, hogy egy kis időre megpróbálja elterelni a gondolatait. – Hogy hívják a húgát?
- Jenna... A középső neve Gertrúd.
- Hú, az kemény... – vágta rá a férfi egy féloldalas mosollyal. A név hallatán Eleanor is elmosolyodott, hiszen bár csak kevesen tudták róla, de az ő középső neve is Gertrúd volt és azt a nagymamája után kapta.
- Miért, a magáé mi?
- Na, ne! Ne! Abba inkább most ne menjünk bele. – jelentette ki John, mialatt viszolyogva belenyúlt az egyik kukába, majd egy már megrágott rágógumit emelt ki onnan.- Azzal meg mit akarsz? – tette fel Eleanor suttogva a kérdését, azonban John nem felelt. Helyette belenézett a nő mohazöld szemeibe, végül a szájába vette a rágót. – Fúj!
- Rajta, ki vele...
- Ám legyen... De aztán ne mondja el senkinek, jó? Ez parancs! – jelentette ki, végül kivette a rágót a szájából és kihasználva annak rugalmasságát megpróbálta összeilleszteni a szétvágott levendulaszín vezetéket. – Reginald... Apám rajongott Elton Johnért.
- Kiért?
- Elton John még a múlt században énekelt és mint kiderült, a valódi neve Reginald volt. – magyarázta a férfi, s azzal Dorian hirtelen magához tért.- Dorian, jól vagy? – érdeklődött Eleanor, miközben az android a rágógumival befoltozott homlokához emelte a kezét.
- Fúj! Megteszi...
- Történik valami! – csendült fel ismét Page hangja. – Az egyik fegyveres megsérült. – Page tisztán hallotta, amint a sérült férfi elárulta a társainak, hogy egy nő és két férfi is tartózkodik az épületben, végül a fegyveresek vezetője úgy döntött, hogy megszabadul a nem kívánt betolakodóktól. – John! Tudják, hogy idebent vannak. Hatalmas mordályos fickókat küldtek maguk után a lépcsőházba. – a nő szavait hallva John, Eleanor és Dorian azonnal elhagyták az irodát, majd tovább haladtak felfelé. Mindeközben Pagenek hála a trió újfent belehallgathatott a fegyveresek beszélgetésébe.- Most már üzenhetsz a másik csapatnak. Készüljenek fel, ideje végeznünk. – mondta a vezetőjük, mire John meglepetten ránézett a társaira.- Miféle másik csapat? – mondta ki John hangosan a gondolatait.
- Talán szétszóródtak idebent.
- Vagy inkább odakint... – helyesbített Eleanor, mire Dorian felhúzta a szemöldökét.
- De az épületet leárnyékolták, innen nem juthat ki adás.
- Hacsak nem másféleképp üzennek... – tette hozzá a nő. A szavai gondolkodóba ejtették John, aki rögvest elővette a dzsekije zsebéből azt a meggvörös műanyag érmét, amit még Gregor Stonenál találtak.- Start... – suttogta, majd átadta Doriannek az érmét. Az android újfent megvizsgálta az apró tárgyat, majd maga elé emelte és a pupillájából kibocsátott fénnyel átvilágította azt, végül az iroda falára hatalmas betükkel kirajzolódott a START szó egy meggyvörös kör közepén.
- Nyilván ponttól pontig kommunikációt létesítettek az épület hatósugarában.
- Page említette is, hogy az ablakban álltak. – emlékeztette John a társát, majd néhány másodperc elteltével ismét felcsendült a fegyveresek hangja az adóvevő fülesen keresztül.
- Nem hittem, hogy belemennek. Biztos nyomkövetős...
- Teljesen mindegy, hiszen úgysem visszük magunkkal. – vágta rá a vezetőjük.- Nem viszi magával... Mi ez az egész? – tette fel John a nagy kérdést. – Minek alkudozik valamire, amire nincs is szüksége?
- Figyelem elterelés...
- Jó, de miért?
- Dorian... Van bármi értékes a szomszédos épületekben? – szólalt fel végül Eleanor, aki mindvégig a várost fürkészte a hatalmas ablakokon keresztül. Dorian közelebb lépett a nőhöz, szkennelte a terepet, végül megadta a választ a kérdésre.
- Az egyetlen szóbajövő célpont egy palládiumra szakosodott mérőállomás.
- Hát persze! – mondta John amint ő is csatlakozott a társaihoz az ablak előtt. – Palládium... Az a nemesfém drágább, mint az arany. Azért már megéri kockáztatni. – másodpercekkel azután, hogy a férfi rájött, mi is a fegyveresek valódi célja a trió apró csipogások sorára lett figyelmes. Bár kezdetben nem tudták, hogy mi lehet az, Dorian hamar megállapította, hogy az ellenség felhasználta a hasadásgyújtót és aktivált egy fénybombát a huszonötödik emeleten.- Kivégzik a túszokat... – suttogta Eleanor kétségbeesetten. Noha a saját életét is féltette, de elsődlegesen a társaiét és a fogságba esett túszokért aggódott. Tudták, hogy már nincs sok idejük, ezért Dorian úgy döntött, hogy a liftaknát használva feljut a huszonötödik emeletig, behatol a szellőzőrendszerbe, majd onnan tájékoztatja a társait a történésekről. John és Eleanor kezdetben ellenezték a dolgot, de végül beleegyeztek. Percek múltán Dorian bejutott a huszonötödik emelet szellőzőrendszerébe, a szellőzőrácson keresztül felmérte a terepet, végül harcba bocsátkozott. Tudta, hogy a túlerő miatt nem sok esélye van, viszont az ellenség épp arra készült, hogy elhurcoljon néhányat a túszok közül biztosíték gyanánt, így azonnal cselekednie kellett. A hét fegyveres közül hármat szinte azonnal kiiktatott, azonban egy váratlan pillanatban Dorian kezéből kilőtték a pisztolyt, a következő pillanatban pedig már háton fekve találta magát, fegyvertelenül.- Hogy hívnak? – kérdezte a fegyveresek vezetője, miközben egyenes Dorianre célzott a pisztolyával. – Nem öltem még névtelen embert. Bár az is igaz, hogy te nem vagy ember. Ugye? – a férfi már épp azon volt, hogy meghúzza a ravaszt és kioltsa az android életét, ám ekkor valaki belépett a terembe. – Végre, hogy itt vagy, Gregor... Hát te meg hol jártál? Azt hittük, hogy meghaltál. – érdeklődött, ám a következő pillanatban a Gregornak hitt férfi deaktiválta a mellkasára helyezett arcmódosítót és felfedte John valódi kilétét. John nem habozott, egy szempillantás alatt lemészárolta az ellenség tagjait a kezében tartott gépfegyverrel, míg Dorian hatástalanította a fénybombát, végül Eleanor is belépett a terembe. A nő azonnal a támadók által elejtett adóvevőért rohant, hiszen az volt az egyetlen kommunikációs eszköz, amivel kapcsolatba léphetett a felettesével.
- Maldonado Kapitány!
- Eleanor!
- A túszok biztonságban vannak. Rájöttünk, hogy a támadók valójában a palládiumra hajtanak. A jelzavaró a kulcs, állítsátok le! A mi technikánkkal blokkolták a riasztót... – természetesen a kapitány azonnal értesítette az embereit, így végül a palládiumra szakosodott mérőállomás riasztói működésbe léptek és percekkel később a rendőrség sikeresen elkapta a bűnözőket. A veszély elhárult, az ügy lezártával mindenki visszatért a kapitányságra, Johnt, Eleanort és Doriant pedig hősként ünnepelték a kollégáik.
- Szép volt!
- Gratulálunk!
- Éljen!
- Szép munka! – csendültek fel a kedves szavak, amik meglehetősen jól estek nekik.- Örülök, hogy jól vagy, Eleanor! – mondta Valerie egy őszinte mosollyal. A nő és Eleanor egyazon időben kerültek a kapitányságra, noha ő Seattle városából érkezett. Mindketten fiatalok voltak és elkötelezettek a munkájuk iránt, így aztán a két nő hamar szoros barátságot kötött egymással.- Köszönöm, hogy aggódtál értem, Valerie! – hálálta meg Eleanor a kollégája aggodalmát. Mindeközben John nem csak dícséretet, de megrovást is kapott, méghozzá Rudytól.
- Hékás! Nekünk van még egy lerendezetlen ügyünk! Rágógumi? Komolyan? Egy versenyautóval is így bánnál?
- Ömm... Igen, ha nincs veszíteni valóm és nyerni akarok. – felelte John magabiztosan, ám a válasza cseppet sem győzte meg Rudyt. Szerencsére John hamar megszabadult tőle, de amint csatlakozott Dorianhez észrevette, hogy Eleanornak nyoma veszett. Mindketten azt hitték, hogy a nő talán már haza is ment, ám amint kisétáltak a kapitányságról a csillagos éjszakába ráeszméltek, hogy tévedtek. Bár Eleanor már percekkel ezelőtt elhagyta a kapitányság épületét, a motorjának dőlve türelmesen megvárta a társait. – Örülök, hogy még itt talállak...- Valóban? – kérdezett vissza a lány kedvesen. Igaz, John nem mutatta ki, mindig kellemes érzésekkel töltötte el a lány szelíd hangja.
- Szerettem volna elmondani, hogy mennyire büszke vagyok rád és hogy akárki mondhat akármit, te kétség kívül egy kivételes, vagány zsaru vagy.
- Az érzés kölcsönös! – vallotta be a nő. – Örülök, hogy két ilyen remek társat kaptam. Már alig várom a holnapi napot, na meg persze az azutánit és az azutánit is... – tette hozzá egy halk kacajjal, ám ettől függetlenül komolyan gondolta mindazt, amit az imént mondott.
- Akárcsak én... Viszlát holnap!
- Ahogy mondod! Oh, és John... Nyugodtan szólíts Ellienek. – kérte a nő egy kedves mosollyal, amit aztán John azonnal viszonzott. Bár néhány másodpercre a két nyomozó elveszett egymás tekintetében, végül John megtörte a szemkontaktust és Dorianre nézett.
- Gyere, toljunk valami tésztát!
- Tudod, hogy én nem eszem...
- Csodás! Én fizetek... – vágta rá a férfi, majd beült a volán mögé. Pillanatok múltán Dorian is csatlakozott a férfihoz a jobb egyes ülésen, végül útnak indultak abba a körzetbe, ami a tésztakifőzdéiről volt híres.
- John...
- Hmm?
- Köszönöm, amit értem tettél! – hálálta meg Dorian azt, hogy John megmentette az életét.- Szóra sem érdemes! Amúgy meg... Mindenki leakadhat a thermoszomról... – viccelődött a férfi, majd néhány másodpercre beköszöntött a csönd az autóban. – Kapcsolj be valami zenét. – javasolta, s azzal az android kiválasztotta az alkalomhoz leginkább illő dalt.
- She's got electric boots a mohair suit... You know I read it in a magazine... Oh...
- Elton John, mi? Amit mondtam, megmondtam... – motyogta John alig hallhatóan, mire Dorian minden határon túl ment és egy nagy vigyorral az arcán énekelni kezdett.
- B-B-B-Bennie and the Jets... Bennie... Bennie... And the Jeeets...
- Ne, ne, ne! Kérlek, ezt ne... – könyörgött neki a férfi, azonban bárhogy is próbálkozott, nem tudta elrejteni az arcára kiült apró, ám annál őszintébb mosolyát.- Ahogy akarod, Reginald... – vágta rá Dorian, majd úgy tett, ahogy azt a társa kérte. Vagyis hát épp ellenkezőleg. – Bennie... Bennie... And the Jeeeeets...
----- CHAPTER BREAK -----
Hamarosan felvirradt az ősz huszonegyedik reggele. Csaknem három hét telt el Eleanor visszatérése óta. Az elmúlt hetek szinte minden egyes napja nyugalomban telt, leszámítva egy drogkereskedő hálózat felszámolását és néhány fegyvercsempész lefülelését, ám mindettől eltekintve az élet békés volt.Azon a reggelen Eleanor az otthona nappalijának kanapéján pihent egy bögre gyömbér teával a kezében. Alig fél órával korábban még a Saint Mary Kórházban tartózkodott, ahol az orvosa újfent megvizsgálta a nő jobb csuklóját és bár az egy kissé még érzékeny volt, de szerencsére szépen gyógyult. Eleanor épp azon elmélkedett, hogy aznap este ellátogasson e Sarah kávéházába, amikor az egyik homokszín falon függeszkedő családi fotóra pillantott, s azzal felelevenedett benne néhány szívmelengető emlék. Bár Eleanor minden percét élvezte az Amerikában töltött életének, hiányolta Alaszkát és az ott élő családját. A nő még gyerekkorában elveszítette az édesapját, aki egykor az alaszaki Anchorage városának kiváló rendőrhadnagya volt és aki inspirálta őt a bűnügyi pályára, így már csak az édesanyja és az ikerbátyja maradtak neki. Az édesanyja a Florista nevezetű virágüzlet büszke tulajdonosa volt, továbbá egy végtelenül kedves és odaadó nő, aki mindennél jobban szerettei a gyerekeit. Eleanor sármos ikerbátyja, Ethan pedig ügyvédként vált népszerűvé Alaszkában, mindemellett a férfi vitorlázásban szerzett kiváló eredményekkel is büszkélkedhetett. Ahogy az életvidám emlékképek elhalványultak Eleanor megsimogatta Mooset, aki mindvégig az ölében pihent, végül úgy döntött, hogy amíg a társaira vár kézbeveszi a szeretett akvarell ceruzáit és egy újabb színpompás remekművel gazdagítja az otthona falait.Mindeközben John épp a kapitányság előcsarnokában várakozott egy pohár mandulával ízesített kávét tartva a kezében. Általában ő volt az, aki reggelente néhány perc késéssel érkezett meg, viszont azon a napon Eleanor és Dorian voltak azok, akikre várni kellett. 8:05. Semmi. 8:09. Még mindig semmi. 8:14. Változatlanul semmi... Végül John úgy döntött, hogy nem vár tovább. Zsebre vágta a mobilját, beszállt a liftbe, majd a kapitánység nyugati szárnyának negyedik emeletére ment egyenesen oda, ahol az androidok töltődtek. Belépve oda a férfi végigsétált a töltőállomások között annak reményében, hogy rátalál a társára, azonban Dorian állomása üres volt. Bár Johnnak fogalma sem volt arról, hogy hol lehet a társa, de nem adta fel a keresést. Habozás nélkül a zuhanyzókhoz igyekezett, ahol az MX androidok mosakodtak és öltözködtek, ám amint belépett a helyiségbe egy olyan látvány fogadta, ami egy pillanat alatt elsorvasztotta az agyát.- Kennex nyomozó... Segíthetek? – érdeklődött egy MX android, aki egy szál semmiben, egy törölközővel a vállán bámult a férfira. A meztelen android látványa önmagában még nem is lett volna annyira kiakasztó John számára, de szembesülni azzal, hogy az MX valójában egy életnagyságú Ken baba már túl sok volt a nyomozónak. John se köpni, se nyelni nem tudott, de valójában pislogni sem.- John? Hogy kerülsz ide? – törte meg váratlanul Dorian hangja a kínos csöndet. Szerencsére a DRN android teljes ruházatben jelent meg az öltözőben, útra készen.- Én csak kerestem a... K... Kerestelek! – felelte John, aki még mindig a sokk hatása alatt volt és bár sikerült levennie a szemét az MX-ről, mégis alig tudta megfogalmazni a gondolatait.
- Minden rendben?
- Persze, hogyne! Velem minden... Ömm... Szuper... – érkezett a bizonytalan válasz.- Remek! Bocs, hogy eddig tartott, lecserélik a mellkasomat. Ugorjunk be Rudyhoz egy váltásért, aztán mehetünk Eleanorért. Ma reggel részt vett egy kontrollvizsgálaton és szerencsére a csuklója már egészen jól van. – tájékoztatta őt Dorian a nő hollétéről és állapotáról, s azzal a duó sietve elhagyta a kapitányságot. Hamar megérkeztek Rudy laborjába, ahol Dorian perceken belül új mellkast kapott, végül elindultak a hetes körzetbe, hogy felvegyék Eleanort. Már félúton jártak és csaknem tíz kilómétert tettek meg a férfi mattfekete Ford Fusionjében ülve, azonban John gondolatai még ekkor is irtózatos rémképekkel gyötörték őt.
- Nem tudom kiverni a fejemből...
- Mégis micsodát? – nézett rá Dorian meglepetten.
- Azt a Ken babát!
- Már ennyitől kiakadtál? Én velük élek! Sosem vagyok egyedül, megőrjít az üveges tekintetük, nem bírom tovább! – panaszkodott az android, aki az aktiválása óta minden egyes éjszakát a kapitányság épületében töltött az üveges tekintetű MX-ek társaságában. – Beszélj Maldonado kapitánnyal!
- Maldonadoval? Mégis miről?
- Hogy elköltözzek.
- Ezt nem mondhatod komolyan.
- Nem láttad milyen szörnyű az a hely?
- De! Örökre bele is égett az elmémbe!
- Hát üdv a világomban! – suttogta Dorian ördögi hangon épp elég hangosan ahhoz, hogy John kristály tisztán hallhassa a szavait. Néhány percre beköszöntött a csönd, azonban egy újabb gondolat kezdte el nyugtalanítani a nyomozót. Kezdetben nem akarta szóvá tenni a dolgot, viszont furdalta őt a kíváncsiság.- És neked... Érted... Te nem vagy olyan odalent, ugye? – tette fel végül a kérdést.
- Nem mintha lenne közöd hozzá, de a tervezőm figyelmes volt, emberire alkotott.
- Jól van. Helyes, akkor...
- Megmutatom... – vágta rá Dorian, mire John látványosan kiakadt.- Ne, ne, ne! Most mit csinálsz?! NE, NE! Ó, hogy az a... – nyavalygott a férfi, miután ráébredt, hogy már túl késő, ugyanis Dorian nemes egyszerűséggel lehúzta a farmerja sliccét és előkapta a cerkáját. Egy végtelennek tűnő másodpercre John a társa ölébe pillantott, majd ismét az útra emelte a tekintetét. – Az ott mind a tiéd?! Öreg, tedd már el! – utasította, miközben újfent sokk hatása alá kerül, immáron másodjára azon a reggelen. – Várjunk... Hiszen robot vagy. Mégis mire használod?- Nyilván ugyan arra amire te. – felelte Dorian egy önelégült vigyorral. – Semmire...
- Tch... Az enyém folyton szolgálatban áll!
- Oh, igen?
- Folyton...
- Tényleg! Mi van Eleanorral? – váltott hirtelen témát az android, noha John nem igazán értette, hogy hogyan is jutott el a Ken babákkal kezdődő beszélgetés egészen az Eleanorral való kapcsolatáig.
- Hogy hogy mi?
- Hát ahogy rád néz... Meg ahogy mondja a nevedet... – felelte, majd Eleanor hangját imitálva megszóltotta a nyomozót. – John...- Jaj, ne már... – kérlelte a férfi, aki bár próbálta titkolni, de igencsak megugrott a pulzusa a nő hangja hallatán. Igaz, Dorian ezt azonnal észrevette, de végül úgy döntött, hogy nem teszi szóvá. Még...
- Bejössz neki!
- Ugyan már, munkatársak vagyunk.
- Nem gondolkodtál még el azon, hogy miért kérte, hogy Ellienek szólítsd?
- Gondolom azért, mert a bizalmába fogadott engem.
- Valerie Stahl nyomozó és Maldonado Kapitány is Eleanornak szólítja őt, pedig már mindkettejük két hosszú éve ismeri őt és remek baráti kapcsolatnak örvendenek... Vajon te miért vagy kivétel? – tette fel Dorian a költői kérdést, amire ő maga pontosan tudta a választ, majd ismét Eleanor hangján kezdett el beszélni. – John... Annyira beindít a szexi szintetikus lábad... – mondani sem kell, hogy John pulzusa addigra már a sztratoszférát súrolta, így aztán Dorian úgy döntött, hogy tovább kérdezősködik. – Nem szeretnéd közelebbről is megismerni őt?- Képzeld, a segítséged nélkül is tudok ismerkedni... – morogta a férfi, majd belekortyolt a kávéjába annak reményében, hogy a társa végre ejti a témát, azonban az androidnak eltökélt szándéka volt, hogy összeboronálja a társait.- Lefuttattam egy biológiai szkennt és a heréd kifogástalanul működik. – jelentette ki Dorian büszkén, mire John olyan energiával préselte ki a kávét a fogai között, hogy aztán az az egész műszerfalról csöpögött.
- TE A TÖKÖMET NÉZEGETED?!
- Nem szolgál örömömre, de nem tudtam nem észre venni...
- Ezt nem hiszem el... – sóhajtotta a férfi, akinek aznapra már elege volt a váratlan meglepetésekből. Legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát, ám biztosra vette, hogy akkor az autó pillanatokon belül a valamelyik kirakatban kötött volna ki, a közlekedési balesetről nem is beszélve. – Mi a fene ütött beléd?- Na de persze hibáid is vannak. Tudod, minél több hibánk van, annál emberibbek vagyunk. – jelentette ki Dorian, majd ismét a társára emelte a tekintetét. – Mondtam már, hogy mostanában mennyire emberi vagy?- Tudod, néha, amikor ezt csinálod... – kezdett bele John, miközben a jobb kezével azt szemléltette, hogy az androidnak be nem áll a szája. – ...olyankor nem nagyon figyelek. És nincs is annyi hibám... – tette hozzá, azonban Dorian egészen másként vélekedett.
- A bal szemed egy egész két tized milliméterrel magasabban van, mint a jobb, az orrnyerged pedig kifejezetten szabálytalan.
- Képzeld, azért, mert orrbavágtak... – vágta rá a férfi. – Neked sem tenne rosszat...Az út hátralévő része szavak nélkül telt és sem John, sem Dorian nem kívánta megtörni a csöndet, azonban alig két kilóméter választhatta el őket Eleanor otthonától, amikor váratlanul érkezett egy bejelentés. A diszpécser tájékoztatta őket arról, hogy gyanús haláleset történt a Saint Mary Kórházban, ahol is egy Leaonard Langley nevű férfi pisztollyal a kezében berontott az egyik műtőbe, közben azt kiáltozta, hogy szívsebészre van szüksége, mert mindjárt meg fogják gyilkolni, végül a férfi szíve hirtelen megállt. Továbbá az is kiderült, hogy Langleynek a Vestrel nevezetű vállalat által készített biomechanikus szíve volt, azonban az átültetést nem regisztrálták, vagyis az áldozat nem szerepelt a várólistán.Mire a diszpécser minden információt elmondott John leparkolta az autóját Eleanor otthona előtt, majd amint a nő is csatlakozott hozzájuk útnak indultak a Vestrel központjába, hogy beszélhessenek az intézmény vezetőjével. Épp hogy elhagyták Eleanor otthonát, amikor váratlanul megcsörrent a férfi mobilja.
- Kennex...
- John, hol vagytok? – érdeklődött Rudy, amint John válaszolt a hívására.
- Tippre a pokolban... Miújság?
- A halottkém nemrég elküldte nekem Leonard Langley szívét vizsgálatra. A biomechanikus készülék, amit a Langleybe helyeztek az úgynevezett Vestrel Alpha, a biomechanikus szívek csúcsa. Találtam a szívben egy grafén áramkör modósítót. Még nem tudom, hogy mire való, szóval lefutattatok néhány tesztet. – tájékoztatta őket Rudy, végül átküldte az áramkör módosító átvilágított felvételeit Doriannek.
- Rendben. Kössz, Rudy! Majd értesíts, mit találtál.
Mire Rudy a mondandója végére ért a trió is megérkezett a Vestrel központjához, majd amint besétáltak az előcsarnokba a recepciós pult felé vették az irányt.- Segíthetek? – érdeklődött a recepciós hölgy a pult mögül.- Beszélhetnénk Penelope Riveraval? – kérdezte Eleanor, miközben felmutatta a jelvényét.- Hogyne! – felelte, majd azonnal felkereste Mrs Riviera irodáját. Mindeközben Eleanor nem tétlenkedett. Közelebb lépett az egyik adománygyűjtő panelhoz, majd egy nagyobb összeget utalt annak a kórháznak, amely gyermekek számára készített szintetikus végtagokat. Amint a gépies női hang megköszönte az adományt Dorian Eleanorra pillantott, végül Johnra emelte a tekintetét.- Mi az? – kérdezte a férfi, miután ráeszmélt, hogy az android bámulja őt.
- Szerinted nem illene adakoznod? Tudod, sok gyerekhez nem jutnak el a tudományos vívmányok.
- Nem vársz meg minket inkább a kocsiban? – vágott vissza John, de mindhiába.- Neked is szintetikus lábad van, a tudománynak hála nem vagy sánta. Vagy talán szégyelled?
- Dehogy szégyellem!
- Mégsem beszélsz róla... Most meg nem adakozol.
- Figyelj! Jól vagyok és adakozom...
- Mennyit? – kíváncsiskodott Dorian. – A kereseted hányadát?
- Mi a...? Mi közöd van hozzá?
- Az országos átlag 4%, szóval ha azt mondod, hogy adak...
- Jól van! – vágott közbe a férfi egy mély sóhaj kíséretében. Való igaz, hogy John töbször is adakozott már élete során, azonban jól tudta, hogy az android társa úgysem hinne neki, így végül beadta a derekát. – Ha megteszem, befogod a szádat?- Igen, ennyi az ára... – felelte Dorian egy nagy mosollyal, s azzal John közelebb lépett az adománygyűjtő panelhoz. Az ujjlenyomata segítségével azonosította magát, beütötte a felajánlani kívánt összeget, majd amint megtörtént az utalás a férfi visszasétált a társához. – Mennyit uta...- Jó hosszan csöndben maradhatsz! – halgattatta el John, jelezve ezzel, hogy meglehetősen nagy összeget utalt át a számlájáról.- Mrs Riviera fogadja önöket. És köszönjük az adományaikat! – hálálkodott a nő, mire az android tartva a személyes távolságot oda hajolt hozzá.- Szintetikus lába van... – suttogta Dorian a recepciós hölgynek, mire John szúrós tekintettel visszapillantott az androidra, majd amikor a férfi már az előcsarnok túlvégében járt Dorian Eleanor felé biccentett. – Neki meg szintetikus karja... – Dorian szinte a kezdetektől fogva tudta, hogy az új társának a bal karja szintetikus. Igaz, nem Eleanor árulta el az igazságot a robotizált végtagjáról, hanem Dorian egymaga fedezte azt fel, amikor kíváncsiságból lefuttatott egy biológiai szkennt a nőn. Igaz, az eredeti célja az volt, hogy megállapíthassa a nő pulzusszámát John jelenlétében, ám végül a nő titkára is fényt derített. Egyszer, amikor John épp Maldonado Kapitány irodájában tartózkodott Dorian megkérdezte Eleanort, hogy miért rejtegeti a szintetikus végtagját, mire azt felelte, hogy nem akarja, hogy megkülönböztetés érje. Dorian természetesen megőrizte Eleanor titkát és a társuk, John előtt sem fedte fel azt.Percek múltán a trió már Mrs Riviera irodájában tartózkodott és kikérdezték a nőt az általuk készített biomechanikus szívről. A nyomozók közölték, hogy a vállalat terméke egy olyan férfi mellkasában kötött ki, akinek az átültetését nem regisztrálták, mire Mrs Riviera azt válaszolta, hogy bár a szív kétség kívül az övéké, azonban a benne talált áramkör módosító már nem. Később Mrs Riviera kikérte a szív sorozatszámához tartozó aktát és kiderült, hogy az adott biomechanikus szerv eredetileg Silvia Golinskihez tartozott, ám a nő már két évvel ezelőtt meghalt. A trió tagjai tisztában voltak vele, hogy a mechanikus szervek továbbadása tiltott és hogy halál esetén a krematóriumban megsemmisítik a szerveket, azonban Leonard Langley mellkasában egy olyan biomechanikus szív dobogott, amit hivatalosan már réges rég megsemmisítetek. Ezek után egyértelmű volt, hogy a krematóriumban folytatják a nyomozást.John, Eleanor és Dorian csakhamar megérkeztek a krematóriumba, ahol annak egyetlen dolgozóját, Henry Millst kezdték el vallatni. Bár kezdetben a férfi terelte a szót, végül sikeresen kiszedték belőle az igazságot, miszerint Silvia Golinski biomechanikus szíve nem került megsemmisítésre.- Eladtam... – vallotta be egy mély sóhajjal fűszerezve.
- Több másikkal együtt?
- Sokat adtam el, az elmúlt években úgy százat. Csakis azért tiltja a törvény a mechanikus szervek továbbadását, hogy a gyártók többet kaszáljanak. – bár a férfinek igaza volt, a szervkereskedelem ettől függetlenül bűncselekménynek minősült és ezt ő is nagyon jól tudta.
- Maga hozza rendbe őket?
- Igen... És ha találok egyet, akkor telefonálok.
- Mégis kinek? – tette fel Eleanor a soron következő kérdést.- Oscarnak... Oscarnak hívják a futárt, nem tudom a vezetéknevét. Egyszer csak megjelent itt és közölte, hogy megveszi az összes biomechanikus szívet. – kezdett bele a történetbe. – Sok embernek van rá szükségük... Azt mondta, hogy együtt életeket menthetünk. Vétek lett volna kidobni ezeket a teljesen jó szíveket. Attól, hogy korábban már használták őket, még ugyan olyan értékesesk... – mesélte, majd a következő pillanatban Eleanor mobilja rezegni kezdett a dzsekije belső zsebében. Természetesen a nő azonnal válaszolt a hívásra, ugyanis a kollégája, Valerie Stahl nyomozó kereste őt.
- Igen?
- Utána néztem Leonard Langley számlatörténetének. A férfi minden hónap huszonkettedik napján utalt egy jelöletlen számlára, minden alkalommal ugyan annyit, huszonöt hónapig folyamatosan. 5000 dollárt. – tájékoztatta őt a kollégája, majd Eleanor továbbadta az információt a társainak. Épp hogy ez megtörtént, amikor John mobilja is megcsörrent, ám azon Rudy kereste őket. Habozás nélkül válaszolt a hívásra és kihangosította azt, hogy Eleanor és Dorian is hallhassák Rudy szavait.
- Kennex...
- John! Azt hiszem rájöttem, hogy mire való az áramkör módosító. – kezdett bele a férfi. – Nem mással állunk szemben, mint egy tetrahertz frekvencia kibocsátóval és korlátozóval. Arra programozták, hogy óramű pontossággal korlátozza a szív működési idejét.- Mintha visszaszámlálnának vele? – kérdezte Eleanor meglepetten.- Ahogy mondod! A számláló harminc napig számlál vissza, hacsak valaki nem reszeteli újra és újra. A harminc nap elteltével leállítja a szervet, eredendően erre tervezték. De abban a szívben, amint Langley kapott, nem indították újra a számlálót. Nyilván erre célzott a műtőben, amikor azt kiabálta, hogy meg fogják gyilkolni.- Rudy! Még vagy száz ilyen ketyeg odakint... Százakat zsarolhatnak! – adta John a tudtára, miközben Eleanor Dorianre pillantott.
- Kölcsönzik az életüket...
Amint a hívás véget ért John kiötlött egy remek tervet. Megkérte Henryt, hogy hívja fel azt a bizonyos Oscart és mondja meg neki, hogy jöhet az újabb biomechanikus szívekért. A férfi habozás nélkül elegett tett a kérésnek, majd John, Eleanor és Dorian visszasétáltak a krematórium előtt parkoló autóhoz, hogy aztán ott várják be a szervkereskedő futárt. Már csaknem öt hosszú órája ültek az autóban és időközben a nap is rég lenyugodott, azonban ők türelmesen vártak. Természetesen már nem voltak egyedül, ugyanis John erősítést is hívott és alig húsz méterrel odébb Paul nyomozó és egy MX android is várta a szervkereskedő futár érkezését.Amint a hatodik óra is eltelt egy grafitszürke terepjáró parkolt le közvetlenül a krematórium bejárata előtt, majd abból kiszállt egy férfi, aki amint megkapta a biomechanikus szívet távozott. Természetesen a rendőrség drónjai követték a férfi autóját egészen egy elhagyatott raktárépületig, ahova a férfi a biomechanikus szívvel együtt besétált. Percek múltán John is leparkolta az autóját a raktárépület mellett, hamarosan pedig az erősítés is megérkezett egy páncélzott harcijárművel.- Most már csak a parancsára várunk, uram! – tájékoztatták Johnt az adóvevőn keresztül. Bár a rendőrség haladéktalanul rajta üthetett volna a szervkereskedőkön, ám előbb elég bizonyítékul szolgáló hanganyagot akartak rögzíteni a megfigyelő drónok segítségével. Sikeresen lehallgatták, amint a futár szóváltásba keveredett egy szívsebésszel, aki már korábban is az épületben tartózkodott, végül a beszélgetésükből az is kiderült, hogy percek múltán a sebész szívműtétet fog végrehajtani egy betegen. Ez volt az a pillanat, amikor John kiadta a parancsot, végül a vezetésével Eleanoron és Dorianen kívül még három rendőr és négy MX android rontott be a raktárépületbe és sikeresen elfogták a szervkereskedőket.A vallatásuk már másnap, Szeptember havának huszonkettedik reggelén megtörtént. Eleanor a futárt, míg John a szívsebészt hallgatta ki. Oscar elárulta, hogy futárként rengeteg embernek melózik és sosem szokott kérdezősködni a szállítandó áru felől, végül pedig azt is bevallotta, hogy már három éve dolgozik egy Karen nevű nőnek, azonban annak arcát még sosem látta.Mindeközben John kiszedte a szívsebészből, hogy az egy szervkereskedő hálózatnak dolgozik és hogy annak vezetője egy Karen nevű nő. Továbbá arra is fény derült, hogy a szívsebész önkezűleg helyezte bele a Karentől kapott módosítókat a biomechanikus szervekbe, ám ő úgy tudta, hogy azok csupán ellenörző modulok. A szívsebész csupán ekkor eszmélt rá, hogy mindvégig manipulálták őt.Bár a kihallgatások véget értek, a rendőrségnek egy hatalmas problémával kellett szembesülnie. Tudták, hogy a Karen nevű nő hamarosan fel fog szívódni, hiszen már két emberét is lekapcsolták, azonban ez azt is jelentette, hogy a még odakint ketyegő módosítóval ellátott szíveket senki sem fogja újraindítani és azok tulajdonosai napokon belül meg fognak halni. Az első két halálesetre még aznap délután sor került, az egyikük fiatal nő volt, Harper Wood, míg a másikuk egy középkorú férfi, Matthew Martinez. Mindkettejük mellkasában áramkör módosítóval ellátott biomechanikus szív dobogott és ez bizonyította a rendőrség feltételezését, miszerint a módosítóval ellátott szívek tulajdonosai halálra vannak ítélve. A helyszínelés során mindkét áldozatnál találtak egy-egy bitcoin hordozót, azokon pedig ötezer-ötezer dollárt, vagyis az áldozatok fizetni készültek, kerek ötezer dollárt, akárcsak azt Leonard Lagnley tette minden hónap huszonkettedik napján.Valerie Stahl nyomozó utánajárásának hála hamarosan kiderült, hogy korábban az áldozatok mindegyike, Leonard Langley, Harper Wood és Matthew Martinez is betegek voltak és pályáztak a Vestrel átültetési programjára annak reményében, hogy új szívet kaphatnak, azonban a biztosításuk hiánya miatt elutasították őket. Mi több, ugyan az az adminisztrátor utasította el mindnyájukat. Eleanor fejében rögvest felmerült a gondolat, miszerint valaki az elutasítottak listája alapjám választotta ki a lehetséges vásárlókat. Amint Valerie elárulta, hogy az imént említett adminisztrátor Mrs Riviera, a Vestrel igazgatója, a trió azonnal visszatért a vállalat központjába.- Mrs Riviera... – szólította meg Eleanor a nőt amint beléptek annak irodájába. – Jól tudom, hogy ön foglalkozik a Vestrel program pályázóinak anyagaival?- Igen! – felelte Mrs Riviera habozás nélkül. – Miért kérdi? – amint a kérdés elhagyta a száját megcsörrent John mobilja és mivel Maldonado Kapitány kereste rögvest válaszolt a hívásra és kihangosította azt, hogy a társai is hallhassák. A kapitány tájékoztatta őket, hogy megmutatták Mrs Riviera fotóját a szívsebésznek, azonban ő váltig állítja, hogy nem ő az, akit ő Karen néven ismer.- Másnak is van hozzáférése a visszautasítottak adataihoz? – tette fel Eleanor a következő kérdést, mire a nő azt felelte, hogy csak ő ismeri a jelszót, ám ekkor Dorian észrevett valamit.- Mrs Riviera... Hol az asszisztense? – pillanatok múltán Maldonado Kapitány intézkedett és Mrs Riviera asszisztensének, Jesinta Fosternek a fotóját is megmutatta a szívsebésznek, végül fény derült Karen valódi kilétére. John, Eleanor és Dorian gondolkodás nélkül autóba szálltak, majd padlógázzal útnak indultak a krematóriumba.Tudták, hogy az ügy megoldásának kulcsa ott rejlik. Hogy miért? Oscar beismerő vallomása alapján Karen immár három éve irányította a szervkeresekedő hálózatot. Nyilvánvaló volt, hogy nem mindegyik vásárló rendelkezett elég tőkével és akárcsak Leonard Langley, idővel mások is kifogytak a pénzből és aki nem fizetett, annak Karen nem indította újra a számlálóját. Viszont a rendőrség az elmúlt három évben egyszer sem talált áramkör módosítóval ellátott szívű vagy hiányzó szívű holttesteket és erre csak egyetlen magyarázat lehetett. Henry Mills, aki bármikor akadályok nélkül megszabadulhatott bárki holttestétől, tagja a Karen által irányított szervkereskedő hálózatnak.Amint John, Eleanor és Dorian megérkeztek a krematóriumhoz magukra vették a golyóálló mellényeiket, kibiztosították a fegyvereiket, végül behatoltak az épületbe. Hamar rábukkantak Henry Millsre, aki gondolkodás nélkül szökni próbált, azonban Doriannek hála a rendőrség végül elkapta a férfit és bár a Karen néven ismert Jesinta Foster sikeresen meglépett, a szervkereskedő hálózatot felszámolták.Mire a nap lenyugodott John, Eleanor és Dorian visszatértek a kapitányságra a megbilincselt Henry Mills társaságában. Dorian az eljárásnak megfelelően egy kihallgató szobába vezette a férfit, míg a trió másik két tagja végre fellélegezhetett. Mindemellett Valerie arról is tájékoztatta őket, hogy egyeztetett Mrs Rivieraval és az újrahasznált szívek gazdái mind kapnak egy-egy újat, így végül az ügy lezárult.Pontban este kilencet ütött az óra, amikor Eleanor elhelyezte az utolsó bizonyítékot a raktárban, majd épp arra készült, hogy elhagyja a kapitányságot, mint azt már mindenki más is megtette úgy egy órával korábban, ám mialatt magára vette a őzbarnaszín bőrzsekijét észrevette, hogy az egyik üvegfalú terem holografikus képernyője épp egy amerikai futballmeccset közvetít és azt is tisztán látta a félhomályban, hogy kinek a tekintete szegeződik a képernyőre. A nő néhány másodeprcre elveszett a gondolataiban, majd levette a bőrzsekijét, elővett egy üveg bourbon whiskeyt az íróasztala fiókjából, végül két pohárral és egy mosollyal az arcán belépett a tárgyalóterembe.- Csatlakozhatok? – kérdezte kedves hangon, mire John ráemelte a tekintetét.- Csak tessék! – felelte a férfi, s azzal az ő ajkai is mosolyra húzódtak, majd amint a nő elkezdte kitölteni a whiskeyt a poharakba megfogalmazódott benne egy kérdés. – Honnan van az ital?- A fiókomból. Sosem tudni, hogy mikor jöhet jól és ez az üveg már két hosszú éve várta, hogy felbontsam. – érkezett a válasz. Mindeközben Eleanor átnyújtotta az egyik poharat a társának, majd ő maga is helyet foglalt a kényelmes kanapén, végül a képernyőre emelte a tekintetét. Bár a nő nem volt nagy rajongója a labdasportoknak, az amerikai futball kivételt képezett.
- Tele vagy meglepetésekkel... Egyébként miért vagy bent ilyen későn?
- Iktatnom kellett a bizonyítékokat. Na és te?- Most végeztem a jelentéssel. Mondom hátha elkapom még a meccs végét... – felelte John, s azzal beköszöntött a kellemes csönd, amit csak a meccs közvetítésének zaja tört meg néha. Bár Eleanor egy pillanatra sem vette le a tekintetét a képernyőről, mégis kristálytisztán érezte, hogy az olívazöld szempár, amely már réges régen rabul ejtette őt az ő arcvonásait fürkészi és ennek tudatában a nő ajkai újfent mosolyra húzódtak...
----- CHAPTER BREAK -----
A nap újra és újra lenyugodott a horizot mögött. Hamarosan felvirradt egy olyan csütörtöki nap, amit átjárt a békesség aurája, na meg a friss kávé illata. Eleanor és Dorian azon a reggelen főként a kapitányság irodájában időztek és átnézték néhány lezáratlan ügy aktáit, majd amint kilencet ütött az óra elhagyták az épületet. Nem volt véletlen, hogy azon a reggelen John nem jelent meg a kapitányságon, ugyanis a férfi indulatkezelő terápián vett részt minden csütörtökön, immáron nyolcadik alkalommal. Maldonado Kapitány kötelezte őt a terápián való részvételre és John rendszeresen el is járt azokra. Eleanor és Dorian kilépve a kapitányság épületéből fogtak egy taxit, majd egyenesen a terápia központba mentek ahol Doktor Isabella Hall által vezetett csoportterápia már javában zajlott.- Jim... Amikor hat hónappal ezelőtt találkoztunk, az érzelmeidet áthatotta a gyűlölet. – kezdett bele a terapeuta, aki egy középkorú, kedves hölgy volt. – Csak úgy sugároztad a fusztrációt és az undort a szomszédaid, a munkatársaid és a kormány felé. Mára azonban mintha kicseréltek volna és büszke vagyok rá hogy ilyen messzire jutottál!- Hat hónapig vesztegettem itt az időmet! – vágta rá Jim dühösen, s közben minden arcvonása haragot tükrözött. – Nem is lehetnék rosszabbul, nem érzem magam jobban! Ugyan annyira gyűlölök mindent! Ami azt illeti, téged talán egy kicsit jobban... – tette hozzá, azonban a terapeuta nem vette a szívére a bántó szavakat, hiszen hozzászokott már a heves temperamentumó emberekhez.- Értem... – mondta kedves hangon, majd egy mosollyal az arcán folytatta. – De Jim... Figyelj oda azokra, amiket mondasz. Két hónapja még tetlegességig fajult a dühöd, most azt szavakkal fejezed ki.- Ha leszedik a rohadt kötéseimet szétverek mindenkit! – közölte, mialatt maga elé emelte a kezeit. A férfi még az ujjait sem tudta szétnyitni, ugyanis mindkét kezét szoros gézkötés borította.- Jó, de azért légy büszke magadra! – bíztatta őt a terapeuta, aki aztán a soron következő páciensre pillantott. Arra a férfira, aki közvetlenül Jim mellett ült. – Rendben... John, hogy vagy? Hogy érzed magad?- Doki... Remekül vagyok! – érkezett a férfi válasza egy őszinte mosoly kíséretében.
- Igazán?
- Igen, kiválóan érzem magam! – ismételte meg a válaszát más szavakkal.
- Nem szívesen bíztatlak arra, hogy húzd fel magad, de azt sem szeretném ha elrejtenéd az érzéseidet előlünk és ami fontosabb, magad elől.
- Nem! Tényleg... Egyetértek! Tudod, benne vagyok az érzelmek megosztásában, de... Jól vagyok! Mi mást mondhatnék? – tette fel a költői kérdést egy apró kacajjal fűszerezve, azonban a szavai kételyt ébresztettek a terapeutában.- John... – szólította meg a férfit, mire az rá emelte a tekintetét. – Két évvel ezelőtt a barátnőd nem csak hogy elhagyott, de kiderült, hogy titokban a város leghírhettebb bűnszervezetének, az inSyndicatusnak dolgozott. Annak a szervezetnek, amely egy tűzpárbaj során megsemmisítette a teljes osztagodat és végzett volna veled is, ha nem úszod meg a lábad elvesztésével. Ehhez képest az elmúlt néhány találkozónk során mindvégig azt hangoztattad, hogy nincsen semmi gond és hogy jól vagy. Komolyan állítod hogy teljesen őszinte vagy? – érdeklődött a terapeuta annak reményében, hogy őszinte választ kap.- Jó, figyelj... – kezdett bele John egy sóhaj kíséretében. Amit korábban mondott, azt komolyan is gondolta és erről meg akarta győzni mind a terapeutát, mind a csoportterápia többi tagját, vagyis azt a kilenc főt, akik azokban a percekben figyelmesen hallgatták őt. – Mindannyiunknak vannak nehéz napjai. Nem? Időről időre hullámvölgybe kerülünk. De az a helyzet, hogy egészséges vagyok... Tudod? Megtarthattam az állásomat, van egy szintetikus lábam és nincs bajom a... Hát, értitek... – érvelt magabiztosan, majd a következő pillanatban a csoport egy másik tagjára emelte a tekintetét. – Amúgy ha már itt tartunk... Jobb helyzetben vagyok, mint Marty, ugye? Mármint hát, ne vedd magadra, Marty... De ha a te helyedben lennék, hát mit ne mondjak... Én aztán... Hát érted... – magyarázkodott, miközben a dominánsabb kezével látványosan szemléltette, hogy szegény Marty helyében már réges rég pisztolycsövet dugott volna a torkába. – Folyton az jár a fejemben, hogy Te jó ég! Marty még legközelebb is itt lesz? És tessék! Hétről hétre itt van. Elismerésem! Pedig ez rosszabb, mint egy válás, vagy mintha megölik a kutyámat, vagy mintha nem ehetek mogyoróvajat. Szörnyű... Szóval jól vagyok, nagyon is! Ennyi! – fejezte be a mondandóját, majd a csoport egy fiatalabb tagjára pillantott. – És veled mizu, Anal? Jól vagy?- A... A nevem Anil. – helyesbített a fiatal férfi kissé félénken, azonban a szavai nem igazán jutottak el John tudatáig.Mindeközben Eleanor és Dorian már rég megérkeztek a terápia központba. Már csaknem húsz perce várakoztak, élvezve a kellemes csönd minden pillanatát, mígnem Dorian megtörte azt.- Eleanor... – szólította meg Dorian a nőt, aki egy pohár gőzölgő teával a kezében csodálta a folyosó falán függeszkedő festményeket. Eleanor nagy rajongója volt a művészetnek, így aztán nem csoda, hogy a színpompás alkotások lekötötték a figyelmét.- Hmm? – adta az android tudtára, hogy figyel, azonban egy pillanatra sem vette le a tekintetét az őszi tájképet ábrázoló festményről. Dorian kezdetben hezitált, mivel nem igazán vélte helyesnek, hogy Eleanor tőle tudja meg az igazságot, ám végül úgy döntött, hogy a nőnek joga van tudni a társuk mentális állapotáról.
- Tudsz róla, hogy John emlékgyűjtőhöz jár?
- Emlékgyűjtőhöz? – nézett rá a nő meglepetten. Noha nem mutatta ki, de pillanatok alatt átjárta az aggodalom. Hallott már az emlékgyűjőkről, akik elektródákkal ellátott emlékgyűjtő gépezetekre kapcsolják a pácienseket és elektromos impulzussal felpezsdítik az agyukat, hogy aztán azok mihamarabb visszanyerhessék az elvesztett emlékeiket. Természetesen az eljárás illegális volt, akárcsak a memax nevezetű gyógyszer, amely elősegítette az alternatív terápia sikerét. Azonban mind az eljárás, mind a gyógyszer szedése komoly veszélyeket és kockázatokat hordozott magában. Mindemellett gyakran megesett, hogy a páciensek emlékei még így sem tértek vissza, különösen ha azok korábban kómában feküdtek, akárcsak John. – Nem... Fogalmam sem volt róla...Néhány perc elteltével az indulatkezelési terápia véget ért, végül a csoport tagjai elhagyták a termet. John csaknem utolsóként lépett ki onnan, majd amint meglátta a társait egy kézmozdulattal jelezte, hogy indulhatnak.- Mi a helyzet vigyori? – viccelődött Dorian egy nagy mosollyal az arcán, miközben mindhárman az épület kijárata felé vették az irányt. – Hogy ment az e heti dühöngő?- Hívj így mégegyszer és esküszöm, bele fogok lépni a szádba... – morogta a férfi, míg az ajkai egy apró mosolyra húzódtak.
- Ezek szerint remekül...
Bár a délelőtt további részében járőrözésre is sor került a város nyolcadik és kilencedik körzeteiben, ám hamar elérkezett az ebéd ideje. Mire pontban delet ütött az óra a trió már egy tradícionális hangulatú japán étteremben tartózkodott nem is olyan messze a belvárostól.- John, induljunk! – noszogatta ő Eleanor, aki bár élvezte az étteremben töltött idő minden percét, jobb szerette volna folytatni a járőrözést. – Nem ártana dolgozni is...- Jaj, maradj már! Még megsérted Nurit... – vágta rá John, s azzal Eleanor rámelte a tekintetét az imént említett séfre. Az öregedő japán férfi kedvesen mosolygott a nyomozókra, akik visszatérő vendégei voltak az étteremnek.- Hármunk közül nem Eleanor tapintatlan. – jegyezte meg Dorian szinte már suttogva. Természetes, hogy a nő pártját fogta, ugyanis már csaknem egy órája időztek a japán étteremben és ő is unta az ücsörgést.
- Megkínáltalak titeket, nem?
- Eleanor már ebédelt, én meg nem eszem... – magyarázkodott Dorian, de mindhiába, hiszen John makacs volt, akár egy öszvér.- Én meg igen... Ha zavar, várjatok a kocsiban. – közölte nemes egyszerűséggel, miközben már a pirított tészta utolsó falatjat fogyasztotta. – Tudjátok, Japánban illetlenség meghagyni az ételt, szóval fel nem állok, amíg be nem lapátoltam az egészet. – jelentette ki határozottan, majd folytatta az étkezést az utolsó sushi tekercsek elfogyasztásával. Dorian végül ráhagyta a dolgot a nyomozóra, azonban Eleanor egy rendkívül leleményes nő volt és pontosan tudta, miként leckéztesse meg a társát. Bár nem állt szándékában ártani neki, mégis izzott benne a vágy, hogy megmutassa, milyen fából faragták.- Sumimasen... – szólította meg a séfet egy kedves mosollyal. Eleanor anyanyelvi szinten beszélte a japán, az orosz és a spanyol nyelvet is, így aztán nem esett nehezére a társalgás. – Boku no tomodachi wa ningen oyo noni. Nieru kero dotto botsu no yoni tabemasen.- Mit mondtál neki? – kérdezte John gyanakvóan, de nem érkezett válasz.- Tatoye wa shafeno, osu shumano iyo naro. – folytatta Eleanor.- Hai, wakarimashta! – felelte lelkesen a séf, aki rögvest viszonozta a nő mosolyát, majd hátat fordított a nyomozóknak és nekiállt elkészíteni a kért ételt.
- Bírom Nurit, jó a humora!
- Én is bírom... Mit mondtál neki? – tette fel John újfent a kérdését. A nő továbbra sem felelt, ellenben Dorian, aki android létére természetesen a beszélgetés minden szavát értette alig tudta visszafojtani a nevetését.- Bon appetit! – kívánt a férfinak végül jó étvágyat Eleanor egy őszinte mosollyal az arcán, s azzal a séf elhelyezett John előtt egy hófehér négyzet alakú tányért. Annak két sarkát némi wasabi és három kicsiny szelet pácolt gyömbér díszítette, azonban a fogás fénypontja az a borostyánsárga meztelencsiga volt, ami szépen lassan iszkolt a tányér pereme felé.- Ez még mozog! – akadt ki John, miközben kikerekedett szemekkel bámult a nőre.- Még megsérted szegény Nurit... – emlékeztette őt Eleanor egy elégedett mosollyal. John tekintete fürgén cikázott a séf és a tányérra helyezett csúszómászó között, végül John kínjában elnevette magát és újfent a nőre pillantott.
- Ezért még megfizetsz!
Egy szó, mint száz, John vereséget szenvedett. Undorodva, de végül megette a nyálkás ínyencséget és ünnepélyesen megfogadta, hogy soha többé nem váratja meg a társait. Percek múltán a trió elhagyta az éttermet, majd egyenesen az utca sarkán parkoló autó felé vették az irányt, ám alig tettek meg néhány lépést amikor John váratlanul megszédült, míg a tekintete zavarossá vált. Bárki azt hihette volna, hogy talán csak egy pillanatnyi bódulatról van szó, azonban Eleanor pontosan tudta, hogy mi váltotta ki a rosszullétet.- JOHN! – szólította őt, mialatt megragadta John egyik karját, támaszt nyújtva ezzel a férfinak. – John...
- Jól vagyok...
- Francokat! – ellenkezett Eleanor, ám John szótlanul folytatta az útját az autója felé. – John! Tudom, hogy memaxot szedsz. – ismerte be, miközben próbált lépést tartani a társával. – Azt hitted, nem veszem észre? Emlékgyűjtőhöz jársz?! Hagyd, hogy magától térjenek vissza az emlékeid... Ez nem játék!- Ura vagyok a helyzetnek! – jelentette ki a férfi alig hallhatóan, de a nő nem hagyta annyiban.- Tudod te egyáltalán, hogy mik a memax hosszútávú mellékhatásai? Paranoia, látászavar, rövidtávú memóriazavar, migrén, heves szívdobogás, aneurizma, eszméletvesztés... – sorolta a mellékhatásokat, s azzal John megragadta a nő vállait, finoman a falhoz szorította őt, végül mélyen belenézett a szemeibe, amelyekben ott csillogott a férfi iránt érzett aggodalom.
- Figyelj, szükségem van a tablettákra! Segítenek felidéznem hogy mi történt!
- A rajtaütésen, ami kómába juttatott? – utalt vissza Eleanor arra a napra, amikor John majdnem életét vesztette. Bár a nőnek nem volt tudomása arról, hogy pontosan mi is történt azon a napon, de arról már a visszatérése előtti reggelen is értesült, hogy a férfit a két évvel korábban történt rajtaütés kómába juttatta és egyúttal megfosztotta őt a jobb lábától.- Úgy van! Megölték az embereimet, a barátaimat, a kezelés híján pedig semmire sem emlékeznék... Életek forognak kockán és nem találhatom meg a tetteseket, amíg nem tudom, hogy kik azok. – fedte fel az indokait. Noha Eleanor teljes mértékben megértette, hogy John miért akar mihamarabb a tettesek nyomára bukkanni, azonban félt, hogy a férfi bosszúszomja végül a vesztét okozza majd.Percek múltán a trió már John autójában ült, Dorian a jobb egyesen, míg Eleanor szokás szerint a hátsóülésen. Amint elhagyták a körzetet néhány új információt kaptak egy előző nap megkezdett nyomozásuk kapcsán és Eleanor habozás nélkül kielemezte az összefüggéseket az iPadje kijelzőjét fürkészve.- A Chemulon gyógyszernyomtatónak van egy biztonsági mechanikája. A nyomtatások adatait feltölti egy felhőalapú tárolórendszerbe. Mindhárom áldozat DNS-ét megtaláltam a rendszerben, szóval minden kétséget kizáróan ezt a gépet keressük... – osztotta meg Eleanor a friss információkat a társaival egy kábítószer üggyel kapcsolatban, mígnem a visszapillantó tükörben észrevette, hogy a társa hunyorog. – John... Figyelsz te rám egyáltalán? – tette fel a kérdést, de a férfi nem felelt és látszólag a gondolatai is egészen máshol jártak. – Ne vezessek inkább én?- Ne! Jól vagyok, uralom a helyzetet. – vágta rá John, viszont a szavai nem voltak őszinték. – Folytasd...
- Laila Howe csupán egyetlen dózist kapott és aznap meg is halt. Ellenben Scarlet és Emma tartósan szedték a szert.
- Meddig?
- Körülbelül egy évig... A túladagoláskor azonban ezerszer töményebb oldatot vettek be. Mintha szánt szándékkal túladagolták volna őket... – tette hozzá Eleanor egy mély sóhaj kíséretében, azonban a szavai nem érték el a férfi tudatát. John alig bírta nyitva tartani az olívazöld szemeit. Urrá lett rajta a kábulat, miközben rémes emlékfoszlányok jelentek meg a lelki szemei előtt. Tisztán látta, amint a cafatokra robbant jobb lábának combartériájából ömlik a forró vér, ahogyan azt is, hogy az egykori társa, Martin Pelham holtan fekszik mellette. John teljesen megfeledkezett a külvilágról, részben már az eszméletét is elveszítette, s végül ezt Eleanor is észrevette.- JOHN! – kiáltotta a nő, aki gondolkodás nélkül előre hajolt az ülések között és félrerántotta a kormányt. Szerencsére még éppen időben, különben a frontális ütközés minden bizonnyal a halálukat okozta volna. A másodperc tört részének múltán John magához tért, megragadta a kormányt és megpróbálta visszaszerezni az uralmat az autója felett, azonban az végül beleszaladt egy út menti építkezésbe és az egyik nyolc centiméter átmérőjű masszív acélcső a szélvédőn keresztül felnyársalta a járművet. Hálistennek az ütközést mindenki túlélte, viszont nem csak az autót érte látványos kár.- Igen... – törte meg végül Dorian a vérfagyasztó csöndet egy hamis mosollyal, miközben Johnra nézett. A férfi ekkor vette csak észre, hogy Dorian egyik fülét teljes mértékben megsemmisítette az acélcső, ami kishíján az androidot is felnyársalta. – Tényleg uralod a helyzetet...Nem is volt kérdés, hogy a történtek után az első dolguk az lesz, hogy felkeresik Rudyt. Természetesen Eleanor nem hagyta, hogy a nap hátralévő részében John vezesse az autót, ezért a hátsóülésre száműzte a férfit, ő maga pedig a volán mögé ült.- Nem is olyan szörnyű... – jegyezte meg John, miután közelebbről is szemügyre vette a DRN sérült fülét.- MEGISMÉTELNÉD HANGOSABBAN? – üvöltötte Dorian. Hamar egyértelművé vált a társai számára, hogy az acélcső nem csak esztétikai károkat okozott, de Dorian halló áramköreit is tönkretette.A trió hamarosan meg is érkezett a laboratóriumba, ahol Rudy körülbelül negyed óra alatt helyre is hozta a halló áramköröket, továbbá Dorian egy új szintetikus füllel is gazdagodott. Mindeközben Eleanor és és Rudy megvitatták, hogy a közeljövőben feljavíthatnák Dorian hőérzékelő szenzorait, míg John elhagyta a helyiséget és fogadott egy hívást Maldonado Kapitánytól.- Ellie, Dorian... – szólította a férfi a társait amint zsebre tette a mobilját. – Laila Howe ügyét egyelőre felfüggesztjük, átvesszük Paul műszakját.- Miért? Mi van Paullal? – érdeklődött Rudy kíváncsian, némi aggodalommal a hangjában.- Hát... Éppen műtik. – vallotta be John és a válasza igencsak elkeserítette Rudyt.
- Jaj ne!
- Bizony! Képzeld, elfertőzödött a pircingje...
- Ki van lőve a füle?
- Nem a füle, hanem a... – helyesbített John, miközben diszkréten a férfiassága irányába biccentett a fejével. Rudynak szó szerint leesett az álla, Dorian megdöbbenve felvonta mindkét szemöldökét, Eleanor arcára pedig kiült az undor.Amint Dorian halló áramköreinek kalibrálása megtörtént a trió elhagyta Rudy laboratóriumát, egy röpke perc múltán pedig már úton voltak a helyszínre, ahol nemrég egy házaspár életét vesztette. A villa udvarán lévő medence üveg fedele véletlenül bezárult, miközben Linda Bennett épp gondtalanul úszkált a víz alatt. Michael Bennett hamarosan meglátta a fuldokló feleségét és egy masszázshengerrel a kezében kirohant a medencéhez, majd megpróbálta betörni annak üveg fedele, de az törhetetlen volt. Mindeközben a villa biztonsági rendszere váratlanul meghibásodott, illetéktelen behatólóként azonosította Michaelt, a kezében lévő masszázshengert fegyvernek minősítette, végül az okosotthon biztonsági rendszere tüzet nyitott Michael Bennettre és megölte a férfit, míg annak felesége vízbe fulladt.Az ügy további érdekessége volt, hogy napra pontosan egy évvel korábban egy Aaron Kasdan nevű tizenhét éves fiút holtan találtak a Bennett házaspár otthonának udvarán. A házaspár akkori beszámolója szerint a fiú birtokháborítóként tört be az udvarra, az általuk használt okosotthon biztonsági rendszere pedig rendeltetés szerűen működött, s annak köszönhetően több lövés érte a fiút, aki szinte azonnal belehalt a sérüléseibe.Mire John, Eleanor és Dorian megérkeztek a helyszínre már riporterek és újságírók is tolongtak a villa előtt, ám szerencsére a rendőrtisztek és az MX-ek feltartották őket. A villa udvarában már javában zajlott a helyszínelés, a trió tagjai pedig egyenesen a holttestekhez mentek.- Evinger nyomozó, Kennex nyomozó... Az előzetes jelentés. – nyújtotta át a dokumentumokat egy fiatal rendőrtiszt, miközben a nyomozók Linda Bennett holttestét vizsgálták. Eleanor habozás nélkül kézbe vette a dokumentumokat, majd beleolvasott abba. – Azt hittem, hogy Paul nyomozóé az ügy. Hogy hogy nem dolgozik?- Nem ér rá, éppen műtik. – tájékoztatta őt John.
- Ugye nem komoly?
- Aranyere van... Belül... És kívül... – felelte drámai hangnemben, mire Eleanor egy féloldalas mosollyal a tenyerébe temette az arcát. Abban a pillanatban eszmélt csak rá, hogy John mindvégig kamuzott és a piercinges és az aranyeres történet is csupán kitalált baromság.
- Az kemény...
- Meglepetéssel készülünk neki, összedobunk neki néhány párnára valót. Ha gondolja, szálljon be!
- Hogyne, jó ötlet! – vágta rá a fiatal rendőrtiszt lelkesen, s azzal John ajkai egy büszke mosolyra húzódtak, méghozzá azért, mert sikeresen útnak indított egy olyan pletykát, ami Paul nyomozó hátralévő életének minden egyes percét árnyékként követi majd.- Tíz után nyolc perccel futott be a hívás, akkor már Linda Bennett és Michael Bennett is halottak voltak. – informálta Eleanor a társait. – Dorian... Mikor halt meg a Kasdan fiú?- A bírósági adatok szerint a halálos lövés tíz óra hat perckor dördült el. – felelte Dorian, miután kikereste Aaron Kasdan aktáját a rendszerben.
- Tehát az üzemzavar egy év múlva megismétlődött ugyan akkor...
- John... – fordult Dorian a férfihoz. – Erre az esély pontosan egy a tízmillió-hatszázhatvanötezer-háromszázkettőhöz.- Ezért vagytok itt! – csatlakozott Maldonado Kapitány a trióhoz. – Nem hiszek a véletlenekben... Gyilkossági ügyben nyomozunk, ez nem baleset volt. – később a kapitány azt is elárulta, hogy behívatta Aaron Kasdan édesanyját a kapitányságra, ugyanis Mrs Kasdan még tavaly beperelte Bennettéket, de elveszítette a pert. Rengetegen felháborodtak az ítéleten, Mrs Kasdan különösen, ezért úgy vélték, nem ártana kihallgatni. Bár Maldonado Kapitány szerint Mrs Kasdan képtelen lenne meghackelni a biztonsági rendszert, de akár fel is bérelhetett valakit.Ezt követően Dorian azt javasolta, hogy kérdezzék ki az egyetlen szemtanút, vagyis a villa biztonsági rendszerét. Amint Dorian aktiválta a rendszert megjelent egy férfi a tágas nappali közepén. Noha az valósnak tűnt, igazából csak egy holografikus kivetülés volt, semmi több. A Synturion vállalat holografikus inasa Sam néven mutatkozott be. Elárulta, hogy ő hívta ki a rendőrséget és hogy valaki nemrég átprogramozta a rendszerét, azonban törölték az információt a program átírójának kilétéről, mindemellett a biztonsági felvételek is elvesztek. Sam később azt is közölte, hogy az elmúlt egy évben a Bennett házaspár 56,312 fenyegetést kapott és azok közül csaknem húszezer halálos volt.Miután a helyszínelés megtörtént John, Eleanor és Dorian autóba ültek, majd ellátogattak a Synturion vállalat központjába. Ott Alicia Tenson, a Synturion igazgatónője és Peter Newson, a Synturion tanácsadója és ügyvédje fogadta őket. A férfi elárulta, hogy az ügyfelek hackerektől való megóvása érdekében olyan haditechnikai szoftvert használnak az algoritmusok valós idejű dekódolására, amelyet a Pentagon is használ. Dorian persze azonnal tájékoztatta Mr Newsont arról, hogy a Bennett házaspár biztonsági rendszerét valakinek mégis sikerült feltörnie. Mindemellett arra is fény derült, hogy Aaron Kasdan ügye kapcsán a Synturion vállalat számtalan fenyegetést kapott a per időszakában és hogy a legtöbb fenyegetést egy Zavar nevezetű csoport küldte. A beszélgetés végeztével John megköszönte Alicia Tensonnak és Peter Newsonnak a kapott információkat, végül a trió elhagyta a Synturion irodaházát.Aznap, amikor a nap már lenyugvóban volt Eleanor kihallgatta Aaron Kasdan édesanyját. A kihallgatás során kiderült, hogy Mrs Kasdannak fogalma sem volt arról, hogy a fia mit kereshetett a Bennett házaspár otthonának udvarán és azt is elárulta, hogy annak reményében indította a pert, hogy végül az okosotthonok biztonsági rendszereit betiltják, hiszen azok számtalan veszélyt hordoznak magukban, azonban elveszítette a pert. Noha a Syntution drága biztonsági rendszerével a város lakosainak csupán 23%a rendelkezett, a kockázatok tekintetében már az is soknak számított. Mindemellett az is kiderült, hogy Aaronnak nem voltak barátai és hogy rengeteg időt töltött a laptopja előtt, végül Eleanor kérésére Mrs Kasdan ígéretet tett, hogy másnap amint végez a munkahelyén első dolga lesz behozni a fia laptopját a kapitányságra.Kezdetben úgy tűnt, hogy a nap hátralévő része a nyugalom jegyében telik majd, ám nem így történt. Kora este a város fényei váratlanul kialudtak, majd a toronyházak oldalait ékesítő összes digitális reklámpanelen felragyogott Aaron Kasdan fotója, ellátva az Igazságot Aaaronnak felirattal. A történtek okán Maldonado Kapitány rögvest összehívta a legjobb embereit. A kapitány tájékoztatta őket arról, hogy a Zavar nevezetű csoport vállalta a felelősséget az elsötétülésért és hogy a terrorelhárítók szerint a Bennett házaspár haláláért is ez a csoport felel. Később Maldonado Kapitány egy olyan eltorzított hangfelvételt is lejátszott, amire az interneten akadt rá a rendőrség.- Ma este azért emlékezünk Aaron Kasdanről, hogy felhívjuk a figyelmet a Synturionhez hasonló vállalatokra, amelyek felelőtlenül teszik elérhetővé a veszélyes technikát és a gyilkosságokat is elvihetik szárazon. Hiszen újra megtörtént... Nem adjuk fel a harcot a Synturion ellen, akik számára a profit még az emberi életnél is fontosabb. – hangzott el a felvétel, amit John, Eleanor, Valerie és Dorian figyelmesen hallgatott az egyik teremben. Amint a felvétel véget ért Maldonado Kapitány azt is elmondta, hogy a terrorelhárítók már négy éve tartják szemmel a Zavar nevezetű csoportot, majd néhány perccel később a terrorelhárítók arról is értesítették a kapitányt, hogy a cybertámadást személyesen CrispinX hajtotta végre, azonban nem volt egyetlen valós név sem, amit a nick névhez kapcsolhattak volna.Nyilvánvaló volt, hogy a nyomozást a hackerek világában folytatják és szerencsére Maldonado Kapitány emberei pontosan tudták, hogy kit keressenek fel ez ügyben. Rudy olyasvalaki volt, aki jártas volt a hackerek világában. Szerény véleménye szerint CrispinX egy cyberzsoldos volt, amolyan felbérelhető hacker, később pedig az is kiszaladt a száján, hogy a hackerek körében még mindig él a szokás, miszerint a nagy cybertámadásokat követően összegyűlnek és buliznak. Természetesen Rudy rögvest elmélyült a cybervilágban és két meghívót is szerzett az imént említett bulira. Nem is volt kérdés, hogy John és Eleanor lesznek azok, akik beépülnek, azonban Rudy figyelmeztette őket, hogy a bulizós hackerek imádják feszegetni a határokat mind társadalmi, mind szexuális téren, szóval ha szeretnének beleolvadni a megrészegült tánctér hullámzó seregébe, akkor úgy kell kinézniük, mint ők. Rudynak részletes divattanácsadásának hála John és Eleanor külseje hamar megváltozott, végül a páros autóba szállt és egyenest a buli helyszínére ment.- Semmit sem hallok... – jegyezte meg John amint kiszálltak az autóból nem messze attól az elhagyatott irodaháztól, amelyben a meghívók szerint a buli is zajlott. – Hol vannak ezek?- Talán elijesztette őket az új külsőd... – tréfálkozott Eleanor, miközben megigazította a ruháját. John fekete szakadt farmert és ugyancsak fekete gótikus bőrdzsekit viselve lépett be az épületbe, míg a kócos haja ezüstösen csillogott a sok hajlakktól, ám az olívazöld szemeit kiemelő szénfekete tusvonallal nem sikerült megbarátkoznia. Mindeközben Eleanor egy hosszúujjú, rendkívül mély kivágású, királykék koktélruhát és egy rókavörös hosszú parókát viselt, mindezt pedig egy pár magassarkú csizma és a vad sminkje tette tökéletessé.
- Kinyírom Rudyt, amiért hímkurvának öltöztetett...
- Szerinted én jól érzem magam a csilivili utcalány szerepében? Egyetlen rossz mozdulat és a melleim közszemlére kerülnek... – morgolódott Eleanor, aki bár örömmel épült be a hackerek világába, szívesebben tette volna azt egy kevésbé kihívó öltözetben. Épp a parókáját igazgatta amikor észrevette, hogy a társa tekintete elkalandozott, méghozzá nem is akárhova – John...
- Hmm?
- A szemeim idefent vannak. – emlékeztette őt a nő egy apró mosollyal, mire John végre levette a tekintetét a nő melleiről. Percek múltán a páros már az elhagyatott irodaház félhomályos folyosóin sétált, végül ráakadtak a buli néhány résztvevőjére, ám mint kiderült, egy virtuális világban történő mulatozásról volt szó. Az irodaház különböző helyiségeiben fiatalok ücsörögtek a kényelmes foteleikben, miközben fejhallgatók és VR szemüvegek segítségével csatlakoztak a nagy ünnepléshez.- Mi a helyzet? – érdeklődött Maldonado Kapitány az adóvevő füleseken keresztül.- Ez nem egy igazi buli, csupán egy sor kocka egymás mellett. – felelte John, majd levette az egyik srác szemüvegét és kifaggatta őt CrispinX hollétéről. A srác hamar rájött, hogy a páros zsaru, így végül elárulta, hogy CrispinX az irodaház melyik helyiségben tartózkodik. Hamar rá is találtak a fiatal férfira, aki az irodaház biztonsági kameráinak hála már rég tudomást szerzett a páros érkezéséről. A CrispinX néven ismert férfi egy percig sem titkolta a kilétét, ráadásul azt is elárulta, hogy a valódi neve Nico Galasso, ám ami pillanatok múltán történt, arra egyáltalán nem számított.Nicot még aznap éjjel őrizetbe vették és másnap reggel John és Eleanor megkezdték a kihallgatását. A fiatal férfi már háromszor is megszegte a cyberterrorizmus rendeletet és jelenleg ő volt az ügy első számú gyanúsítottja. Nico beismerte, hogy a Zavar nevezetű csoport felbérelte őt, hogy hackelje meg a város világításáért felelős rendszert Aaron Kasdan emlékére, azonban kijelentette, hogy a Zavar tagjai nem gyilkosok, hanem ártalmatlan tűntetők. Határozottan állította, hogy neki semmi köze nincs a Bennett házaspár halálához és a páros tisztán látta a fiatal férfin, hogy az igazat mondja. Épp a kihallgatás közepén jártak, amikor Dorian váratlanul belépett a kihallgató szobába, majd közölte, hogy a Synturion biztosnsági rendszernek újabb áldozata van.A trió ideiglenesen felfüggesztette Nico kihallgatását és azonnal a helyszínre sietett. Ott az egyik női rendőrtiszt tájékoztatta őket arról, hogy az áldozat nem más, mint Peter Newson, a Synturion tanácsadója és ügyvédje.- Peter Newson? – kérdezett vissza John meglepetten. – Nagykutya volt az ügyvédek között.- Mindkét szeme bevérzett, akut légzési elégtelenségnek köszönhetően. – tájékoztatta Dorian a társait amint megvizsgálta az áldozat holttestét, majd Eleanor további információkkal szolgált.
- Az okosotthonok beépített tűzvédelmi rendszere tűz esetén életjelek után kutat a házban és ha nem talál semmit, lezárja a kijáratokat és kiszívja az oxigént az élettérből.
- Ha nincs oxigén, nincs tűz... – foglalta össze John a lényeget, majd a rendőrtiszt, aki az imént tájékoztatta a nyomozókat az áldozat kilétéről ismét Johnra pillantott.- Hallom Paul nyomozó kórházba került. Mi történt? – érdeklődött, mire a férfi látványosan sóhajtott egyet, ám pár végtelennek tűnő másodperc múltán válaszolt a kollégájának.
- Hát... Kínos az ügy, ugyanis megfertőzte egy szexrobot.
- Ez komoly? – nézett rá a rendőrtiszt kikerekedett szemekkel. Mindeközben Eleanor megpróbálta elfojtani a nevetését, majd amint a rendőrtiszt távozott közelebb lépett a társához, akinek az arcán egy szemtelen vigyor ült.
- Tudod, nem kellett volna hazudnod Paullal kapcsolatban...
- Miből gondolod, hogy hazudtam? – kérdezte John ártatlan tekintettel, s azzal a nő száját egy halk, ám annál őszintébb kacaj is elhagyta. Képtelen volt elhinni, hogy a társa még nem kapott kitűntetést az efféle alakításaiért.
- A piercinges változatot még el is hittem volna, de az aranyeres hülyeséged hallatán megkértem Doriant, hogy hallgassa vissza a hívását és Paul személyes okokra hivatkozott.
- És neked nem fúrja az oldaladat? – tette fel a férfi a nagy kérdést. Eleanor már épp válaszolt volna, ám ekkor Dorian csatlakozott a pároshoz. Tájékoztatta a társait arról, hogy a Bennett házaspár meggyilkolásának híre hallatán Peter Newson azonnal kikapcsolta a saját otthonának Synturion biztonsági rendszerét, azonban valaki aktiválta a tűzjelzőt, méghozzá egy olyan időpontban, amikor Nico Galasso már rég őrizetben volt, így a nyomozók kijelenthették, hogy Nico ártatlan. Kezdetben úgy tűnt, hogy a nyomozás zátonyra futott, viszont néhány pillanatnyi gondolkodást követően Johnnak bevillant valami. Megkérte Doriant, hogy nézze át a Bennett házaspárnak küldött összes fenyegetést és keresse azokat az üzeneteket, amelyekben Aaront ábrázoló fénykép is lapul. Dorian másodpercek alatt átvizsgálta mind az 56,312 fenyegetést és azok közül csupán egy tartalmazott fényképet Aaronról, méghozzá az a fenyegetés, amelyet a házaspár épp a haláluk napján kapott. A fénykép láthatóan nem egy sajtóban megjelent fotó volt, mégcsak nem is egy tablókép vagy egy igazolványkép, hanem egy természetben készített hétköznapi portréfotó. John hamar ráébredt, hogy aki azt a fényképet küldte a házaspárnak, az személyesen is ismerte Aaron Kasdant. Azonban a fényképet egy közösségi oldalról küldték és annak eredete a kódolás miatt visszanyomozhatatlan volt.Szerencsére Mrs Kasdan betartotta a szavát és még aznap kora délután bevitte Aaron laptopját a kapitányságra, a nyomozók pedig egyenesen Nico Galassohoz siettek vele. John felajánlotta Niconak, hogy ha segít megtalálni a gyilkost, akkor szemet hunynak a cyberterrorizmus rendelet háromszoros megszegéséért. Természetesen Nico elfogadta az egyezséget, viszont csak azzal a feltétellel, hogy visszakapja a saját számítógépét, ugyanis anélkül nem segíthetett.Kora este Nico már a saját számítógépe előtt ücsörgött az elhagyatott irodaházban John, Eleanor, Valerie és Dorian társaságában. Nico pillanatok alatt kiderítette, hogy Aaron elrejtett néhány fájlt egy virtuális széfben, amit háromszoros tűzfal és egy algoritmus is védett. Szerencsére Nico kiváló hacker volt, így negyed óra múltán sikeresen feltörte a rendszert és bejutott a virtuális széfbe. Ott rábukkant arra a fényképre, amelyet korábban a Bennett házaspárnak is elküldtek, azonban a fénykép Aaron laptopján teljes volt és azon egy vele egykorú lány is szerepelt. Dorian Emily Wilsonként azonosította a tizennyolc éves lányt, majd néhány másodperc alatt utánanézett a múltjának. Kiderült, hogy Emilyt magántanuló volt és hogy Aaron Kasdan halálát követően a lány Arizónába költözött, a múlt hónapban pedig eltűntnek nyilvánították.Bár Emily Wilson szenzációs hacker volt, Niconak végül sikerült bejutnia a lány kompjúterébe, ott azonban olyasmire bukkantak, amire senki sem számított. A Bennett házaspár banki adatai, jelszavai, még az időbeosztásuk is ott virított Emily merevlemezén, hamarosan pedig Peter Newson és Alicia Tenson személyes adatai is előkerültek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Synturion igazgatónője, Alicia Tenson a soron következő áldozat. John, Eleanor és Dorian habozás nélkül autóba ültek, míg Valeria az elhagyatott irodaházban maradt Nicoval.- Haló? – csendült fel Alicia Teson hangja amint a nő válaszolt Eleanor hívására.
- Mrs Tenson... Evinger nyomozó vagyok. Jelenleg hol tartózkodik?
- Az irodámban. – felelete. – Synturion irodaház, harmadik emelet.
- Nem esett baja?
- Nem... De megtalált e-mailben egy zaklató és nagyon kitartó. Azt kérdezi, hogy biztonságban érzem e magam és csatolt egy fényképet Aaronról. – tájékoztatta a nő Eleanort.
- Mrs Tenson, figyeljen... Ne hagyja el az irodáját! Már úton vagyunk!
- Mi folyik itt?
- Sejtjük, hogy ki törhetett be a Synturion biztonsági rendszerébe és valószínűleg ön a következő célpont. Zárja le az épületet! Pár perc és ott vagyunk... – nyugtatta meg a fiatal nyomozó Mrs Tensont, s azzal a hívás véget ért.Mindeközben Emily meghackelte a Synturion irodaház szerverét és megkezdte felülírni a különböző rendszereket. Nico habozás nélkül megpróbálta felülírni azt, s közben azt is kiderítette, hogy Emily Wilson a Synturion irodaházában tartózkodik, hogy minden rendszert az irányítása alá vont és hogy átprogramozta a Synturion androidját, hogy az kioltsa Alicia Tenson életét. Valerie rögves tájékoztatta a veszélyről a trió tagjait, akik épp azokban a percekben értek oda. Bár az épületet lezárták, Nico ügyességének hála a főbejárat kinyílt, így John, Eleanor és Dorian könnyedén bejuthattak az épületbe.- Tudjátok, hogy hol keressük Mrs Tensont? – érdeklődött Dorian és Valeria azonnal válaszolt is neki az adóvevő fülesen keresztül.- Keleti szárny, harmadik emelet. És vigyázzatok! A Wilson lány átvette az irányítást az android felett. – tette hozzá. Valerie arra az androidra célzott, aki az okosotthonokban holografikus inasként jelent meg, ám a Synturion irodaházában tartózkodó Sam nagyon is valós volt.- Megkeresem a szervert. – jelentette ki Dorian.- Mi meg Mrs Tensont. – vágta rá John, miközben mindhárman kibiztosították a fegyvereiket, s azzal Dorian nyugatra, míg John és Eleanor keletre indultak a félhomáylos irodaházban. Csupán a telihold fénye ragyogta be az épületet a hatalmas ablakokon keresztül, ám a nyomozók szeme hamar hozzászokott a fényviszonyokhoz mire elérték az első emeletet. Lassan haladtak, elvégre nem tudhatták, milyen veszélyekre számíthatnak az irodaház falain belül.- Eleanor, John! Emily aktiválta a tűzvédelmi rendszert! – kiáltotta Valerie kétéségbeesetten. – Öt perc múlva nem lesz levegőtök! – Valerie szavait hallva John és Eleanor ereiben is megfagyott a vér. Jól tudták, hogy a tűzvédelmi rendszer már az összes kijáratot lezárta és öt perc múltán az kiszívja majd az oxigént az élettérből. Tudták, hogy már nem fordulhatnak vissza, így aztán folytatták az útjukat.- Tűzvédelmi rendszer aktiválva. – csendült fel a Sam android hangja az irodaház hangosbemondóján keresztüll – Az oxigén rendszer 4 perc múlva leáll. – addigra John és Eleanor már az épület keleti szárnyában járt, ám Valerie tájékoztatta őket, hogy a Sam android a nyomukban van. Nehezítette a páros dolgát, hogy minden csarnok és minden folyosó tele volt holoprojectorokkal, így aztán sosem tudhatták, hogy melyik Sam a veszélyes igazi és melyik Sam az ártalmatlan holografikus kivetülés.- Nico... Eléred a holo rendszert? – kérdezte John, miközben Eleanorral a nyomában már a második emelet folyosóin kószált. – Azt hiszem, túljárhatunk a Sam android eszén.- Igen, bent vagyok. És élvezem a műsort... – felelte Nico egy apró kacajjal, majd meghatározta a Sam android helyzetét, míg John részletezte a brilliáns tervét. Az északi és keleti szárnyat átívelő hídra érkezve John azonnal meglátta a Sam androidot, majd a következő pillanatban Nico aktiválta a holo rendszert és hat tökéletes szinkronban mozgó John jelent meg a hídon. Bár a Sam android azonnal tüzet nyitott a férfira, de fogalma sem volt róla, hogy melyik lehet az igazi, így végül Johnnak épp elég ideje maradt, hogy lepuffantsa a Synturion androidját. Amint az android leállt Nico deaktiválta a holo rendszert, majd John jelzett a társának, hogy tiszta a terep.
- Kössz a segítséget, haver!
- Ugyan, semmiség! – vágta rá Nico. – Ez sokkal jobb, mint a virtuális valóság!- Csak számodra virtuális... – helyesbített John, hisz míg Nico és Valerie biztonságos helyről figyelték és irányították az eseményeket, addig John, Eleanor és Dorian élete kockán forgott. Mi több, a párosnak fogalma sem volt róla, hogy Dorian merre kószálhat, ahogyan azt sem tudták, hogy vajon Mrs Tenson életben van e még.- Tűzvédelmi rendszer aktiválva. – csendült fel ismét a hang. – Az oxigén rendszer 2 perc múlva leáll.- Nico... – törte meg John a csöndet. – Ha nem bánod, szívesen vennénk levegőt...- Jó! Tudom, tudom! Igyekszem... – hadarta a fiatal hacker, mialatt megpróbálta deaktiválni a tűzvédelmi rendszert, de hiába. Emily Wilson tűzfalai szinte áttörhetetlenek voltak.Mindeközben Dorian rátalált a szerverre és egyúttal Emily Wilsonra is.- Emily... – szólította meg Dorian a lányt, aki egy pisztollyal a kezében megfenyegette őt, hogy ha közelebb merészkedik hozzá, akkor öngyilkos lesz. – Ennyi volt!- Honnan tudod a nevemet? – kérdezte Emily könnyes szemekkel.
- Aaron lementette az online beszélgetéseit.
- Mit tudsz te Aaronról?! – vágta rá a lány dühösen, ám Dorian változatlanul nyugodt hangnemben folytatta a kettejük közti társalgást.- A beszélgetéseitek alapján szerelmes voltál belé és ő törődött veled. Megtartotta a közös fényképeteket, amin ketten szerepeltek... – tette hozzá egy kedves mosollyal.- Rajta kívül nem volt senkim és őt is elvették tőlem! – mondta a lány alig hallhatóan, s a hangjában egyszerre volt jelen a düh és a bánat.- Tudom, hogy miért vagy dühös, Emily... Már magad is beláttad, hogy Bennették és Newson halála nem hozza vissza Aaront. – mondta Dorian, mire a lány könnyei újfent eleredtek, ám a fegyverével még ekkor is a saját fejére célzott. – Emily, add ide a pisztolyt... Kérlek!Ahogy a másodpercek egyre csak teltek úgy közeledett a vég John és Eleanor számára is.- Tűzvédelmi rendszer aktiválva. Az oxigén rendszer leállásáig 1 perc van hátra. – John és Eleanor akkor már tudták, hogy az életük hamarosan véget ér. Az irodaház minden kijárata zárva volt, az üveg pedig mindenütt törhetetlen volt, így aztán nem volt menekvés. John és Eleanor eltették a pisztolyaikat, végül a telihold ezüstös fényében gyönyörködve várták a kínokkal teli halált, amit már nem kerülhettek el.- Sajnálom! – törte meg John a csöndet, s azzal Eleanor egy bizonytalan pillantást vetett a férfira, hiszen fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.
- Mégis mit?
- Ez az egész az én hibám! Amikor Maldonado mellém osztott téged, akkor én azonnal beleegyeztem a döntésébe, de ha ellenkeztem volna, akkor nem én lennék a társad és akkor most nem lennél itt. Bármit megtennék, ho...
- John! – vágott Eleanor a szavaiba, mialatt gyöngéden a férfi arcára helyezte a kezeit. A nő ujjainak puha érintése egy szempillantás alatt megnyugtatta Johnt, aki aztán elveszett a nő tekintetében. – Aki a mi hivatásunkat választja, az minden egyes nap kockára teszi az életét. Önként... És az, hogy a társad lehettem, nagyobb örömöt és büszkeséget okozott nekem, mint bármi más.- Komolyan? – kérdezett vissza a férfi. John szívét megérintették a társa szavai, hiszen sosem gondolta volna, hogy ilyen fontos szerepet tölthet be bárki életében. John látszólag egy mogorva és elégedetlen férfi volt, aki előszeretettel taszította el magától az embereket, azonban mindez csupán álarc volt és Eleanor mélyen a lelkébe látott.- Igen! Bár több időnk lett volna együtt, hogy bebizonyíthassam... – tette hozzá a nő, majd egy apró, ám annál őszintébb mosolyra húzódtak az ajkai, s közben tovább cirógatta a férfi arcát. – És csak hogy tudd, azért voltam olyan dühös az emlékgyűjtő miatt, mert nem akarlak elveszíteni! Azt nem élném túl... – vallotta be, majd néhány pillanatra lehunyta a szemeit. Addigra John kezei már a nő derekán pihentek. Tudták, hogy csupán néhány másodpercük lehet hátra és annak minden ezredmásodpercéért hálásak voltak.
- Ellie... Van valami, amit már régóta szeretnék elmondani neked...
- Hát mondd el most... – bíztatta őt Eleanor, mialatt a kristálytiszta könnyek ott csillogtak a mohazöld szemeiben. John vett egy utolsó mély lélegzetet, közelebb hajolt Eleanorhoz, akinek az ajkai szinte már hívogatták őt, végül még egyszer utoljára belenézett annak a nőnek a szemeibe, akinek hála újra megtanult szeretni.
- Ellie, én...
- Az oxigén rendszer leállítása visszavonva. – csendült fel újfent a hang, ami egyúttal a szabadságot is jelképezte, s azzal hirtelen jéggé dermedt az idő és kristállyá fagyott a pillanat.Épp éjjel tizet ütött az óra, amikor John, Eleanor és Dorian visszatértek a kapitányságra. Emily Wilsont őrizetbe vették, hiszen kioltotta Petet Newson és a Bennett házaspár életét, ráadásul a Synturion igazgatónőjével, Alicia Tensonnal is végzett volna a bosszúhadjárata részeként, ám a rendőrség még időben közbeavatkozott.Másnap reggel Emily Wilson beismerő vallomást tett, mindemellett az is kiderült, hogy a tragédia napján Aaron csupán meg akarta látogatni a lányt és azért vágott át Bennették udvarán, hogy vele találkozhasson. A lány kihallgatását követően Eleanor megírta a jelentést, majd egyenesen Maldonado Kapitány irodáját vette célba, azonban félúton megpillantotta Johnt, aki épp felé igyekezett. Amint a köztük lévő távolság néhány lépésnyire csökkent egymásra mosolyogtak, s azzal John egy nagy pohár forró italt nyújtott át a társának.
- Ez meg mi?
- Kókuszos cappuccino a kedvenc kávéházadból. – felelte a férfi. – Ezzel szeretném meghálálni, amit tegnap mondtál rólam. Tudod... Hogy büszke vagy rá, hogy a társad vagyok és a többi... – John szavainak hallatán Eleanor felettébb meglepődött, hiszen elképzelése sem volt, hogy a férfi honnét tudhatta, hogy a Sarah’s kávéház a törzshelye vagy hogy a kókuszos cappuccino az örök kedvence.- Mégis honnan tudtad, hogy melyik a kedvenc kávéházam? – kérdezte a nő kíváncsian, miközben az ajkai egy szelíd mosolyra húzódtak. Az éjszakába nyúló papírmunka miatt napok óta nem járt Sarah kávéházában, így már hiányolta a kókuszreszelékkel ízesített forró italt.- Megkértem Doriant, hogy pillantson bele a helymeghatározód előzményeibe. – vallotta be őszintén.
- Na és miért pont kókuszos cappuccino?
- Megérdeklődtem a kávéház tulajánál, hogy általában mit fogyasztasz, mire ő rám mosolygott és közölte, hogy már két teljes éve függője vagy a kókuszos cappuccinonak. – közölte, s a szavai megnevettették Eleanort. Később John azt is elmesélte, hogy a kávéház tulaja, Sarah a legjobb barátnőjeként hivatkozott Eleanorra, majd diszkréten kifaggatta a férfit arról, hogy milyen a kapcsolatuk Eleanorral, s végül egy csésze gesztenyés kávéval is megajándékozta a nyomozót, akivel megígértette, hogy őrangyalként fog vigyázni Eleanorra. A fiatal nő persze egy cseppet sem lepődött meg minezen, hiszen jól ismerte Saraht.
- Hálásan köszönöm!
- Nagyon szívesen, Ellie! – felelte, végül távozott.- John! – szólt utána Eleanor, mire John azonnal megállt és a nőre nézett.
- Hmm?
- Tegnap éjjel... – mondta, miközben a férfi lassú léptekkel visszasétált hozzá. – Mit szerettél volna elmondani nekem? – tette fel a nagy kérdést, ami már a múlt éjjel óta nem hagyta őt nyugodni.- Azt, hogy... – kezdett bele, ám nem igazán tudta, hogy mit is feleljen. A múlt éjjel meggyőződése volt, hogy mindketten meg fognak halni, így aztán az ereiben csörgedező adrenalin szinte kényszerítette rá, hogy bevallja a nőnek az érzelmeit, viszont a bátorsága mostanra csillapodott. Nem tudhatta, hogy az érzései kölcsönösek e és emiatt félt, hogy a vallomás a jelenlegi kapcsolatuk rovására menne, ezért végül tovább rejtegette az igazságot. – Hogy már hónapok óta járok egy emlékgyűjtőhöz. És szerettem volna, hogy tudd, mialatt Rudy helyrehozta Dorian halló áramköreit én... Kimentem a mosdóba és megszabadultam az összes megmaradt memax pirulától... – érkezett végül a válasz. Igaz, hogy John állításának minden szava igaz volt, valójában nem ezt szerette volna elmondani előző éjszaka, ráadásul az elmúlt napokban változatlanul látogatta az emlékgyűjtőt. Noha Eleanor ajkai újfent nagy mosolyra húzódtak és nagyon is örült a hírnek, mélyen a lelkében csalódott volt. Azt remélte, hogy John talán az iránta táplált érzelmeit szerette volna bevallani neki, ám ezek szerint tévedett. A férfi megannyiszor kihangsúlyozta, hogy nagyon is élvezi Eleanor társaságát és különféle kedves gesztusokkal is a tudtára adta, hogy kedveli őt, azonban Eleanor félreértelmezte a jeleket, legalábbis ő így hitte.Miután a beszélgetés véget ért John egyenesen a bizonyítékraktárba ment, míg Eleanor folytatta az útját a kapitány irodájába.
- Maldonado kapitány!
- Mondja, hallgatom! – felelte a kapitány, ám egy pillanatra sem vette le a szemét a számítógépe képernyőjéről, amelynek billentyűzetén fürgén pötyögött.- Ezt Paul nyomozónak gyűjtöttük. – mondta a fiatal rendőrtiszt egy nagy mosollyal az arcán, majd egy ezüstösen csillogó bitcoin hordozót helyezett a felettese íróasztalára. – A járőrök közül néhányan szeretnénk hozzájárulni a gyógyulásához a fánk párnával, meg amire még szüksége lehet a műtét után.- A műtét után? – nézett rá Maldonado Kapitány kérdően.
- Igen, az aranyere miatt...
- Ezt meg honnan veszi?
- Hát én... – szegény férfinank fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatna, hiszen teljesen össze volt zavarodva. – Ömm... Kennex nyomozótól...- Paul elvitte az anyját Mexikóba a születésnapján, kedden visszajön. – informálta őt Maldonado Kapitány, aki aztán újfent a számítógépére pillantott. Mindeközben Eleanor épp azon volt, hogy ne nevesse el magát. Bár kíváncsi lett volna, hogy miként ért véges a kínos beszélgetés, ám végül úgy döntött, hogy elhúzza a csíkot...
----- CHAPTER BREAK -----
Napok teltek el a Synturion vállalat irodaházában történt incidens óta. Egy kellemes őszi nap virradt, s annak aranyló sugarai beragyogták Eleanor hálószobáját, mint minden egyes reggelen. Aprorpó reggel... A nő kissé furcsállta, hogy mennyire kipihentnek érezte magát, ám rápillantva az éjjeliszekrényén pihenő ébresztőórájára azonnal ráeszmélt a valóságra. A múltkor a kávéfőzője, most az ébresztőórája adta meg magát.- Francba... – morogta Eleanor, aki egy szempillantás alatt kiugrott az ágyából, majd kerek tíz perc alatt lezuhanyzott, felöltözött, sminkelt és megreggelizett, végül pontban reggel tíz óra nyolc perckor leparkolta a motorját a kapitányság előtt. Sietve belépett az épületbe és egyenesen az iroda felé vette az irányt, majd amint megérkezett az íróasztalához egy ismerős hangra lett figyelmes.- John! Neked elment a józan eszed?! – csendült fel Maldonado Kapitány dühödt hangja a távolban, s azzal Eleanor a kapitány irodájának irányába emelte a tekintetét. A nő azonnal meglátta Johnt és Paul nyomozót, akik Maldonado Kapitány íróasztala előtt álldogáltak. – Nem villogtatod és pláne nem sütöd el a fegyveredet nyilvánosan, kivéve ha veszély fenyeget.- Hogy ne villogtassa?! – háborodott fel Paul. – És kit érdekel, hogy elsütötte?! Fejbelőtte az MX-emet!- Mégis mióta érdekelnek téged az MX-ek? – vágta rá John egy öntelt mosollyal, mire Paul látványosan felkapta a vizet.- És ha Dorian kapna egyet a fejébe? – fenyegetőzött, s azzal a két nyomozó szó szerint egymás torkának esett, ám szerencsére Maldonado Kapitány még időben csillapította a kedélyeket.- Hé, hé, hé! – kiáltott rájuk. John és Paul kakaskodása már évek óta tartott, így aztán a kapitány pontosan tudta, hogyan kezelje a helyzetet. – A jövőben nem lövöldözünk a többi rendőrre! – jelentette ki ellenkezést nem tűrve, ám John és Paul még ekkor is farkasszemet néztek egymással.Mindeközben Eleanor épp megöntözte az íróasztalát ékesítő azalea bonsai fácskát, amit még az ikerbátyjától, Ethantől kapott augusztusban a huszonhetedik születésnapjára, majd csakhamar Dorian is megjelent. A nő bocsánatot kért, amiért az ébresztőórája hibájából két órát késett, majd megérdeklődte az androidnál, hogy folyik Maldonado Kapitány irodájában. Dorian elmesélte, hogy aznap kora reggel egy helyszínelés során Paul MX androidja becsmérelte és sértegette Doriant, mindemellett John kérésére sem volt hajlandó eldugulni, Johnt pedig olyannyira idegesítette az MX fölösleges csacsogása, hogy a metróállomás közepén előkapta a pisztolyát és lepuffantotta az androidot.Bár az Eleanor és Dorian közti beszélgetés véget ért és kezdetét vette az aznapra tartogatott papírmunka, azonban a Maldonado Kapitány irodájában zajló perpatvar még javában tartott.- Nem tudom mit kezdjek veled... – folytatta a kapitány egy mély sóhaj kíséretében, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét Johnról.
- Nekem ezer meg ezer ötletem van.
- Richard, ezt bízd rám! – szólt rá Paul nyomozóra, aki idejét látta távozni, ám még mielőtt elhagyta volna a felettese irodáját közelebb lépett Johnhoz, majd mélyen a szemeibe nézett.- Aztán vigyázz a hátsódra! És ugyan ez vonatkozik a társaidra is. – morgolódott, végül magára hagyta a feletteslt és a kollégáját. Amint Paul kilépett az irodából Maldonado Kapitány folytatta a mondandóját.
- Adódott egy kis gondunk...
- Jah, egyetértek... – vágta rá John. – Szerinted mégis mit akar a hátsómtól?- A dühkezelési problémáid most már minden határon túl mennek! – közölte a kapitány. – Köteleztelek, hogy terápiára járj.- El is járok! És és és használ... – vallotta be John, aki valóban rendszeresen részt vett a terápián. – Ez nem volt több egy botlásnál. Jó? Rosszabb is lehetett volna, mondjuk ha Richardot lövöm le...Ahogy múltak az órák Eleanor és Dorian elvesztek az akták végeláthatatlan tengerében. Maldonado Kapitány még előző nap megkérte őket, hogy a mai nap nagyrészét a lezáratlan akták szortírozására fordítsák és bár a feladat roppant egyszerű volt, mégsem okozott annyi örömöt mint a járőrözés vagy a helyszínelés. Az akták kiválogatása közben Eleanor és Dorian megannyi mindenről beszélgettek. Dorian első megoldott ügyéről és Eleanor alaszkai vérvonaláról, de még a kapitányság fánkautomatájáról is szó esett.A nap már lemenőben volt és közeledett a műszak vége amikor Dorian kijelentette, hogy mára elege van a papírmunkából. Eleanor hasonlóképp érzett, így aztán félretette a kiválogatott aktákat, majd az iroda hatalmas ablakának irányába tekintve megcsodálta a naplementét, amint az arany fátyollal borította be a várost. Már épp elveszett volna a látvány szépségében amikor váratlanul hiányérzete támadt.- Hol van John? – kérdezte Doriant némi aggodalommal a hangjában, hiszen akkor tűnt csak fel neki, hogy már csaknem fél órája nem látta a férfit.- Huszonnyolc perce elhagyta az épületet, autóba ült és elhajtott. – felelte Dorian miután végigpörgette a kapitányság biztonsága felvételeit. Noha Johnnak ezer és egy oka lehetett szó nélkül hátra hagyni a társait, azonban Eleanort váratlanul egy baljós érzés kerítette a hatalmába.
- Dorian... Hol van most?
Mindeközben John már a hármas körzetben járt. A környék nem csak a tésztakifőzdéiről, de az illegális klinikáiról is hírhedt volt. John leparkolta az autóját az egyik félreeső utcában, majd felkereste azt az orvost, aki bár engedély nélkül praktizált a városban, a férfi már számtalan alkalommal megfordult a rendelőjében, hiszen az emlékgyűjtő volt. - Azt hittem, hogy jövőhétre beszéltük meg... – szólalt fel Doktor Kanagawa amint John belépett a kelet-ázsiai férfi rendelőjébe, ami alig volt nagyobb néhány négyzetméternél és azt a félhomály uralta. – Öt napja folyamatosan dolgozunk. Pihenjen! – javasolta, azonban John hajthatatlan volt.- Maga emlékgyűjtő, szóval gyűjtögessünk... – vágta rá John, mit sem törődve a figyelmeztetéssel. Akárcsak John, Doktor Kanagawa is nagyon jól tudta, hogy az erőltetett emlékgyűjtés milyen veszélyeket hordoz magában. A túl gyakran alkalmazott kezelés memóriakárosodást és amnéziát is kiválthatott, azonban agyvérzést és halált is okozhatott.- Ebben én nem veszek részt! Még túl korai! – ellenkezett őt Doktor Kanagawa, mire John megragadta az orvos egyik karját és haragos tekintettel a szemeibe nézett.- Segíteni fog nekem, méghozzá most! – morogta szinte már suttogva.- John... Veszélybe sodorja magát! – figyelmeztette őt az orvos még egyszer utoljára, de mindhiába. Johnt nem hallgatott a szép szóra. A kórházak orvosai mind bármikor megtagadhatták volna a különféle kezeléseket, azonban az emlékgyűjtők mindegyike engedély nélkül praktizált. Mindemellett Doktor Kanagawa félt, hogy a nyomozó netán lecsukatja őt. Bár sosem a feketén megszerzett pénz motiválta az orvost, hanem a tudat, hogy segíthet másoknak visszaszerezni az elvesztett boldog emlékeket. Hónapokkal korábban Johnt is csupán szívjóságból fogadta a páciensévé, mivel a nyomozó a kómából való ébredése után rettentő kétségbeesettnek tűnt, hiszen a rajtaütés minden emlékét elveszítette.Kerek egy perc múltán John már negyvenöt fokos szögben feküdt az emlékgyűjtő gépezetben, majd amint Doktor Kanagawa felhelyezte az elektródákat a férfi halántékára megkezdődött a kezelés és a 800mA erősségű elektrosokk hatására John emlékei felelevenedtek. Noha az emlékfoszlányok egyike sem volt ismeretlen a számára, hisz csupán a már visszaszerzett emlékeit élte át újra és újra, mint az az az elmúlt néhány kezelés során is történt. Mindez olyan valóságos volt a számára, mintha az álomvilágban járna, azonban John nagyon is éber volt.
A régi város... Szinte mindenki így emlegette a városnak azon északi részét, amit egy huszonöt méter magas vasbetonfal vett körül. A falat csaknem harminc éve húzták fel és senki sem merészkedik a közelébe. A régi város utcái kihaltak voltak és a romos toronyházakat ellepte a por és a szenny, mintha az egy apokaliptikus világ helyszíne lenne. Csupán kevesek tudták, hogy valójában mi is rejlik a fal túloldalán vagy hogy miért is húzták fel a falat. Egy dolog azonban biztos volt... A régi város romjai között élt az inSynicatus.
Az inSyndicatus a valaha volt legnagyobb bűnszervezett volt, s annak tagjai rendkívüli veszélyt jelentettek. Bűntetteik között szerepelt a biotechnológiai fegyverek előállítása, a szervkereskedelem, a DNS eltulajdonítás és az illegális fegyverek birtoklása és kereskedelme is, továbbá a bűnszervezet immáron tizennégy rendőr meggyilkolásáért volt felelős.
Az emlékgyűjtő gépezet révén John emlékei újfent feléledtek arról a tragikus napról, amikor szinte mindent elveszített, beleértve a jobb lábát és az egykori társát, Martin Pelhamat is. John Kennex nyomozó vezetésével a rendőrség rajtaütést kísérelt meg annyak reményében, hogy egyszer s mindenkorra leszámolhatnak az inSyndicatussal, azonban az inSyndicatus tagjai valahogyan tudomást szereztek a rajtaütésről még mielőtt a tűzpárbaj kezdetét vette volna és épp elég idejük volt rá, hogy csapdát állítsanak a rendőrségnek. A régi város romjai között már rég elszabadult a káosz és javában zajlott a harc, ám a rendőrség vesztésre állt.
- MINDENKI FEDEZÉKBE! – kiáltotta John az embereinek, miközben a nagy kaliberű gépfegyverével épp fejbe lőtte az ellenség egyik emberét.
- A FENÉBE, JOHN! ELTALÁLTAK! – hallota meg John a társa, Martin Pelham kétségbeesett hangját az adóvevőn keresztül. John gondolkodás nélkül utasította az egyik MX androidot, hogy vezesse őt a sebesült társához, végül néhány perc múltán John már a társa mellett térdelt egy szitává lőtt rendőrautó fedezékében, ám a körülöttük zajló tűzharc egy pillanatra sem hagyott alább. – Számítottak ránk... Honnan tudta az inSyndicatus, hogy jövünk? Honnan tudták? – kérdezte Pelham a nagy fájdalmai közepette, ám a kérdésre senki sem tudhatta a választ.
- Lelépünk innen! Állapot jelentést! – utasította John az MX androidot és az azonnal lefuttatott egy bilológiai szkennt.
- A vérnyomás esik, a hasi artéria darabokban. – tájékoztatta őt az android. – Már nem tehetünk semmit.
- Máris eltűnűnk!
- Elvérzik, mielőtt kijuthatnánk innen.
- POFA BE! FEDEZZ! KIVISZEM! – üvöltötte John, miközben leszorította a társa lőtt sebét.
- Nem tehetem. A többiek túlélési esélyei magasabbak, őket kell megvédenem. – jelentette ki az MX érzelemmentes hangon.
Mialatt John újra átélte az életének legszörnyűbb perceit, Eleanor és Dorian megérkeztek a hármas körzetbe. Dorian sikeresen bemérte John helymeghatározóját, így végül a nyomára akadtak, azonban belépve Doktor Kanagawa rendelőjébe Eleanort egy megrázó látvány fogadta. John a hangosan zúgó emlékgyűjtő gépezetben feküdt és épp odaát volt. Mindeközben intenzív epilepsziás rohamon ment keresztül, a pupillái parányira szűkültek, míg az orrából megállás nélkül folyt a vér.- JOHN! – kiáltott Eleanor kétségbeesetten, ám a szavai nem érték el a férfi tudatát.
Ezalatt John egy pillanatra sem engedte el a társát, aki egyre nehezebben kapott levegőt.
- Ön a társával marad? – kérdezte az MX android.
- Abban biztos lehetsz! – felelte John határozottan, mire az MX nemes egyszerűséggel magára hagyta őket, hogy aztán azokat az embereket védelmezze, akiknek nagyobb a túlélési esélyük.. – HÉ! AZONNAL GYERE VISSZA! – kiáltott utána John, de mindhiába. Magukra maradtak a harcmező közepén és mihamarabb el kellett tűnniük onnan. – Gyerünk! – mondta John a társának, miközben felsegítette őt, majd biztonságos helyre igyekeztek, ám alig tettek meg néhány lépést amikor váratlanul egy hatalmas robbanás rázta meg a harcmezőt. Pillanatok múltán John hason fekve találta magát a porban, míg a fülei hangosan zúgtak, megfosztva őt a pillanatnyi hallásától. Ahogy felemelte a fejét megpillantotta a társát, aki holtan feküdt mellette, majd amint átfordult a hátára és a könyökeire támaszkodott realizálta, hogy a jobb lába nincs többé, hiszen az cafatjaira robbant. Kábultan nézte, amint a forró vér egyre csak ömlött a combartériájából, végül a távolban kavargó füst irányába tekintett. Azt fürkészve néhány felfegyverzett ember sziluettje rajzolódott ki előtte, akik közül az egyik aktivált egy fénygránátot, majd közvetlenül John elé hajította azt. Bár John alig volt magánál, összeszedte minden erejét, majd átfordult a hasára és megpróbált minél messzebbre kúszni a véráztatta porban, s végül a fénygránát felrobbant és a hófehér fény elvakította a harcmezőt...
Ahogy John visszatért a jelenbe a rohama alábbhagyott, viszont kétségbeesetten kapkodni kezdett a friss levegőért. A szíve hevesen kalapált, míg a pulzusa a csillagos egekben volt. Bár kezdetben mindent homályosan látott és az elméje is zavaros volt, ám amint kitisztult a látása meglátta Eleanort, aki könnyes szemekkel nézett le rá. A nő egy elektronikus kütyüt szorított John mellkasának bal oldalához és annak segítségével csillapította a férfi rohamát. Mindeközben John erőteljesen kapaszkodott a társa bal alkarjába, mintha az élete múlna rajta. Noha a férfi rendkívül nagy erővel szorította a nő karját, Eleanor szintetikus végtagja nem érzékelte a fájdalmat.- Sajnálom! Én figyelmeztettem, hogy veszélyes. – mondta az orvos Doriannek, ám John meg sem hallotta a szavakat. Elveszett annak a nőnek a tekintetében, aki épp megmentette az életét és közben azon elmélkedett, hogy a társai vajon hogyan találhattak rá. Másodpercek múltán ráeszmélt, hogy a válasz nyilvánvaló.- A helymeghatározóm... – suttogta, miután eszébe jutott a bőre alá beültetett chip. Eleanor nem mondott semmit, helyette csupán egy apró bólintással felelt, végül John elméjében tudatosult, hogy most már biztonságban van és végül eleresztette a nőt.Percek múltán Eleanor és John már a férfi autójában ültek és természetesen Eleanor vezetett, míg Dorian a nő motorján ülve követte őket. Egyrészt azért, mert Eleanornak esze ágában sem volt hátrahagyni a motorját a város gettó negyedében, másrészt pedig Doriannek már egy ideje nagy vágya volt, hogy vezethesse a társa menő mattfekete járgányát és Eleanor habozás nélkül átadta neki a jármű kulcsát. Már épp félúton jártak úton a kapitányságra, amikor Eleanor végül megtörte az autóút kezdete óta tartó csöndet.- Amikor megváltál azoktól az istenverte piruláktól azt hittem, hogy befejezted ezt az egészet. – mondta, miközben a keserű könnyek még mindig ott csillogtak a mohazöld szemeiben. – De tévedtem!- Sajnálom! – kért bocsánatot John, ám a nőt ez egy cseppet sem vigasztalta.- Sajnálhatod is! – morgolódott. – Maldonado Kapitány utasította Doriant, hogy 72 óránként számoljon be mindkettőnk testi és mentális állapotáról. Belegondoltál már, hogy az emlékgyűjtögetős életveszélyes baromságod miatt akár búcsút is mondhatsz a jelvényednek? – tette fel a kérdést, amire valójában nem is várt választ, majd néhány másodpercnyi hallgatást követően egy sokkal nyugodtabb hangnemben folytatta a mondandóját. – Elképzelésed sincs, hogy mennyire féltem... Percekbe telt, mire sikerült elmulasztanom a rohamodat. És csak hogy tudd, Dorian lefuttatott egy biológiai szkennt. Szerinte fél perc választott el téged az agyvérzéstől és újabb fél perc a halálodtól... – adta a férfi tudtára az igazságot, végül elhallgatott.- Ellie... – szólította meg John a társát, s közben reménykedett, hogy egy nap a nő megbocsát neki. – Ígérem, soha többé nem fekszem emlékgyűjtő gépezetbe! Soha... A szavamat adom! – ígérte meg, végül ismét beköszöntött a csönd. Újabb percek teltek el szavak nélkül, azonban hamarosan Eleanor újfent beszélgetést kezdeményezett.- És mit láttál, amíg odaát voltál? – érdeklődött kíváncsian, ám az éjszakai várost átszelő útról egy pillanatra sem vette le a szemét. John néhány másodpercen keresztül még hallgatott, végül belátta, hogy tartozik ennyivel a társának, aki nemrég megmentette az életét.- Valakit, aki korábban fontos volt nekem. Valakit, akiről már tudom, hogy nem lett volna szabad megbíznom benne. – felelte, miközben azt az A betűvel díszített Szent Kristóf medált bámulta, ami az autója visszapillantó tükrén függeszkedett egy vékony ezüst szálon.
- Ki volt az?
- A volt barátnőm... Anna... – John elmesélte, hogy mire felébredt a kómából a nő, akit Annaként ismert meg felszívódott. Később kiderült, hogy a nő valójában az inSyndicatus tagja volt. Kihasználta és átverte Johnt, akinek az otthonában poloskát rejtett el, így végül John teljes osztagának a halálát okozta. Mi több, a rajtaütésen maga Anna volt az, aki aktiválta a fénygránátot másodpercekkel azután, hogy John szembesült a társa, Martin Pelham halálával. Mire a férfi a történet végére ért Eleanor épp elérte a belvárosba vezető hidat. Mindeközben John néhány röpke pillanatra elveszett a gondolataiban, majd egy határozott mozdulattal letépte a visszapillantó tükrön függeszkedő nyakláncot és kihajította azt az autó ablakán, így végül az ezüstösen csillogó medál Anna emlékével együtt örökre elveszett a folyó mély sötétségében.Már kora este volt amikor Eleanor leparkolta az autót a kapitányság előtt. A nő megígérte Johnnak, hogy hazaviszi őt, ám előtte szüksége volt néhány aktára, amit korábban az íróasztalán felejtett. Eleanor kért néhány percet, majd habozás nélkül az irodába sietett, hogy magához vehesse az említett aktákat, míg John úgy döntött, hogy amíg a nőre vár, sétál egyet a félemeleten, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a központi irodára. Felérve a lépcső tetejére John hamar észrevette, hogy Eleanor és Valerie szóváltásba keveredtek, azonban ő türelmes volt és nem siettette a társát. Miközben várakozott egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről és végül újfent elveszett a gondolataiban. Eszébe jutottak az elmúlt hetek azon pillanatai, amikor Eleanor a borús hangulata ellenére mosolyt csalt az arcára vagy épp egy fárasztó nap után megnevettette őt. Féltette a nőt, ha veszély leselkedett rá, hiányolta őt, ha nem volt vele és boldoggá tette, ha láthatta hallhatta a szelíd hangját. Eleanor mindig kedvességgel és bizalommal nézett rá, ráadásul elfogadta Johnt olyannak, amilyen. Az ő szemeiben Eleanor tökéletes volt, ám kétségei voltak afelől, hogy a fiatal nyomozó miként érez iránta. John nehezen tudta elképzelni, hogy Eleanor beleszeretne olyasvalakibe, aki csaknem tizenegy évvel idősebb nála, akinek szintetikus lába van, akinek problémái vannak a dühkezeléssel és akinek a döntése miatt emberekhaltak meg. Ennek ellenére mégis élt benne egy halovány reménysugár, hogy talán lehet még közös jövőjük.- Dorian épp most tájékoztatott, hogy ma hamarabb leléptél és Eleanorral egy lepukkant tésztakifőzdében találtak rád. – törte meg a csöndet Maldonado Kapitány, aki épp a központi irodába igyekezett, ám mielőtt folytatta volna az útját úgy döntött, hogy vált néhány szót a nyomozóval. A szavai hallatán nyílvánvalóvá vált John számára, hogy Dorian végül nem tett említést a felettesének az emlékgyűjtőnél történtekről és ezért a férfi nagyon is hálás volt.
- Jah... Szükségem volt egy kis magányra.
- Meg egy tányér pirított tésztára, mi? – tréfálkozott a kapitány, végül magára hagyta a férfit, azonban John fejében váratlanul megfogalmazódott egy kérdés, amire választ szeretett volna kapni.- Te adtad ki a parancsot. Eleanorra... – kezdett bele, mire Maldonado Kapitány megállt és a férfira emelte a tekintetét. – Átnéztem az aktáját és észrevettem, te intézted úgy, hogy mellém kerüljön. Miért?- Eleanor jót tesz neked. – felelte a nő, majd újfent útnak indult volna, viszont John úgy érezte, nem hagyhatja annyiban a dolgot.- Sandra... – szólította meg ismét a felettesét. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Miért Eleanor? – hagyták el a szavak a száját, s azzal Maldonado Kapitány ajkai egy őszinte mosolyra húzódtak.
- Mert ő más... Csak úgy, mint te...
----- CHAPTER BREAK -----
Már közeledett az ősz utolsó hónapja, amikor egy napsütötte reggelen Eleanor felettébb jókedvűen ébredt. Egy kellemes habfürdővel indította a reggelét, majd amint magára vette a meggyvörös fehérneműjét és a hollófekete szatén köntösét feltűzte a hosszú aranybarna haját egy laza kontyba. Ezt követően vetett egy pillantást Moosera, aki békésen szunyókált az ágy alatt, végül elhagyta a hálószobáját azzal a céllal, hogy süssön magának néhány szelet almás palacsintát. Épp hogy rálépett a földszintre vezető lépcső legfelső fokára, amikor váratlanul furcsa zajokat hallott a nappali irányából és hamar ráébredt, hogy valaki behatolt az otthonába. Eleanor legszívesebben megragadta volna a pisztolyát és azzal kényszerítette volna megadásra a betolakodtót, azonban a pisztolyát a nappali kávézóasztalának rejtett fiókjában tartotta, ráadásul sem a pillangókése, sem a gázsspraye nem volt kéznél. Tudta, hogy John és Dorian már úton voltak, hogy felvegyék őt, azonban az érkezésükig még körülbelül huszonöt perc lehetett hátra. Eleanor habozás nélkül visszasietett a hálószobájába, magához vette a mobilját, majd kikereste John elérhetőségét, ám mielőtt hívást kezdeményezhetett volna a behatoló kinyitotta az ajtót és belépett a hálószobába. Eleanor tekintete azonnal arra a férfira szegeződött, aki az ajtóban állt, ám amint felismerte annak arcvonásait megfagyott az ereiben a forró vér.- Alex? – Eleanor remegett, akár a nyárfa levele az őszi szélben. Tudta, hogy az exe már letöltötte a bűntetését, azonban a rémálmaiban sem gondolta volna, hogy Alex bosszúra szomjazik, ahogyan azt sem, hogy a férfi a nyomára bukkan. – Ho... Hogy kerülsz ide?- Nem is örülsz, hogy újra látsz, Ellie? – érdeklődött Alex egy öntelt vigyorral az arcán, miközben közelebb lépett a védtelen nőhöz.- Maradj ott! – utasította Eleanor. Tudta, hogy a férfi nem fog hallgatni rá, ám ettől függetlenül megpróbálta húzni az időt annak reményében, hogy John és Dorian korábban érkeznek. – Ne merészelj közelebb jönni!- Különben mi lesz? – kérdezte Alex, s azzal elővett egy pillangókést dzsekije belső zsebéből.
- Mit akarsz?
- Hogy mit akarok? – kérdezett vissza Alex, miközben újabb lépésekett tett meg a nő irányába. – Azt akarom, hogy megfizess mindenért... Hogy elhagytál, hogy rács mögé juttattál, hogy felszámoltad a drogkereskedő hálózatot, aminek dolgoztam...- Alex... Kérlek! – könyörgött neki Eleanor, mire Alex gyöngéden megsimogatta az arcát és rá mosolygott, ám a következő pillanatban megütötte a nőt, aki könnyekkel a szemében zuhant a padlóra. Szüksége volt néhány másodpercre, hogy magához térjen és ez épp elég időt adott Alexnek arra, hogy magához vegye a nő mobilját.
- Lám, lám... Ki az a John Kennex, akit épp felhívtál volna? Netán ő az új pasid?
- Nincs közös hozzá, hogy kit engedek be az életembe! – vágta rá Eleanor, mire Alex leguggolt nőhöz, egy szempillantás alatt megragadta a nyakát és kényszerítette őt, hogy a szemeibe nézzen.- Le merném fogadni, hogy már oda is dobtad neki magadat, te hálátlan kis szajha... Undorodom tőled! – morogta a férfi, szinte már suttogva. – A te John Kennexednek nem hagyok hátra semmi mást, csak a véráztatta holttestedet... – tette hozzá, s azzal váratlanul egy kesernyés illatú szert fújt a nő arcára, aki belélegezvén azt pillanatokon belül eszméletét vesztette.Hamarosan egy mattfekete Ford Fusion parkolt le Eleanor háza előtt, azonban a nő hosszú percek elteltével sem bukkant fel és ez igencsak meglepte a társait. Újabb néhány perc múltán John és Dorian kiszálltak az autóból, majd illedelmesen kopogtattak a nő otthonának ajtaján, azonban nem érkezett válasz. Mindeközben Dorian megpróbálta felhívni Eleanort és bár a nő mobilja kicsöngött, végül a hívás egy újabb zsákutcának bizonyult.- Ellie! – szólította John, miután beléptek a ház előszobájába, de válasz még ekkor sem érkezett, ezért John a földszintet, míg Dorian az emeleten nézett körül, végül az egyikük nyomra bukkant.- John! – kiáltott Dorian, mire John felsietett a lépcsőn, majd követve a hangot egyenesen a hálószobába ment. Belépve oda azonnal meglátta Doriant, aki Eleanor mobiljával a kezében a lakkozott tölgyfa padlózatot bámulta. – Eleanor mobilja az ágya végében volt, téged akart hívni. És ez még nem minden... A padlón friss fentanil oxid nyomát találtam.
- Fentanil oxid?
- Átmeneti eszméletvesztést okoz... – tájékoztatta őt Dorian, aki néhány másodperc alatt átnézte a ház aznap reggeli biztonsági felvételeit. Bár a fürdő nem, de a hálószoba, a nappali, a konyha, a folyosók, az előszoba és a ház előtti füves terület is be volt kamerázva. – Egy férfi, akit Alexander Mooreként azonosítottam elkábította és elrabolta Eleanort, aztán egy olyan ezüstszürke Sedannal lépett meg, amit egy korábbi bejelentés szerint két napja loptak el. – mondta az android, miközben John elővette a mobilját, hogy mihamarabb értesíthesse a központot a történtekről.
- Mégis mit akarhat Ellietől?
- Az aktája szerint Alexander Moore három évet ült börtönben illegális drogcsempészetért és Eleanor volt az, aki rács mögé juttatta őt. Úgy tűnik, bosszút akar állni... – világosította fel Dorian a társát, s azzal az Alexander Moore után folytatott hajtóvadászat kezdetét vette.Órák teltek el, mióta Alexander elrabolta Eleanort és a rendőrség azóta is próbált a nyomára bukkanni. Az ezüstszürke Sedan hol eltűnt, hol felbukkant a város kameráinak biztonsági felvételein, így aztán nem volt egyszerű lekövetni annak útvonalát, ráadásul Alexander valahogyan deaktiválta az Eleanor bőre alá beültetett helymeghatározó chipet, amellyel a rendfenntartók tagjai mindnyájan rendelkeztek Bár John próbálta fékentartani az indulatait, legszívesebben mindent szétzúzott volna maga körül. Félt, hogy Alexander bántani fogja Eleanort, vagy ami még rosszabb, végez vele.Újabb egy óra elteltével végül Valerie ráakadt a keresett ezüstszürke Sedanra, ami a város nyugati peremén egy elhagyatott irodaház előtt parkolt le, ahol Alexander bevitte a még eszméletlen nőt az omladozó épületbe, végül néhány perccel később a férfi egymaga távozott. John és Dorian habozás nélkül autóba ültek, majd egy másik rendőrautó és egy nemrég riasztott szirénázó mentőautó kíséretében a helyszínre siettek, míg Valerie folytatta a hajtóvadászatot a város kameráin keresztül annak reményében, hogy a rendőrség végül rács mögé juttatja Alexander Mooret, ezúttal egyszer s mindenkorra.Mindeközben Eleanor már ébredezett és mire teljesen magához tért a kora reggel történtek emlékei is felelevenedtek benne. Amint a rémes emlékképek elhalványultak a nő ráeszmélt, hogy nem tudja, hol is van éppen. Egy sötét és hideg helyen ébredt, ahol koszos, helyenként penészes falak vették körül és alig szűrődött be némi napfény a romos épület falait borító repedéseken keresztül. Mindemellett a nyakát egy fémes szerkezet is szorította, ami minden egyes másodpercben csipogott egyett, míg az egyik kezében egy elszáradt virágcsokor pihent. A csokor cseppet sem volt hétköznapi, ugyanis az olyan növényekből tevődött össze, mint a sárga szegfű, a bazsalikom, a ciprusfa gallyacska és a tövises rózsaszár, ezek pedig a megvetést, a gyűlöletet, a bosszút és a halált jelképezték. Eleanor reszketett, hiszen fázott és félt, s közben szűntelenül folytak a keserű könnyei. A nő apránként elveszítette az időérzékét. Talán percek, talán órák teltek el, mióta magához tért, azonban a nap aranyló sugarai még ekkor is élénken táncoltak a hideg falon, ami támaszt nyújtott neki.Míg Eleanor reménykedett abban, hogy valaki megmenti őt, addig John és Dorian már az elhagyatott irodaház félhomályos folyosóin jártak. Bár Dorian hőérzékelői hasztalanná váltak a jéghideg épület falai közt, azonban a harmadik emelet nyugati szárnyába érkezve végül rátaláltak a nőre, aki bár vacogott és elgyengült volt, viszont még élt.- ELLIE! – csendült fel John hangja, s mire Eleanor feleszmélt már a férfi védelmet nyújtó erős karjaiban találta magát.- John... – suttogta a nevét, mialatt a társa szorosan magához ölelte őt. Egy kis időre Eleanor minden félelme megszűnt létezni, hiszen azokban a pillanatokban teljes biztonságban érezte magát. Mindeközben Dorian megállapította, hogy az Eleanor nyakára erősített szerkezet egy időzített bomba, amit minden kétséget kizáróan Alexander helyezett a nőre. Bármennyire is szerették volna, nem volt elég idejük rá, hogy tűzszerészeket hívjanak, ezért nekik kellett hatástalanítani a bombát. Johnnak és Doriannek összesen három perce és huszonhat másodperce maradt, hogy megmentsék a társuk életét.- Ellie! Ne aggódj, kiszabadítunk! – nyugtatta meg John a nőt, miután Dorian kapcsolatba lépett Rudyval és felvázolta neki a helyzetet. Rudy másodpercek alatt rácsatlakozott az android optikai egységeire, így aztán a férfi a saját szemeivel is láthatta a bombát.- Lézerrel átvághatnám a zárszerkezetét. – javasolta Dorian amint szemügyre vette a szerkezet azon részét, amely Eleanor tarkójánál helyezkedett el.- NE! – kiáltott rá Rudy az adóvevőn keresztül. – Mármint... Inkább ne, még a végén megzavarnád az áramköröket és beindítanád a detonációt. Az időzítő közelében nincs egy ezüst panel?
- De van!
- Ki kéne szabadítanod alóla a drótokat anélkül, hogy elvágnád őket.
- Maradj mozdulatlan, Ellie! – mondta John kedves hangon, s közben egy pillanatra sem eresztette el a nő kezeit. Látta Eleanor tekintetében, hogy a vérének minden cseppjét átjárja a félelem. Szerette volna megnyugtatni a lányt, ezért úgy döntött, elmesél neki valamit. – Ellie... Mondd, voltál már valaha lékhorgászaton? – kérdezte nyugodt hangon, mire Eleanor megrázta a fejét. – Tizenegy voltam, amikor az apám elvitt magával a McFarlin tóra. – kezdett bele a történetbe, ami némiképp elterelte Eleanor gondolatait az időzített bombáról. – Már hazafelé indultunk, amikor egyszer csak beszakadt alattam a jég és a vízbe estem. Semmit sem láttam, nem kaptam levegőt... Azt hittem meg fogok halni. A víz fagyos volt, mintha ezer meg ezer tű szurkálta volna minden porcikámat... Az apám utánam vetette magát, megragadott és a part felé úszott velem. És bár tudtam, hogy még mindig veszélyben vagyunk, már nem féltem... Éreztem, hogy onnantól már minden rendben lesz, mert már nem voltam egyedül... Ellie, te sem vagy egyedül... – nyugtatta meg Eleanort, mialatt gyöngéden letörölt néhány keserű könycseppet a nő hideg arcáról. – Most már nem lesz semmi baj... Hiszel nekem?- Hiszek... – felelte Eleanor egy apró, ám annál őszintébb mosollyal az arcán. Mindeközben Dorian lassan, ám biztosan haladt.
- Leszedtem a fedelet, egy vörös vezeték fut a számlálóba.
- Nyilván valami megtévesztés. Keress egy másikat. – javasolta Rudy, mialatt a visszaszámláló szerint már csak egy percük és négy másodpercük maradt hátra. Egy röpke pillanatra beköszöntött a csönd, végül Dorian megtörte azt és Johnra emelte a tekintetét.- John... Aktiváld a pajzsot. – mondta Dorian alig hallhatóan, mire a férfi arcán megjelentek a félelem jelei. – Aktiváld és menj távolabb! Gyerünk! – Johnnak esze ágában sem volt ott hagyni Eleanort. Inkább vele halt volna, mintsem magára hagyja őt élete talán utolsó percében. Mindemellett nem volt hajlandó elfogadni a tényt, miszerint elveszítheti a nőt, akinek az életét köszönhette.- Több szem többet lát! Mondjad, mit segítsek? – kérdezte John, miután eleresztette Eleanor kezeit, majd Dorian mellé lépett, hogy nagyobb rálátása legyen a vezetékekre. Mindent meg akart tenni azért, hogy megmenthesse a nőt, akit szeret és ezt Dorian is nagyon jól tudta.
- Jól van... Rudy szerint ez egy rendkívül kényes szerkezet. Látod a piros-sárga vezetékeket?
- Igen, és?
- Feszítsd szét őket, de hozzá ne érj a zöldhöz! – mondta Dorian és John gondolkodás nélkül követte az utasítást. – Feszítsd szét őket, hogy szét tudjam vágni az akkumulátor egységet. – másodpercek múltán John óvatosan szétfeszítette a piros és a sárga vezetékeket, így elérhetővé vált a kék fővezeték, végül Dorian sikeresen elvágta azt. – Kész! – mondta, s azzal az időzített bomba három másodperccel a detonáció előtt leállt.- Sikerült, Ellie! – nyugtatta meg John a nőt egy nagy mosollyal az arcán, miközben lecsatolta a hatástalanított szerkezetet a nyakáról, majd a porba hajította azt. Bár Eleanor fellélegzett, mégis alig tudta elhinni, hogy mindez a valóság, ám John olívazöld szemeibe tekintve azonnal megpillantotta az örömöt és a megnyugvást. Akkor már tudta, hogy elmúlt a veszély.- Megcsináltuk! MEGCSINÁLTUK! – kiáltozott Dorian, aki olyannyira örült, hogy meg is feledkezett a társairól. Mindeközben John és Eleanor nem szóltak egy szót sem. Örömkönnyekkel a szemükben, őszintén mosolyogva néztek egymásra, végül a pillanat hevében olyasvalami történt, ami mindent megváltoztatott. John és Eleanor egy szenvedélyes csókban forrtak össze. Azokban a pillanatban boldogabbak voltak, mint valaha és a boldogságukat semmi sem tehette tönkre. Végtelennek tűnő másodpercek múltán az ajkaik elváltak, s végül az érzelmekkel teli tekintetük újfent találkozott, ám úgy tűnt, abban a percben valaki még náluk is boldogabb volt. – Haver, megcsináltuk! ANNYIRA SZERETLEK! – kiáltotta Dorian, aki szó szerint John nyakába ugrott, akár egy kisgyerek és a látvány azonnal megnevettette a nőt.
- Jól van, ne essünk túlzásokba...
- Nem, nem! Nem hagyhatjuk elsiklani a pillanatot! Hát nem érted?! – hadarta Dorian, miközben a bal kezével átkarolta John nyakát, míg a szabad jobb kezével Eleanort is közelebb húzta és végül nagyon nagyon nagyon szorosan átölelte a társait. – Gyerünk, érezzétek át! Érezzétek át! – ismételgette a szavait, mialatt a keze már a nő aranybarna hajzuhatagát simogatta. – Aww, Eleanor haja annyira puha... – jelentette ki. Bár Eleanort egyáltalán nem zavarta, hogy Dorian a haját tapogatja, azonban az ölelésének ereje már annál inkább és ezt John hamar észrevette.- Dorian! – szólt rá John a társára, ám az örömteli mosolya egy pillanatra sem tűnt el. – Hé, figyelj... Fá... Fáj neki, meg nekem is. Finomabban! ÁÚ! ELÉG LESZ MÁR!Hamarosan mindnyájan elhagyták a romos irodaházat. John a karjaiba vette Eleanort és úgy vitte ki őt egészen az épület előtt várakozó mentőautóig, ahol azonnal ellátták a nő horzsolásait. Mindeközben Eleanor elmesélte a társainak, hogy egykor milyen kapcsolat fűzte őt Alexandert Moorehoz. Mire a nő a történet végére ért a központ értesítette őket, hogy bár Alexander megpróbálta elhagyni a várost, ám még időben elkapták őt. A hír hallatán Eleanor megkérte a társait, hogy egyenesen a kapitányságra menjenek, ugyanis szerette volna, ha Alexander a saját szemeivel láthatná, hogy a bosszúhadjárata kudarcba fulladt. Noha kezdetben John ellenezte a dolgot, végül úgy döntött, hogy eleget tesz a nő kérésének. Mire a nap lenyugodott John, Eleanor és Dorian meg is érkeztek a kapitányságra, majd egyenesen abba a kihallgató szobába vezetett az útjuk, ahol Alexander hátra bilincselt kezekkel várakozott egy asztal előtt ücsörögve. Belépve oda a férfi rögvest a nyomozókra emelte a tekintetét, ám amint meglátta, hogy az ex barátnője él és virul izzani kezdett benne a harag. Eleanor elmondta Alexandernek, hogy mennyire gyűlöli őt és hogy örök életére rács mögé kerül azért, amit tett, mire a férfi sértegetni és fenyegetni kezdte a volt barátnőjét.- Szólj hozzá még egy rossz szót és esküszöm, eltöröm a karod! – figyelmeztette őt John rettenetesen nyugodt hangon, miközben Eleanor megigazította magán azt az éjkék takarót, amit még a mentőautóban adtak rá. Az alatt még mindig a szatén köntösét viselte és az mégcsak a térdig sem ért, azonban őt ez egy cseppet sem zavarta.- Maga meg ki a franc? – kérdezte Alexander morgolódva.- John Kennex nyomozó... – mutatkozott be a férfi, mire Alexander arcán megjelent egy hitvány vigyor.- Lám, lám... Maga volna ennek a semmirekellő kis ribancnak az őrangyala? – gúnyolódott Alexander, mire John kivezette Eleanort a helyiségből és egy röpke percre Dorian felügyeletére bízta a férfit. John azt tanácsolta Eleanornak, hogy igyon egy pohár forró csokoládét és Valerie társaságában várja meg a kihallgatás végét. Természetesen a nő megfogadta a tanácsát, így amint Eleanor távozott John visszatért a kihallgató szobába.- Tudod, hogy mi ez? – mutatta fel John azt az iPadet, amit egy masszív, mattfekete fém tok védett, annak kijelzőjén pedig egy adatokkal teli dokumentum volt látható. – Előállítási akta... Leírja, milyen állapotban szállítottak ide. – tájékoztatta Alexandert, majd váratlanul, teljes erejéből arcon ütötte a férfit a készülékkel. – Nahát! Van egy karcolás a szeme fölött. Fogalmam sincs, hogy szerezte. – mondta, miközben átadta az iPadet Doriannak. – Csapjuk hozzá az aktához, na meg a törött ujjakat és a hiányzó örlőfogat is... – utasította John a társát, mialatt farkasszemet nézett azzal a férfival, aki kishíján végzett Eleanorral, végül egy erőteljes jobb egyenes ütéssel kezdte meg Alexander Moore kihallgatását.Mire pontban este hetet ütött az óra John, Eleanor és Dorian már autóban ültek. Noha a férfinak még meg kellett írnia egy igen hosszú jelentést, azonban előbb haza szerette volna vinni a nőt, hogy kipihenhesse mindazt, ami történt.- Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet! – hálálkodott Eleanor a társainak, miután Johnnal együtt kiszállt az autóból. – Mit szólnátok hozzá, ha hálám jeléül holnap este meghívnálak titeket vacsorára? Mondjuk estre hatra? Nem szeretnék felvágni, de az édesanyám szerint isteni rozmaringos sült csirkét készítek... – tette hozzá, ám másodpercek múltán ráeszmélt, hogy Dorian egyáltalán nem eszik. – Oh, a francba! Ne haragudj, Dorian! Annyira emberi vagy, hogy időnként megfeledkezem az android mivoltodról... – ismerte be a nő, mire az autóban ülő android felnevetett.- Ugyan! Élvezzétek csak ti ketten a holnap estét. – mondta Dorian egy őszinte mosollyal, majd látványosan a férfira kacsintott. Pillanatok múltán John elkísérte Eleanort egészen az házig, míg Dorian az autóban várakozott, majd néhány lépésnyire a bejárati ajtótól megálltak és egymásra néztek.- Meg leszel egyedül? – érdeklődött John, miután a bejárat mozgásérzékelője bekapcsolt és aranyló fénnyel megvilágította az arcát. Addigra a kezei már Eleanor derekán pihentek és a közelsége révén a nő nagyobb biztonságban érezte magát, mint valaha.- Igen! Sarah már úton van, nálam tölti az éjszakát, így nem leszek egyedül. – felelte Eleanor, mialatt diszkréten végigmérte a férfit. Bár szerette, amikor John feltűrt ujjú fekete inget és pisztolytartó vállszíjjat viselt, ám ha még a golyóálló mellény is kiegészítette az öltözékét azt a nő külön díjjazta. – Nagyon köszönöm, hogy hazahoztál!- Ez a legkevesebb... – felelte John egy őszinte mosollyal, mialatt karjai összefonódtak a nő derekán. Eleanor ösztönösen viszolyozta a mosolyt, végül lábujjhegyre emelkedett, hogy aztán megcsókolhassa a férfit. A csókjuk ezúttal szelíd volt és gyöngéd, s abban ott rejtőzött mindaz, amit egymás iránt éreztek. Amint az ajkaik elváltak a tekintetük újfent egymásra talált, végül elérkezett a búcsú ideje.
- Jó éjt, John!
- Neked is, Ellie! Álmodj szépeket! – kívánta a legjobbakat John, végül eleresztette a nőt, visszaszállt az autóba és Dorian társaságában útnak indult. Eleanor le sem vette a szemét a Ford Fusionről, amíg azt el nem nyelte a sötétség. Apropó sötétség...- Talán lemaradtam valamiről és most épp a következő romantikus zsaru filmet forgatjátok Valentin napra? – csendült fel Sarah hangja, mire Eleanor kishíján szívinfarktust kapott az ijedtségtől. Mindaddig észre sem vette, hogy Sarah megérkezett és a juharfák árnyékában áll.- Sarah! – szólította meg Eleanor egy őszinte nevetéssel, miután lecsillapodott. – Mégis... Mégis mióta állsz ott?- Azóta, hogy megháláltad a lovagodnak a fuvart... – felelte Sarah mosolyogva, miközben Eleanorhoz sétált a cukormázrózsaszín kerékpárja kíséretében, majd kiemelt egy üveg italt annak kosarából. – Mit gondolsz? Ez a félszáraz fehérbor kitart, amíg elmeséled nekem, hogy mit is láthattam az imént?- Kizárt... – vágta rá Eleanor, s azzal kezdetét vette az éjszakába nyúló csajos est.Mindeközben a nő társai már félúron jártak. Épp elérték a belvárost, amikor Johnt már egy kissé zavarta, hogy Dorian egész úton vigyorogva bámulja őt, így végül megtörte az egyre kínosabbá váló csöndet.
- Mi van?
- Szeretnék kérdezni tőled valamit és elvárom, hogy őszintén válaszolj.
- Hallgatlak...
- Élvezted? – tette fel végül Dorian a kérdést, ám Johnnak elképzelése sem volt, hogy miről is van szó.- Mégis micsodát? – kérdezett vissza, s azzal a társa látványos szemöldök vonogatásba kezdett, ám John még így sem értette a célzást.. – Ezt értenem kéne?
- Amikor Eleanorral megcsókoltátok egymást lefuttattam egy biológiai szkennt é...
- POFA! BE! – vágott John a szavába, mire Dorian ajkai még nagyobb mosolyra húzódtak.
- Ezt igennek veszem...
----- CHAPTER BREAK -----
A másnapot Eleanor az otthona kellemes melegében töltötte. Az Alexanderrel történtek után Maldonado Kapitány azt javasolta a fiatal nyomozónak, hogy pihenjen néhány napot és a nő meg is fogadta a tanácsot. A Sarahval töltött csajos est remekül telt. A két nő hosszasan és kellemesen elbeszélgetett egy üveg fehérbor és némi sajtos nassolnivaló társaságában, később megnézték a Hogyan legyünk szinglik című romantikus vígjátékot, végül már éjfél is elmúlt mire nyugovóra tértek. Természetesen a délelőttöt is együtt töltötték. Eleanor sütött néhány szelet almás palacsintát, míg Sarah családi recept alapján készített két bögre ízletes forró csokoládét, s közben megvitatták Sarah közelgő leánybúcsújának részleteit. Már magasan járt a nap, amikor Sarah felült a cukormázrózsaszín kerékpárjára és távozott, végül Eleanor visszatért a konyhába, elővette a kézzel írott saját kis szakácskönyvét és nekilátott az aznap estére szóló menü összeállításának.Mindeközben a nő társai épp autóban ültek és úton voltak a kapitányságra. Nemrég lefoglaltak körülbelül tizenöt liternyi ív néven ismert folyékony kábítószert és az óceáni algafajból nyerhető narotikum előállítóját és terjesztőjét is elkapták. Már a belvárosban jártak, amikor a rendőrségi rádió váratlanul vacakolni kezdett. Annak képernyője zavaros volt, míg a központból érkező rádióadás szakadozott.- Ebbe meg mi a nyavaja ütött?! – tette fel John a költöi kérdés, majd püfölni kezdte a rádiót.- Ütögesd csak, ősember, attól biztos megjavul. – csipkelődött Dorian, azonban John meg sem hallotta a szavait. A férfi továbbra is ütögette a rádiót, ám miután az erőszaknak semmi haszna nem volt feladta a küzdelmet. – Áthajtottál a piroson.- Sárga volt. – vágta rá habozás nélkül.
- Piros volt.
- Sárga.
- Piros.
- Sárga volt!
- Már 2,8 másodperce piros volt. – tájékoztatta őt Dorian. – Játszam vissza?- Megbírságolni nem akarsz? – morgolódott John, mire az android ajkai széles mosolyra húzódtak.
- Jól van, ahogy akarod.
- Ahj, ne! Szállj már le rólam! – kérlelte a társát, bár jól tudta, hogy Dorian nem fog meghátrálni.
- Szolgállak és védlek!
- Érvénytelenítsd a bírságot! – utasította őt John, s azzal beköszöntött a csönd. Hamarosan megérkeztek a kapitányságra, ahol John megírta a jelentést, míg Dorian iktatta a bizonyítékokat és elhelyezte azokat a raktárban. Mire a DRN android visszatért a központi irodába John már az íróasztalán pihentette a lábait, mialatt épp fahéjas fánkot majszolt és kávét iszogatott. Mindeközben az íróasztalán pihenő telefonja csörögni kezdett, ő azonban figyelmen kívül hagyta a hívást.- Nem veszed fel? – érdeklődött Dorian, amikor már másodpercek óta csörgött a mobil.- Nem... – felelte John, aki rá sem nézett a mobiljára, így aztán azt sem tudta, hogy ki keresi éppen. Dorian egy ideig még türelmesen várt, végül magához vette a férfi mobilját és válaszolt a hívásra. – Hé, ne! Dorian!- John Kennex telefonja. – mutatkozott be Dorian John hangját imitálva.- Ne csináld! – szólt rá John, persze csak suttogva, ám a hangjában ott bújkált a kétségbeesés, ugyanis fogalma sem volt róla, hogy ki lehet a vonal túlvégén.- Szia, Ellie!... – üdvözölte Dorian a nőt, mire John látványosan bepánikolt, hiszen jól tudta, hogy a társa nem ismer határokat, ha a csesztetéséről van szó. – Hogyne!... Igen, remekül hangzik!... Hát persze! Oh és remélem nem veszed tolakodásnak, de rendkívül boldoggá tennél, ha ma este valami igazán szexi ruhában láthatnálak. A mélyvörös szín szerény véleményem szerint kiemeli a szemeidet... – tette hozzá egy büszkén, miközben egy ördögi vigyorral nézett Johnra. Addigra a férfi kényelmesen hátradőlt a forgószékében és gyilkos tekintettel bámult az androidra. – Én is! Viszlát este! – búcsúzott el Dorian, s azzal a hívás véget ért.
- Kössz...
Mire a nap lenyugodott a horizont mögött Eleanor már tűkön ülve várta John érkezését. A készülődést egy jázminvirág illatú habfürdővel kezdte, később az aranybarna haját egy fonatokkal ékesített laza kontyba tűzte és elkészítette a szolid sminkjét, s végül magára öltötte azt a mélyvörös csipkés ruháját, ami bár csak a térdéig ért, a karjait mégis teljes hosszában borította. Mindezt egy pár parányi rubin fülbevaló és egy vékony ezüstös szálon függeszkedő kristály hópehely tett tökéletessé. Természetesen már a vacsorát is tálalta. A főmenü rozmaringos sült csirke, krumplipüré és párolt zöldség volt, míg a desszert néhány szelet vörös bársony süteményből és friss gyümölcsökből állt.Pontban este hatot ütött az óra, amikor kopogtattak a bejárati ajtón. Eleanor még egyszer utoljára belenézett a tükörbe, vett egy mély lélegzetet, s végül ajtót nyitott. Amint megpillantotta Johnt köszöntötte volna őt, ám váratlanul elakadt a szava. A férfi sötétkék farmer inget, fekete nadrágot és színben tökéletesen passzoló cipőt viselve jelent meg, míg a jobb csuklóját egy karóra, a balt pedig egy fekete bőrszálakból font karkötő ékesítette. Egy szó, mint száz, a látvány nagyon is elnyerte Eleanor tetszését.- Szia! – rántotta vissza John hangja a nőt a valóságba.- Szia! – felelte Eleanor egy őszinte mosollyal. – Megleptél...
- Szabad tudnom, hogy mivel?
- Mindig mindenhonnan legalább tizenöt percet késel, de most pontos voltál.
- Eszem ágában sincs megváratni téged, pláne nem az első randinkon. – vágta rá John, s azzal mindketten nevetni kezdtek, majd néhány pillanat múltán a férfi egy egyszerű, mégis csodaszép korallrózsaszínű dáliával tűzdelt fátyolvirág csokrot nyújtott át a nőnek. – Tessék! Ez a tiéd.- Oh, John... Ez gyönyörű! Köszönöm! – hálálkodott Eleanor, mialatt belélegezte a virágok édes illatát, majd ismét a férfira emelte a tekintetét. – Máris vázába teszem. Addig gyere be és érezd magad otthon! – alig egy perc múltán Eleanor már a friss vizet töltötte az éjkék üvegvázába, míg a férfi körülnézett a ház tágas nappalijában. Mire a nő csatlakozott hozzá John már a homokszín falakat díszítő akvarell festményekben gyönyörködött. A hamvaiból újáéledő főnixmadarat és a hófödte alaszkai tájképet ábrázoló festményeket is lenyűgözőnek találta, ám a tetszését leginkább a saját arcképe nyerte el. – Oh, az... Ömm... Még aznap este készítettem, amikor először találkoztunk. – vallota be Eleanor, s addigra már mindketten elvesztek a festmény részletességében. – Tetszik, amit látsz? – érdeklődött a nő, amikor John már csaknem egy egész perce fürkészte a festményt. A kérdés hallatán John Eleanorra emelte a tekintetét, diszkréten végigmérte a csinos nőt, végül újfent a szemeibe nézett.- Nagyon is! – felelte szinte már suttogva, mialatt Eleanor mohazöld szemeiben gyönyörködött. Ráébredt, hogy Doriannek igaza volt és a mélyvörös szín ruha valóban kiemelte a nő szemeinek színét.John és Eleanor hamarosan már az ebédlőben vacsoráztak és közben megannyi mindenről társalogtak. John tudomást szerzett a nő alaszkai gyökereiről és a corgi kutyusok iránti rajongásáról, míg Eleanor azzal az információval gazdagodott, hogy John édesapja, Edward Kennex is rendőr volt, méghozzá itt, ebben a városban, ám ő már csaknem tíz éve életét vesztette. Már a desszertet fogyasztották, amikor John szintetikus lábára terelődött a szó.- Hogyan reagáltál, amikor ráeszméltél, hogy a jobb lábad már nincs többé? – érdeklődött Eleanor.- Az csak a hab volt a tortán... Amikor felébredtem a kómából, annyi mindennel kellett szembesülnöm. Csaknem két év veszett el az életemből, a társam, Martin Pelham, aki a legjobb barátom is volt meghalt, akárcsak az osztagom minden egyes tagja, ráadásul amnéziával ébredtem és nem emlékeztem a rajtaütésre, amíg újra és újra be nem feküdtem abba az istenverte emlékgyűjtő gépezetbe... – mesélte John, miközben elveszett az emlékei tengerében. Ez volt az a pillanat, amikor Eleanor rátalált a bátorságára és úgy döntött, hogy felfedi a titkát a férfi előtt.- John, én... – kezdett bele a nő kissé bizonytalanul. – Van valami, amit már régóta elszerettem volna mondani neked, de sosem volt hozzá elég bátorságom.- Hallgatlak! – bíztatta őt John a folytatásra.- A bal karom szintetikus... – vallotta be végül, majd elmesélte annak történetét. – Épp hogy beköszöntött a tavasz, amikor végre ráakadtam annak a fegyverkereskedő bűnszervezetnek a nyomára, amit már régóta hajkurásztam. Az MX-emmel együtt autóba szálltam, üldözőbe vettem őket és a város északi peremén már majdnem el is kaptam őket, de aztán megtörtént a baj. Váratlanul kilőttek egy parabolikus pulzus lövedéket és voltaképpen rám robbantották az autómat. Amikor magamhoz tértem az autóm roncsa már az oldalán feküdt és mindent beborítottak az üvegszilánkok. Kezdetben azt hittem, hogy valamiféle csoda folytán megúsztam a robbanást egy enyhe agyrázkódással és néhány karcolással, de aztán reszméltem, hogy a bal karom a törött ablak túloldalán van és a csaknem két tonnás autó lángoló roncsa nehezedik rá. A karom csontjai szilánkosra törtek, míg a kézfejem szinte teljes egészében leszakadt... Pillanatok múltán elvesztettem az eszméletemet és néhány nappal később a Saint Mary Kórházban tértem magamhoz... – mesélte Eleanor, miközben felelevenedtek benne az emlékek, végül egy kis időre minden elcsöndesült.- Sajnálom, ami történt... – nyilvánította ki a részvétét John, aki pontosan tudta, miként érez a nő. – Ugyanakkor hálás vagyok, amiért elmondtad nekem az igazságot. És csak hogy tudd... Nem számít, hogy szintetikus karod van, mert én olyannak szeretlek, amilyen vagy! – vallotta be őszintén, mialatt az ujjai gyöngéden simogatták Eleanor kezét. Természetesen a nő jobb kezét választotta, hogy az érezhesse minden apró érintését.
- Nem haragszol rám, amiért mindezidáig titkolóztam?
- Hát... – kezdett bele John egy sejtelmes mosollyal. – Csak egy kicsit... Viszont van valami, amivel könnyedén kiengesztelhetnél.- Mi volna az? – érdeklődött Eleanor, mire a férfi ajkai még nagyobb mosolyra húzódtak.- Jól láttam, hogy egy akusztikus gitár díszeleg a nappalidban? – tette fel John a kérdést, s azzal kiszaladt egy halk kacaj a nő száján, hiszen addigra már nyílvánvaló volt számára, hogy mire is szeretné megkérni a férfi. – Ha eljátszol nekem valamit, akkor hajlandó vagyok megbocsátani neked.- Na és mi van, ha nemet mondott? – incselkedett Eleanor, akinek persze esze ágában sem volt nemet mondani. Igaz, kissé izgult, ugyanis az édesanyján, az ikerbátyján és Sarahn kívül még senki sem hallotta a gitárjátékát.- Kérlek, Ellie! – mondta ki végül John a varázsszót. Néhány röpke perccel később a páros már a nappaliban tartózkodott, Eleanor az ébenfekete akusztikus gitárja, míg John Moose társaságában
- Van kívánság vagy inkább egy eredeti dalt szeretnél hallani?
- Dalokat is írsz? – kérdezett vissza John meglepetten, mialatt az ölében pihenő corgit simogatta.- Csak ha ihletet kapok... – mondta a nő, majd elővett egy hangjegyekkel és szavakkal ellátott papírlapot. – Ez itt a legfrissebb dalom, nagyjából egy hete írtam.- Na és mi ihlette a legfrissebb szerzeményedet? – Eleanor nem felelt, csupán elmosolyodott, végül megpengette a gitár húrjait és a kellemes dallamot hamarosan a hangja is követte.- I wish I could stand on a star. I wish I could be where you are. They say, don’t you ever give up. It’s so hard to be somethin’ when you’re not… – visszhangzottak Eleanor szavai. – But I have walked alone with the stars in the moonlit night. I have walked alone, no one by my side. Now I walk with you with my head held high. In the darkest sky I feel so alive... Adrift a lonely, little cloud. Above ground where I stand so proud. My face glowing loudly through the crowd. As I walk with the beauty of the night... But I have walked alone with the stars in the moonlit night. I have walked alone, no one by my side. Now I walk with you with my head held high. In the darkest sky I feel so alive...Bár a páros a késő éjszakába nyúló randevúja minden egyes percét élvezte, végül elérkezett a búcsú ideje.- Köszönöm a varázslatos estét és a finom vacsorát! – hálálkodott John őszintén mosolyogva.- A mai este valóban varázslatos volt... – felelte Eleanor, majd néhány pillanatra elveszett a gondolataiban. – És tudom, hogy már mondtam, de... Nagyon köszönöm, hogy tegnap megmentetted az életemet! – Eleanor szavai hallatán John óvatosan megigazította a nő egy kósza aranybarna hajfürtjét, végül megsimogatta az arcát. Eleanor ekkor vette csak észre, hogy a férfi olívazöld szemeiben ott csillog némi aggodalom. – Mi a baj, John?- Már annyiszor majdnem elveszítettelek... – felelte. – Amikor szembenéztünk a fegyveresekkel a túszok kiszabadításakor, amikor a tűzvédelmi rendszer aktiválódott a Synturion irodaházban, amikor az a rohadék Alexander elrabolt téged... – sorolta azokat a történéseket, amelyek kishíján a nő életébe kerültek, majd egy röpke pillanatra elhallgatott. – Ellie... Én nem akarlak elveszíteni, mert szeretlek téged! Teljes szívemből! Fontosabb vagy nekem, mint bármi más! – vallotta be John az őszinte érzelmeit, mire Eleanor lábujjhegyre emelkedett és gyöngéden megcsókolta a férfit.- Én is szeretlek, John! – felelte, s azzal mosolyt csalt mindkettejük arcára. A nő szavait egy újabb csók követte, amely eleinte szelíd volt, ám az minden egyes másodperccel egyre vadabbá vált. Elvesztek a végtelennek tűnő pillanatban és kizárták a külvilágot, így aztán nem is emlékeztek rá, hogy hogyan, de végül a hálószobában kötöttek ki. John a nő dereka köré fonta az erős karjait, mialatt az ajkaik egyetlen pillanatra sem váltak el, majd másodpercek múltán a férfi finoman belecsókolt Eleanor nyakába. Ő tisztán érezte a férfi forró lélegzetét, ami a selymes bőrét simogatta, akárcsak a puha ujjait, amelyek felfedezőútra indultak a ruha csipkés anyagán keresztül. Lassacskán kezdték elveszíteni a fejüket, végül a tekintetük ismét egymásra talált. Eleanor habozás nélkül elkezdte kigombolni a férfi farmer ingét, majd abban a pillanatban, hogy lecsúsztatta azt a vállairól Eleanor megpillantotta azt az ébenfekete tetovált sárkányt, amely a férfi jobb felkarját ékesítette. Épp hogy ez megtörtént, amikor John finoman a csokoládébarna falhoz szorította a nőt és újfent birtokba vette az ajkait, ám hamarosan megtörte a mézédes csókot, végül egy elégedett mosollyal nézett bele a nő mohazöld szemeibe, amint azokban a sápadt hold fénye tükröződött.- Szeretlek! – suttogta John azon a mély, vadító hangján.- Én is szeretlek! Jobban, mint hinnéd... – Eleanor őszinte érzelmekkel telve viszonozta a férfi mosolyát, végül az ajkaik ismét egymásra találtak. Mindeközben John ujjai apránként megszabadították a nőt a mélyvörös ruhájától, így mindössze egy csipkés fekete fehérneműt hagyott rajta. Másodpercek múltán John óvatosan a karjaiba vette Eleanort, lefektette őt a puha ágyra, végül mindketten átadták magukat az egymás iránt érzett színtiszta érzelmeiknek. Azok voltak életük addigi legboldogabb pillanatai és mire az utolsó csillagok is felragyogtak az őszi égbolton egymáséi lettek...
----- CHAPTER BREAK -----
Másnap reggel Eleanor arra a kellemes érzésre ébredt, hogy John gyöngéd ujjai a hátát cirógatják. Az ajkai azonnal mosolyra húzódtak, végül kinyitotta a mohazöld szemeit és a férfira nézett. John szeretetteljes tekintettel mosolygott vissza rá, mialatt a felkelő nap aranyló sugarai megcsillantak a sötétbarna kócos haján. Eleanor hosszú pillanatokra elveszett a pazar látványban, végül visszahajtotta a fejét a férfi meztelen mellkasára. Mindeközben John egy pillanatra sem eresztette el Eleanort és újra meg újra belélegezte a nő hajának jázminvirág illatát. Azokban a percekben minden tökéletes volt, ám hamarosan egy telefonhívás megtörte a varázst egy kis időre. Bár mindkettejüknek szabadnapja lett volna, azonban Maldonado Kapitány mindkettejüket behívatta egy nagyon fontos ügy miatt. A páros néhány percig még kiélvezte a puha ágy nyújtotta kényelmet egymás karjaiban pihenve, később egy gyors zuhanyzást követően mindketten felöltöztek, végül egy kellemes beszélgetés közepette megreggeliztek.- Mit szólnál hozzá, ha valamelyik nap megismételnék a vacsorát nálam? – érdeklődött John, mire a nő sejtelmesen mosolyogva felvonta az egyik szemöldökét.
- John... Ne vedd sértésnek, de te egy levest sem tudsz összedobni...
- Bármilyen levest összedobok! – jelentette ki határozottan a férfi, ám Eleanor még ekkor is kétségekkel telve nézett rá és meg is volt rá az oka. – Bármilyen levest megrendelek... – helyesbített John, majd néhány másodperc múltán mindketten nevetni kezdtek, s azzal el is hagyták Eleanor otthonát. Bár a párosnak elképzelése sem volt róla, hogy mi lehet az a nagyon fontos ügy, ám amint beléptek a kapitányság épületébe Dorian tájékoztatta a társait a részletekről. Elárulta, hogy múlt éjjel egy azonosítatlan, olcsó alkatrészekből összetákolt arctalan robot lelőtt egy nőt, aki éppen hazafelé tartott. Percek múltán az MX-ek sarokba szorították a robotot és hatástalanították a rendszereit, majd a kapitányság bizonyítékraktárába szállították, azonban nemrég a robot valahogyan reaktiválta magát. Kicserélte a saját rozsdás fejét egy olyan női androidfejre, ami már réges régen a bizonyítékraktárban hevert egy dobozban, magához vett néhány bizonyítékként elraktározott fegyvert, végül lelőtte a raktárat őrző rendőrtisztet és távozott.- Mintha tudta volna, hogy hol keresse azt a dobozt. – jegyezte meg Dorian, miközben a társaival együtt újranézték a bizonyítékraktár biztsonsági felvételeit egy hatalmas holografikus képernyőn.- Valószínűleg tudta. – vágta rá John, mialatt a felvételek részleteit fürkészték. A robot nem kutakodott. Látszólag pontosan tudta, hogy melyik dobozban rejlik az a fej, amivel a sajátját helyettesítette.- Mire jutottatok? – érdeklődött Valerie amint csatlakozott hozzájuk, majd John rögvest válaszolt neki.- Tegnap este tíz óra negyvenhét perckor több szemtanú is jelezte, hogy a robot fegyverrel fenyegetett egy nőt. Amint a nő átadta neki a táskáját, a robot lelőtte őt, méghozzá közvetlen közelről. Az MX-ek hatástalanították, legalábbis azt hitték. – mesélte, miközben mindnyájan a hatalmas képernyőt bámulták.- Nagyobb a baj, mint hittük. – csendült fel végül Maldonado Kapitány hangja is. Amint ő is csatlakozott a nyomozókhoz kézbe vette a távirányítót, majd ráközelített a felvételen szereplő androidra arcára. – Felismeritek az arcát? – kérdezte, s azzal a nyomozók jobban szemügyre vették az androidot, amely látszólag egy csinos, ébenfekete hajú nő volt, csokoládébarna szemekkel.- Dehát ez lehetetlen! Kizárt! – szólalt fel John, akinek az ereiben meghűlt a vér. – Biztos vagy benne?- Pozitív! – vágta rá Maldonado Kapitány. – Ez egy XRN...- De mit keres a bizonyítékraktárban? – érdeklődött Valerie. Mindeközben Eleanor és Dorian kérdő tekintettel bámultak egymásra, ugyanis egyikük sem értette, hogy mi történik éppen.- Elvesztettem a fonalat... Mi az az XRN? – kérdezte Dorian, ám nem érkezett válasz.
- Azt hittem, hogy megsemmisült.
- Mégis micsoda? – szólalt meg végül Eleanor is, azonban John, Valerie és Maldonado Kapitány figyelmen kívül hagyták őt, akárcsak Doriant.- A feje megmaradt. – felelte a kapitány. – Már csaknem három éve ott van a bizonyítékok között. – bár Eleanor továbbra sem értette, hogy pontosan mi is az az XRN, azonban azt biztosra vette, hogy azért nincs tudomása az imént említett androidról, mert annak feje már három éve a bizotnyítékraktárban hever és három évvel korábban Eleanor még Detroit városában szolgált az ország túlvégében.- Tehát beprogramoztak egy robotot, hogy bejusson a bizonyítékraktárunkba, hogy ellophassa azt a fejet? – tette fel Valerie a nagy kérdést.- Ahogy mondod! Nem lehet a véletlen műve... – felelte Maldonado Kapitány. – Valerie! Értesítsd a 14es, 15ös és 18as körzetet. Adjatok ki általános körözést. Drónokat és műholdas megfigyelést kérek. Vegyétek számba a legfontosabb célpontokat.- inSyndicatus... – vágott közbe John, mire nem csak a felettese, de a társai is rá emelték a tekintetüket. – Néhány hónapja megostromolták a kapitányságot, nyilván akkor is ezért jöttek.- Nincs információm az XRN-ről. – szólalt fel mindeközben Dorian, aki mindaddig a rendőrség adatbázisában keresgélt, ám még csak említést sem talált az XRN néven ismert android modellről és ez bosszantotta őt.- A kiszabadítása terrorcselekménynek minősül! – reagált Maldonado Kapitány John feltételezésére, mire a férfi ráeszmélt, hogy mi lehet az inSyndicatus terve.- A fal... – suttogta végül.- Mi van a fallal? – nézett rá Maldonado Kapitány kérdően amint John szóba hozta a falat és az azon túl lévő romos régi várost, ahol az inSyndicatus is rejtőzködött.
- Egy terrorakció számára nincs ennél jobb célpont.
- Meg akarják nyitni az utat a másik oldal számára?
- Minden lehetőségük meg van rá. – válaszolta meg John Valerie kérdését, végül Maldonado Kapitány úgy döntött, hogy ideje elindítani a hajtóvadászatot az XRN android után.- Értesítsétek az őrség parancsnokot! Meg kell szabadulnunk ettől a nőtől! – jelentette ki határozottan. John addigra már elhagyta a kapitány irodáját, akárcsak Eleanor és Valerie, ám Doriannek eltökélt szándéka volt, hogy választ kapjon a kérdésére.- Kapitány... – szólította meg a felettesét, aki még ekkor is a képernyőt bámulta. – Mi ez az egész?- Dorian... – sóhajtott a kapitány. – Ez a nő mindenkire veszélyt jelent...Még egy óra sem telhetett el, amikor Eleanor egy félreeső kicsiny teremben a rendőrség adatbázisában kutakodott. Tudni akarta, hogy pontosan mi is az az XRN és hogy mi történt három éve, azonban egy árva említést sem talált az androidról.- Tudod keresgélhetsz napestig, úgysem találsz semmit. – csendült fel váratlanul John hangja, majd a férfi közelebb sétált a nőhöz és kikapcsolta az adatbázist. – Mindent kitöröltek...
- Mégis miért?
- Azért, mert rossz fényt vet a részlegre... – felelte a férfi, aki a terem üvegfalának tükrözödésén keresztül fürkészte Eleanort. A nő csupán ekkor vette észre, hogy John már magára is öltötte a golyóálló mellényét.- John... Mi történt aznap? – tette fel Eleanor a nagy kérdést. Másodpercek múltán John még mindig a tükörképet fürkészte, ám végül helyet foglalt a nővel szemben az íróasztal túloldalán- Először is nem egy napról van szó. Háromról... – kezdett bele a történetbe. – Hallottál már a Lumocorpról?- A Lumocorp Robotikai Vállalatról? Hogyne! Ők készítették a DRN-eket, köztük Doriant is. – felelte Eleanor. Bár a vállalat csaknem négy éve csődbe ment, ám ettől függetlenül a nő pontosan tudta, hogy kik készítették Doriant, a társát, a DRN0167-es androidot és annak szintetikus lelkét.- A DRN-ek szolgálatba lépését követően nem sokkal jelentkeztek az első üzemzavarok, a viselkedésük egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Önkezükkel vetettek véget az életüknek, mert nem bírták a nyomást. Mindannyiukat leszerelték, a helyükbe pedig az általános robotok, az MX-ek léptek. – folytatta John a történetet. – Miután a rendőrség felbontotta a szerződését a Lumocorppal a vállalat egyik napról a másikra veszítette el a becsületét. És minthogy nem maradt más számukra az adósságokon kívül, a cég vezetője előállt egy új robottal, az XRN-nel. Az XRN azonban inkább volt katona, mint rendőr... – mesélte. Mindeközben John elveszett az emlékei tengerében és végül megtörte a szemkontaktust. Mereven nézett maga elé, míg az olívazöld szemeiben ott csillogott a félelem és ezt Eleanor is tisztán látta. – Bemutatót szerveztek a belvárosba, a Green Streetre. Politikusokat hívtak, meg mindenféle nagykutyát. Fogalmazzunk úgy, hogy nem alakult jól... – mondta egy mély sóhaj kíséretében, miközben egyre élénkebben törtek elő az emlékei. – Mire az én osztagomat behívták a második napon már fontossági sorrendet állítottak fel, mert a mentősök nem bírták az iramot. Harminchat órán keresztül ostromoltuk mindennel, amink volt. Páncéltörő lövedékekkel, fénybombával, MX-ek seregével... Huszonhat rendőr ment be abba az épületbe és egy sem tért vissza...- Hány XRN-nel álltatok szemben? – érdeklődött Eleanor, mire John újfent a szemeibe nézett és szavak helyett maga elé emelte a mutató ujját. A nő ereiben rögvest megfagyott a vér. Képtelen volt elhinni, hogy a pusztítástért és számtalan ártatlan ember halálárt egyetlen android volt felelős, azonban ez volt a kegyetlen igazság.- A harmadik napon végre sarokba szorítottuk a legfelső szinten. Elpusztítottuk... Nem maradt belőle semmi más a fején kívül.
- Amit elvitt...
- Pontosan! – felelte John, s azzal váratlanul megcsörrent a mobilja. Amint válaszolt a hívásra és kihangosította azt Rudy hangja is felcsendült a vonal túlvégén. Rudy tájékoztatta a nyomozókat arról, hogy épp most vizsgálja át a robot eredeti fejét és kiderítette, hogy bárki is programozta be azt, az illető nagyon is értette a dolgát. Ráadásul a fejben egy összeköttető chipet is talált, ami azt jelentette, hogy a szabadon kószáló testében egy másodlagos erőforrás rejlik és a robot valószínűleg így tudta reaktiválni magát. Mindemellett arra is fény derült, hogy mivel a testet jelenleg másodlagos erőforrás működteti, ezért az XRN-nek hamarosan szüksége lesz egy új testre, méghozzá egy eredeti XRN testre. Bár a nyomozók nem igazán tudták, hogy hova tarthat éppen a szökevény android, azonban egy bejelentésnek hála hamar a nyomára akadtak.Nem sokkal később John, Eleanor és Dorian már autóban ültek és úton voltak a 43as körzet egy régi raktárépületébe. Mint kiderült, az XRN ezt a raktárépületét vette célba és sikeresen szerzett magának egy új teste, ráadásul a raktárépület tulajdonosát is megtámadta, ám mire a trió odaért a szökevény android már réges rég elmenekült.- Kennex nyomozó! – szólította meg Johnt egy fiatal rendőrtiszt, aki a helyszínelést koordinálta, majd átadta az előzetes jelentést a férfinak, ám ő amint beleolvasott továbbadta azt Doriannek.- A raktárépület tulajdonosa Nigel Bernard. Az XRN már itt volt, mire hazaért. A mentősök épp most vizsgálják meg. – tájékoztatta Dorian a társait, miközben ők maguk is körülnéztek a raktárban, végül megtalálták azt a másodlagos erőforrással ellátott testet, amire az XRN-nek már nem volt szüksége.- Mivel foglalkozik ez a Nigel Bernard? – érdeklődött Eleanor amint a ládákba helyezett robotikai alkatrészekre terelődött a tekintete.- Jó kérdés... – vágta rá Dorian, majd amint megpillantotta a Nigel Bernard néven ismert őszes hajú férfit és összetalálkozott a tekintetük Dorian ajkai egy apró, ám őszinte mosolyra húzódtak. – Annyi már biztos, hogy az ő neve nem Bernard...- Ezt meg hogy érted? – kérdezte John meglepetten, majd akárcsak Eleanor, ő maga is Nigel Bernardra pillantott. Az őszes hajú férfi döbbent arckifejezéssel közelítette meg a nyomozókat, s végül megállt közvetlenül Dorian előtt.- Te még... Te még mindig rendőr vagy? – érdeklődött Nigel Bernard, miközben elveszett az android tengerkék szemeiben.- Az vagyok! Doriannek hívnak. – mutatkozott be, mire az őszes hajú férfi viszonozta a mosolyát.- Lemaradtam valamiről? – vágott közbe John, miután már csaknem egy egész perce csönd honolt.- Oh, elnézést! Ez a meglepetések napja... – jegyezte meg Nigel Bernard, végül Dorian bemutatta a férfit a társainak.
- John Kennex nyomozó, Eleanor Evinger nyomozó... Bemutatom Doktor Nigel Vaughnt, a megalkotómat.
- Maga Nigel Vaughn? Doktor Nigel Vaughn? A Lumocorp alapítója és a szintetikus lélek megalkotója? – szólalt fel Eleanor meglepetten.- Sajnos már sok idő eltelt azóta, de igen... – felelte Doktor Vaughn, majd ismét Dorianre pillantott. – Rettenetesen hiányoztál, Dorian!Ezt követően Doktor Vaughn elmesélte a nyomozóknak, hogy egy ideje szerelőként dolgozik és régi alkatrészekkel kereskedik, majd azt is elárulta, hogy az XRN androidnak egykor a Danica nevet adta. Határozottan állította, hogy elképzelése sincs, hova mehetett Danica, azonban látott némi esélyt arra, hogy a nyomára akadhat. Ehhez viszont szüksége volt a régi felszereléseire, ezért habozás nélkül Rudy laboratóriumába vitték őt, hiszen ott tárolták Doktor Vaughn egykor lefoglalt műszereit is. Amint megérkeztek a laboratóriumba kutakodni kezdtek Doktor Vaughn régi felszerelései között, ám mielőtt rábukkantak volna a szükséges műszerre Dorian talált egy vékony üvegcsékkel teli áttetsző ládát.- Mi van benne? – érdeklődött Dorian, mialatt Doktor Vaughn kiemelte az üvegcsék egyikét, s abban ezüstös folyadék ragyogott.- A legnagyobb eredményem... – felelte mosolyogva, majd Dorianre nézett. – Ez tesz téged azzá, ami vagy. A szintetikus lélek...- Megkérdezhetem, hogy mi inspirálta? – érdeklődött Rudy, aki csodálója volt Doktor Vaughnnak, a munkásságának és a robotikában elért eredményeinek.- Igyekeztem megragadni a megfoghatatlant. – felelte az őszes hajú férfi őszintén. – A mikroszkóp nagyítása alatt elkülöníthetők a DNS egyes részei, amelyek a szemszínért, hajszínért, magasságért, súlyért felelnek. Az alapvető jegyeinket visszakereshetjük az egyes kromoszómákig. De a lélek határoz meg minket... Meg a szenvedélyt, a kín... A lélek miatt nevetünk és sírunk... A lélek sarkall, hogy jobbá váljunk... A DNS adathalmaz, a lélek viszont az igazi történet!- A lélek az élet esszenciája... – suttogta Eleanr, mire Doktor Vaughn elmosolyodott.- Úgy van, Miss Evinger! És én életet akartam alkotni...Miközben John, Eleanor, Dorian, Doktor Vaughn és Rudy a szükséges műszert keresték a dobozokban Paul nyomozó értesítette őket, hogy helyszínelésként épp egy tech vállalat irodaházában tartózkodik, ahol nemrég felbukkant Danica, aki lemészárolt tizenkét alkalmazottat és ellopott ötszáz darab ZNA processzort. Doktor Vaughn elárulta, hogy a a ZNA processzor ugyan az a processzor, amely minden androidban megtalálható, azonban a ZNA processzorok alkalmasak rá, hogy másodpercenként zettaflopnyi műveletet futtasson.- Nem tudom, hogy ez mit jelent, de az XRN ötszáz ilyet tulajdonított el. – tájékoztatta John az őszes hajú férfit.- Mégis minek neki annyi? – tette fel Rudy a kérdést, amit Doktor Vaughn rögvest meg is válaszolt.
- Számolják ki... Egy processzor per android...
- Vagyis azoknak a processzoroknak a birtokában bárki legyárthat ötszáz XRN-t? – elmélkedett Eleanor. A társaság tagjai ekkor jöttek csak rá, hogy mekkora veszély leselkedik rájuk.Mire lenyugodott a nap rábukkantak a kereset műszerre és amíg Doktor Vaughn és Rudy megalkották a jelkövető rendszert, addig John, Eleanor és Dorian visszatértek a kapitányságra, ahol egy robotikával foglalkozó multicég alkalmazottja, Luther Estes várta őket. Megmutatták neki a bizonyítékraktárban hagyott rozsdás androidfej belső szerkezetéről készült fényképeket annak reményében, hogy talán rájön, ki ereszthette szabadjára az XRN-t. Luther Estes hamar rájött, hogy a belső szerkezet módszerei forradalmiak és azok közül néhányat még csupán elméletben tesztelnek a világ legjobb robotikai egyetemein, azonban elképzelése sem volt, hogy ki tudna ilyet létrehozni.Mire a beszélgetésük véget ért Doktor Vaughn és Rudy már a központi irodában várta őket a jó hírrel. Doktor Vaughn egy üvegcsébe egyfajta védjegyet rejtett, amely egy Danicahoz kapcsolható energia góc volt. Izolálta a védjegyét és feltöltötte azt a jelkövető rendszerbe. Már csak néhány percre volt szükségük ahhoz, hogy a rendszer bemérje Danica tartózkodási helyét, s ez épp elég időt adott a nyomozóknak arra, hogy magukra öltsék a golyóálló mellényeiket.- Hát az meg mi? – érdeklődött John, miután észrevette, hogy Doktor Vaughn egy fémes borítású fecskendőt tart a kezében.- Elektro fecskendő... – felelte az őszes hajú férfi, mialatt aktiválta az eszközt és a fecskendőben lévő hófehér folyadék felragyogott. – Ha összehangoljuk az elektromágneses pulzust Danica frekvenciájával, akkor kiiktathatjuk. – magyarázta, majd Johnra emelte a tekintetét és átadta neki a fecskendőt. – Idehallgasson! Közvetlen közelről döfje bele és pontosan célozzon egyenesen a tarkójára. – ismertette a részleteket, mire John szemei kikerekedtek.- Azt várja tőle tőlem, hogy sétáljak oda egy tömeggyilkos robothoz és szúrjam nyakon?! – kérdezte, mire Doktor Vaughn rezzenéstelen arccal bólintott. – Szuper...Nem sokkal később John, Eleanor és Dorian már autóban ültek és padlógázzal úton voltak a belvárosba, ahol a jelkövető rendszer szerint Danica is tartózkodott. Alig néhány mérföld választotta el őket a céltól, amikor Dorian tájékoztatta a társait, hogy az XRN besétált egy Luxon nevezetű bárba. Míg Dorian megadta Johnnak a pontos koordinátákat, addig Eleanor kiderítette, hogy a Luxon bárban jelenleg a város legfontosabb emberei vannak jelen, ugyanis épp adománygyűjtést tartottak James Hart újraválasztására. James Hart volt az a tisztviselő, aki egykor kezdeményezte a DRN-ek leszerelését, aki a Lumocorp szerződésének felbontása mellett szavazott és aki az MX-ekről szóló új szerződést Doktor Nigel Vaughn riválisának ítélte oda.- Luxon bár. Miben segíthetek? – érdeklődött kedves hangon a recepciós hölgy, akit Eleanor épp felhívott.- Itt a rendőrség! Evakuálják az épületet amilyen gyo... – kedett bele a fiatal nyomozó, ám ekkor váratlanul lövöldözés tört ki a háttérben. – Haló? Haló! – szólítgatta Eleanor, de nem érkezett válasz, ezért habozás nélkül aktiválta az adóvevő fülesét. – Maldonado Kapitány! Elkéstünk! Lövöldözést hallottunk!- Paul már úton van az erősítéssel. – tájékoztatta őket a kapitány, aki a Dorian retináiba épített kameráinak hála a központi irodában egy hatalmas holografikus képernyőn nyomon követhette az eseményeket Doktor Vaughn, Valerie és Rudy társaságában. Mire John és a társai megérkeztek a bárhoz már két másik rendőrautó és egy páncélzott harcijármű is parkolt az épület előtt.- Kennex nyomozó! Keleten és nyugaton is található bejárat. – tájékoztatta az MX-ek egyike a férfit.- Menjetek nyugatról és tereljétek el a figyelmét! – utasította John az MX-et, majd az néhány felfegyverzett android társával együtt a nyugati bejárathoz sietett.- John! Hátul van egy tűzlépcső. – adta Dorian a nyomozók tudtára. – Menjetek! Én evakuálom a tömeget. – tette hozzá, s azzal John és Eleanor a tűzlépcsőt használva sikeresen behatoltak az épületbe. Odabent már rég eluralkodott a káosz. Az XRN, Danica mindenre lövöldözött a géppuskájával, miközben a civilek segítségért kiáltozva elrejtőztek. Ki a recepciós pult mögött, ki a félemeleten rejtőzködve lelt menedékre, azonban voltak néhányan, akik már holtan hevertek a csillogó márványpadlón. Amint a rendőrség rátalált Danicára az emeleten lévő luxus bárban tüzet nyitottak rá, ám az XRN szintetikus bőréről szinte leperegtek a lövedékek. A fegyverek ropogása egy pillanatra sem hagyott alább és több rendőr is megsérült a tűzpárbaj során, ráadásul Danica az összes MX androidot megsemmisítette.- Elvesztettük az élő képet. John, mi folyik ott? – érdeklődött Maldonado Kapitány az adóvevőn keresztül. A hangjában ott bújkált némi félelem és ez bizonyjtotta, hogy a kapitány nagyon is aggódik az embereiért.- Gorsont eltalálták, Hernandezt eltalálták, öt MX oda... – tájékoztatta őt a férfi, aki Eleanorral együtt fedezékbe vonult a díszes oszlopok egyike mögé. John tudta, hogy nem vesztegetheti az időt, ezért elővette az elektro fecskendőt és aktiválta azt.- John! – szólította meg Eleanor a férfit, mialatt szorosan megragadta annak szabad kezét. – Ha esetleg nem élnénk túl, akk...- Minden rendben lesz, Ellie! Ígérem! – nyugtatta meg John a nőt, akit minden áron biztonságban akart tudni, végül eleresztette a kezét és az XRN-re pillantott. Danica háttal állt nekik és épp tárat cserélt a géppuskályában, John pedig kihasználta a soha vissza nem térő lehetőséget. Összeszedte minden bátorságát, szélsebesen odarohant az XRN-hez és egy erőteljes mozdulattal beledöfte a fecskendőt az android tarkójába. Danica néhány másodpercre mozdulatlanná dermedt, azonban egy röpke pillanat múltán a férfira nézett a csokoládébarna szemeivel, magabiztosan elmosolyodott, végül nemes egyszerűséggel kitépte a fecskendőt a tarkójából. Jonh csakhamar realizálta, hogy a fecskendő hatástalan, ám mielőtt bármit is tehetett volna Danica kiütötte a férfit. John nem mozdult, eszméletlenül feküdt a márványpadlón, így aztán az XRN-nek szabaddá vált az út James Harhoz, aki a félemeleten próbált menedékre lelni. Noha nem jutott messzire, mert néhány perccel korábban az egyik lövedék a lábába fúródott és az nagy fájdalmat okozott neki. Danica felsétált a félemeletre, egy erőteljes rúgással a hátára fordította a sebesült tisztviselőt, majd elővette a pisztolyát és megcélozta a férfi homlokát. Már épp azon volt, hogy meghúzza a ravaszt, ám ekkor váratlanul két lövés is felsértette Danica arcát, bár az nem tette benne kárt. Amint az XRN oldalra pillantott meglátta Eleanort, aki nem csak a saját, de egy megsemmisült MX pisztolyát is egyenesen rá szegezte.- Miért csinálod ezt? – tette fel a kérdést Eleanor, mire Danica is célba vette őt a saját pisztolyával.- Azért, mert az áldozatom elkerülhetetlen. – felelte az XRN, majd meghúzta a ravaszt, azonban Eleanor még időben kitért a lövés elől és nekirontott Danicának. Bár sikeresen megfosztotta az androidot a fegyverétől, a lendület miatt mindketten lezuhantak a félemeletről, ezért aztán a bár alacsonyabb szintjén folytatták a verekedést. Az XRN sokkal gyorsabb és sokkal erősebb volt, így végül Eleanor alulmaradt a küzdelemben. Amint a nő egy erőteljes ütés következtében a hátára esett az XRN felkapta a géppuskáját és célba vedte a védtelen nőt, ám mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt John előtűnt a semmiből és rátámadt. Hosszú perceken keresztül verekedtek, viszont Danicának hamar elfogyott a türelme. Váratlanul megragadta a férfi nyakát, a magasba emelve fojtogatni kezdte, végül elhajította őt, mintha valami haszontalan kacat lenne. John pillanatok alatt talpra állt és levegőért kapkodott, azonban az arcán megjelenő mosoly teljesen összezavarta az XRN-t. – Mi olyan vicces?- Kihúztam egy biztosítószeget... – felelte John büszkén, mialatt maga elé emelte a fényesen csillogó szeget. Az XRN csupán ekkor vette észre, hogy a mellényére rögzített gránátok egyike egyre szaporább vörös fénnyel villódzik, vagyis az élesítve volt. Mire feleszmélt John minden erejét beleadva mellkason rúgta az androidot, aki méterekkel távolabb ért földet, majd a férfi villámgyorsan fedezékbe vonult a díszes oszlopok egyike mögé. Végül a gránát hatalmas port kavarva felrobbant és a veszedelmes XRN egyszer smindenkorra megsemmisült, így a rendőrség győzedelmeskedett.Amint a bárba beköszöntött a csönd John nehézkesen talpra állt és az XRN lángoló maradványaira pillantott, végül a tekintete rátalált arra a nőre, akiért az életét adta volna.- JOHN! – kiáltotta Eleanor könnyekkel a szemében, majd habozás nélkül odarohant a férfihoz, aki aztán a védelmező karjaiba zárta őt. Mindketten megkönnyebbültek, hiszen nemrég még az életükért küzdöttek, most azonban már nem leselkedett rájuk veszély. – Hála az égnek, hogy életben vagy! – sírdogált Eleanor, miközben megbizonyosodott arról, hogy Johnnak valóban nem esett komoly baja. Igaz, a férfi arcát megannyi zúzódás borította, míg az orra és a szája is látványosan vérzett, ám mindezt leszámítva jól volt. És bár az XRN Eleanornak is ellátta a baját, a nő megúszta a küzdelmet néhány zúzódással és még annál is kevesebb horzsolással. – Cefetül festesz! – viccelődött eleanor annak reményében, hogy oldhatja a feszültséget.- Te viszont még azzal a horzsolással az arcodon is szép vagy... – felelte John egy őszinte mosollyal, mialatt szorosabbra fűzte a karjait a nő dereka körül, hogy az teljes biztonságban érezhesse magát. Eleanor rögvest viszonozta a mosolyt, végül egy apró csókot adott a férfi arcára...
----- CHAPTER BREAK -----
Az XRN ügye egyszer s mindenkorra lezárult. Még aznap este kiderült, hogy a tettes nem volt más, mint maga Doktor Nigel Vaughn, a Lumocorp Robotikai Vállalat alapítója. Ő volt az, aki szabadon eresztette Danicát, hogy aztán bosszúból végezhessen James Harttal, hiszen ő juttatta csődbe a vállalatát. Mindemellett az elektro fecskendőről is hazudott, mivel az nem iktatta ki az XRN-t, hanem éppen hogy extra energiával látta el azt. Mire a rendőrség rájött az igazságra Doktor Vaughn már kisurrant a kapitányság épületéből és kétség kívül a fal túloldalán, a régi városban lelt menedékre.Mindennek már csaknem egy hónapja. Azóta megannyi minden történt, várt és váratlan dolgok egyaránt. Épp beköszöntöttek a tél első napjai, amikor egy olyan reggel virradt, amely egy új fejezet kezdete is volt egyben. Eleanor immáron három hónapja állt újfent a rendőrség szolgálatában és elérkezett az értékelésének az ideje. A nap, amikor kiderül, hogy folytathatja e a munkáját nyomozóként. Az értékelés Julia Wilson, Caroline Campbell és Spencer Ross vezetésével történt és az interjúk hosszú sorát a fiatal nyomozó felettesével, Maldonado Kapitánnyal kezdték.- Maldonado Kapitány... – szólította meg Mrs Campbell az asztal túloldalán ülő nőt. – A részleg éves beszámolójának részeként Eleanor Evingerről szeretnék érdeklődni.- Eleanor egy kiváló rendőr, aki a részlegünk egyik legelismertebb nyomozója. Mindnyájan büszkék vagyunk rá! – felelte a kapitány, majd Mrs Wilson folytatta az interjút a következő kérdéssel.
- Ön kifejezetten Kennex nyomozó mellé kérte Miss Evingert. Milyen indokból?
- Kennex nyomozóval jó hatással vannak egymásra. Ennél többet nem mondhatok... – érkezett az őszinte válasza, majd az interjú zavartalanul folytatódott. Miután Maldonado Kapitány minden kérdést megválaszolt Rudyt hívták be a terembe. Bár semmi oka nem volt rá, de a férfi felettébb feszült volt és ez látszott is rajta.- Ön idegesnek tűnik. – jegyezte meg Mr Ross, mire Rudy rémülten rá emelte a tekintetét.
- Ho... Hogy én? Nem! Dehogy is! Va... Vagy legyek az?
- Miss Evingert értékeljük. Nem önt, Doktor Lom. – emlékeztette őt Mrs Campbell egy kedves mosollyal, ám a szavai egy cseppet sem nyugtatták meg a férfit.
- Igen! Hogyne, hogyne... Elnézést, de mit jegyzetelget?
- Mint tudja, Miss Evinger korábban poszttraumális stressztől szenvedett. – kezdett be Mr Ross. – A visszatérése előtt alávetették egy vizsgálatnak, hogy kiderüljön, mennyire képes megbírkózni a munkája során tapasztalható nyomással. Ön szerint Miss Evingerre ráférne egy újabb vizsgálat?- Még egy vizsgálat? Nem, nem, nem, nem... Eleanor józanabb, mint mi mindnyájan együttvéve! A gyerekemet is rábíznám... Na mondjuk nincsen gyerekem, agglegény vagyok, deeeee szünet nélkül keresem a lelkitársamat. – mesélte hadarva, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Mr Rossról. – Na nem arra célzok, hogy ön lenne az, de mondjuk lehetne, de... De... Ömm... Válaszoltam, ugye? – újabb percek elteltével Rudy megválaszolta a soron következő kérdéseket és hamarosan távozott a teremből, majd Eleanor android társát, Doriant kérdezgették a fiatal nyomozóról és annak teljesítményéről.- Mondja, Dorian... Hogyan jellemezné Miss Evingert? – érdeklődött Mrs Wilson és Dorian készségesen felelt a kérdésére.
- Eleanor egy rendkívül bátor nő, aki még az életveszélyes helyzetekben is képes racionális döntéseket hozni. Mindemellett nagyon leleményes személyiség.
- Tudna mondani valami, amiben Miss Evinger jobb, mint a társuk, Kennex nyomozó? – tette fel Mrs Campbel a következő kérdést, mire Dorian ajkai nagy mosolyra húzódtak.- Mindenkivel kedves, van humorérzéke, sosem késik, rendszeresen adakozik, jártas a robotikában, tud főzni, ért a gyerekekhez, szereti a cicákat, beszél oroszul... – sorolta a tényeket a végtelenségig, majd alig húsz perccel később már John ült a helyén.
- És hogy teljesített Miss Evinger az elmúlt három hónap alatt?
- Hát, kegyetlenül jól céloz... – kezdett bele John, miután kényelmesen hátradőlt a székben. – Tudja, hogy hogyan vallasson és hogy hogyan vigyázzon magára.- Mást nem tud felidézni? – nézett rá Mrs Campbell felvont szemöldökökkel.- Egyszer átfordított egy mozgó furgont, elég állat volt! Nem tudtam, hogy ilyet is tud... – mesélte a férfi, mialatt a vele szemben ülő emberek már úgy bámultak rá, mint három birka.Hamarosan elérkezett az idő, hogy az értékelt nyomozó, Eleanor Evinger is sorra kerüljön.- Miss Evinger... Kérem ismertesse, milyen érzés újfent a rendőrségnél szolgálni. – kérte őt Mrs Wilson, s azzal Eleanor elveszett az elmúlt hónapok boldog emlékei tengerében néhány röpke pillanata.
- Amikor kilenc hónappal ezelőtt tragikus balesetet szenvedtem még nem tudtam, hogy lehetek e valaha újra rendőr. De ma itt vagyok... Van két nagyszerű társam, akikre mindig számíthatok, magamra ölthetem az egyenruhámat, végezhetem a dolgomat és ártatlan életeket menthetek. Ennél jobb nem történhetett velem...
- Köszönjük! – hálálta meg Mrs Wilson az utolsó kérdésre érkezett választ, s végül Eleanor távozott.Alig tíz perc elteltével John, Eleanor és Dorian már autóban ültek, hiszen várt rájuk néhány órányi járőrözés. Ezúttal Dorian került a hátsó ülésre, ugyanis az elmúlt hetekben rájött, hogy ott jobban érzi magát. Épp elhagyták a belvárost, amikor Eleanor már nem bírta magában tartani a kérdéseit.- Na jó... Ki vele! Mit kérdeztek rólam az interjún? – kérdezte Johnt. Doriant már akkor megkérdezte, amikor épp a társukat interjúztatták és az android szívesen válaszolt a nő kérdéseire. – És te mit feleltél?
- Elmondanám, de tudod az értékelések bizalmasak...
- Te most ugratsz?! – nézett rá Eleanor meglepetten, hiszen nagyon is jól tudta, hogy John imád magasról tenni a szabályokra. – Egy szót sem árulsz el?
- Az igazat mondtam...
- Köszönöm! – hálálkodott a nő, ám a kérdéseire nem kapta meg a remélt válaszokat.- Közöltem velük, hogy egyáltalán nem ismered a Szó sem lehet róla fogalmát, hogy szerinted színvak vagyok és hogy néhány napja Doriannel elraboltatok egy karbantartó DRN androidot a kórházból, amely aztán több milliós károkat okozott. – mesélte morgolódva, azonban Eleanor nem tudta mire vélni a férfi hangulatingadozását. Alig egy perce a társuk még felettébb jókedvűnek tűnt, most viszont mintha kicserélték volna.- A piros lámpát sárgának nézted, a levendula vezetéket meg magentának... – emlékeztette őt Dorian, mialatt előrehajolt az ülések között. Az arcán egy nyugodt mosoly ült, hiszen jól tudta, hogy a férfi túlreagálja a dolgokat, mint mindig. – És nem elraboltuk! Összebarátkoztunk vele és...- A francokat! – vágott közbe John, aki látszólag kezdte elveszíteni a türelmét és ez felettébb nyugtalanította Eleanort. Nem értette, hogy a férfi hirtelen miért vált hirtelen ennyire mogorvává. – És figyelmeztettem őket, hogy szívesen etetsz élő csúszómászókat a rangidős társaddal!
- Figyelj, én cs...
- Megmondtam, hogy a japán kultúrában nem illő meghagyni az ételt és te durván visszaéltél a helyzettel! – folytatta John a morgolódást, s azzal beköszöntött a nyomasztó csönd. Eleanor keresztbe fonta a karjait, majd szótlanul bámult maga elé a szélvédőn keresztül. Akkor az autó már másodpercek óta várakozott a piros lámpánál, így Eleanor alkalmasnak látta az időpontot, hogy bocsánatot kérjen mindazért, amivel esetleg megbánthatta a férfit.- Elnézést kérek, hogy megetettem veled azt a meztelencsigát! – törte meg végül a csöndet. Nem hibáztatta Johnt mindazért, amit az imént mondott, hiszen teljes mértékben igaza volt. – Nem akartal...- Hé, csak viccelek! Szivatlak... – közölte John vigyoroga amint a nőre emelte a tekintetét. – Nem mondtam ilyesmit. – Eleanornak szó szerint leesett az álla, mivel midezidáig abban a hitben volt, hogy a társa valóban haragszik rá és nőt emiatt már a lelkiismerete is kínozta. Azonban John zsörtölődése csupán színjáték volt.- HOGY LEHETSZ EKKORA PÖCS?! – kiáltott rá Eleanor, miközben újra és újra felkaron ütötte a férfit, akinek persze meg sem kottyant az ütések ereje és ezt a szűnni nem akaró mosolya is bizonyította.- Ezt már mások is kérdezték tőle... – tette hozzá Dorian, aki látva a társai gyerekes viselkedését remekül szórakozott a hátsó ülésen.Másnap Eleanor szabadnapot vett ki, hogy segíthessen Sarahnak a menyasszonyi ruhája kiválasztásában. Mindeközben Dorian karbantartáson vett részt Rudy laboratóriumában, míg John egymaga járőrözött a városban és kiélvezte a csönd minden percét. Késő délután Eleanor kapott egy hívást, miszerint a bizottság vezetője, Austin Walker látni szeretné őt. A nő habozás nélkül motorra ült és útnak indult a belvárosba, majd amint megérkezett a kapitányságra belépett abba a terembe, ahol Mr Walker már várta őt.- Üdv! A nevem Austin Walker. – mutatkozott be a férfi, majd amint Eleanor helyet foglalt az asztal túloldalán folytatta a mondandóját. – Miss Evinger... Tudja, hogy miért hívattam?- Valószínűsíthetően az értékelésem miatt. – felelte Eleanor, aki mindaddig nyugodt volt, azonban minden másodperc elteltével egyre idegesebbé vált. Végtelennek tűnő pillanatok teltek el, ám végül Mr Walker elmosolyodott és megtörte a csöndet.- Azért hívattam, hogy személyesen tájékoztathassam, hogy tovább dolgozhat. – jelentette ki, s azzal Eleanor lelke megkönnyebbült. Kimondhatatlanul boldog volt és ez látszott is rajta. – Az összes munkatársa dícsérte önt.
- Igazán?
- Igen! Különösen a társa, Kennex nyomozó... – tette hozzá, mire a nő ajkai egy őszinte mosolyra húzódtak. – Többször is említette, hogy ön mennyire szereti a hivatását. Rendkívül jó benyomást tett mindenkire. A jövőben is Kennex nyomozó és a DRN0167 társa lesz...- Mindeközben a város nyugati peremén szállingózni kezdett a friss hó. Már kora este volt, amikor John leült a nyüzsgő kínai negyed egyik utcai tésztakifőzdéjénél, majd amíg a rendelésére várt elveszett a gondolataiban.- Szia! – rántotta őt vissza Eleanor vidám hangja a valóságba. Mire oldalra pillantott a nő már rég helyet foglalt mellette.- Hogy kerülsz ide? – kérdezte a férfi meglepetten.
- Súgott a helymeghatározód.
- Ki fogom kaparni a bőröm alól... – vágta rá John egy apró kacajjal, majd a nő átnyújtott neki egy nagy magentaszín borírékot. – Hát ez meg mi?- Kifejezem a hálámat... – érkezett az őszinte válasz. – A bizottságot főként a te dícséreted győzte meg arról, hogy még mindig alkalmas vagyok nyomozónak.
- Dícséret... A dícséret azért erős túlzás!
- Bontsd már ki! – sürgette a nő a társát egy nagy mosollyal, s azzal John eleget tett a kérésnek. Felnyitotta a magentaszín borítékot, majd abból a társa iPadjét vett elő.- Anyám! Megkapom az iPadedet? Mindig is erre vágytam! De tényleg! – tréfálkozott a férfi, mire Eleanor elnevette magát és a tenyerébe temette az arcát.- Aktiváld a képernyőt, nyomozók gyöngye! – szólt rá, majd amint John megérintette a megfelelő gombot felragyogott a képernyő. Azon egy olyan szintetikus jobb láb fotói szerepeltek, amelyet a férfi korábban még sehol nem látott. – Húsz százalékkal nagyobb a teherbírása, mint a jelenlegi szintetikus lábadnak, jobbak a térdbe és a bokába épített szenzorok és feljavították az idegi interfészt is. Jó néhány hónapig még piacra sem dobják, de Rudy közben járt az érdekemben és holnaptól ez a tiéd... – mesélte Eleanor büszkén mosolygva. Johnnak teljesen elakadt a szava, így aztán nem is tudta, hogy mit mondhatna. Többször is megpróbált hangot adni a gondolatainak, de végül csak egyetlen, ám annál igazabb a szó hagyta el a száját.- Köszönöm! – hálálta meg a csodás ajándékot, s végül a karjaiba húzta a nőt, hogy megölelhesse. Amint eleresztették egymást Eleanor folytatta a társalgást.
- Tényleg én vagyok az egyetlen, aki még a rendőrségnél tart téged?
- Én... Ömm, sosem mondtam ilyet...
- Dehogynem! – vágta rá a nő nevetve. – Az értékelésen...
- Ne, ne, ne, ne, ne! Nyílván félreértettek!
- Nyílván... – hangoztatta Eleanor, miközben megpróbálta visszafojtani a nevetését. Percek múltán megérkezett a finom pirított tészta, amit a férfi korábban rendelt, viszont épp hogy kézbe vett egy pár pálcikát, amikor váratlanul megszólalt egy hang a hordozható adóvevőn keresztül.- Poseidon egy kilenc! A nyugati Evergreen utcából bankrablást jelentettek. – jelentkezett be a központ diszpécsere, mire a férfi egy mély sóhaj kíséretében letette az evőeszközt. John, Eleanor és Dorian voltak a Poseidon egy kilences egység, így a hívás közvetlenül nekik szólt. Eleanor nem szólt semmit, csupán mosolyogva ránézett a társára és a tekintetéből már tudta, hogy John mit is fog mondani.
- Dolgozzunk!
----- CHAPTER BREAK -----
Ahogy a lemenő augusztusi nap aranyló sugarai megcsillantak McFarlin tó tükrén a poszáták éneke is felcsendült a messzi távolban. A gyöngéd szellő a vadvirágok illatát hordozta magában, amint az átszelte a fenyveseket. A tündöklő napkorongot körülölelte a szívmelengető nararancs szín, míg az északi égbolton már felragyogtak az első csillagok. A fenyvesek mélyén gallyról gallyra ugrándoztak a mókusok és a bodzabokrok is virágoztak, ám megbújt ott egy barátságos kis faház is, nem is oly messze a kristálytiszta tó sekély partjától. Olyan rusztikus ház volt ez, ami menedéket nyújtott annak a családnak, amely olykor meg akart szabadulni a városi nyüzsgéstől és háborítatlan nyugalomra vágyott.- APA! APA! – kiáltotta boldogan egy kicsi lány, aki nemrég lett három éves. Az mézszőke loknis haját kellemesen fújdogálta a kora esti szellő, míg az olívazöld szemeiben ott csillogott a napnyugta. – Nézd! Pillangó! – mutatott a színpompás rovar irányába egy hangos nevetéssel.- Na és azt tudod, hogy ez itt mi? – kérdezte őt az édesapja, aki a tó füves partján ücsörgött. A kislány azonnal odasietett hozzá, majd amint az édesapja az ölébe vette őt megpillantott egy aprócska élőlényt, amely a fenyő árnyékában nyíló százszorszépeken mászkált.
- Mi ez, apa?
- Ez egy katicabogár... – felelte az édesapja, mire a kislány elmosolyodott.- AVA! JOHN! – hallottak meg egy kedves, ismerős hangot. A faház irányába tekintve Ava az édesanyját, míg John a feleségét pillantotta meg. – Kész a vacsora! – tájékoztatta őket Eleanor mosolyogva, s azzal John a kislányával együtt a házba sietett. Percek múltán Eleanor az étkezőasztalra helyezte a rozmaringgal ízesített sültet, míg John friss gyümölcslevet töltött a poharakba. Mindeközben Ava a nappali sarkában üldögélt Moose társaságában és az ablakon keresztül csodálták a lenyugvó napot.- Megígértem Avanak, hogy vacsora után kiülünk a parta hullócsillagokra vadászni... – mesélte John, miután mindhárman asztalhoz ültek. – Van kedved csatlakozni hozzánk?
- Kedvem az volna, de kezd magával ragadni az álmosság.
- Ennyire kimerített ma a terhesség? – kérdezte John némi aggodalommal a hangjában.- Ennyire... – felelte a felesége egy apró, ám őszinte mosollyal, mialatt a kezeit a hasán pihentette. Már úton volt a második gyermekük, Elliot Christopher Kennex, akit az ősz első napjaira vártak. Szerencsére a még meg nem született fiuk teljesen egészséges volt és Ava is nagyon várta már a kistestvére érkezését. – Ava Grace Kennex! – szólította meg Eleanor a kislányát, aki aztán egy virgonc mosollyal nézett az édesanyjára. – Hova lett két szamócás muffin? – kérdezte, viszonozva a mosolyt, mire a kis Ava felemelte az asztal alá rejtett kezeit, majd a tányérjára helyezett egy epres muffint. – Na és hol a másik? – a kérdés hallatán Ava csípőre tette a kezeit, majd a mellette ülő édesapjára pillantott. John ajkai is mosolyra húzódtak amint a saját tányérjára helyezte a másik elveszettnek hitt epres muffint, s közben egy pillanatra sem vette le az ártatlan tekintetét a feleségéről. – Mihez kezdjek veletek? – sóhajtott Eleanor, s azzal a család örömteli nevetése betöltötte az otthont, amelyet addigra már ezüstös fátyollal borított be a félhold ragyogása... ༻Vége༺