Archive of Our Own

Work Text

I.
Félhomály uralta a Fehérarany Tornyot. A viaszgyertyák pislákoló lángjai sejtelmes, táncoló árnyakat festettek a falakra. Az éjszaka már a derekán járt. Aludt a palota, aludt a város, aludt a Birodalom. Csak a császára nem.II. Titus Mede gondolataiba merülve szemlélte a balkonról szunnyadó népét. A hűs szellő megborzolta vörös bársonyruháját, s megtisztította elméjét a viharos gondolatoktól. Minden este kiállt, hogy egy kis időre szélnek eressze az uralkodás terhét, és csak maga lehessen. Elmélkedhessen, amiről csak ő szeretne, elmerülhessen a világban, amiben senki más nem tud.De ez az éjszaka ezúttal más volt. Mert ekkor már útjára indult valami, ami örökre megváltoztatott mindent. Valami szörnyűség.Sietősen kopogtattak a balkon ajtaján.– Jöjj – sóhajtott elcsigázottan a császár. – Nem megmondtam, hogy ilyenkor már ne zava… – kezdte vehemensen, de kifogyott a lélegzete. Mintha csak az éji szellő magával ragadta volna azt is a gondolataival együtt.– Felség. – Az inas tiszteletteljesen meghajolt, de zavarát csekély sikerrel leplezte. Egy újszülöttet tartott a kezében. – A palota kapujában találtunk rá. Mellette ezt a levelet. Önnek címezve.Mede kezéből kiesett a pohár.– Jajj, ne…Érezte, ahogy a mellkasa megtelik ürességgel, a szíve nem tudta eldönteni, verjen, vagy se. Megkövült végtagokkal meredt a pólyácskába burkolt, nyöszörgő csecsemőre. Időbe telt, míg annyira összeszedte magát, hogy meg bírjon szólalni.– Add a levelet – utasította halkan az inast. A férfi átnyújtotta az uralkodónak a borítékot, és tovább ringatta a gyermeket. A császár izzadt ujjakkal törte fel a pecsétet. Egész testében megfeszült, mire az üzenet végére ért. A csend mintha egy örökkévalóság lett volna. A papír reszketett az ujjai közt.Végül az inasa felé fordult.– Erről senki sem tudhat. Senki. Világos voltam? – Hangja az északi jégnél is hidegebben csengett.– Igen, felség – hajolt meg a férfi ismét.– Kérem a gyermeket. Aztán távozz.Óvón vette a kezébe, összeszorult szívét pedig rettegés kerítette hatalmába. Hogy történhetett ilyen? Hogy húnyhatott szemet az összes isten e felett? Vagy tényleg ők akarták így?Titus Mede visszasétált a balkon szélére, karjában az aprócska kisdeddel. Ahogy ismét a birodalmára meredt, úgy érezte magát, mint akinek kirántották a lába alól a talajt. Aztán visszaadták. A város izzó parázzsá vált körülötte a sötétben.– A háború nem ért véget – szólt halkan. – Romlást és pusztulást hozol ránk, vagy te leszel, aki elhozza a fényt, nem tudom. De az biztos, hogy mindig veszélyben leszel. Ígérem, hogy minden erőmmel és hatalmammal védeni foglak. Nem tudom, elég lesz-e.A gyermek felnyitotta a szemét, s egyenest a császáréba nézett. Egy gyűrű izzott a tekintetében. Csakúgy, akár a Birodalom a Fehérarany Torony körül azon az éjjel.
20 évvel később

– Elárultál. Felszarvaztál.
Léptek. Néma léptek. Néma léptek, melyek őrült visszhangot vernek. Szaporán. Oly némán, mint a szív dobbanásai.
– Fuss. Ne nézz hátra, csak fuss.
Elfojtott lélegzet. Gyötrő visszhangok.
FUSS!
És kilélegez. Nem. Nem juthat be.
– Képzelj egy falat. Vékony, ködszerű, áttetsző. De áttörhetetlen. Te parancsolsz.

És beszív.
Hideg láncok csörgése. Az elmére tekerednek. Ránehezednek. Fojtogatnak. Sikoly, jajgatás. Fájdalom. Kín. Élvezet.
Ne! Elég! Elég!

– Élned kell, tücsök!

– Nem futhatsz el előlem. A részed vagyok. A másik feled.

ELÉG!
A levegő sikolyként távozik. Visszacsapódik a hegyek oldaláról. Újra. És újra. És újra.– Hé, te! Végül magadhoz tértél.A fiatal lány kínzó fejfájások közepette ocsúdott fel az öntudatlanságból. Felduzzadt szemeit továbbra sem volt képes kinyitni, csupán kezével próbálta kitapintani a fájdalom forrását, sikertelenül. Valami szorosan összefogta a csuklóit. Gondterhelten nyögött fel.A lovasszekér könyörtelenül zötykölődött a rögös úton. A rázkódáson, lódobogáson és a lánccsörgésen kívül nem lehetett egyebet hallani.A lány zavartan rázta meg a fejét, majd szemét résnyire ugyan, de fel tudta nyitni. Látása homályos volt, az alakok összefolytak körülötte. Beletelt néhány percbe, míg érzékelni tudta a környezetét.Egy rabszállító szekéren találta magát. Régi, bő és koszlott ing volt rajta, melyet megfoltozott a fejéből csordogáló vér. A nadrágja bal oldala hosszan fel volt szakítva, s szinte nem állt másból, mint cafatok sokaságából. A lábfeje mezítelen volt, melyet a jeges levegőtől egyre kevésbé érzett már a teste részének.Szemben egy borostás, harminc év körüli nord férfi ült, s feltűnő, kék tekintetével őt figyelte. Világosszőke haja a vállát súrolta, melyet egyik oldalon egy vékony fonattal díszített. Sötétkék ruhadarabot vetett át széles vállán, mely körülfogta steppelt vértjét. Mindezt bőr övekkel rögzítette törzse körül. A steppelt vért alatt sodronyinget viselt, melynek kilógó, rövid ujjai ráfeszültek dagadó karizmaira. Kezei szintén gúzsba kötve.A hajnali köd sejtelmes homályba burkolta a kékes távolban nyújtózó, hófedte, hegyeket. A szekér a fenyvest kettészelő úton haladt, a körülöttük lévő gigantikus fák csaknem a felhőkig értek. A lehelet, akár a füst, finoman szállt felfelé minden egyes ki- és ki nem mondott szónál. A kocsit húzó lovakat egy vörös vértes birodalmi katona hajtotta, egy másik pedig hátulról követte őket.– A határon próbáltál átkelni, igaz? – kérdezte a szőke nord. – Aztán egyenest belesétáltál a birodalmi csapdába, akárcsak mi, és ez a tolvaj.Tekintetét szúrósan a mellette ülő, soványabb, rövid, barna hajú férfira szegezte, aki a lányéhoz hasonló rongyokat viselt. Maszatos képe egyszerre volt rémült és dühöngő.– Átkozott Stormcloakok! – köpte ki a szavakat. – Skyrim jó hely volt, amíg ti nem jöttetek. A Birodalom pedig nagyszerű és békés. Ha nem kerestek volna titeket, el tudtam volna kötni azt a lovat, és már félúton lennék Pörölyföldre – fortyogott, majd a lányra nézett. – Te, ott… Te és én – nekünk nem kellene itt lennünk. Ezek a Stormcloakok, akiket a Birodalom akar.– Mind testvérek vagyunk már, tolvaj - sóhajtott a szőke férfi, majd hátradőlt. A lovakat ostorozó katona ekkor förmedt rájuk:– Pofa be ott hátul!Elhallgattak. A nord katona előrenézett, s az utat kezdte figyelni, amerre haladtak, a kosztól bűzlő tolvaj pedig összekötözött kezeire meredt. A lány nem szólt hozzájuk.– Neki meg mi baja? – törte meg a csendet ismét a sovány lókötő, s a leány ekkor figyelt fel rá, hogy őmellette is ült valaki. A megtermett, nord férfi volt közülük a legnagyobb és a legkorosabb szerzet. Ötven felé közelíthetett már, mézszőke haja neki is szintúgy a válláig lógott, mindkét oldalon egy-egy fonattal ékesítve. Nemesi, szürke prémmel szegett köpenyt viselt, melyet beborított a harc mocska. Ebédlőasztal méretű kezei természetesen összeszíjazva, a száját azonban a többi rabéval ellentétben szorosan bekötözték. Már a puszta megjelenése is félelmet keltő és tekintélyt parancsoló volt. Különös aura lengte körül.Mindezidáig üveges szemmel révedt a semmibe, mígnem róla esett szó. Ekkor szikrázó pillantással a tolvajra meredt, majd a katonára, végül a leánnyal is összetalálkozott tengerzöld tekintete, mely elsötétült, miközben ráncolni kezdte barázdált homlokát.– Vigyázz a nyelvedre! – horkant fel a szőke nord. – Ulfric Stormcloakhoz beszélsz, az igaz Nagykirályhoz!– Ulfric? Széltető jarlja? Te vagy a lázadás vezetője. De ha téged elfogtak… Ó, istenek, hova visznek minket? – emelkedett a kétségbeesettig a tolvaj hangja.– Nem tudom hova megyünk – ismerte be a szőke –, de Sovngarde már vár.– Nem, ez képtelenség! Ez nem történhet meg!A kavicsok durván ropogtak a szekér kereke alatt, ahogyan közeledtek a véghez. Mind olyanok voltak, mint bárányok a mészárszékben.– Hé! – szólt a szőke férfi. – Melyik faluból jöttél, lótolvaj?– Mit érdekel? – vetette oda az foghegyről.– Egy nord utolsó gondolatai az otthona körül kell, hogy járjanak.A tolvaj ólmosan felsóhajtott.– Rorikfalváról… Rorikfalváról jöttem.A rabszállító kocsik megérkeztek egy kisváros fából eszkábált kapujáig, amely szélesre tárult előttük. Odabent a nádfedeles kunyhók teraszairól mindenki a kivégzésre váró foglyokat mustrálta. Volt, aki nagy izgalmában a tenyerét dörzsölgette, és volt, aki rémült, fájdalmas arcot vágott, meglátván a kötözött fegyenceket. Egy biztos; mindenki elhagyta a házát.– Tullius tábornok úr! – hallott a leány egy távoli férfihangot. – A hóhér már várakozik!– Helyes. Vessünk véget ennek! – érkezett a válasz türelmetlen, karcos hangon.– Shor, Mara, Dibella, Kynareth, Akatosh! Istenek, kérlek, segítsetek rajtam! – hadarta a lókötő kétségbeesve, miközben összekulcsolta remegő ujjait.– Nézz rá! – szólt a szőke lázadó, hangja tele volt megvetéssel. – Tullius tábornok, a hadsereg kormányzója. És úgy tűnik, a Thalmor is vele van. Átkozott elfek! Lefogadom, hogy az ő kezük is benne van a dologban.A lány rájuk nézett.Tullius tábornok egy ősz, barna bőrű, mogorva képű fickó volt, aki bronz-arany és bíborszín páncélinget viselt. Az egész mellkasi részét császári jelvények és egyéb díszes motívumok borították. Akár a Penitus Oculatus vértjei, leszámítva az arany színezetet és a sok cikornyát…A leány jól ismerte a Penitus Oculatust. A béke fenntartói. A császári testőrség tagjai közülük kerülnek ki.Tullius egészen aprónak tűnt a fölé tornyosuló, aranyszemű nemeself nő mellett. Hamvas tincsei szigorú egyenességben omlottak a vállára, s a jellegzetes, Thalmor nagykövetek egyenruháját viselte.
A Thalmor itt van…
A lányt mintha álmából verték volna fel. Izzadt ujjai reszketve szorultak ökölbe. Villámgyorsasággal kapta el a tekintetét az elf nőről, aki olyan gyönyörű volt, hogy a gyomra belefájdult. Ismerős vonásokat hordozott, melyek ismerős érzéseket korbácsoltak fel.
Beszív… Kifúj… Nincs itt.
Ha nem volna megkötözve, lenyúzná az arcát, és megvakítaná önmagát, csak hogy ne kelljen látnia.
– Őrültség, sose tudnád megtenni. Gyáva vagy hozzá.
– Ez itt Helgen – folytatta halkabban a monológot az izmos nord rab, miközben szomorú, nosztalgikus pillantással tekintett körbe. – Régen udvaroltam egy helyi lánynak… Csodálkoznék, ha Vilod még mindig készítené azokat a borókabogyós mézsöröket – megnyalta az ajkát, mintha még mindig érezné rajta az ízét. – Vicces, amikor kisfiú voltam, a birodalmi falak és a bástyák biztonságot jelentettek a számomra.A lány nem tudta leplezni a keserű fintort, amely kiült az arcára.– Kik ők, papa? Hova mennek? – hallatszott egy kíváncsi gyermek hangja a hátuk mögül.– Be kell menned a házba, kiskölyök – utasította az apja.– Miért? Nézni akarom a katonákat.– Be a házba! Most!– Igen, papa…– Szedjétek le ezeket a foglyokat a kocsiról! Mozgás! – parancsolta egy határozott, női hang.A birodalmi katonák egyre sűrűbben sürgölődtek a szekerek körül, ahogy megérkeztek egy hatalmas kőerődítmény előtti térre.– Miért állunk meg? – kérdezte a tolvaj ijedten.– Mit gondolsz? Az utunk a végéhez ért - felelte a szőke lázadó.A kocsi egy zökkenéssel megállt, majd az első katona leugrott a helyéről.– Gyerünk! – nézett egyenesen a lány szemébe a nord. – Ne várakoztassuk az őröket.Azzal mindannyian felálltak a helyükről, és sorban kezdtek lelépkedni a kocsiról.– Ne! Várjatok! Mi nem vagyunk lázadók! – tiltakozott hevesen a maszatos lókötő.– Legyen benned némi bátorság, mikor szembenézel a haláloddal, tolvaj! – javasolta szárazon a szőke.– Mondd meg nekik, hogy mi nem veletek voltunk! Ez tévedés!– Lépjetek a sorba, amikor a neveteket halljátok! Egyenként! – adta ki az utasítást egy ragada nő, aki acélból készült birodalmi nehézpáncélzatot és sisakot viselt. Mellette egy magasabb, barna hajú nord férfi állt vörös bőrvértben, kezében egy papírt és egy pennát tartogatva.– A Birodalom imádja az átkozott listáit… – dünnyögte a szőke lázadó, miközben utolsóként ugrott le a szekérről, egyenest a fiatal leány mellé, aki ekkor érezte csak igazán, hogy apró töpörtyűként érkezett az óriások földjére. Minél inkább igyekezett eltűnni a hatalmas hegyomlások közt, mint jelentéktelen kavics.– Ulfric Stormcloak, Széltető jarlja – szólalt meg a birodalmi katona, s egy vonalat húzott a listára. Az előkelő prémet viselő rab, aki eddig a lány előtt állt közvetlen, most kihúzta magát, s emelt fővel indult a vérpadhoz.– Megtiszteltetés volt, Ulfric jarl! – bólintott mélyen a szőke.– Ralof Folyamfenyvesből – folytatta a birodalmi, és még egy nevet kihúzott. A szőke lázadó elsétált a leány mellől, Ulfric után.– Lokir Rorikfalváról.Erre a tolvaj felkapta a fejét, majd egész testében remegni kezdett.– Ne! Én nem vagyok lázadó! Ezt nem tehetitek! – kiáltotta, majd hirtelen megfutamodott. Úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta.– Állj! – ordította a ragada parancsnok nő, de Lokir rá se hederített.– Nem fogtok megölni! – hallatszott a távolból.– Íjászok!Meghallván az utasítást, az oldalt álló katonák néhányan tüstént felajzották íjaikat, és lenyilazták a menekülő lótolvajt. Az ordítva rogyott a földre, hátában három nyílvesszővel, majd nem mozdult többé. Pár pillanat volt az egész.– Van még valakinek kedve futni? – fordult vissza a kapitány. A lány összepréselte sebes ajkait. Ekkor már csak ő várakozott egyedül a rabszállító szekérnél, szemben a Birodalom két hűséges szolgájával. Felduzzadt szemeivel kitartóan a földet bámulta.A ragada tekintete nyugodt volt, ugyanakkor határozott. Utálattal nézett rá, akárcsak a többiekre, várva a nevét, ám a listát szorongató nord szeme elkerekedett, mikor az utolsó rabra pillantott.– Várj! Te, ott! – utasította. – Lépj előre!A lány nyelt egyet, s tétova léptekkel megindult a két katona felé.– Ki vagy te? – kérdezte a férfi.Várt, de a csend kínos volt, senki sem szólalt meg. Csupán a madarak csicsergését és a fagyos szél süvítését lehetett hallani a körülölelő hegyek felől.– Kapitány! Így nem tudom leellenőrizni. Ő nincs rajta a listán.A férfi kérdőn nézett a felettesére, akit szemmel láthatóan ez nem hatott meg.– Felejtsd el a listát, meghal a többivel együtt!A katona tekintete elhomályosult, és gyöngyöző homlokáról immáron patakokban kezdett szakadni az izzadtság. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát.– De... Az sem egyértelmű, melyik fajt képviseli…– Add ide azt a listát, te félkegyelmű! – morogta a birodalmi tiszt, és kikapta a férfi kezéből a pennát meg a papírt, majd ráfirkantott valamit.– Tessék. Most már rajta van. Még belőled is kinéztem volna, hogy felismersz egy erdőelfet, akkor is, ha megcsonkította a füleit, és meghempergett a mocsokban. Ez is csak a bűnösségét bizonyítja. Ha a Birodalom a magadfajtákból állna, Hadvar, már rég az árulók uralkodnának!Hadvar nyelt egyet, s megalázkodva pillantott a papírra.– Luna? Biztos ebben?A kapitány felhördült. Szemmel láthatóan a maradék türelmét is kezdte elveszíteni.– Miért, mi akarsz lenni? Bűzös Borz? – kérdezte gúnyosan a lány felé fordulva. – Megmagyarázná ezt a szagot, amit árasztasz. Mit szóltok emberek? Mostantól, aki nem árulja el a nevét, szabadon távozhat, hisz nincs rajta a listán!A közönség és a katonák is felnevettek, látszólag akaratuk ellenére is.– Idióta! – A kapitány tarkón vágta Hadvart, majd karon ragadta a lányt, és a többi kivégzésre várakozó rabhoz ráncigálta. Ulfric és Ralof közé.– Ahogy parancsolja, kapitány – bólintott a férfi, akár egy kivert kutya, majd megpróbált a lányhoz intézni pár szót. – Sajnálom. Gondoskodunk róla, hogy a maradványaid visszajussanak Valenwoodba.– Igazi nyomoronc lettél, Hadvar. Mondd csak, megérte, hogy eunuchot csináltak belőled? – kérdezte Ralof keserű gúnnyal, de Hadvar nem válaszolt.Tullius tábornok, aki eddig csendben várakozott elhagyta eddigi pozícióját, s kimért léptekkel sétált közvetlen a lázadók vezetője elé. Az altmer nőnek már nyoma sem volt. A lány nem tudta eldönteni, ez jót jelent-e, vagy sem. Olyan ez, akár a pókoknál. Ha eltűnik, nem tudni, hol van, mit tesz, mikor és hol bukkan fel újra. A lány izzadt tenyerébe vájta a körmeit. Senki szemébe nem nézett, csak a földet bámulta. Nem érezte jól magát…– Ulfric Stormcloak! – kezdett hozzá Tullius karcos, lekezelő hangján. – Néhányan itt Helgenben hősnek neveznek. De egy hős nem használ olyan hatalmat, mint a Hang, hogy meggyilkolja a királyát, és elbitorolja a trónját.Ulfric tompa, mély morgással válaszolt, többre nem futotta a száját bekötő vastag szövettől.– Te indítottad ezt a háborút, Skyrimet a káoszba taszítva – folytatta a tábornok emelkedett hangon –, de most a Birodalom le fog számolni veled, és helyreállítja a békét!A nap előbújni látszott a havas hegyek mögül, s egy apró sugara megcsillant a fekete maszkos hóhér bárdján, aki a vérpadnál várakozott. Mellette egy sárga csuhába öltözött Arkay papnő álldogált.A teret szép lassan elárasztotta a reggeli, hűvös fény. A tömeg összegyűlt körülöttük, és izgatottan figyelte az eseményeket. A leány elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon hány nyilvános kivégzésnek lehettek szemtanúi a közelmúltban.A ritkuló felhőtakarók felől hirtelen egy bizarr, baljós üvöltést vélt hallani, majd enyhe szellő csapta meg az arcát.– Mi volt ez? – kérdezte Hadvar, mire a lány elszakította pillantását az égről, és ránézett. Úgy tűnt, ezúttal nem ő az elméje háborodott meg a halál szelétől. Valami tényleg kiáltott a távolban.– Semmiség. Folytassuk! – felelte Tullius, és visszasétált korábbi helyére.– Igenis, Tullius tábornok! – szalutált a ragada kapitány, majd Arkay papnője felé fordult. – Add meg nekik az utolsó kenetet!A sárga csuklyás nő bólintott, majd előrelépett, és kezeit oltalmazón emelte a magasba.– Ahogy lelketeket Aetheriusbe ajánljuk, úgy a Nyolc Isten áldása kísérjen titeket, mert ti vagytok a só és a föld Nirn-ön, mi szeretett…– Mi szeretett Talosunkra, fogd már be végre, és essünk túl rajta! – szakította félbe ingerülten egy vörös hajú Stormcloak fegyenc, miközben kilépett a félkörből, és a vérpadhoz sietett.– Ahogy kívánod – engedte le kezeit a papnő.– Gyerünk már! Nem érek rá egész reggel!A birodalmi kapitány mögé állt, majd talpával lenyomta a lázadó nyakát a bakóra. A hóhér pedig kezébe kapta hatalmas bárdját, és készenlétbe helyezkedett.– Az őseim lemosolyognak rám, birodalmiak! Ti is elmondhatjátok ugyanezt? – tette fel a kérdését büszkén, amelyre választ már nem kapott. A hóhér egy gyakorlott mozdulattal lecsapta fejét, s az a kikészített kosárba hullott. A test összecsúszott, és rángatózott még egy darabig; a nyakából fröcskölő vér mindent vörösre festett maga körül.– Ti birodalmi fattyak! – kiáltott fel fájdalmában egy lázadó nő.– Igazságot!– Halál a Stormcloakokra! – rázta az öklét a közönség egynéhány tagja. A lány mélyet sóhajtott, majd lehunyta a szemét.– Vakmerő a halálban, akárcsak az életben is volt – mormolta Ralof szomorúan.– Következő! Luna, az erdőelf! – parancsolta fennhangon a kapitány, és ujjával a lányra bökött. Az felnézett.A rejtelmes üvöltés ismét hallatszott. Ám immáron sokkal közelebbről, jókora széllöketet hozva magával, amely végigsöpört a felmorajló tömegen.– Már megint! – kezdte kémlelni az eget Hadvar. – Hallottátok?– Azt mondtam, a következő foglyot! – rendelte el ingerülten a ragada.– A hóhérhoz, fogoly! – fordult a katona a lány felé, hangja alig volt hallható. – Szépen, nyugodtan.A lány a vértengerben ázó vesztőhelyet bámulta. Nemsokára az ő vére is rászárad majd, s az ő rángatózó testét is a halottaskocsira dobják, hogy aztán elkaparják valami jelöletlen tömegsírba Valenwoodban.De hát ezt akarja, nem? Soha többé nem kellene menekülnie. Soha többé nem kellene tartania a falat. Soha többé nem kellene látnia, amit nem akar látni, érezni, amit nem akar érezni… De milyen érzés lesz, mikor a penge átvágja a torkát, és leszakítja a fejét?
– Nem kell megtörténnie. Gyáva vagy ehhez is, úgyis elmenekülsz! Nem neked való a kinti világ. Sírva szaladsz vissza hozzám, meglátod.
Lábait elöntötte a forróság, csorgás hallatszott a fagyott földön. Reszketegen sóhajtott, és lepillantott maga elé. Szúrós szagú tócsában ácsorgott.Bevizelt több száz ember előtt.Nem. Nem juthat be. Beszív. Kifúj. Fal. Kemény. Áttörhetetlen.
– Azt hiszed, a nevetséges falad megállíthat? Gyenge vagy és szánalmas. És most már az egész világ rajtad nevet. Ideje hazajönni.

Nem!
A fal meghasadt. Pókháló szerű repedések futottak végig rajta, a lehulló szilánkok élesen csörömpöltek.A lány felnyögött.Elég volt.Nem törődve a szégyennel, s a gyötrő visszhangokkal a fejében, kimért léptekkel megindult a vérpad fele. Ha csak így menekülhet meg, legyen.Próbált úgy tekinteni a vesztőhelyre, mint pohár vízre a forró homokdűnék közt.Próbált, de nem ment neki.Az útja most még annál is hosszabbnak tűnt, mint amekkora utat megtett az otthonától egészen idáig. Ezek életének utolsó percei. Utoljára töltheti meg édes levegő a tüdejét, utoljára érezheti jéggé dermedt bőrén a nap melegét. Utoljára érintheti talpa a talajt…A csend szinte fojtogató volt, mikor odaért a vöröslő vérpadhoz. Elébb a fekete maszkos hóhérra pillantott, majd kifejezéstelen arccal Hadvar felé fordult. Egyenest zilált, kínlódó szemébe nézett, miközben lassan letérdelt a lábánál összegyűlt vértócsába, majd óvatosan ráhajtotta fejét az elázott bakóra, ügyelvén, hogy nyaka jó helyen legyen. A szag gyomorforgató volt, a levágott fej még mindig ott pihent mellette a kosárban.Luna érezte, ahogy minden szempár a hátába fúródott, miközben ő arccal a hóhér felé fordulva várta a végzetét. Pontosabban rettegte, de volt, amitől még inkább rettegett.A férfi először finoman hozzáérintette pengeéles bárdját a lány nyakához, majd a magasba lendítette.De mikor lecsapott volna, hirtelen orkánerejű szél támadt, és egy hatalmas, fekete tüskés bestia szállt le a hóhér mögötti erődítmény tetejére. Érkezése megrázta a talpuk alatt a talajt. A férfi elvesztette egyensúlyát, és hanyatt vágódott.– Mi az Oblivion ez? – óbégatott Tullius tábornok.– Őrség! Mit láttok? – kérdezte a kapitány.– A felhők között! – kiáltották rémülten.– Sárkány!A tömeg kétségbeesetten kezdett sikoltozni, és egymást halálra taposva mindenki a saját háza felé iramodott. Az óriási szörnyeteg szeme vörösen izzott, mialatt egy jókora üvöltés kíséretében ismét megrázta a környéket. Szinte látni lehetett a levegőben hangja szétterjedését, mire sötét, gomolygó felhők lepték el az eget, és tüzes meteoresőt zúdítottak a falura, egyikük fejbe találva a hóhért. Rögtön szörnyethalt. A nádfeles házikókból vadul csaptak fel a lángok, az erődítmények pedig lassan omlani kezdtek. A levegő tüstént felforrósodott.– Ne csak álljatok ott! Öljétek meg ezt a valamit! – óbégatott Tullius felbőszülten. – Őrök, helyezzétek biztonságba a lakosokat!A leány egy tapodtat sem mozdult a vérpadtól. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy mit lát.Valaki elkapta keskeny vállát, és durván megrázta.– Hé! Erdőelf! Kelj fel! – noszogatta Ralof sürgetően. Próbált elhúzódni, de a férfi vasmarokkal fogott rá a vállára. – Gyerünk már! Az istenek nem fognak még egy esélyt adni! – ordította, majd annak tiltakozása ellenére karjába kapta a leányt, és berohant vele a szemben álló erődítménybe, ahol a többi lázadó megbúvott, Ulfric-kal együtt. Kapuját bereteszelték, miután utolsóként beérkeztek.A földön sebesült Stormcloakok hevertek szanaszét, összegörnyedve a fájdalomtól. Csupán néhányuk volt sértetlen, köztük Raloffal, aki talpraállította a lányt, majd előrántott egy tőrt, és laza mozdulattal elnyeste a lány vékonyka csuklóit szorító kötelet.– Ulfric jarl! – fordult a vezérükhöz, ki addigra már szintén kioldozva állt az erőd zárt kapuja mellett. – Mi ez az egész? Igaz lehet a legenda?A jarl komoly arccal felelt, hangja mélyen és öblösen zengett:– A legendák nem égetik porrá a falvakat. Igyekeznünk kell! Azonnal!Ralof hátranézett, egyenest a lányra.– Fel a toronyba! Gyorsan!A lány nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténik, és nem egy újabb trükk. Még mindig életben van, és odakint egy hatalmas sárkány randalírozik. Soká hezitált.– Indulj már! Ne légy ostoba! Megyek utánad!Végül beadva a derekát, futva indult fel a toronyba vezető csigalépcsőn. Mögötte Ralof, előtte pedig egy másik lázadó guggolt valamivel feljebb.– El kell tűntetnünk ezeket a köveket, hogy tovább tudjunk menni… – mondta, amikor Lunáék odaértek. Ám ekkor a falat valami betörte.– Vigyázz!A sárkány bedugta tüskés fejét, és hangosan kezdte okádni a tüzet. Majd mikor látta, hogy a katona meghalt, továbbrepült. Ralof és a lány előmerészkedtek a fedezékből, és a beomlott kőfalhoz siettek. A szél vadul csapta be rajta a füst szagát.– Látod azt a fogadót a túloldalon? – bökött a férfi az ujjával egy beszakadt tetejű, füstölgő házra. – Ugorj át a tetőre, és indulj tovább!Az elf aggodalmas képet vágott.– Menj! Követünk, amint tudunk! – emelte fel Ralof a hangját, majd lefutott a lépcsőn, a lányt magára hagyva. Az lenézett az előtte tátongó mélységbe. Kosztól és vértől összetapadt, rövid tincsei felborzolódtak a füstszagú szélben.Mély lélegzetet vett, és kivetette magát a toronyból.A Birodalom katonái vért izzadva próbálták lenyilazni a magasban köröző fenevadat. De alig találta el néhányuk.– A Nyolc Istenre, mi ez?– Hogy az Oblivionba fogjuk megölni?– Megint jön! Tartsd rajt a szemed!– Ysmirre! Semmi sem árt neki!Az utakon egyre több tetem és égő törmelék halmozódott fel. Már semmi esélyük nem volt, hogy megmentsék a falut.– Kelj fel, papa, kérlek! – könyörgött sírva egy kisfiú a haldokló apjának.– Tűnj el onnan, fiú! – kiáltotta egy öregember.– Menj, fiam! Fuss az életedért, és tedd büszkévé szerencsétlen apádat – nyöszörögte a földön összegörnyedt férfi. A gyermek megragadta a karját utoljára, szeméből patakzottak a könnyek.– Haming! Ide kell jönnöd, azonnal! Ez az, fiú, ügyes voltál! – szólt Hadvar, a katona, aki a rabok neveit olvasta fel néhány órája. De máris úgy tűnt neki, mintha egy évezred telt volna el azóta.– Torolf! – hívta a gyermek apját is, ám ekkor a sárkány mellette termett, és szétégette a szenvedő férfit tüzes leheletével.– Istenek… Vissza! Mindenki!A hatalmas bestia ismét felszállt, amikor Hadvar megpillantott egy véres rongyokat viselő leányt, amint épp a háta mögötti lángoló fogadóból lopakodott ki.
A Kilencekre… Túlélte.
Odarohant hozzá, majd kivonta a kardját.– Életben vagy? Maradj közel hozzám, ha a továbbiakban sem akarsz meghalni! – mondta, majd az öreghez és a fiúhoz fordult, akik a fedezékben lapultak. – Gunnar, helyezd biztonságba a gyermeket! Utána keresd meg Tullius tábornokot, és csatlakozz a katonákhoz!A vénember bólintott.– Az istenek vezessenek, Hadvar!A nord férfi támadásra készen indult előre, a lány utána. A szenes tetemek és összedőlt házak maradványai közt egy kőfalat pillantott meg.– Maradj közel a falhoz! – kiáltotta Hadvar, mikor a sárkány rávetette magát a tetejére, és felperzselte az ellene küzdő katonákat. A szárnya olyan közel volt, hogy akár meg is érinthették volna, miközben szorosan a kövekhez lapulva várták, hogy továbbálljon a szörnyeteg. Mikor ez megtörtént, anélkül, hogy észrevette volna őket, Hadvar továbbrohant, mialatt sürgetőn intett a lánynak.– Gyorsan! Kövess!– Hadvar! Az erődbe, katona! Visszavonulunk! – hallotta a távolból Tullius tábornok hangját.– Igenis, uram!Őrülten kezdtek rohanni a távolban emelkedő erőd tornya felé, míg a többi katona a sárkánnyal küzdött mögöttük. A lány arrébb rugdosta az útjába guruló, égett szagú testeket.Amikor kiértek egy nagyobb térre, melyre az erőd kapuja nyílt, egy Stormcloak harcos keresztezte az útjukat, miután átugrotta a szembeni, omladozó kőfalat.– Ralof! Te nyomorult áruló! El az utamból! – bömbölte Hadvar.– Megszökünk, Hadvar – gúnyolódott Ralof. – És nem ma fogsz minket megállítani!– Remek! Remélem az a sárkány mindannyiótokat Sovngarde-ba küld! – vetette oda Hadvar, majd karon ragadta a lányt, és szaladni kezdett az erőd távolabbi bejárata felé. – Utánam, fogoly! Gyerünk!A lány azonban heves ellenállásba kezdett, mint egy megvadult állat. Próbálta lefejteni magáról a katona ujjait.– Bízz bennem, segíteni akarok! – győzködte Hadvar, mire beleharapott a kezébe.A férfi felkiáltott. Az éles fogak feltépték a húsát. A lány rohanni kezdett. Hadvar utána indult, de egy hatalmas, izzó meteor csapódott az útjába, amely magával hozta az erőd tetejét is.Hadvar elvesztette az egyensúlyát, s kis híján az eszméletét is. A forró ködfelhő szinte éji feketeséget varázsolt maga körül. A levegő egyre fogyott.– L… – próbált kiáltani, de csak erőtlen nyöszörgésre futotta. Senki sem felelt, csupán a hatalmas, fekete sárkány.– Hin sil fen nahkip bahloki.

----- CHAPTER BREAK -----

II.
Tűzeső átkozta Helgent a földbe. A falut Oblivion földi tartományává tette a hatalmas, fekete sárkány. Szeme úgy izzott, akár a lávatenger a vulkán gyomrában. Mint a levegőben kígyózó teste alatti halandók otthonai, elszenesedett testei.Nincsenek túlélők.– Leány! – ordította a férfi. – Ha magad maradsz, meghalsz! Velem kell jönnöd!A levegő egyre forróbb és terhesebb volt a portól, amely parázsként égette Luna tüdejét. A látóterét olyannyira elfelhőzte, hogy nem vette észre Ralofot, csak mikor az már mellette termett, és karon ragadta.– Befelé, azonnal! – utasította, majd berúgott egy vaspántos kaput.A helgeni erődítmény tágas előterében a zajok csaknem teljesen megszűntek. A levegő zúgott a hirtelen csendtől. A kapuval szemben egy hatalmas, kitömött szarvasfej díszítette a kőfalat, mellette körben farkasok villogtatták fenyegetően éles fogaikat a magasból. Mindezt egy vaskos láncon lógó vascsillár pislákoló gyertyái világították meg a nyirkos félhomályban.– Gyorsan, el kell tűnnünk innen – szólt Ralof. – Nem soká fog kitartani az erőd.A férfi végigpásztázta a helyiséget. A szarvasfej alatt egy fából készült asztalt állt, lábánál egy Stormcloak katona hevert mozdulatlan. A nord odarohant hozzá, leguggolt, és megérintette elernyedt vállát.– Találkozunk Sovngarde-ban, testvér – mormolta letörten az orra alatt. Szép lassan Luna is megindult feléje, mialatt riadt tekintete körberebbent a helyiségben. A szeme a két hatalmas, rongyos birodalmi lobogón akadt meg. Hangosat nyelt.– Úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlenek, akik túlélték – egyenesedett fel Ralof. – Egy igazi sárkány – tűnődött tovább, miután a szavait némaság követte. – Akár a gyerekmesékben és a legendákban… a Végső Idők előhírnökei.Luna torkába gombóc nőtt.– Siessünk – sóhajtott a férfi. – Gunjar nem fog visszatérni a halálból. Fogd a felszerelését, már nem lesz rá szüksége.Luna bizonytalan pillantással meredt a lábuknál heverő halottra.– Valószínűleg nem a méreteid. De ha csatára kerülne sor, jobban véd, mint ezek a… – A nord felvont szemöldökkel mérte végig a lány rongyait, melyek úgy lógtak a testéről, mint rég használt, eldobott törölközők.Luna keze ökölbe szorult a véres szövet szegélye körül.– Legutóbb is elbuktál, Pillangó. Mindig mások háta mögé kell bújnod, és mindig mások fognak meghalni miattad – csendült fel a fejében a hang, amelyet már a sajátjánál is jobban ismert. Lágyan, higgadtan, simogatón fenyegetőzött, ahogy mindig.A lány mélyeket lélegzett, és erőnek erejével próbált úrrá lenni a reszketésén.Egyszer már győztél – felelte fojtottan.– Együtt kellett volna győznünk. Neked és nekem. Te választottál más utat.
Csak egy gyilkos vagy.
– És te nem? Ne szenteskedj. Nem áll jól.
Én sose öltem élvezetből.
– Hát persze, hogy nem – nevette el magát a férfi. – Jaj, Pillangó, te mindig mosolyt csalsz az arcomra! Nem is emlékszel már a kis Sterlingre sem? – Jelentőségteljes szünetet tartott, melyben a jég is megfagyott volna. –Gyilkosnak születtél.– Ne válaszolj neki! – rázta meg keményen a lány vállát valaki. – Egy szavát se hidd, hazudik! Ha válaszolsz, egyre beljebb engeded a tudatodba, és újra elemészt!– Nem hazudik, Gelvard, igazat mond. Te nem ismersz. Nem úgy, mint ő…– Egek, ti tényleg elválaszthatatlanok vagytok. – Gelvard hangja maró cinizmussal telt meg.– Fogd be, Gel…– Csak meg akarja mérgezni az elméd! – őrjöngött a férfi. – Húzd fel a falat, mielőtt baj lesz!– Ne rángass, eressz el!– Hé. Hé! Leány! – rázta meg ismét valaki. – Luna!Ralof aggodalmas képet vágott. A lány szeme elől felszállt az emlékek és a gyötrő hangok keserű ködje.– Jól vagy?Luna ziláltan meredt Ralofra, mialatt megpróbálta lerázni magáról a szorítását. Ám valahol mégis jólesett, hogy kirángatta a hangok közül, és ott tartotta őt a jelenben.– Ha lehet, csata közben ne révedezz el, különben azonnal véged – figyelmeztette a férfi, majd felhúzta Lunát a földről. – Át kell öltöznöd! Gyorsan, mielőtt a fejünkre omlik az erőd!A lány tekintete ide-oda vándorolt Ralof és a leáldozott katona közt, aki mozdulatlan hevert a hideg földön. A napnál is világosabb volt, hogy a férfi meg akarja menteni, különben rég nem pazarolná rá a drága idejét, mely az életébe is kerülhet. De miért teszi? Még csak nem is ismeri, fogalma sincs róla, hogy ki ő, fogalma sincs róla, mekkora bajt vesz a nyakába azzal, ha a pártfogásába veszi. Fogalma sincs semmiről…És ő? Mihez kezd majd, ha kijutnak innen? Mihez kezd az életével? Ha megmarad, csak további menekülésre kényszerül, miközben a húgyszagú rémálmaiban dagonyázik. Nem beszélve a hangokról, nem beszélve a férfiról, akitől ilyen messze jutott már, mégis a fejébe bástyázta magát, és folyamatosan csepegteti a mérgét az elméjébe, a rettegést a szívébe… Tudta, hogy tőle csak a halállal szabadulhat. De talán még azzal sem.Hirtelen ordítozás zökkentette ki, amely a rács mögötti lépcsők felől hallatszott. Az erőszakos női hang ismerősnek tűnt.Az elf és az északi összenéztek.– Gyerünk katona!– A birodalmiak! – suttogta Ralof. – Fedezékbe!Termetéhez képest gyors mozdulattal ragadta meg a lányt, és a falhoz szorította. A hideg, kemény kövektől borzongás futott végig a testén, érezte a végtagjaiban szétáradó feszültséget.– Nyisd ki a kaput! – parancsolta a ragada, majd a hangos nyikorgás után, amint beléptek volna az előtérbe, Ralof eleresztette Lunát, és rájuk rontott.– A szökött rabok! – üvöltötte a kapitány. – Megölni őket!Ralof kivédte a katona kardcsapását. Megragadta derekánál fogva, és erőteljesen gyomorba térdelte. Aztán átvetette a testét a feje fölött, és miután a földhöz vágta, beleállította a szekercét a birodalmi férfi mellkasába. Azonnal kivérzett.A felbőszült ragada viszont Luna felé vette az irányt. Kivont karddal és vérben forgó szemekkel közeledett, mint egy veszett állat.– Te – sziszegte. – Azt hitted, elfuthatsz, te kis taknyos?Magasba emelte a fegyverét, hogy végső csapást mérjen a lányra. Luna kifújta a levegőt, és lehunyta a szemét.A húsába kóstoló acél helyett azonban csak egy tompa, fuldokló hangot hallott. Átrepesztett nyakcsigolyákét, átvágott inakét. Amikor kinyitotta a szemét, a nő a lábai előtt hevert. Ralof baltájával a nyakában.Reszketeg sóhaj tört fel a mellkasából. Az északi brutális, kegyetlen harcos volt, aki nem pazarolja az idejét.– Rendben – szólt a férfi, majd a ragada testére lépett, és kirántotta belőle a fegyverét, ami szétfröcskölte a vért. – Akkor majd döntök én. Ne ölesd meg magad!A lányhoz lépett, és arccal a halott társa felé fordította. Semmi finomság, vagy óvatosság nem volt a mozdulataiban.– Sajnálom – dünnyögte halkan, majd elkezdte lerángatni róla a rongyokat. Lunába mintha villámcsapás hasított volna, amely felrázta a delíriumból. Amint a férfi lehúzta róla a felsőt, felé fordult, és kikapta a kezéből, hogy maga elé szorítsa. Még árasztotta teste melegét, a vér, a sár, az ürülék szagát. A hűs, nyirkos levegő ostorként mart a húsába.Megremegett a hidegtől, s mindinkább próbált elhúzódni a harcostól, miközben szúrós, jelentőségteljes pillantásokat lövellt az irányába.A férfi nem szólt. Úgy állt előtte, akár egy fagyott szobor, aki egy pillanat erejéig megfeledkezett önmagáról. Majd hangosat nyelt, s egy bólintás kíséretében elfordult. Mintha egy árnyalattal vörösebb is lett volna…Luna összevont szemöldökkel nézett maga elé, majd megragadta a halott katona vértjét, amely pont olyan volt, akárcsak Ralofé, s fürgén hozzálátott, hogy kifűzze a bőrszíjakat.– Tudod – találta meg a férfi a hangját, miközben tisztelettudóan várakozott, ezzel kissé meglepve a lányt –, azon gondolkoztam, hogy érted-e a nyelvünket egyáltalán. Már amiatt is, hogy sosem szólsz egy szót sem…Az erdőelf sietős mozdulatokkal kapta magára a teljes vértezetet, ami valóban úgy lógott rajta, hogy még három másik magafajta is elfért volna benne. Vállát kissé lehúzta a súlyos láncing, de nem törődött vele. Még mindig erősödnie kell.Ralof szeme elkerekedett, amikor a lány talpig felöltözve elsétált előtte. Tétova léptekkel közelítette meg a földön heverő birodalmiak testét, tekintetével a fegyvereik után kutatva. Ajkát beharapta, nyirkos ujjai szinte reszkettek.Ismét harcra kerül a sor… A legutóbbi ütközet nem ért jó véget, amelyben részt kellett vennie. Fájdalmas, véráztatta emlékekből épített fészket magának a szívében.– Végre feléledtél – sóhajtott Ralof némi csalódottság és megkönnyebbülés elegyével a hangjában. – Nem tudom, mennyire tudsz bánni a fegyverekkel, de minden erődet össze kell szedned, hogy kijussunk innét.A lány az ajkát harapdálva térdelt a kapitány hullája fölé, és vette ki a fegyvert az élettelen, hideg kézből, mellyel őt akarták megölni. A markolat hűvös volt és kemény.– Látom, a kardra esett a választásod. Nem rossz. Ütésre, vágásra, döfésre is alkalmas.Igen. Ez jó lesz. Vagy legalábbis kevésbé rossz, mint Gunjar csatabárdja. Csak az istenek tudhatják, mit művelne egy olyannal, és jobb, ha ez így is marad. Talán magán is előbb ejtene lyukat vele, mint az ellenfelén.Elszedte az összes aranyat, amit a kapitánynál talált, magára csatolta a ragada fegyverövét is, majd belecsúsztatta a kardot a hüvelybe.– Csak reménykedjünk, hogy használni is tudni fogod – szólt Ralof. – Gyere, tűnjünk el innen, mielőtt az a sárkány az egész tornyot a fejünkre küldi!Egy csigalépcsőt találtak az ajtó mögött, ahonnét a birodalmiak rájuk támadtak. Mélyen a föld gyomrába tekergett lefelé, akár egy kígyó.– Remélem, legalább valaki tudja, merre tartunk… – mormolta a férfi, miközben egyre lejjebb és lejjebb kerültek. A levegő ismét egyre fagyosabbá és párásabbá vált. Az elf fogai hamarosan vacogni fognak ismét, érezte.Amikor a lépcsőfokok hirtelen elfogytak, vadul remegett meg a talaj a talpuk alatt.– Vigyázz!Az előttük lévő alagút beomlott. A hatalmas sziklákat esélyük sem lett volna elmozdítani.– A fenébe is, az a sárkány nem adja fel könnyen – forrongott a nord, majd egy faajtót fedezett fel nem messze a falban. – Talán erre kijuthatunk. Gyere!Az útjuk egy újabb sötét alagúton vezetett keresztül, még mélyebbre a föld alá. A levegő hűvös volt és vizes, a lány összehúzta a tagjait, amikor is hatalmasat kordult a gyomra, aminek a hangját szinte a falak is visszaverték.
Óh, egek, hány napja nem ettem?
Nem érezte magát éhesnek, de jól tudta, hogy hamarabb hűl ki üres gyomorral.– Trollok vére! Ez egy kínzókamra! – szólt rosszallóan a férfi, amikor megpillantotta a fényt a járat végén. Odalentről ordítozás és fegyvercsörgés zajai szűrődtek fel. – Hallod ezt? – fogta suttogásra, majd előhúzta a szekercét, leszaladt a lépcsőn, és rárontott a birodalmiakra, akikkel két másik katona harcolt.Luna szíve a torkában dobogott, amikor megközelítette őket. Olyannyira belefeledkeztek a harcba, hogy észre sem vették őt.Most kellene lecsapnia.Mély levegőt vett, előrántotta a kardját, és az egyik birodalmi hátába mártotta. A torkából gejzírként törtek elő a keserves hangok, mielőtt elernyedve hullott a földre.A másikuk azonban észrevette, és a kardját a lány felé lendítette. Luna izzadt ujjakkal markolt rá a vasra, és egész testében megremegett, amikor sikerült elhárítania a támadást. A férfi pengéje az övének feszült, miközben szikrázó szemekkel szedte darabokra az elfet. A lány érezte, ha nem történik valami, megtörik. Két kézzel szorította a fegyverét, amely az egyetlen muníció volt a zsebében. Ha meglennének a tőrei, és lenne szabad keze…Engedett a nyomásnak. Enyhén döntötte meg a kardot, hagyta, hogy az ellenfele nyeregben érezze magát. Majd lecsúsztatta a pengéjén a fegyverét, ami fémes visítást csiholt a két vas közt. A birodalmi katona elvesztette az egyensúlyát egy pillanatra. De nem volt elég, hogy eltántorítsa. Kardját újfent a lány felé irányította, hogy belevágjon. Luna azonban gyorsabb volt. Kihajolt a támadás elől, és megcélozta a férfi lábát. Az fájdalmasan ordított fel, ezzel lehetőséget biztosítva a lánynak, hogy bemérhesse a halálos csapást.A következő pillanatban viszont Ralof hasította fel a férfi testét, és lökte a porba. Luna szinte felnyögött. Rövid, sártól megkeményedett tincseit a homlokához tapasztotta a veríték.– Ulfric jarl veletek volt? – kérdezte Ralof az életben maradt bajtársához fordulva, miközben leeresztette fegyverét. A kopasz, szakállas férfi zavart pillantás kíséretében válaszolt. Nyilvánvalóan szégyellte magát.– Nem, nem láttam, mióta az a sárkány feltűnt – rebegte a bajsza alatt, majd tekintete a lány felé kalandozott. Luna igyekezett figyelmen kívül hagyni. De annál inkább megborzongott, mikor tekintetével körbejárta a birodalmi kínzókamrát. A falak mentén végig vasból kovácsolt kalitkák függtek a rozsdás láncokról, fogva tartva azon szerencsétleneket, akikből már a dögevő legyek sem hagytak hátra sokat.A lány nyelt egyet. Minden erejét összeszedte, hogy letépje magáról a rettegés és a tömjénszagú emlékek szorítását, és visszaküzdje az epét a torkából, ami felkapaszkodott a nyelőcsövén keresztül. Kieresztette, és felhúzta a falat. Ezúttal porzott, és omladozott körülötte, de vastag volt és tömör.Beszívta a levegőt, és megindult a fegyver- és kínzóeszköztár felé, hogy további muníció után kutasson, ami kijuttathatja ebből a fájdalmas fertőből. Olyasmi után, amivel a legrégebb óta ismerős.Nyirkos ujjakkal húzkodta ki a fiókokat gyors egymásutánban, de csak láncolt nyakörvek, rozsdamarta fogók, köröm- és nyelvcsipeszek, ujjcsavarok tömkelegére akadt.Szemöldökráncolva tapasztotta a kezét a szájára, mialatt próbált úrrá lenni a légzésén, de az irtózat és a bűntudat lyukat égetett a mellkasába. Véresre harapdálta cserepes ajkait, mire végre rátalált, amit keresett. Az utolsó fiók tele volt tőrökkel. Fogta, és az összes használható bőrszíjjal, amit csak talált, a lábára erősítette őket. Annyit, hogy még tudjon mozogni, amennyire kell. Azután megszabadult a súlyos sodronyingtől is. Szinte felnyögött a megkönnyebbüléstől, amikor az nagyot puffant a porban. Képtelen volt benne bármire is, csak lelassította.Mialatt tovább igazgatta a combjához erősített tőröket, a kintről beszűrődő zajokra fülelt.– Mit hoztál magaddal? Könyörgök, mondd, hogy egy bretont. Legalább vajákolni tudjon már valamit nekünk…– Ez nem breton. Erdőelf… – dünnyögte Ralof. Tisztán hallatszott a hangjában, hogy nincs ínyére ez a csevej.– Az istenek szerelmére, Ralof! – csattant fel az idegen társa. – Mióta menekítünk, és bújtatunk elfeket magunk között? Mit fog szólni ehhez Ulfric?– Te ott hagytad volna a helyemben?– Igen! Otthagytam volna! Mi ütött beléd?– Nem voltál ott, nem láttad. Van ebben a lányban valami, amit képtelen voltam veszni hagyni.Luna izmai megfeszültek.– Ki tudja, kicsoda, és honnan jött. Thalmor kém is lehet, ebbe belegondoltál? Eddig tiszteltelek, tiszteltünk, hallgattunk rád mindannyian. De kockára teszel mindent ezért a… – háborgott tovább a férfi, de Ralof félbeszakította:– Akkor hallgass rám most is! Ahhoz túl hiteles lett volna a színjáték, aminek a tanúja voltam, hogy bármilyen kém legyen. A Birodalom meg akart szabadulni tőle, és láthatóan ő is tőlük. Ahogy a Thalmortól is. Ne feledd, hogy az ellenségeink ellenségei a barátaink, és hogy minden segítő kézre és harcosra szükségünk van!– Azt akarod mondani, hogy megbízol benne? És miből gondolod, hogy ez az apró, törékeny jószág képes egy annál a tőrnél nagyobb fegyvert két percnél tovább kézben tartani? Lehet, hogy egy katonát sikerült ledöfnie, de ez a szerencséjén is múlott. Annál pedig sokkal több kell egy csatában.– Még bizonytalan, de egyáltalán nem tűnik rossznak. Tud bánni az adottságaival – felelte Ralof tűnődve. – Ha a sodronyinget meg tudta hordani, akkor az erejével sem lesz gond. És ha a keserűségét, amit a szemében láttam, fel tudnánk használni a birodalmiak ellen, akkor sokat ki lehetne hozni belőle. – Kis szünetet tartott. – Amíg nem ad rá okot, hogy kételkedjek benne, addig nem is fogom tenni.– Legyen igazad…A hangok elcsendesültek. Szóval ez a terv. Ralof meglátta benne a lehetőséget, és a saját oldalára akarja állítani.Ez lenne a jövője? Egy ízes bosszú?Nem sok ideje volt rágódni az elhangzottakon, ugyanis Ralof hirtelen megszólalt a háta mögött.– Átkozottak! Skyrim igaz fiainak és leányainak százait nyomorították meg ezekkel a vackokkal. Kivétel nélkül északi vér tapad mindhez. Hozzájuk se bírok érni – morogta savtól csepegve, és erőteljesen belökte a fiókot, majd karon ragadta Lunát.– Gyere, tovább kell mennünk!A tömlöcrészleg még nem ért véget. A szűk folyosók falai megannyi cellával voltak kibélelve, egyik-másikban csontvázak hevertek a szénakupacok és kőomlások tetején. Majd egy újabb függő kalitkás helyiség következett… ez így ment még pár szobán keresztül, mígnem elértek egy természet alkotta barlang szájához, ahol a kőfalaknak vége szakadt. Lentről vízcsobogás hangjai szűrődtek fel, s hűs, mohaszagú szellő csapta meg az orrukat.Ralof előre szaladt, hogy felderítse a helyzetet, magára hagyva a lányt és a társát.– Birodalmi kutyák! – sziszegte az maga elé az orra alatt. – Nincs semmi, ami elég volna nekik…Luna félszegen lépett előre az árnyékból, hogy ő is lásson valamit. A nord viszont most egyenest a lány szemébe nézett, aki ekkor vette észre, hogy a férfi fél szemére vak. Próbálta elkapni a tekintetét, de a katona valósággal fogva tartotta.– Ajánlom, hogy Ralofnak igaza legyen veled kapcsolatban, különben megérzed, milyen, amikor a beleidet egy fához csomózzák – morogta fenyegetőn.Az elf összepréselte az ajkait.Mindig bizonyítani kellett, mindig le kellett tenni valamit az asztalra, és mindig meg kellett felelni. Egész életében elvárások húzták ólmos súllyal a nyakát, akár egy vasgallér. És annyira igyekezett ezeknek minden téren eleget tenni, hogy végül a bukása ide juttatta, ahol az ördögi kör elölről kezdődik. Ha megint hagyja, hogy úgy rángassák, mint egy marionett bábut, és feláldozható parasztot csináljanak belőle a sakktáblán, akkor a történet vége is hasonló lesz, ha nem is ugyanaz. Vagyis lenne, ha volna még mit veszítenie.Sötéten ráncolta össze a szemöldökét, amikor megjelent Ralof a barlang szájánál.– Jobb, ha együtt maradunk idelent. Erre! – intett a kezével.A mohás, sziklás alagúton túl egy nagyobb üregbe érkeztek ki, ahová a csatornavíz volt kivezetve.– Itt várunk, míg Tullius tábornok meg nem érkezik! – hörögte ellentmondást nem tűrve egy katona.– Öngyilkosság! A sziklák előbb omlanak a fejünkre, minthogy ideér!– Állj! – fogta suttogásra Ralof, miközben kitette a karját akadály gyanánt. – Nem csak ketten vannak! Jóval többen, mint mi. Az íjászok lesben lapulnak, közel a vízhez. Bármi történjék is, nem szabad, hogy ti is közel kerüljetek hozzá! Szennyezett, lehet, hogy gyúlékony. Készen álltok? Le tudjuk verni őket?A társa válaszul előkapta a pallosát, és támadóállásba helyezkedett. A lány is megmarkolta a kardját, de figyelmét a szennyvízfolyó kötötte le, amikor a két nord kirontott a fedezékből, egyenest rá az ellenségre.– Már megint a Birodalom vérbaja! Hányan vagytok még?– Csak ennyit tudtok? – üvöltötte Ralof már-már állatiasan, miközben egymás után mészárolta le az őt támadó katonákat. A félszemű pedig mindenkit kettészelt, aki a közelébe férkőzött.Luna még mindig a szikla takarásában lapult, akár egy ragadozó. Ha össze tudná terelni valahogy a birodalmiakat, és lejutni a folyóig, nyert ügye lenne. Talán még harcba sem kellene bocsátkoznia…Az elmélkedésből kavicsok ropogása rázta fel, amelynek hangja a háta mögül jött. Egy szusszanásnyi idő alatt megperdült, és tőrt állított a férfi nyakába, aki le akarta szúrni.Erre azonban már felfigyelt a többi vörös katona is. Az elf úgy kapta fel a fejét, mint akit villámcsapás ért.– Hé! Elkapni!Kivont fegyverekkel indultak meg felé. Ralof és a másik nord még mindig el volt foglalva. Luna előrántotta a kardját, és a támadóira szegezte. De mindeközben folyamatos lépéseket intézett hátrafelé. Tudta, hogy egyszálmaga nem kerekedhet felül.Egy gyors gondolattól vezérelve az ellenfelei lába elé hajította a fegyverét, és rohanni kezdett. A katonák összenéztek egy pillanatra, majd utánaeredtek. A lány levetette magát a sziklákról, amikor egyik őrszem nyila eltalálta.Fájdalmasan kiáltott fel, majd a bűzös hordalékba zuhant a szennyvízfolyó partján.Az őrszem újabb vesszőt illesztett az idegre, hogy a lányra lőjön. De már nem tudta megtenni, mert egy tőr ezúttal az ő mellkasából állt ki. Elejtette az íját, és lefordult a helyéből, egyenest a folyóba.Luna arca keserves fintorba torzult, mialatt felhúzta magát a mocsokból, és a birodalmiak felé fordult.– Nem fogod élve elhagyni Helgent! – ordította valaki, és belegázoltak a lábuknál csordogáló folyóba. Nem sejtették, hogy az elf mindvégig ezt akarta elérni.A kezét görcsösen szorította ökölbe. Amikor szétnyitotta, az ujjai közül fényes lángnyelvek csaptak fel. Mély levegőt vett, és az elágazó folyó felé irányította őket.
Ti sem…
Tűz elérte a vizet, és szétterjedt, akár a vér egy érhálózatban. Izzó lávafolyammá változott, és indult meg a katonák talpa alatt. A levegő úgy forrt fel, mintha maga a nagy fekete sárkány érte volna őket utol.– Gyilkosnak születtél...A lány elhessegette a gondolatokat, és az erejére összpontosított.– Fedezékbe! – bömbölték, de már késő volt. Luna tüzének lángjai mindenkit szenesre perzseltek, kivéve őt magát, aki elrejtőzött egy szikla mögött.Aztán vége volt. A forróság enyhülni kezdett, a lángok kialudtak, csupán a víz gőzölgött, s az elfeketedett birodalmi testek füstölögtek. A leány mély, fájdalmas lélegzetet vett, majd térdre rogyott, és kifordult a rejtekéből.Gyötrelmes grimasszal kitépte, és elhajította az oldalába fúródott nyilat, mikor Ralof és a társa odaért.– Hát ez azért… nem volt rossz – ismerte be a félszemű a forróság ellenére is elhűlten. Luna ügyet sem vetett rá, ujjait a sebére szorította, hogy megfékezze a vérzést.– Hadd nézzem. – Ralof lehajolt hozzá, hogy szemügyre tudja venni, de a lány elhúzódott. – Bölcsebb lett volna magadon hagynod a láncinget, de ahogy elnézlek, nem súlyos.Az északi megengedett magának egy halvány, elismerő vigyort Luna felé, míg a társa fel-alá kezdett sétálgatni, s tekintetével körbepásztázta a hegy gyomrát, melyet birodalmi nyugvóhellyé tettek.– Ezt jól el sikerült elintézni…– És ez még csak a kezdet volt. Oblivion mélyén örökké lángolni fognak – nyugtázta Ralof elégedetten, mikor a fejük felett lévő méretes sziklák tömege megremegett. – Tovább kell mennünk! – intett fejével egy nagyobb hasadék felé, majd vállánál fogva óvatosan felsegítette Lunát, aki ezúttal hagyta is.– Ti csak menjetek. Én maradok, és őrködöm, ha Ulfric erre jönne át...– Rendben, testvér, de légy óvatos! Ezek a sziklák nem ismernek könyörületet. – Ralof sanda pillantást vetett a fejük fölé.– Ez csak természetes. Talos vezessen… mindkettőtöket! – búcsúzott a nord harcos, majd hátat fordított.– Úgy legyen! – tette kezét a szívére a szőke férfi, majd támogatólag átfogta a lány vállát, és magával húzta az alagút felé.Ez a közvetlen közelség furcsa érzést keltett Lunában. Alig ismerték egymást néhány órája, mégis több mindenen mentek keresztül ez idő alatt, mint sokan egész életük során. És az út még nem ért véget.– Siess, Ophelia! Nagyon félek!A lány megemelte a szoknyáját, és lerúgta cipőjét, hogy gyorsabban tudjon szaladni a fűben. Szíve a fülében zakatolt, ruhái átáztak az izzadságtól.– Siess, el fog kapni!– Jövök! – Megragadta barátnője karját, s egy közeli bokorba húzódtak, melyre egy hatalmas nyárfa lombkoronája vetett óvó árnyékot az aranyló, alkonyi napsugaraktól.A lányok zihálva próbáltak minél inkább elrejtőzni a levelek közt, mialatt úgy szorongatták egymás kezét, mintha az életük múlna rajta.– Kérlek, mondd, hogy nem vett észre – nyöszörögte a társa. Ophelia kiseperte az arcába tapadt tincseit, s az üldözöttek pillantásával mérte fel a terepet.– Nem hiszem – felelte fojtottan. – De ennél jobb búvóhelyet amúgy sem találunk.– Ha mégis, akkor mindent rádhagyok.– Nem fogsz meghalni, Lessa.– Sssh! – csitította el a lány, amikor megroppant egy faág a földön. Olyannyira magához húzta Opheliát, hogy hamuszőke fürtjei az ő ölébe hullottak.Lélegzetvisszafojtva várakoztak, de a riasztó zajt csak a madarak éneke követte.– Na és, Aesével mi lesz? – kérdezte Ophelia.– Majd ő is kap egy kis szeletet belőle, ha jól viselkedik.– Nem úgy értem! Mi lesz, ha őt kapja el helyettünk?– Akkor eggyel kevesebben lesztek a háznépemben.– Lessa!– Sssh! Közeleg!A lányok szorosan összebújva imádkoztak az istenekhez, hogy elkerülje őket a közelgő vég rettenetes szele.– Aki bújt, aki nem, megyek! – harsant fel a közelben egy hang, majd egy bekötött szemű, kövérkés fiú botorkált elő a cserjékkel körülvett tisztásra. Kezeivel maga előtt tapogatózva próbált előre haladni anélkül, hogy bármi az egyensúlyát vehetné.– Most meghaltok! – morogta, és abban a pillanatban a lába elakadt egy korhadt fatörzsben.Lessa felkuncogott, amikor a fiú arccal a sárba zuhant. Ophelia halvány mosolyt eresztett csupán.– De béna! Fogadjunk, hogy nem tud elkapni, ha a másik bokorba bújunk! – kacarászott Lessa sötéten. – Most rögtön!– Ne! Túl veszélyes…– Ugyan már, nézz rá! – A lány eleresztette Opheliát, és szaladni kezdett a túlsó cserje felé. Hosszú szőke fürtjei a hátát korbácsolták a szélben.– Ne, Lessa!– Hé, Sterling, te botlábú dagadék! Érj utol, ha tudsz – gúnyolódott a lány dallamos hangon, ám az éneke velőtrázó sikolyba torkollt, amikor a szemközti bokorba bújt.Ophelia kész volt, hogy utána rohanjon, de végül úgy tűnt, szükségtelen. Félrehúzta a leveleket a látóteréből, amikor egy szintén szőke ifjú kilépett a növényzet takarásából, egyik oldalán egy fakarddal, a másikon Lessával.– Ó, szépséges hölgy! Olyannyira restellem, hogy megijesztettem. Hadd tegyem jóvá, jöjjön hozzám, legyen a feleségem! Soha többé senkitől nem kell majd félnie.Az ifjú féltérdre ereszkedett Lessa előtt, aki gyönyörittas tekintettel és pipacsvörös orcával bámulta őt. A fiú előhúzott egy gallyakból és fűből saját maga eszkábált gyűrűt, és a lány ujjára húzta. Úgy festettek, mint akik menten szétfolynak a fűben a szerelem mámorító ködétől. Ophelia még maga előtt is szégyellte bevallani, de a látványtól fordult egyet az ebédje a gyomrában.– Igen, uram. Örömmel nyújtom kezem, s leszek asszonya egészségben, betegségben, jóban s rosszban. De ha lehet, akkor főleg jóban.Az ifjú arcán terebélyes mosoly terült szét, majd felegyenesedett, s szájon csókolta a lányt.– Oh, szent egek… – Ophelia eltakarta a szemét, hogy kímélje magát a látvány nyújtotta élvezetektől. A következő pillanatban azonban ismét kiáltást hallott.– Vissza, te rút bestia! – rántotta ki a fakardját a fiú, s egyenest a másikukra szegezte, aki épp a sáros szemkendőt húzta le magáról. – Hogy merészeled háborgatni a hölgyemet?A fiúhoz lépett, s hasba bökte, amitől az eltorzult arccal görnyedt össze. Eközben Lessa melléjük sietett.– Kérem, ez fájt – nyöszörögte Sterling.– A holtak nem beszélnek. Te halott vagy – szólt közbe a lány, és durva mozdulattal fellökte a kínlódó fiút.Ophelia felszisszent, s ezúttal a száját takarta el, amikor felcsendült mellette egy ismerős hang.– A Nyolc Istenre, nézz rájuk – nyöszörögte Aese. – Ha szerelmesek leszünk egyszer, mi is így fogunk kinézni?– Nem tudom.A fiú megperdítette a fakardot a kezében, és ismét az "ellenségére" szegezte.– Térdre, kutya! – kiáltotta. – Parancsolom, hogy változz lóvá, s rögvest vigyél minket a palotába, hogy lakodalmat ülhessünk!– De úrfi, könyörgöm! Nem érzem jól magam. Azt hiszem, hányni fogok…– Úrfi?! Mit képzelsz, kivel beszélsz, te koszos patkány! Tudod te, ki vagyok én? – ordított rá felbőszülten a szőke fiú. – Egy nap mindennek és mindenkinek én leszek az ura! Na gyerünk, ne várakoztass!Sterlingnek nem volt választása; gyötrelmes nyögések közepette négykézlábra állt, és hagyta, hogy Lessa és újdonsült vőlegénye mindketten a hátára üljenek.– De nem is számít, hogy azok leszünk-e, vagy sem – folytatta Ophelia, mialatt a tisztáson lezajló eseményeket figyelték a levelek közül. – Lessa fogja kiválasztani a férjeinket.Aese szóra nyitotta a száját, ám ekkor újabb kiáltást hallottak.– Lehányta a ruhám! – Lessa hófehér szoknyáját beborította a sötét, darabos hányadék, amit a "lovuk" öklendezett fel, míg alattuk szenvedett.– Hogy merészeled bemocskolni a menyasszonyom ruháját, te féreg! Ezért megvesszőzlek!A fiú letört egy ágat a mellettük lévő bokorról, és ütni kezdte Sterlinget.– Ezt az arcátlanságot nem tűrhetem! Amint a palotába érünk, gondom lesz rá, hogy a méltó büntetésed is megkapd! – fenyegetőzött tovább a fiú, majd "elvágtattak" a tisztásról.– Na persze. Téged biztos meg fog kérdezni, kit akarsz – füstölgött Aese, mialatt hátradobta lenszőke fürtjeit. –„Majd én is kapok egy kis szeletet belőle, ha jól viselkedek?"– Hallgass már! Biztosan jól fog választani mindkettőnknek. Mi pedig tisztelettel elfogadjuk, mert ez a dolgunk.– Addig biztos nem, míg ez az állat sugdos a fülébe. Lessa teljesen megváltozik tőle, mikor itt van. Megijeszt…Ophelia gondterhelt sóhajt eresztett, miközben felállt, és leporolta a ruháját.– Egy kicsit engem is, de nincs más választásunk. Úrnőnket kell szolgálnunk, és ezt is fogjuk tenni.– Ophelia Melisent, az örök hűséges… – forgatta a szemét a lány. – Sterlinggel is csak azért játszunk, mert Lessáék imádják nyúzni. Gondoltál már rá, hogy holnap talán minket kínoznak meg?– Most már fogd be, Aese, Lessa sosem tenne ilyet!– Na igen, valószínűleg nem is az ő ötlete lenne...– Hölgyem? – rázta fel a lányt az emlékek révületéből az őr.Az eget sötét felhőtakaró borította. Apró esőcseppeket könnyezett magából, melyek tompán kopogtak Ophelia csuklyáján.Élesen szívta be a levegőt, és körbepillantott a kámzsa árnyékából. Ha szerencséje van, senki sem figyeli. Ha viszont nincs, majd kimagyarázza magát ebből is. Súlyos erszényt csúsztatott a férfi kezébe. Az őr pedig bólintott.– Parancsoljon – állt félre az útjából, hogy beléphessen a Fővárosi Börtönbe.A hideg, nedves falak keserű szagot árasztottak. A mennyezetről ütemesen hullottak alá az apró vízcseppek, és duzzasztottak tócsát a kemény földön. A kopogáson, a patkányok visításán és a vasalt csizmák csattogásán kívül nem lehetett egyebet hallani. A férfi gondolatai valósággal fájtak a saját fejében, éles késsel cincálták szét agyának minden egyes tekervényét, oly sok időt töltött már egyedül. Csupán a napot várta, mikor végre lenyakazzák, és minden szenvedésétől megszabadul. Nem vágyott már semmi egyébre.Vajon Cyrodiil Bajnoka is ebben a zárkában raboskodott? Vajon az ő elméje is így hasogatott? Ő hányszor kényszerült a sarokba üríteni, és együtt élni a saját szagával, míg Uriel Septim el nem jött, és kimenekültek a titkos átjárón keresztül a Mitikus Hajnal karmaiból? Létezik még az a korridor valahol? Talán épp itt alattuk fekszik a néhai császár hevenyészett csontváza, azóta is érintetlenül, az egerek rágta fenséges palástjában és a fényüket vesztett ékszereiben. Mily nagyszerű, kiváltságos dolog volna egy valódi Septimet kirabolni… Még ha az rég halott is.Talán elszökhetne, elcsenhetné, amilye megmaradt, és élete végéig elélhetne belőle valahol. Egyedül, magányosan. Elzártan.Egymaga a sötétben, úgy, ahogy most. Mert csak egy csonka, torz szörnyeteg volt, semmi több.Aki úrnője nélkül maradt.A cellaajtó fémesen nyikordult fel. A rab dobhártyáját valósággal felszaggatta a hang. Talán végre érte jöttek. Talán Mede végre meggondolta magát, és ez az utolsó nap. Így is túl soká tartják itt. Már hosszú idő telt el ebben a mocsokban.Habár tudta jól, mit kellene tennie, hogy megkapja a kegyelemdöfést.A páncélozott őr fáklya nélkül lépett be, mire a patkányok cincogva szaladtak szerteszét. Egy vékony, asszonyi hang felsikkantott a háta mögött.– Ha nem bírja az élet kegyetlen oldalát, milady, miért merészkedik ide? Én a maga helyében messzire elkerülném a várost is, és örülnék, hogy megúsztam a rabláncot.Egy sötét, csuklyás köpenybe bújtatott fehérnép lépett közelebb a porkolábhoz, és alig észrevehetően egy kövér erszényt csúsztatott a kezébe. A férfi nem vitázott, így felelt egy enyhe bólintást követően:– Öt perce van. De hiába fizeti minden egyes alkalommal a dupláját, nem engedélyezhetem, hogy sokáig látogassa a rabot. Hamar híre megy az ilyen dolgoknak.– Aláírta a vallomását? – suttogta az érkező. A börtönőr megrázta a fejét.– Továbbra sem hajlandó. Már hatszor húztuk fel a kínpadra. Nem tagad, de nem is erősít meg semmit. Én mondom, ezt az alakot lehetetlenség megtörni. Vagy már régen megtört. – Gondterhelten sóhajtott fel. – Mindenesetre Őfelsége úgy rendelkezett, nem végezhetjük ki a manu propria nélkül.Az lány biccentett, majd elsétált az őr mellett, és megvárta, míg az az összes társával együtt felszívódik a szintről.Ezután felemelte kezeit, és lehúzta a fejéről a kámzsát. A szűk, rácsos ablakon beszűrődő éjjeli fény ezüstösen csillogott a cyrodiili emberlány hosszú, sötétbarna haján, tincseibe fűzött drága gyöngyökön.– Nem kockáztathattam meg, hogy lámpásokkal vonjam magamra a figyelmet. Remélem, megbocsátasz.A férfi nem felelt. Nem is mozdult. Fél szemével mereven bámulta a sötétből a vendégét, aki mélyet sóhajtott, és előhúzott egy kis csomagot a köpenyéből.– Ezt neked hoztam. Szükséged lesz az erődre, ha egyszer kijutsz innen.– Hiába fáradozol, semmit sem fogsz megakadályozni – felelte a rab megvetéssel a hangjában. – Csak az idődet vesztegeted.Kiszáradt torka kínkeservesen égett a szavaktól. Rég hallotta már saját magát.A lány vehemens lépést intézett az irányába, és az arcába hajolt, nem riadván vissza attól, amit lát a halvány derengésben.– Bezzeg mikor ő vitte neked az ételt, megnyaltad utána mind a tíz ujjad! – morogta alig hallhatón, de annál fenyegetőbben.– Vigyázz, miket beszélsz, Lady Ophelia – suttogta a férfi. – Az életeddel játszadozol minden egyes pillanatban.A leány felegyenesedett, és köpenye ujján kezdte igazgatni a fonalat.– Netán azt akarod, hogy megparancsoljam, hogy velem gyere?– Nekem csak egyvalaki parancsolhat. És az a valaki halott. Én pedig követni fogom őt.– Látszik, hiába is a rajongásod, hogy mennyire nem ismerted úrnődet. Gondolod, hogy csak úgy egyszerűen véget vetne az életének ebben a patkánylyukban? Aztán csak úgy kámforrá válik holttest, minden nyom nélkül?– Ha már ilyen vagyonos maradtál még a történtek után is, miért nem fizeted le az őröket, hogy beszéljenek? – A férfi minden keserűségével átitatta a hangját. Hiába is erősködött a lány, semmi hitelt nem adott a szavainak, bármennyire is szeretett volna. Az úrnő meghalt. Csak üresség és fájdalom maradt utána, semmi más.– Szerinted elérnék vele valamit? – horkant fel a cyrodiili. – Még ha én lennék a császár lánya, az sem volna nekik elég. A város retteg, Aristeo. Te pedig ahelyett, hogy segítenél, nemeself létedre itt gubbasztasz a celládban, mint egy öregember, a sebeidet nyalogatod, és a saját életed miatt keseregsz!Ophelia valósággal fújtatott dühében, mialatt fel-alá járkált a zárkában, és a köpenye szélét rángatta. Olybá tűnt, mint egy megvadult tigris.– Nem is értem, miért hozzám jöttél, a nyomorékhoz, akinek meg vannak számlálva a napjai…– Szinte biztos vagyok benne, hogy Ryamo keze is a dologban van – szakította félbe, és felé perdült. – Abból ítélve, hogy mennyire rá volt kattanva úrnőnkre. Az a kígyó már mindenhol ott van.Szavait kísérteties csend követte. Ophelia úgy nézett Aristeóra, mintha tőle várná a megoldást erre a rejtélyre. De miután ismét nem kapta meg a vágyott választ, folytatta.– Te is a Domínium tagja vagy.– Voltam – javította ki a férfi halkan, és fenyegetőn mordult a lányra, mialatt végigmutatott a testén. – Nem segíthetek.A lány kihúzta magát, és úgy lépett a fogoly elé, akár egy királynő. Egy megtört, nyughatatlan királynő.– Tudod, a te hűségedben bíztam leginkább. Mindazok után, ami történt. De úgy látom, a szavaid üresek voltak, te magad pedig egy hazugság vagy. Talán meg is érdemled a sorsod.Ismét fejébe húzta a csuklyát, ám mielőtt még kiviharzott volna a rácsolt ajtón, visszanézett néhány szó erejéig.– Így akár azt is gondolhatom, hogy annak a vallomásnak minden szava igaz. És csakis azért nem írod alá, mert te is bűnösként szerepelsz benne.– Higgy, amit akarsz, hölgyem. Jogodban áll. Én tudom, mi az igazság.Ophelia elfordult. A szomszéd, üres zárkát mustrálta maga előtt.– Láttam, hogy baj van. És nem segítettem. Nem tettem semmit… – tűnődött az altmer, hangja alig volt több, suttogásnál.– De most tehetnél! – csattant fel a lány. – Higgy nekem, nem csak te érzed magad vétkesnek. De ha most sem segítesz, akkor tényleg késő lesz, hogy jóvá tedd! Szedd össze magad, és gyere velem!– Tegyenek velem, amit csak akarnak. Nekem már úgyis mindegy. De az ő emlékét nem fogom besározni.Ophelia dühös sóhajt eresztett ki magából, majd csendben horgasztotta le a fejét.– Azt hiszem, túl sokat gondoltam rólad – szólt végül fojtott hangon. – És igen, ez az a cella.Aztán felszívódott. Magára hagyva Aristeót a sötétben.Az altmer a falról lecsüngő rozsdás láncokra és bilincsekre meredt.Még ha Melisent igazat is mondott, az átjárót már réges-rég lezárták. Máskülönben idióták lettek volna bárkit is idehelyezni. De a tudat roppant felemelő volt, hogy ugyanazon sarokba csinálhat, ahová kétszáz éve egy legenda is tette.

----- CHAPTER BREAK -----

III.
A szikrázó, fehér fény elvakította a lányt. Szabad kezét szorosan a szemére tapasztotta, mintha csak egy rossz álmot próbálna kidörzsölni belőle.– A Kilencekre, de hiányzott már a friss levegő! – sóhajtott mélyet a férfi. Neki ez volt a természetes, nem úgy, mint a társának, ki valóságos jégszoborrá dermedt az oldalán. A Jerall hegységben sem tapasztalt ilyen farkasordító hideget, hol az utóbbi idejét töltötte. A messzi, könyvekből és mesékből ismert Skyrim pedig most ténylegesen ott hevert a lába előtt, teljes valójában.Egek urai…A ködös hegyvonulat teknőként ölelte körül a fenyves, hólepte tájat. Egy kavicsos út hívogatóan tekergett a tűlevelesek és a jeges sziklák közt le a völgybe, s a homályos, szürke levegőben kövérré nőtt, szabályos hópelyhek szállingóztak. Luna lélegzete és szívverése egyszerre hagyott ki a sejtelmesen gyönyörű látványtól.– Vigyázz! – szisszent fel a férfi, majd magával húzta a lányt egy nagyobb szikla takarásába, mikor megremegett alattuk a talaj. Egy ismerős üvöltés kíséretében a fekete sárkány hasított keresztül az égen, egyenest a szemközti hegycsúcs felé. Hatalmas szárnyaival orkánerejű szelet kavart maga alatt.– Hát ott megy – egyenesedett fel a nord harcos, mielőtt a tüskés bestia eltűnt volna a látóhatárról. – Úgy nézem, egy jó darabig nem látjuk viszont. Ha szerencsénk van...Tekintetével elébb a havas völgyet pásztázta végig, majd a barlang szájára pillantott a válla felett.– Nem lehet tudni, hogy rajtunk kívül más is életben maradt-e, de hamarosan rajzani fognak itt a birodalmiak, ezt állíthatom. Jobb, ha eltűnünk innen. A nővérem, Gerdur működteti a malmot Folyamfenyvesben, ez az út egyenesen odavisz. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog.Ralof hívogatón intett felé, ám a lány tétova lépést intézett az ellenkező irányba. Lapos pillantásokat lövellt az erdő felé, mint az űzött vad, aki mindjárt menekülőre fogja.– Jaj, hagyd már ezt! Gyere, menjünk! Jobban fogom magam érezni, ha már a faluban leszünk. Nem akarok összefutni egy birodalmival sem, főként nem olyannal, aki tudja, mi történt Helgenben.Megragadta a lány karját, majd megindultak a fehér völgybe vezető ösvényen. A jeges kavicsok halkan ropogtak a talpuk alatt. Minden olyan hihetetlennek tűnt, a táj szépségét és a nord segítőkészségét mégis keserű gyönyörré tette a fagyos levegő, amelyet az elf képtelen volt figyelmen kívül hagyni. Ereiben nem északi vér csörgedezett, amely megóvhatta volna ettől a kíntól.Ahogyan lefelé haladtak az ösvényen, ezüstösen csillogó folyót vélt felfedezni, amely finoman tekergőzött el hegyláncok által körülölelt, ködfelhő burkolta völgyben. Az egész táj, a levegő, a hangulat, mind fagyott volt. A lány összehúzta a nyakán a ruhát, és finom párafüstöt lehelt ki remegő ajkai közül.– Tudod – törte meg a csendet ismét a férfi –, nem muszáj a Lunához ragaszkodnod, amit az a némber adott neked. Mert felteszem, nem így hívnak. Bármilyen másik nevet választhatsz magadnak, amilyet csak akarsz.Az erdőelf visszafojtotta a lélegzetet. Fél kezét alig észrevehetően szorította ökölbe, hogy körmeit a tenyerébe vájhassa. A jeges szél fáradtan sóhajtozott a fülükbe, a vadon élő állatok hangjai pedig visszacsapódtak a távoli hegyek oldaláról.– Sokkal gyorsabban elmegy az idő, ha útközben beszélgetünk – vetette fel Ralof, de a próbálkozás újfent meddőnek bizonyult. Akár az összes többi.– Tudod mit? Felejtsd el. Valószínűleg úgysem értesz egy szót sem. – A nord csalódottan sóhajtott, amikor két csaholó farkas ugrott elő az út menti zuzmós sziklák takarásából. Hófehér fogaikat élesen villogtatták a két utazó felé.A férfi unott pofával húzta elő a szekercéjét, majd ott termett a megvadult bestiák előtt, és felvágta a torkukat. Ezt követően pedig egy határozott rúgást irányzott mindkettőjükre, aminek következtében nyüszítve a sziklákhoz csapódtak. Vörös vérük fenyegetően festette meg a kristályosan csillogó havat.Az egész olyan gyorsan történt, hogy Lunának ezúttal reagálni sem volt elég ideje. Épp, hogy megérintette a fegyvere markolatát, mikor a két állat már holtan hevert a társa lábainál. Egyértelműnek látszott, hogy Ralof hozzászokott a nagyobb falkatámadásokhoz is.Az útjuk hátralévő része némán telt, míg Folyamfenyvesbe nem értek.– Sárkány! Láttam a sárkányt! – A főkötős öregasszony gyűrött arca elsápadt, miközben a nádfedeles kunyhója tornácáról kihajolt, s remegő, csontos ujjával a magas hegy felé mutogatva jajveszékelt.– Mi az már megint, anyám? – sietett melléje egy fiatal, vajszőke férfi, hogy lehalkítsa.– Akkora volt, mint az a nagy hegy! És fekete, mint az éjszaka. Zordzuhatag felé repült!– Most már sárkányok, mi? – csóválta fejét a férfiú. – Kérlek, anyám! Ha nem hagyod abba az óbégatást, az egész falu őrültnek fog gondolni! Nekem pedig fontosabb dolgom is akad annál, hogy a meséidet hallgassam. Nem vagyok már kisfiú!– Meglátod! – erősködött az asszony. – Egy sárkány volt! Amikor mindnyájunkat megöl, akkor talán majd hiszel nekem! – fonta össze a karját aszott mellén, miközben fia után nézett.Luna tágra nyílt szemekkel figyelte az anya-fia civakodást, mikor Ralof a hátára tette a kezét, és a híd felé húzta, amely a folyón át egy fűrészmalomhoz vezetett.– Gyere, Gerdur biztosan épp dolgozik.A méretes malomkerék félig a vízbe merülve forgott, a mögötte lévő fedett részen pedig a hosszú, kivágott fatörzsek felhalmozva vártak a feldolgozásukra. A hátsó területen rönkökbe állított balták meredeztek, körülöttük a félig felhasogatott tűzifával. Bizonyára későre járt már, mivel csak egyetlen nő serénykedett egy szemközti kis asztalnál.– Gerdur! – Ralof hangja a fagy ellenére melegséggel telt meg, amint kiejtette a nővére nevét.– Öcsém! Mara kegyelmére, de jó látni téged! – indult meg a szőke, fonott hajú asszony kitárt karokkal a látogatói felé, majd a férfival szorosan átölelték egymást. Az északi fehérnép alig egy fejjel volt csupán alacsonyabb a fivérénél.A bosmer görcsösen harapott az ajkába a látványtól. A mellkasában terpeszkedő üresség lüktetni kezdett.– De biztonságos itt lenned? – folytatta Gerdur aggodalmas hangon, mikor eltávolodtak.– Gerdur…– Hallottam, hogy Ulfricot elfogták…– Gerdur, jól vagyok! Legalábbis most már jól.– Megsérültél? Mi történt?Ralof épp, hogy csak legyintett, mikor a nővére felindult tekintete a férfi jobbján ácsorgó lányra vándorolt. A favágó asszony haja kicsúszott a frizurájából, s kusza tincsei végéhez apró forgácsdarabkák tapadtak. Arcát az izzadtsággal kevert koszréteg alatt tüstént összegyűrték a gyanakvás sötét ráncai.– Ki ez a csatornaszökevény? – bukott ki belőle.Luna zavart pillantással meredt vissza, s egy lépést tett hátrafele, amikor Ralof a vállára tette a kezét. Már ez is olyan súllyal nehezedett rá, hogy ha nem figyel, elvesztette volna az egyensúlyát.– Egy barát, akinek az életemet köszönhetem. – A férfi, mintegy megtörvén az eddigi jeget, hálával kevert ámulattal emelte mélykék tekintetét a társára, kinek egy pillanatra elakadt a lélegzete a gesztustól.
Hogy micsoda?
Nem csak az ő, de Gerdur szemöldöke is a haja tövéig felszaladt a kijelentés hallatán.– Vagy úgy – köszörülte meg végül az asszony a torkát. – Válthatnánk egy szót?Ralof bólintott a lány felé, majd a nővérével félrehúzódtak egy nagyobb rönk mellé a folyóparton.Idelent a völgyben a fehér, szürke s a fakó barna alapszínhez már társult némi vidámabb zöld is, s a jégszagú fuvallat is mintha enyhült volna. Ám mindez még közel sem volt elég ahhoz, hogy a lány merev teste felengedjen. Az egykori hatalmas fa korhadt törzsét már megkezdték a mohák és a földszagú taplógombák, amelyre a nord harcos azonnal levetette magát. Utoljára talán a Helgenbe tartó szekéren tudott leülni.A sebes folyó hangosan zúgott el mellettük, a harkályok pedig kitartóan kopogtatták az öreg, mohos fák repedezett kérgét néhány ínycsiklandó, húsos féreg reményében. A falubéli élet is igen hangosnak bizonyult, különösen a szomszédságban működő kovácsműhely. De még ezek a zajok sem bizonyultak elegendőnek, hogy Luna elől elnyomják a Ralof és Gerdur közti párbeszédet.– Ezt nem gondolhatod komolyan! – feddte meg az öccsét az asszony keményen. – Ralof! Nekem gyerekem van, családom, akikre gondolnom kell! Erre a polgárháború közepén idecitálod ezt a hajléktalan külsejű csavargót, akiről még te se tudsz semmit! Mégis mit képzeltél? A házamba be nem teszi a lábát!– Gerdur, csillapodj! Híreim vannak Helgenről – terelte a szót a férfi.– Mi az, ami fontosabb lehet annál, hogy…– Ralof bácsi! – bukkant elő a semmiből egy szőke, borzas fiú lihegő kutyával az oldalán. Szája fülig ért, miközben izgatottan zúdította a férfi nyakába a kérdéseit.– Megmutatod a szekercédet? Hány birodalmit öltél meg? Tényleg ismered Ulfric Stormcloakot?!– Csitt, Frodnar! – szólt rá Gerdur szigorúan. – Most nincs idő a játszadozásra! Menj, figyeld a déli utat, és ha birodalmi katonákat látsz közeledni, azonnal szólj!A fiú unottan biggyesztette le a száját.– Ajj, mama! Maradni akarok! Beszélgetni Ralof bácsival!A férfi kedvesen mosolygott az unokaöccsére, majd magához ölelte, és összeborzolta a kusza, szőke tincseket.– Hadd nézzelek! Szinte már felnőtt férfi vagy! Nemsokára magad is csatlakozhatsz a harchoz – veregette meg a vállát, miután elengedte. Frodnar arca felragyogott.– Így van! – felelte büszkén, és kihúzta magát. Már most akkorának tűnt, mint Luna. – Ne aggódj, bácsikám! Nem fogom hagyni, hogy azok a katonák tőrbe csaljanak!Azzal elsietett a kutyájával együtt.– Ralof! Téged meg mi szél hozott? – ért oda egy megtermett, favágó külsejű férfi is. Feltehetően Gerdur férje. – Azt hittem, megint Svent kell megfürdetnem a folyóban, hogy kijózanodjon.A férfi nagydarab volt, akárcsak a többiek, ám jóval idősebb is. Világos haját laza lófarokban kötötte meg hátul, s hatalmas, lelógó bajszát bőszen csavargatta. Luna úgy érezte, egyre apróbb és fiatalabb lesz.– Hod, nézd meg, az öcsém kit hozott ide…– Előbb hadd beszéljen. Úgy fest, mint aki aludni sem fog tudni többé, amíg el nem mondja, mi nyomasztja ennyire – szólt a férfi halkan, majd figyelmét Ralof felé irányította, és bólintott.– Hah, nem is emlékszem már, mikor aludtam utoljára – sóhajtott amaz. – Hol is kezdjem? – Megvakarta borostás állát, és végiggondolta a történteket. – A hírek, amiket Ulfric-kal kapcsolatban hallottatok, igazak voltak. A kijelölt testőre voltam. Sötétpatak Falvába tartottunk épp, de a Birodalom megelőzött minket. Ott vártak ránk a kapunál, mint akik pontosan tudták, hová tartunk. Mondhatom, csinos kis csapda volt… Szervezettebb, mint amiket egész eddigi életemben láttam. Ennek ellenére túlerőben voltunk, Ulfric mégis megparancsolta, hogy tegyük le a fegyvert. Talán nem akarta, hogy mindannyian a semmiért haljunk meg. Ez… – Ralof ismét elködösült szemmel kezdte erőltetni az elméjét, hogy visszaemlékezzen. – Két napja történt. Azt hittem, délre megyünk majd, egyenesen le Cyrodiilba, és hatalmas ceremónia keretein belül a császár színe elé hurcolnak minket. De ma reggel Helgenben kötöttünk ki.Luna pupillája egészen kitágult, amikor a társa a császárt emlegette, majd alig észrevehetően nyelt egyet.– Úgy tűnt, mindennek vége – folytatta Ralof melankolikus hangon. – Felsorakoztattak a vérpadnál, majd megkezdték a kivégzést.– A gyávák! – kiáltott fel Gerdur, és keresztbe fonta a karját. Az öccse bólintott.– Nem mernének Ulfric-kal tisztességesen eljárni. Áruló vagy, ha a saját embereidért harcolsz! Egész Skyrim tanúja lett volna az igazságnak! De akkor… – Hangja egészen megváltozott. – A semmiből… egy sárkány megtámadott.Gerdur és Hod arca színtelenné lett, miközben sokatmondó tekintettel meredtek egymásra. Hosszú perceknek tűnő ideig egy árva hang sem jött ki a torkukon. A szél süvítése, a madarak visongása, a farkasok visszhangzó vonyítása a hegyek erdeiből és a kovács kalapácsának szikrákat verő csattanása az izzó pengén csak még nagyobb feszültséget szült.– Úgy érted, egy igazi, élő… – törte meg az asszony végül a nyugtalanító csendet.– Még magam is nehezen tudom elhinni… pedig ott voltam. És bármennyire is furcsának hangzik, de ha az a szörnyeteg nem bukkan fel, már halottak lennénk. – Ralof jelentőségteljes pillantást vetett a háttérben ácsorgó lányra. – A zűrzavarban sikerült elmenekülnünk.– Istenek…– Valóban mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült Folyamfenyvesbe jutniuk? – A férfi tekintete visszasiklott a nővérére.– Senki nem jött le ma a déli úton, amennyire én tudom. – Gerdur csak ennyit tudott mondani, miközben homlokát ráncolva meredt maga elé.– Jó – vett a nord egy mély levegőt. – Akkor talán lepihenhetünk egy időre. Utálnám veszélybe sodorni a családodat, Gerdur, de…– Tudod, hogy téged bármikor szívesen látunk, Ralof. De a társadban nem bízom. – Gerdurra olybá tűnt, nyugtató hatással bír az ura jelenléte. Ugyanakkor Luna – hiába az asszony őiránta érzett ellenszenve – egyet kellett, értsen vele. A helyében ő sem bízna benne, a gyanakvása pedig a legkevésbe sem alaptalan. Ha tudnák, valójában kicsoda, Ralof valószínűleg maga vette volna fejét a vesztőhelyen.Úgy érezte, eleget hallott. Fogta magát, s megindult visszafele az úton. Senkinek a terhére nem kívánt lenni, Gerdur és a családja pedig nem szolgált rá, hogy bajt hozzon a nyakukra. Majd az erdőben kitalálja, mihez kezd az életével; felfalatja magát valamivel, vagy utat talál ahhoz az emberhez, aki idejuttatta, és kifilézi, mint egy darab húst… Még nem igazán tudta eldönteni.Az erődben már bebizonyosodott ugyan, hogy Ralof az Ulfric Stormcloak vezette felkelés pártjára akarja állítani. De ahogy lelki szemei előtt felderengett a hatalmas, mézszőke nord arckifejezése, amikor egy pillanatra összeakadt a tekintetük az elítéltek kordéján, az elf gyomra porszem méretűvé zsugorodott.Szinte még a faluból sem lépett ki, amikor szorítást érzett a karján.Ralof összevont szemöldökkel sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.– Ne légy ostoba – mormolta, és visszahúzta magával egyenest a nővére fűrészmalmához.– A lány velem van és kész, erről nem nyitok vitát. Később mindent el fogok magyarázni, megígérem, de most engedd végre, hogy lazítsak egy kicsit. Rohadt fáradt vagyok.Gerdur csípőre tette a kezét, megvető pillantásokat lövellve feléjük, így a lány nem egészen arra számított, amit ezután felelt.– Rendben – sóhajtott, mialatt az ajkát biggyesztette. Nyilván nem akart összekapni a fivérével, különösen ezekben a vészterhes időkben nem, amikor minden alkalom lehet az utolsó, amikor látják egymást.– Köszönöm, nővérem! Tudtam, hogy számíthatunk rád! – Ralof hálás pillantást vetett Gerdurre.– Most vissza kellene, térjek a munkához, mielőtt még besötétedik, de meg kell kérdeznem… Van még valaki más is, aki megmenekült? Ulfric…– Ne aggódj! – csillapította a férfi. – Biztos vagyok benne, hogy sikerült neki. Egy sárkánynál több kell ahhoz, hogy Ulfric Stormcloakot megállítsák.A nő megkönnyebbülten lélegzett fel, majd figyelmét a férjére irányította, kinek jelenlétéről szinte már meg is feledkeztek.– Beengedem őket a házba, és tudod… megmutatom, mi hol van – vakarta meg Hod a tarkóját, mint aki valami egész másban sántikál. Az asszonya már túl jól ismerte, hogy átlásson rajta.– Hmm. Úgy érted, segítesz nekik felinni a mézsörünket – vetett egy rosszalló pillantást az urára, majd visszafordult a fivéréhez és a lányhoz. – Nemsokára csatlakozom, és megvacsorázunk, de addig is, sok sikert nektek! Hod, kérlek, terítsd meg az asztalt odabent!– Értem ne aggódj – nyújtózott Ralof egy kellemeset, majd elmosolyodott –, tudom, hogy romboljak szét mindent!– Akkor később találkozunk. – Kivett egy pár bőrkesztyűt a köténye zsebéből, és elsétált a malom irányába.– Mi is megyünk… hamarosan – biccentett a nord a sógora felé. – Majd én megmutatok mindent. Ismerem a járást.– Akkor legyen úgy! – Hod csípőre tette a kezét, majd ő is távozott. A lány és a férfi kettesben maradtak.Luna feszengve fűzte össze az ujjait a háta mögött.Remélte, hogy arra a mézsörivásra nem fog sor kerülni... Ahogy egyetlen foga nem fűlött a vendégeskedéshez sem, miközben kigyullad az ellenségeskedő, de mégis kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Mert bizonyára így fog történni, bizonyára meg akarják majd fejteni a kilétét, hogy hogyan került ide. Ez olyasvalami, amiről jobb, ha senki sem tud. Az egész eddigi életét nem csak hogy kitörölné a saját emlékezetéből is, de legszívesebben meg nem történté tenné. Ha tehetné. A kellemes emlékeit is a tűzbe hajítaná, tán akkor nem fájnának annyira. Miközben ezek mind a lángok martalékává válnak, mellettük melegedve kitalálná, mihez kezdhet most a továbbiakban.Ralof ismét kirántotta a gondolatok örvényéből, amikor megszólalt.– Ülj már le, rossz nézni, hogy egész nap csak álldogálsz!
Egész nap…
Döbbenetes volt, hogy mennyi minden történt ezen a napon. Hajnalban elfogták, reggel hajszál híján kivégezték, majd felbukkant a fekete sárkány, és leégette a falut, miközben egy északi barbárral megszöktek. A vademberrel, aki jobban törődik vele, mint azt megérdemelné. Mint aki nem tudja, hogy a halálos ellenségét vonta a keblére. Mert nem is tudja.De mintha nem is érdekelné.Az északi megragadta a karját, és finoman kezdte húzni maga mellé a rönkre. Az erdőelf lassan ereszkedett le. A lábai szinte megkönnyebbülten nyögtek fel, ám úgy érezte, soha többé nem lesz képes rájuk állni.Némán üldögéltek egymás mellett. A szél egy halk nótába kezdett, és lágyan zörgette meg a fák tüskés lombkoronáit, a sűrű felhőtakarók mögül pedig immár kikukucskált a nap is, hogy alkonyi aranyban fürdesse meg a völgyet, és gyengéden cirógassa meg a lány csupasz tarkóját. Még mindig nehéz volt megszoknia a köréje omló hajzuhatag hiányát. Különösen ebben a hidegben.Csak az istenek tudják, mennyi ideje ültek már így a távolba révedve, amikor Ralof keze Lunáéra nehezedett. Mintha mondani akart volna valamit, csak nem tudta, hogyan. A lány mélyet sóhajtott, s ezúttal egyenest a szemébe nézett.Ralof tejfölszőke haját összefogta a korom. Áthatóan kék tekintetéből melegség áradt, mintha vigasztalni próbálná őt.Luna – ha csak halványan is, de melegséget érzett szétáradni a benne tátongó űrben. Mintha ez az érzés az évezredek sötét süllyesztőjéből emelkedett volna felszínre, ismerős volt, mégis elérhetetlenül távoli. Mintha nem csak ma reggel ismerte volna meg a férfit, hanem ismerné már, mióta világ a világ. A keserű füstszag most már mindig rá fogja emlékeztetni, a mai napra, arra, amin együtt átverekedték magukat, és közelebb hozta őket egymáshoz, mint hosszú évek sorozata. Még akkor is, ha egyetlen szót sem váltottak egymással.A lány a révülettől megittasodva csak később vette észre, hogy az ő ajka is halovány, féloldalas mosolyra húzódott, mialatt Raloffal egymáson felejtették a tekintetüket.Egy pillanat erejéig mindent elfelejtett. Hogy ki ő, hogy mi elől menekültek, hogy milyen nap van ma... Beszívta a levegőt, és szóra nyitotta a száját.Valami ekkor azonban megingott, és omladozni kezdett körülötte.
A fal.
A fal sűrű porfellegeket lélegzett ki magából. Lunába mintha villámcsapás hasított volna. Riadtan rántotta el a kezét, és felpattant a rönkről. Ismét beburkolózott a falai közé, mialatt öles léptekkel iramodott le a folyópartra.Igyekezett a levegővel magába szívni az áramlat zúgását, a madárcsicsergést s az ágakról csepegő, felengedett jég dallamát.Nem nézett vissza.Az északi férfi a saját üvöltésére ocsúdott fel. Ismét érezte magát cafatokban lógni a rozsdás kampóról.– Ismered a szabályokat. Csak a kérdésre felelj! – hangzott el a nyers utasítás. A fogoly tehetetlenül himbálózott, csapzott tincsei remegve hullottak verejtékes arcába. A hallgatása újabb gyötrelemmel fizetődött ki. Bőrébe tolták az izzó vasat, mely további szenvedő hangokat csalogatott ki a torkából.– Sok kíntól kímélhetnéd meg magad, ha együttműködnél velünk – szólt ismét az inkvizítor a papírjai felől. A férfi mély, reszketeg sóhajokat hallatott csupán, s megviselt arcát a magasban lévő rácsok felé fordította, melyek közül világos fény szivárgott a kamrába.
Talos, könyörülj meg rajtam, és engedd, hogy Sovngarde-ba lépjek végre! Büntesd meg ezeket az istenteleneket!
Már várta a következő fájdalmat a húsába tépni, a sötét köpenyes igazságosztó azonban ellépett mellőle, és mélyen meghajlott. Ahogy az összes többi Thalmor féreg is a helyiségben, hol gyötrelmes sóhajok és kiáltások hangjai keveredtek a tömjén, a rettegés és a húgy szagával együtt.– Nagyúr – köszöntötték mély áhítattal az érkező férfit. A fogoly már fél lábbal a sírjában volt ugyan, de tisztán látta az előtte magasló, hatalmas nemeself főurat. Minden megkínzott porcikáját jeges borzongás rázta meg, noha ő maga sem volt egy félénk, kisdarab férfi. Nem véletlenül került jelenlegi helyzetébe.– Hogy haladtok? – kérdezte végtelen, szinte túlvilági nyugalommal. Hangja mély és férfias volt, mégis egyszerre lágy és bársonyos. Bizonyára sok nő alsóját eláztatta már.A Thalmor lord rászegezte a jégnél is hidegebb, borostyánszín tekintetét, mialatt a válaszra várt. Ugyanazon egyenruhát viselt, mint az igazságosztói, épp csak díszesebbet. Csuklya híján hosszú, vakítóan fehér haja szigorú egyenességben omlott egészen a háta közepéig, mely merőben elütött sötétebb, aranyszínű bőrétől. Szeméből higgadtsága ellenére pusztító kegyetlenség, bosszúéhség és vérvágy sugárzott, melynek ereje egész Cyrodiilt elsodorhatná.– Nem hajlandó beszélni. Engedélyezed az új eszközök bevetését? – kérdezte az inkvizítor. A férfi nem felelt. Egy örökkévalóságnak tűnő lassúsággal közelebb lépett a fogolyhoz. Homlokráncolva húzta le egyik kesztyűjét, majd megragadta a nord állát.– Uram, csak óvatosan, még összeszedsz valami fertőzést ezektől a kutyáktól!A lord felsóhajtott.– Néha még vágynék is rá – mormolta alig hallhatón. Ahogy közelebb hajolt, az északi mintha ekkor mást is látott volna az elf tekintetében megcsillanni; veszteséget, fájdalmat, valamiféle ősi szomorúságot a könyörtelen álarc mögött. Épp csak egy pillanatra.A főúr valamivel hangosabban folytatta:– Ugye tudod, hogy Talos ugyanolyan halandó, húsvér emberi hulladék volt, mint te? Ha őt is fellógattuk volna ide, épp olyan kasztrált hiéna módjára üvöltött, vérzett és nyáladzott volna, ahogy te is. – Jeges arcán az undor keserű fintora szaladt át. – Nincs helye a Pantheonban. Aki mást állít, eretnek. Tudod, mit teszünk az eretnekekkel.A fogoly legszívesebben az arcába köpött volna, de továbbra sem tett semmit, amivel tudnának mihez kezdeni.– Ha elárulod, hol rejtőzködik a családod, ígérem, nekik nem kell szenvedniük. Gyors haláluk lesz.A láncok felvisítottak, az északi pedig ordítva lendült előre, hogy kitépje a hím torkát, az azonban már kellő távolságra volt tőle.– Megdöglesz, te mocskos rohadék! Mind megdögletek! Tetves kurvák! Megdögletek!Szemlátomást cseppet sem hatotta meg fogva tartóit a trágár fenyegetőzés.– Szabad kezet kaptok. Azt teszitek, amit jónak láttok, de a testét ne roncsoljátok szét túlságosan!– Értettük, Ryamo nagyúr! – hajolt meg az igazságosztó, mikor egy másik rontott be az aranypáncélosok által őrzött ajtón. Egyenest a fehér hajúhoz sietett, és a fülébe súgott valamit. A lord arca sötét ráncokba szaladt, szemében türelmetlenség csillant.– Azonnal jöjjenek az irodámba! – hagyta meg, miután bólintott. – Te velem jössz, Rulindil. Számodra fontosabb feladatom van. Jelölj ki valakit a helyedre!– Parancsodra! Falamo! Folytasd helyettem – biccentett amaz a fogoly felé, majd a két Thalmor elsétált.Az északi férfi zihálva, vérben forgó szemekkel meredt utánuk, mialatt megközelítette az új inkvizítor. A sötét csuklya alól előbukkanó ádáz vigyora felülmúlta az előzőét is.– Nos – kezdte borzongatóan elégedett hangján, melyet kísérteties visszhangok követtek –, ha a már úgysem beszélsz, erre nincs is szükséged.A segédje felkapott a forró rácsokról egy izzó, rozsdás fogót. A fogoly őrülten kezdett vergődni a láncai közt, amikor egyértelművé vált, mire készül az elf. Két további segéd termett mellette, akik lefogták morgó, rángatózó testét, hátradöntötték, és szétfeszítették az állkapcsát.Az igazságosztó fogsora kivillant, miközben a csipesszel a szájába nyúlt, hogy megszabadítsa a nyelvétől.Ryamo fáradtan, mégis türelmetlenül rótta keresztül a folyosókat Rulindillal az oldalán. Annyival kellemesebb helyre tudta volna magát képzelni. Egy bizonyos másvalaki társaságában. Hosszú és sötét idők óta már csak a munkájának élt, és persze egy kényes, ugyanakkor égetően fontos ügynek a megoldásán is dolgoznia kellett éjt nappallá téve, mely szigorú diszkréciót követelt. Legalábbis ha ragaszkodni akart a terveihez, melyeket már így is rengetegszer kellett újragondolnia…– Csomagold össze a holmidat. Skyrimba küldelek. A kuzinom, Elenwen szolgálatába állsz.Az igazságosztó megnyúlt képpel vonta fel fél szemöldökét, ahogy befordultak egy sarkon, és elhaladtak két meghajló őr mellett.– Jól érzékelem, Nagyúr, hogy nem vagy megelégedve a munkámmal? – Hamuszürkévé vált homloka sűrűn kezdett gyöngyözni. – Mit tegyek, hogy ismét elnyerjem a bizalmad?Ryamo ajka keserű vigyorba rándult.– Nem erről van szó. Ott van szükségem valakire a sajátjaim közül. Továbbra is nekem fogsz dolgozni, természetesen.Rulindil arcára visszalehelt az élet némi színt.– Valamiféle titkos megbízatás áll a háttérben, nagyuram? – kérdezte, miközben letörölgette magáról az izzadtságot, és megigazította az altmerekhez nem méltó, dúsra növesztett szakállát.– Előbb hallani akarom a jelentéseket. Bár valami azt sugallja, hogy nem igazán lesznek kedvemre valók. Olyasvalaki kell, aki alkalmas a feladatra. Akiben feltétel nélkül megbízhatok, és tudom, hogy nem nyugszik, míg maradéktalanul el nem végezte, amit rábíztam. A kuzinom nem ilyen személy. Szeret a saját játékszabályai szerint játszani. Nem kedvelem.– Tudod, hogy bármiben számíthatsz rám, Nagyúr. Alázatos szolgád vagyok – hajbókolt csillogó szemekkel.Egy darabig némán folytatták útjukat, míg az igazságosztó ismét meg nem szólalt.– A húgom, Carmia… – Megköszörülte a torkát. – Érdeklődött felőled. Értesült a hírekről.Ryamo gondterhelten sóhajtott fel. Sosem szabadul már ettől a nőszemélytől?– Kérte, hogy adjam át az üdvözletét, és hogy készséggel állna a szolgálatodra, ha… még igényt tartanál rá.– Visszautasítom. Az, hogy régen megdugtam párszor, semmit sem jelent, mondtam már. Házasítsd ki, vagy bánom is én... – mormolta hűvösen. Nyilvánvalóan ez a kapcsolat Rulindilnak is gyümölcsöző lenne. A nagyravágyás és a törtetés mindig is a vérében volt. Egyértelmű, hogy az ő keze is szerepel a dologban, de sajnos a húgát is kellően ismeri már. Foggal-körömmel küzd, hogy visszamászhasson az ágyába, és elnyerje a férfi kegyeit és szívét. Ami persze soha nem fog megtörténni. Azok az idők pedig már elmúltak, amikor tüzet oltani a moslékos vödör is jó volt.Az inkvizítor kelletlenül húzta el a száját, de végül szó nélkül hagyta az ügyet. Nem is volt más választása.– Mellettem csak egyvalakinek van helye. És ez így is lesz, míg Auri-El forgatja ezt a bolygót.– A legmélyebb tisztelettel, Nagyúr, tudom, hogy Athelessa volt a legerősebb aduász a kezünkben, de nem csak hogy áruló, hanem egy hígvérű, bosmer sza...Ebben a pillanatban tompán koppantak Rulindil térdei a padlón. Lihegve kapott a mellkasához, mintha ki akarta volna tépni a saját szívét.– Soha. Soha többé ne merészeld sértegetni – figyelmeztette Ryamo némán, mégis elég hangosan ahhoz, hogy a férfi minden egyes szót tisztán értsen.A folyosó levegője tapinthatóan fagyossá vált, akárcsak az északi hullámokon ringatózó jégtömbök. Rulindil görcsös, alabástrommá fehéredett ujjakkal markolászta az uniformisa gallérját, mialatt próbált lélegzethez jutni.– Ha nem akarsz a kuncsaftjaid sorsára jutni, akkor legalább annyi tiszteletet tanúsíts iránta, mint irántam. – Az altmer hosszú, halálosnak tűnő szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Érthető voltam, igazságosztó?Rulindil hörögve bólogatott a tehetetlenség közepette. Ryamo engedett a szorításán, mire az inkvizítor kínlódó teste a padlóra zuhant.– Jó. Most pedig egy szót se többet, amíg nem hallottam a jelentéseket.

----- CHAPTER BREAK -----

IV.
A kandallóban ropogó tűz és a fából készült étkezőasztal szarvgyertyáinak pislákoló lángjai halvány, mondhatni hangulatos fényt vetettek a feltálalt, gőzölgő vacsorára. Gerdur jelentőségteljesen emelkedett fel a helyéről, majd megragadta a kormos bográcsedényből kikandikáló merőkanalat. A körben ülők az éhhalál szélén állók vérben forgó pillantását utánozva meredtek rá, az elf leányt kivéve, aki némán, lehajtott fejjel ropogtatta ujjait az asztal alatt.– Hogy is hívnak téged? – kérdezte az asszony felvont szemöldökkel. – Még be se mutatkoztál. Nem akarnál legalább megmosakodni vacsora előtt?A vendég izmai megfeszültek, de semmi arra utaló jelet nem adott, hogy értette volna a kérdést. Csupán a tűz pattogása felelt helyette. Ettől a családi légkörtől egyenest összeszorult a már amúgy is mogyorónyi gyomra. Emlékeztette valamire.A saját családjára.Még ha az otthoni vacsorák nem is épp ilyen módon zajlottak...– Nem beszéli a nyelvünket – köszörülte Ralof a torkát. – De az is lehet, hogy néma. Vagy inkább mindkettő. Nézd el neki.– Oh, ez most épp kapóra jön...– Gerdur, kérlek!– Jól van, jól van! – tartotta fel a kezét az asszony. – Majd evés után segítek neki megfürdeni, ha kell, és tiszta ruhát is kapni fog.– Köszönöm! – Ralof megenyhült arccal kapta fel Luna elől a tányért, és tartotta Gerdur felé, hogy megrakhassa az illatozó étellel.– Csoda, hogy ilyen nádszálvékonyan kibírta eddig odakint – motyogta az északi asszony az edényben kotorászva.Luna pillái akaratlanul is megremegtek, amikor elé tették a méretes fatányérban illatozó szarvaspörköltet. Nem csak az ételből, hanem a mellette ülő Ralofból áradó hőt is érezni kezdte. Frodnar az asztal túloldaláról kitartóan leste őket. Különösen a lányt.– Igen-igen. Néha igenis megengedhetjük magunknak! – csapta össze a kezét a ház asszonya, majd intett.Az asztal közönsége megvetést színlelve hördült fel, majd egyenként felpattantak a helyükről, hogy merítsenek maguknak az ínycsiklandó vacsorából. Luna egész teste megfeszült, miközben megérintette a tányérja melletti kovácsoltvas kanalat, s végighúzta vékony ujját az egyenetlen felületen. Nyelt egyet, hogy leküzdje a torkába telepedett gombócot.Miután mindannyian széles mosollyal és megrakott tányérokkal visszatértek a helyükre, Gerdur ismét felszólalt.– Akkor hát jó étvágyat!A sereglet vadul megragadta a kanalakat, és úgy kezdett bele a vacsora elpusztításába, akár egy éhes sáskahad. Luna szeme kikerekedett, mialatt szép finoman két ujja közé csippentette az evőeszközt, ahogy illik, majd felemelte, és megpiszkálta vele az egyik húsdarabot. A gyomra szinte fájdalmasan mordult fel.– Ne szerénykedj, egyél! – kiáltotta a jobbján ülő Hod teli szájjal, és úgy hátba vágta a lányt, hogy az kis híján befejelte az asztal szélét. Azonnal elejtette a kanalat, mely hangos koppanással ért földet, s kezét a homlokához kapta.A másik oldalán lévő Ralof gyilkos pillantást lövellt a sógora felé. A férfi megvonta a vállát, majd figyelmét ismét a tányérja felé irányította.– Tessék, itt az én kanalam – nyújtotta át Lunának, majd a földön heverő evőeszközt erőteljesen nekirúgta Hod lábához.– Az istenit neki! – csapta le a férfi a tenyerét az asztalra. Az arca színe vérvörösbe kezdett hajlani, miközben az erek kidagadtak a homlokán. Frodnar szemöldökráncolva nézett végig az elf feje felett civakodó rokonain. A lánynak immár az a kevéske étvágya is elpárolgott, ami volt.– Na, milyen érzés ezekkel a primitív barbárokkal vacsorázni, Pillangó? Őket választottad helyettem? – A fejében élő hang rosszallón csettintett a nyelvével. – Túl finom és törékeny vagy te ezeknek. Nem érdemelnek meg téged.Luna élesen szívta be a levegőt, és a körmeit görcsösen mélyesztette a tenyerébe. Aztán kiugrott a megvadult férfiak kereszttüzéből, és sajnálkozó pillantást vetett Gerdur felé, aki fáradtan pihentette a könyökét az asztalon, mint akinek már fel sem tűnik semmi.A néma "bocsánatkérést" követően a lány gyors iramban megindult az ajtó felé, ám az asszony elkapta a karját, mielőtt távozhatott volna.– Várj!Luna zilált arccal egyenest a szemébe nézett. Az északi nő tekintetében most először látott a megvetésen kívül valami mást is megcsillanni. Valami együttérzés-félét.Gerdur összevonta a szemöldökét, majd figyelme visszasiklott a férjére és az öccsére, akik épp azon voltak, hogy ízekre szedjék egymást; szemmel láthatóan észre sem vették, hogy a lány már eltűnt közülük. A kezdeti meleg hangulat elpárolgott.– Kifelé! Mindketten!A megvadult bika módjára marakodó férfiak hirtelen kapták fel a fejüket, mint akik pontosan tudják, hogy nekik szólt. Gerdur minden egyes pillantása villámokat szórt, Luna zaklatott ábrázata pedig bűntudatot kelthetett Ralofban, mert amint megpillantotta őt, eleresztette a sógorát.– Ha lerendeztétek, ami olyan nagyon fontos, visszajöhettek. De minket ebből hagyjatok ki!Az asszony félrevonta a lányt maga mellé, majd jelentőségteljesen átfogta a vállát. Egész más arcát mutatta most, mint amivel eddig a vendégét szerencséltette.Ralof lehunyta a szemét, élesen beszívta a levegőt, majd ismét megragadta Hodot az ingénél fogva, s kirángatta a ház repedezett deszkákból eszkábált ajtaján, ami hangosan csattant be mögöttük.Gerdur savanyú pillantást vetett utánuk, majd Lunához fordult, aki azt kívánta, bárcsak a fapadló is meghasadna a lába alatt, és elnyelné őt a mélybe.– Ne is törődj velük! – húzta a leány elé az otthagyott tányért. – Ez gyakran megesik. Egyszerűen képtelenek megférni egymással.Az erdőelf zavartan pislogott az étel felé. Mélyet sóhajtott, és a vacsorája fölé hajolt, hogy ismét megtöltse a tüdejét az ínycsiklandó gőz. A nyál összefutott a szájában.– Egyél csak – bíztatta Gerdur. – A vak is észrevenné, hogy mindjárt kiesnek a szemeid.A lány megadta magát a késztetésnek, és ismét elegánsan ujjai közé illesztette a kanalat, majd felszedett vele néhány átsült húsdarabot, és a fogai közé ékelte. Ám ahogy megérezte a szarvas fűszeres aromáját a nyelve hegyén, minden mást elfeledett. Marokra kapta a kanalat, és lapátolni kezdett, mint aki most eszik életében először. Az való igaz, hogy már hosszú ideje nem jutott élelemhez; a gyomra hálásan nyögött fel minden egyes falat után. A szarvas kissé rágós volt ugyan, de az íze isteni. A lány mindig is szerette a fűszereset.– Ide hallgass – szólt közben Gerdur. – Kicsit sem tűnsz ostobának, de ne nézz annak engem se. Tudom, hogy érted a beszédünket.Lunának kis híján a torkán akadt a falat. Bőszen igyekezett visszafojtani az köhécselést, miközben újabb adagot vett a szájába.– Megértheted, miért vagyok veled ilyen bizalmatlan. Ha elárulnád végre, ki vagy, az mindent könnyebbé tenne – folytatta az asszony, és a pillantásával próbálta szóra bírni a lányt.De az igyekezete hiábavaló volt.Luna fanyarul mosolyodott el magában, miközben mindinkább próbált a pörköltjébe temetkezni.
Nem, nem tenne.
Gerdur keserűen sóhajtott, amikor belátta, hogy a lehetetlent próbálja lehetővé tenni. Felegyenesedett a helyéről, majd felkapott egy ruhadarabot, és törölgetni kezdte az asztalt, hogy eltüntesse a kakasviadal nyomait.– Ha befejezted a vacsorát, segítek kimosakodni.A lány máris úgy érezte, feszül a gyomra.Az asszony leemelte a tűzről a bográcsot, s az utolsó adag vizet a szűkös dézsába öntötte. A gőz sejtelmesen szállt felfelé a levegőben.– Nagyon szerencsés vagy, ugye tudod, amiért a fivérem így törődik veled – nyögte, mialatt az edényt a sarokba tette, és letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Bár még mindig nem értem, miért. Megmagyarázni valahogy elfelejtette. Talán engem is egy kicsit jobban le tudnál venni a lábamról, ha végre kinyitnád a szád, és megtennéd helyette.Luna igyekezett kerülni a tekintetét, s minden porcikájára kiírni, hogy mennyire kényelmetlen és izzasztó számára is a helyzet. És hogy szívesebben töltené az éjszakáját egyedül, valahol kint a vadonban. Ahogy eddig is tette. De hála Ralofnak, aki felfedezte, felkarolta, és most ismét be akarja vezetni a "civilizált" világba – már amennyire az övéket annak lehet nevezni –, hogy felhasználja a saját háborújuk megvívásában.– Na persze, már a tudtomra adtad, hogy úgysem vagy hajlandó – fintorgott Gerdur halványan, majd felkapott egy szivacsdarabhoz és szappanhoz hasonlító tárgyat, és intett a lánynak, hogy vetkőzzön le.Luna elutasító pillantással felelt, és húzódott vissza, mint mókus az odújába. Mint akinek utolsó vágya, hogy végre lemossa magáról ezt a többhetes mocskot, ami alatt úgy viszket a bőre, hogy legszívesebben csontig levakarná.– Ezt már én sem hiszem, hogy jól érzed így magad. Láttam már egyet s mást, hidd el, de ez még nekem is sok.Gerdur undorral mérte végig a szurtos, rothadásszagú vendégét, de persze megértette már a testtartásából is, miről van szó.Ez a lány menekül. Nem kedvtelésből alacsonyodott idáig, hanem mert valamit rejteget. Valami olyat, amit akár egy egyszerű fürdő is képes lehet felfedni. És ez a tudat rettentő nyugtalanító volt. Különösen, hogy az igénytelen külső szöges ellentétben állt a gesztusaival és a megmozdulásaival, melyek a legkevésbé sem alacsony származásra engedtek következtetni. A nord asszony a nyakát tette volna rá, hogy egy kékvérű arisztokrata ivadék lépte át a küszöbét. És ha ez bebizonyosodik, keresni fogják. Amint a nyomok pedig az ő háza tájékára vezetnek, a bitófáról himbálózó, kiszáradt testükből keselyűk lakmároznak majd a tűző napon...Most Gerduron állt, mit kezd a helyzettel.Gondterhelten sóhajtott. Próbálta megenyhíteni a vonásait, és színlelni a higgadtságát. Ha a lány semmit sem tesz, hogy elnyerje a bizalmát, akkor neki kell az övébe férkőznie.– Gyere, ne aggódj! Majd én segítek. Nem kell tartanod semmitől.A lány savanyú képet vágott, de végül nagy nehezen beadta a derekát. Lekászálódott a padról, melyen eddig kuporgott, majd félszegen kilépett a viseltes öltözékből.Nemcsak alacsony volt, de borzasztó sovány is. Ugyanakkor nőies idomai még így is megőrizték figyelemreméltó mivoltukat. Gerdur maga előtt is utálta bevallani, de egy pillanatra elragadta az irigység. Na persze, felöltözve meg sem tudta volna mondani, melyik nemhez tartozik, nem hogy fajhoz, ha nem dagadnak ki a mellei a ruha alól.A lány tartózkodón ugyan, de szép lassan belelépett a dézsába. Halkan fel is nyögött, amikor a bokáit elnyelte a meleg víz. Kivette Gerdur kezéből a szivacsot, hátat fordított, és elmerült a fürdőjében. Bizonyára feltűnt neki, mikor az északi asszony alaposan végigmérte őt.Gerdur megvetően préselte össze az ajkait. Ha az öccsét a nadrágjában végbemenő dolgok vezérelték, hogy magával hozza ezt a formás, csatornapatkányok királynőjét, kitekeri a nyakát. Nem számít, milyen ritkán láthatja őt, amióta dúl a háború.Kieresztett egy sóhajt, majd megragadta a szappant, és dörzsölni kezdte vele a lány összeragadt, undort keltő hajzatát. Arra számított, majd rögtön ki fog siklani a kezei közül.De nem tette.A sűrű, barna habok közül világosszőke tincsek bukkantak elő az ujjai közt az eddigi feketék helyett. Az asszony felvonta a szemöldökét. Ahogy elkezdett lefele haladni, a vastag koszréteg alatt megpillantotta a lány halovány, ezüstszínű bőrét is. Majd tompa, ívelt füleket tapintott ki, egészen emberieket. Amilyennek eddig is tűntek. De valahogy mégis...– Szentséges istenek... – suttogta. A kezéből kifordult a szappan.Luna úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Bőrét kimarta ugyan a rengeteg mocsok, fekália és miegymás, amit magára szedett az utóbbi időben, most mégis szinte úgy lélegzett rajta keresztül, akár egy kétéltű. A megkönnyebbültség érzése azonban nem kis zavarral is párosult. Hiába kapott Gerdurtől tiszta ruhákat, olybá tűnt, mintha lemeztelenedett volna.Fejét feszülten szegte le, s önkéntelenül is maga elé tartotta a kezeit, mikor a nord asszony oldalán visszatért az ebédlőasztalhoz, ahol Frodnar s immár Ralof is ücsörgött, és pusztította a félbehagyott vacsoráját. Szemlátomást Hodnak nem sikerült pudinggá vernie a képét. A termetét és az erejét figyelembe véve ez nem is volt meglepő.A két nord jókedélyűen vitatkozott épp egymással, amikor észrevették Lunát és Gerdurt. Ralof belekortyolt az italába, de ahogy a lányra terelődött a tekintete, a szemei csaknem kifordultak a gödrükből, s akármit is ivott, az félrement a torkán.Luna szorongva harapott az ajkába, s a szokás hatalma által megpróbált a fürtjei mögé rejtőzni. De mivel azok már rég nem nyújtottak neki menedéket, félrefordította a fejét, és igyekezett mindenkivel kerülni a szemkontaktust. Ám ez szinte lehetetlen volt.Pillantása visszarebbent a férfira. Nem csak ő, de a fiú sem vette le a tekintetét róla. Gerdur szemei lándzsákká változtak, melyekkel fenyegetően fegyverezte le az öccsét, Frodnar pedig már-már zavarba ejtően bámulta a lányt, aki úgy érezte, a kínos csend felemészti, miközben az ifjú nord lyukat éget belé a tekintetével. Várta már, mikor kezd el füstölögni, akár a kandallóban pattogó tűz, mely egyedülállóként törte meg a csendet a folyékonnyá sűrűsödött levegőben a négy jelenlévő közt.– Tudsz róla, hogy nagyon szép vagy? – szólalt meg Frodnar végül, s hangja úgy hasította keresztül a teret, akár egy harangkondulás. Luna összerezzent, majd érezte, ahogy a lángoló pír ellepi a bőrét. Nem először és nem is másodszor kapott efféle bókokat, de a mostani környezet tett róla, hogy kihozza a sodrából.– Khmm. Frodnar! – mordult rá Gerdur halkan.– Komolyan! – erősködött a fiú szinte megbűvölten, mint aki meg sem hallotta az édesanyját. – Ha megnövesztenéd a hajad, akár hercegnő is lehetnél! – Frodnar Ralof felé fordult, mialatt Luna észrevétlenül nyelt egyet, és olyan sebesen igyekezte megerősíteni a falait, ahogy csak bírta. – Feleségül veszed, ugye bácsikám? Én biztosan elvenném a helyedben.A férfi sanda pillantást vetett az öccsére, és féloldalas, halvány mosolyra húzta a száját.– Az attól függ.– Mitől? – firtatta tovább a fiú. A lány nyakára mintha rátekeredtek volna a forró lángcsóvák, melyek eddig az arcát perzselték.– Hogy időben elmész-e aludni – felelte a férfi, s fejével Gerdur felé intett. Luna ellökte magát az asztaltól, és lekuporodott a kandalló mellé, háttal mindenkinek. Már így is jóval többet viselt el, mint amennyit akart.– Ideje lefeküdni, kisfiam – szólalt fel Gerdur is, majd bizonyára fülön fogta a gyermeket, mert az fájdalmat színlelve kezdett tiltakozni.– De még nem vagyok fáradt!– Azt mondtam, az ágyba!– Na, jó… Ugye holnap találkozunk? – kérdezte a fiú reményteljes hangot megütve.– Hát persze. De most sipirc!Luna remélte, hogy nem fognak. Legalábbis vele nem. Még napfelkelte előtt fel akart szívódni, hogy megkímélje magát ettől a légkörtől.Végigfeküdt a vastag szarvasbőrökön, fejét a karjára támasztotta, s a lobogó lángok közé bámult. Egy darabig csupán a tűz ropogását lehetett hallani, míg aztán a közelgő léptek csatazajként törték meg az eddigi, már-már meghitt csendet.– Hát ezzel is megvolnánk – viharzott vissza Gerdur a konyhába. – Az én drága Hodom még arra sem vette a fáradságot, hogy megmosakodjon az egész napi munka után. Csodálatos lesz a közös éjszaka… – nyögte kelletlenül, amit egy hangos pukkanás követett. – Ettől legalább elalszom. De előbb még igyál velem egyet, miközben elmagyarázod végre, mit keres egy elf a házamban!Gerdur valósággal tajtékzott, mióta rájött a kilétére, egész pontosan a milétére. Noha eddig sem volt túl szívélyes.– Ne aggódj, holnap reggel elviszem – csitította Ralof a vihart, de úgy tűnt, nem járt sok sikerrel.– És mégis hová? A sárkánytűzben teljesen elpárolgott az eszed? Ők az ellenségeink, Ralof!– Azt hiszed, nem tudom, kik az ellenségeink, és kik nem? – csattant fel a férfi. – Biztosan állítom, hogy ez a lány nem az. Még ha egykor az is lehetett, valami történt, ami miatt idekerült. Fogalmam sincs, mi lehetett az, de gyűlöli a Birodalmat, és retteg a Thalmortól, ezeket mind volt szerencsém látni. Szerinted miért tette, amit tett magával, a külsejével? – tette fel a harcos a költői kérdést. – Figyelj. Rengeteg embert veszítettünk Helgenben, és veszítünk folyamatosan. Újakra mindig szükség lesz, ha vinni is akarjuk valamire. Én hiszek ebben a lányban, és tudom, hogy idővel Ulfric is látja majd, amit én. Még ha nem is fogja könnyen megnyerni a jóindulatát. Elviszem hozzá, és kezeskedem érte.Luna ismét magán érezte a nagy vezér megsemmisítő pillantását. Valahányszor felidézte, émelyegni kezdett.Gerdurnek pedig torkán akadhatott az ital a hallottak nyomán, mert tüstént fuldokolni kezdett.– Hogy mi?! – Szinte felvisított, amint levegőhöz jutott.– Gondolj bele, nővérem! Elkél némi vérfrissítés. A nyers erővel nem fogunk mindig előre jutni.– És ezt pont te mondod?– Előnyünkre lenne egy csendes orgyilkos, aki nem mellesleg mágiahasználó is. Erre nem fognak számítani a birodalmiak sem. Ha te is nap mint nap megküzdenél velük, tudnád, hogy egy idő után kiismernek téged és a harcmodorodat. Nem árt, ha van egy ismeretlen penge a sötétben, amit előránthatsz, mikor senki sem számít rá.Lunának torkán akadt a lélegzete. Ez az északi emberférfi tényleg orgyilkosnak nevezte az imént?– Remélem, tudod, mit csinálsz. Ha visszafele sül el a terved, sokkal többet fogsz veszíteni, mint a tekintélyed, vagy a hitelességed. Tudom, hogy nagyra tartanak téged a seregben.– Bízz bennem, Gerdur! Tudod, hogy jók a megérzéseim. Különben most sem lennék itt.Az asszony mélyet sóhajtott.– Legyen, ahogy akarod – felelte megadóan. – Legalább nem a farkad késztetett rá, hogy idehozd.– Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam...– Ó, ennél még sokkal jobb véleményem van rólad – dünnyögte Gerdur kötekedőn, majd teljesen más hangnemben folytatta. – Holnap mindenképp értesítsétek Balgruuf jarlt Fehérvágtában. Tudnia kell, hogy egy sárkány elszabadult, és a falu védtelen. Kérd a segítségét, hogy küldjön egy katonai egységet.– Mindenképp. Gondolom, még semmi hír, hogy...– Még mindig nem kötelezte el magát egyik oldal mellett sem, ha erre gondolsz. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem fog jó döntést hozni.– Azért reméljük a legjobbakat.– Ha van még olyan... – motyogta az asszony baljóslatúan. – Oh, és Ralof?– Hm?– A lány nem járt itt.Luna tudta, hogy Gerdur figyelmeztetése neki is szólt, nem csak a férfinak.A víz hangosan csepegett a járat mennyezetéről, és duzzasztott apró, jéghideg tócsákat a földön. A lány mezítláb gázolt beléjük, miközben rohant egyre csak előre és előre. Mellkasa vadul hullámzott, tüdejéből kétségbeesett, sípoló hangok törtek fel, ahogy próbált levegőhöz jutni, amelyből egyre kevesebb jutott. A nyirkos sziklák egymásutánban vetettek gáncsot, és sértették fel a bőrét, de újra és újra összeszedte az erejét, és továbbiramodott. A sötétség kátrányként nyelt magába mindent. A lány vakon tapogatózott maga előtt a sárban, egyre nehezebb volt előrehaladni. A lábai egyre csak gyengültek, és egyre jobban elnyelte őket a nedves hangokat hallató, dögszagú mocsár. Remegő ujjakkal tapogatta ki az arcát. A durva szövésű kendő alatt a szeme helyén két hatalmas kráter tátongott, melyekből szúrós szagú folyadék vérzett patakokat az arcára.A láp fémszagúvá vált, egyre mélyült, de egyre melegebbé is vált körülötte. Átfagyott húsát szinte már kényeztetni kezdte, mialatt valami puha időről időre hozzáért a bőréhez. A lány térdig hatolt benne, nyöszörögve igyekezett egyik lépést megtenni a másik után. A testéről lógó rongyokat felhúzta, hogy kevésbé akadályozzák.Aztán nekicsapódott valami keménynek. Nem bírt továbbmenni. A fojtogató alagutat lezárta valami a kijárat előtt. A lány zihálva feszült a falnak, és próbálta áttörni, de mindhiába. Túl gyenge volt. És túl vak.Eressz ki – nyögte reszelős hangon, és körmeit a falba vájta.– Pillangóm. Ezek a te falaid. A te elméd. Saját magad elől menekülsz.
Nem...
– Még mindig nem hiszel nekem. De én segíthetek. Visszaadhatom a látásod.A lány mélyeket lélegzett. Ujjait ellazította, a tenyerét nekifektette a hideg felületnek. Majd hozzádöntötte a homlokát is.Ekkor valami áthatolt rajta. Mintha az egész testét apró jeges tűkkel szúrták volna keresztül. Egy pillanat volt, de rettentő fájdalommal járt.Azután a fejében élő hang már ott állt a háta mögött. Testet öltött, és leoldotta róla az átázott szemfedőt...– Édesem – búgta lágyan. – Ezt mind csak te műveled magaddal. Félsz szembenézni az igazi valóddal.A múlt kicsiny, véres szilánkjai rettegett, szívet tépő igazsággá álltak össze, és tükörré változtatták a falat, megelevenítve a mélység sötétjébe zárt kísérteteket.A lányra finoman simult a jól ismert, fekete bársonyruha, lekövetve az alakját, felfedve és kihangsúlyozva előnyös bájait. Hosszú, hamuszőke hajkoronája lágy, elegáns hullámokban omlott köré, egyik oldalt egy arany fejdísszel félrefogva, mely a státuszát hivatott képviselni.A férfi vigyázva cirógatta meg a pehelykönnyű loknijait, melyek megcsillantak a rájuk vetülő, gyér fényben, s lassan leereszkedett hozzá, hogy a füléhez hajoljon. Orra lágyan súrolta végig a lány csupasz nyakát, forró lélegzete gyöngéden csiklandozta bőrét, amitől letaglózó borzongás járta keresztül.A lány ismerte őt. Ismerte a pillantását, az illatát, testének minden rezdülését, minden porcikáját és szegletét. Az álmait, a félelmeit, az erősségeit s a gyönge pontjait egyaránt. Jobban ismerte, mint bárki mást ezen a világon.Ahogy ez a férfi is jobban ismerte őt bárki másnál.– Olyan gyönyörű vagy – suttogta szinte áhítattal. – Miért próbálod elcsúfítani magad?A lány űzött vadként próbálta elkapni a pillantását, de a férfi fogva tartotta őt, kényszerítve, hogy a tükörre szegezze a tekintetét, és végighaladjon saját, gömbölyded arcának minden apró kis vonásán. Keskeny, tökéletes formájú szemöldökén, apró, játékosan pisze orrán, csábosan telt ajkain, melyek szelíden találkoztak, középen lefelé, szájzugaiban pedig halványan felfelé íveltek. S végül hatalmas, mandula alakú szempárján, terebélyes, hosszú pilláin. Pupillája egészen kitágult a derengésben, melyet egy sötét, tűzszínű sáv szegélyezett, majd kifelé haladva átcsapott a mahagóni fák húsának jellegzetes, vörösesbarnás színezetébe. Szemfehérjéje alig-alig látszódott a nagy méretű íriszektől.Szépségének messzemenő híre aligha ragadtatta el. Tudta, hogy az "ajándék" mögött, mellyel Dibella istennő felruházta, sötétség, szenvedés és halál lapul. Az ajándék, mely legalább akkora átokká is válhat, mint amekkora áldásnak hiszik.Tudod, hogy miért – felelte a lány, hangja alig volt több, akár a könnyű, tavaszi szellő. Ismét megpróbálta elfordítani az arcát, de a férfi állon ragadta, hogy ezúttal maga felé fordítsa, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.Asszonyi szíveket megdobogtató mosolyra húzta telt ajkát, izzó, borostyánszín tekintete a lány lelkét perzselte. Tökéletesen festett, mint mindig. Hosszú és ápolt, hófehér haját hátrafésülve hordta, kiugró járomcsontja és enyhén csúcsos álla tisztavérűségéről árulkodott. Aranyszín arcbőrét egyetlen szőrszál sem csúfította el. A lány gyomra apró morzsává zsugorodott.– Mi ketten összetartozunk. Egyszer már te is beleegyeztél. És nem kényszerítettelek – dorombolta, szikrázó, hibátlan fogsora kivillant.A lány az ajkába harapott. Fél kezét reszketegen emelte fel, hogy végigsimítson Ryamo arcán. A férfinak vér, gyötrődés és halál szaga volt. Egykor a legnagyobb biztonság, s most a legnagyobb rémálmának megtestesítője.Tekintete visszasiklott a tükörre. Az altmer karja szenvedélyesen fogta át a bosmer derekát, kinek ujjai pedig a férfi arcát cirógatták. Habár a lány jóval alacsonyabb volt, mégis mindketten roppant előnyös vonásokat hordoztak, és vérfagyasztóan elegánsak voltak.A bosmer elmosolyodott a tükörben, és sokatmondóan kacsintott.A lányt jeges borzongás rázta végig. Nagyon is jól mutattak együtt. És ezt ő is tudta.És képtelen volt együttélni a ténnyel.Csak egy munka voltál – morogta, hangjába belesűrítette a múlt összes keserűségét. Mégis elcsuklott, akarata ellenére.A férfi ajka fanyar vigyorba görbült.– Azt kétlem. Annyira nem vagy jó színésznő. – Hangjába fenyegető sötétség vegyült. – De ha ez mégis igaz, akkor hagytad, hogy a Birodalmad prostituáltat csináljon belőled. – Halk, bársonyos és iszonytató kacajt hallatott. – És mi is volt a fizetséged?A fal tükre most már mást is megmutatott neki. A mocsarat, melyben egészen eddig térdig ácsorogtak.A meleg, fémszagú vértengert, melynek hullámain békésen ringatóztak a leszakított testrészek. Az a furcsa, lágy valami, ami újra és újra hozzáért a lábához...A lány torkából gyötrelmes nyögések szakadtak fel a megelevenedett rémképek láttán. Szorosan hunyta le a szemét, miközben az öklendezését próbálta féken tartani.– Ó, nem, nem, nem – csettintett Ryamo a nyelvével, mintha csak egy rakoncátlan gyereket akarna megregulázni. – Nézd csak. Nézd meg jobban.A férfi kikényszerítette, hogy felnyissa a szemét. A déjá vu érzése szöges korbácsként csattant rajta, hátából vastag húscafatokat tépett ki. Az ereiben minden csepp vér szilánkosra fagyott.Az úszkáló földi maradványok közt a szülei levágott fejét pillantotta meg. Üveges tekintetük élettelenül meredt a semmibe.Ne... – nyüszítette, mint egy kisgyerek. A lábából elszállt az erő. Úgy érezte, menten lerántják magukkal őt is a vörös hullámok.– Te is legalább annyira gyűlölöd őket, mint én – suttogta a férfi a fülébe. A lány tudta, kikről beszél. – Nézd meg, mit műveltek. Tönkretettek mindkettőnket. És azt, ami még lehetett volna. Ezt sose bocsátom meg.A lány arcát feláztatták a forró könnyek. Fejét minduntalan tekerni próbálta, hogy megszabaduljon ettől a lidércnyomástól, amely könyékig hatolt a mellkasába, hogy összezúzza, és kitépje a szívét.– És ez mind a te sarad – morogta sötéten a férfi.– Rosszul választottál. Itt a következménye. – Lesújtóan sóhajtott. – De sebaj. Ebből megtanulhattad a leckét. Ahogy azt is, hogy soha többé ne húzz újat velem.Ryamo ujjai, melyek eddig lágyan becézgették az arcát s a haját, most a torkára fonódtak.Erőteljesen, ugyanakkor halálos lassúsággal húzta közelebb magához a lányt, és feltüzelt tekintete a szájára siklott. De ajkát végül a homlokának tapasztotta.A megtévesztés mestere. Képes volt rá, hogy egy szempillantás alatt egészen más alakot öltsön, mint aki előtte volt.Ez volt ő. Egyszerre odaadó, gyengéd és sebezhető, s egyszerre könyörtelen, pusztító és velejéig romlott.De már tudta azt is, ha valóban bántani akarná, akkor rég nem lenne belőle több, mint egy halom jellegtelen törmelék. És ehhez még csak hozzá sem kellene érnie.A lány gerincén jeges borzongás futott végig. Felemelte a kezét, tenyerét a falhoz érintette. Ismét érezte a milliónyi tűszúrást keresztülfúródni a testén és az elméjén.A férfi kívül került, az ő lábát azonban még mindig égette a vér. Bennrekedt egyszálmaga ebben a perzselő, vörös pokolban.– Menekülj csak, ahogy akarsz – sziszegte Ryamo. – De tudd, hogy az ostoba falaid és a saját elvakultságod lesz az, ami végez veled. Nem én.A bokáira rátekeredett valami, és erőnek erejével kezdte lefelé húzni. A lány őrjöngve mélyesztette a körmeit a falba, melynek nyomán a tömör anyag visító hangot hallatott.– Gondold át, mihez akarsz kezdeni. Mielőtt még késő lesz.Azzal a férfi hátat fordított, és elsétált. Alakját elnyelte a sötétségA lány vicsorogva meredt utána. Reszkető ujjai görcsösen tapadtak a hideg felületre. A levegője egyre fogyott, a falak pedig elkezdtek összezárni.Nem! – ordította, de mindhiába. A küzdelme felesleges volt, a kiút nem létezett. A falak felmorajlottak, majd egy szempillantás alatt mintha a lány magába szippantotta volna őket. A teste úgy roppant össze köztük, mint egy tojás.Luna zihálva ébredt az ismerős, szúrós szagú tócsában. A veríték patakokban folyt róla, mellkasa pedig vadul emelkedett, és süllyedt minden egyes lélegzetvételnél. Felpattant a vastag szőrmék alatti nedves forróságból, és reszkető ujjakkal kapott a hajához.Azok az egykor hosszú fürtök most rövid és csonka keszekuszaságban meredeztek a fejéről. Hangosan fújta ki a levegőt, mint akit egy pillanatra megszabadították a hátára erősített, hegyméretű sziklák súlyától.Az ajtó repedésein átszűrődő napfény apró fénypászmákat festett a kunyhó deszkázott padlójára. A kandallóban lobogó tűznek hűlt helye volt; csupán az apró, szürke hamubuckák tanúskodtak az egykori lángok táncáról, a házban pedig metsző csend uralkodott, melyet egyedül a Ralofból feltörő hortyogás zavart meg, aki úgy aludt, mint a medve.A lány összepréselte az ajkait. El kell tűnnie innen.Felkapta a sarokból a holmiját, magára húzta, gondosan eltette a múltnap elszerzett septimeket is, az összevizelt "ágyát" pedig felkarolta, és a hátára vetette. Cseppet sem hiányzott, hogy még mélyebbre ássa a szégyen.Fogta, és egy határozott mozdulattal feltépte az ajtót. A kinti szellő hidege kellemesen kergette szét az elméjében sötétlő foltokat. Rögvest ki akart viharzani a házból, de úgy érezte, valami visszahúzza.Mélyet sóhajtott, s vetett egy pillantást Ralof felé, aki úgy feküdt a kandallónál, mint akit agyonütöttek.A lány gondterhelten vonta össze a szemöldökét. Tekintete kutatni kezdett a kunyhóban egy darab fecni és valami íróeszköz után. Ha egyáltalán a vadembereknél ráakadhat ilyesmire.A ló hatalmasat prüszkölt, tekintélyes párafelhőt eregetve a pofájából, amikor az erdőelf meghúzta a gyeplőt, és megállította. Az erdőben fojtogató csend honolt. A szél sem zúgott, és a madarak is elfeledték a dalt.A napot már felemésztették a sűrű, tejszerű köd apró, jeges szemcséi. Luna teleszívta a tüdejét a nyálkás levegővel, melytől úgy érezte, mintha egy vizesüveget őrizgetne a mellkasában. Aztán levetette magát a hátasról, majd fogta az állatbőröket, melyekben az éjszakáját töltötte, és még mélyebbre gyalogolt velük a fák közt.A levelek halkan ropogtak a frissen szerzett bőrcsizmájának talpa alatt. Csuklyáját annyira húzta a fejébe, hogy ő is csak épp, hogy kilásson alóla. Mikor úgy érezte, már elég messze került mindentől, levetette a válláról a terhét, egyenest az avarba.Nagy levegőt vett, s újra felszította a tüzét az ujjai közt. Amint ágaskodni kezdtek a fényes lángok, megkapatta, és felgyújtotta velük a rémálmoktól terhes bőröket.Égj.Csak állt ott, és nézte az ég felé törekvő lángnyelvek sokaságát. A füstöt messzire viheti a szél ugyan, de mire bárki is ideér, addigra a lánynak már rég hűlt helye lesz. A gondolat keserédes, alamuszi vigyort rajzolt az arcára.Hagyta, hogy átjárja a testét a meleg. Hagyta, hogy átjárja düh. A keserűség. Nézte, ahogy a szenvedésének nyomait felemészti a tűz. A félelmeit. A menekülést, az üldöztetést. A megalázkodást. A láncokat.Szép lassan térdre ereszkedett az elmúlásszagú levelek közé. Előkapott egy tőrt, lehúzta fél kesztyűjét, s a hideg pengét a tenyerébe mélyesztette. Aztán ökölbe szorította a kezét, és kipréselte belőle a vért, mely vörös cseppekben színezte meg a sötét, fagyott földet.– Én, Athelessa Amelia Martina Reingard, esküszöm mind a Kilenc Istenre, hogy többé nem fogom feladni, és nem hátrálok meg. Élni fogok, és megtalálom a módját, bosszút álljak a valódi árulásért, és az összes csepp vérért – morogta halkan, minden egyes szót alaposan megformálva. A ropogó tűz fényes szikraesőt hányt az égre.A bosmer újra felhúzta a kesztyűt, felegyenesedett, visszacsúsztatta a tőrét a combjára, s leporolta a köpenyét. Aztán hátat fordított a tűznek, és elsétált, mint egy két lábon járó, halálos árnyék. Felőle lángba borulhat az egész erdő is. Felperzseli egész Tamrielt, ha kell, hogy megszerezze, amit akar.Legyen akkor orgyilkos. Egy ismeretlen penge a sötétben.Esküdni mert volna arra is, hogy Ryamo elmosolyodott a fejében. És ez az a fajta mosoly volt, amellyel még mindig képes volt apró darabjaira szaggatni a lányt. Minden értelemben.

----- CHAPTER BREAK -----

V.
Ophelia kimerülten lépett a ki a grandiózus Császári Könyvtár részlegéből. A nehéz kapuszárny úgy csattant be mögötte, hogy az ember azt hinné, még az istenek talpa alatt is megrázta a talajt. A lány úgy érezte, kifacsarodott szelleme lecsordogált a fülén keresztül, és most csigaként húzza maga után a nyálkás csíkját a hideg kőpadlón. A szemei alatt mintha két hatalmas bőröndöt cipelt volna, tele mindazon tudással és ismerettel, amelyet az utóbbi időben fáradhatatlan üldözött. De még mindig nincs elég nehéz hozzá, hogy meg tudja lépni, amit meg akart.A maga huszonkét esztendejével hajlott hátú öregasszonyként vonszolta keresztül magát a hosszú márványfolyosók útvesztőjén, mialatt egy halom papírost szorongatott a mellkasánál, ügyelve rá, hogy senki előtt ne fedje fel, mi állt bennük. Egész éjszakáját ezek fölé görnyedve tölti majd. Ahogy az összes többit.A falaknál posztoló őrök keserű pillantásokkal kísérték az útján. Csakúgy, ahogy a városban mindenki más is. Megvetés, szánalom, kegyvesztettség övezte a személyét, noha rangja és vagyona – egész pontosan az apja vagyona megtartott volt.Az impériai fanyarul préselte össze az ajkait. Tudta, hogy iparkodnia kell; ha megint lekési a közös családi étkezést, az apja szíjat hasít a hátából.Befordult egy sarkon, s amint a kíváncsi szemek felszívódtak a láthatárról, megoldotta a fűzőjét, összegyűrte, s alátömködte a papírokat. Majd újra meghúzta a kötőt, s megemelte a súlyos szoknyáját, hogy megszaporázhassa a lépteit.Mikor végül megközelítette a kiutat ebből a hosszú, elegáns, s az utóbbi időben igencsak nyomasztóvá vált folyosóörvényből, az ajtók kitárultak, s a fény mintha kihunyt volna az alagút végén.Lord Ryamo lépett elő a szárnyak mögül, nyomában két Thalmor fegyveressel.Na, nem mintha szüksége lett volna rájuk, de Ophelia tudta, hogy a hatalmat demonstrálni kell. Még ha az fű alatt annál még sokkal nagyobb, mint amekkorát megmutatnak belőle.A lány a háta mögé rejtette a kezeit, mielőtt azok reszkető ökölbe szorultak volna. Ryamo közönyös arca halvány, nemtörődöm fintorba torzult, midőn megpillantotta a fal mellé húzódott lányt. Ophelia gyűlölte a tényt, de a torkát iszonyat szorongatta, amikor a nemeself elhaladt mellette. Tekintélyes alakját sötét, hátborzongató aura lengte körül, amely mindenki felé karokat növeszt, s akit csak egy hangyányit is képes megingatni, annak felnyársalja és kitépi az elméjét a helyéből. A férfi maga volt a természeti erő. Vagy még inkább az az erő, amely a természet ellen való.– Lady Ophelia – biccentett anélkül, hogy a lány felé nézett volna. Mintha csupán egy szúnyogot hessegetett volna le a válláról.– Nagykövet úr.A lány mély levegőt vett, és már az ajtó felé vette volna az irányt, de valami visszafogta.– Nagykövet – isméltelte meg, és a férfi után fordult. Hangja most még a saját fülének is idegenként csengett.S persze amint kiejtette újból a szót, meg is bánta.De már késő volt. Az elf megállt.Ophelia nyirkos ujjakkal markolászta a brokátot, mialatt Ryamo alakja őmellé lépett, és fölé tornyosult, mint egy hatalmas, fekete viharfelhő. Fojtogatóan, bénítóan... A lány szíve a torkában lüktetett.– Igen? – szólalt meg végül egy örökkévalóságnyi síri csend után.Ophelia kiszáradt szájában égni kezdett a nyelve. Ez rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Mindinkább távol kéne tartania magát ettől az alaktól, nem hogy önként magára vonnia a figyelmét. Semmit sem fog megtudni tőle. Annál inkább ő lesz az, akitől elvesznek, ha nem vigyáz. Akinek majd apró darabokban szaggatják szét a tudatát – vagy akár még a testét is, és felhasználnak mindent a törekvései ellen.Ugyanakkor nem érzett semmit abból, hogy Ryamo akárcsak próbálkozott volna tapogatózni az elméjében.Miután a lány csendbe burkolózva tipródott csupán a követ előtt, az lesújtóan húzta el a száját, majd egy enyhe, lesajnáló fejcsóválás kíséretében megfordult, és elsétált a talpnyalóival együtt.Opheliáról mintha egy vízesés szakadt volna le. Reszketeg sóhajt engedett ki magából, s homlokát a hideg márványfalnak döntötte."Betegség ez az egész világnak..." – visszhangzottak el a fejében az ismerős szavak.Ő sem mondhatta volna jobban.A lány fejét lógatva cincálta szanaszét a villájával a sültet, mialatt az apja monológját hallgatta az asztal túloldaláról. A gyomra akkora volt, mint egy homokszem. Épp elég nagy hozzá, hogy még ez is szétfeszítse belülről, akár egy labda.– Arra gondoltam, átvenném Reingard helyét az Ősök Tanácsában – folytatta Lord Melisent, amely már a leánya figyelmét is megragadta abból a hatalmas, szavakkal teli masszából, amit eddig felfogott. – Előbb utóbb Őfelségének valakit ki kell jelölnie. A trón így is rendkívül instabillá vált. Nem tudom, időben találunk-e kiutat ebből a helyzetből, de mindent meg fogok tenni, hogy támogassam az uralkodót. Az elkobzott vagyon némileg feltöltötte a kincstárat, de így sem állunk jól. Javaslatot terjesztek Őfelsége és a követ elé a Domínium által kivetett adók további csökkentésére. Valamint az öröklési kérdésben is megfontolandó tanácsokkal élnék a...Ophelia fáradtan szakította félbe az apját, anélkül, hogy egyáltalán felnézett volna a méregdrága tányérból.– Sosem kapod meg a címet.Az unott kijelentése nyomán szinte a légy is megállt volna a levegőben. A helyiségre függönyként zuhanó csend olyan átható volt, hogy egy gombostű leejtését is mérföldekről meghallották volna. Ophelia tovább piszkálta az ételt, mintha mi sem történt volna.– Tessék? – kérdezte végül az apja. A lány felnézett. A férfi arca szederjessé vált, melyen sötét viharfelhők úsztak át. Bajsza alatt kőkemény vonallá préselte össze keskeny ajkait, sötétbarna tekintetével pedig úgy nyisszantotta apró darabokra a lányát, ahogyan az a sültjét. Ophelia jól ismerte ezt a megvető pillantást. Végigkísérte egész eddigi életét.– Ha nem tűnt volna fel, már rég Ryamo tölti be azt a posztot is – sóhajtotta a lány kelletlenül. – És amíg államügyekben ő a császár jobbkeze, felesleges a sarc csökkentéséről, vagy bármi egyébről beszélni, amiből nem a Domínium profitál. Annak örülhetünk, ha nem fordulnak a jelenleginél is rosszabbra a dolgok. Ami bizonyosan idővel be fog következni, ugyanis, ha a korona nem akar jelentős hátralékot felhalmozni, a saját alattvalóinak adóit kénytelen megemelnie, amelyek már így sem kedvezőek. Mi talán még túléljük, de a köznépet teljesen ki fogja véreztetni, egyre közelebb taszítva minket a belháború irányába, mert mint tudjuk, ők vannak többségben. Egy komolyabb parasztfelkelés súlyos következményekkel járhat. És ez még csak a kezdet. A skyrimi helyzet is jelentősen tizedeli a haderőt, és az energiakészleteket. A saját határainkon belül nem bírnánk el még egy lázadással. – Jelentőségteljesen köszörülte meg a torkát, mielőtt folytatta volna. – Egyszóval, kaptunk egy új Ocatót. Csak épp egy őnála sokkal rosszabbat.Ophelia halvány szarkazmust csempészett az utolsó két mondatába, noha ezúttal nem saját magát idézte. Észrevétlen harapott a nyelvébe. Remélhetőleg ezt az apja sosem tudja meg.– Mit tudsz te a politikáról, ostoba leány... – dörmögte Lord Melisent maró gúnnyal. – Azt hiszed, nekem nem áll szándékomban kifüstölni innen ezt a pestist? Ha érdekel a véleményed, majd talán megkérdezlek. De erre inkább ne számíts.– Tudom-tudom, nem osztottál lapot. Csak azt próbáltam elmondani, hogy hiba volt Argtur Reingardot kivégezni. Ő volt az egyetlen, aki távol tartotta a Thalmort a trón közvetlen közeléből. De hogy ne legyek modortalan, és válaszoljak a kérdésedre is, épp csak annyit tudok, amennyire tiszteletre méltó apám kitaníttatott.A felpaprikázott hangulatban ez csak olaj volt a tűzre, és ezt a lány is tudta.Az apja felpattant a helyéből, szeme haragos villámokat szórt.– Ophelia, kérlek! – nyelt egyet az anyja a férje oldalán, s próbálta félszegen csitítani a zűrzavart, de hangja csupán olyan erős volt, mint egy lepke szárnycsapása a tornádó mellett. Lady Vittona Melisent mindig is engedelmes, félénk, gyenge jellem volt. Pont olyan, mint amilyennek a lánya látta őt.– Szóval, legfeljebb Hassildor helyét foglalhatnád el a Tanácsban, de az ő népszerűségére te sosem fogsz szert tenni – folytatta Ophelia, figyelembe sem véve anyja szavait.Az apja viszont ahelyett, hogy átugrotta volna az asztalt, és kitekerte volna a nyakát – amiről tudta is a lány, hogy legszívesebben ezt tenné, visszaereszkedett a zöld bársonnyal kárpitozott székébe, és rosszalló vigyort húzott az arcára. De így is fortyogott mélyen benne a düh, ki volt írva az ábrázatára.– Áh, igen, a népszerűsége, ami igencsak meg is csappant a történtek után. Nem csoda, hogy kizárták a Tanácsból.– Nem kizárták, hanem visszavonult, óriási különbség. Amire pedig utalsz, aljas koholmány és rágalom. Hassildor évszázadok óta kormányozza Skingradot, amely a leggazdagabb és a legvirágzóbb infrastruktúrával rendelkező város Cyrodiilban. A Nagy Háborút követően is ez a vidék állt talpra elsőként, ami szintén neki köszönhető, nem beszélve az Oblivion Válságról... Még te sem voltál kósza gondolat sem, sőt, a te nagyapád sem csinált még a pelenkájába, mikor ő már a grófi cím viselője volt. Több tiszteletet érdemel itt bármelyikünknél.– Visszavonult, mert vissza kellett vonulnia. Örülhet, hogy az a sok-sok évnyi kemény munkája lehetővé tette, hogy amnesztiát kapjon, és ennyivel megússza. Ha hiszed, ha nem, minket is megdöbbentett, amit hallottunk, leány. Tény, hogy Hassildor rengeteget tett az asztalra, de mindig is elzártan, rejtélyes életet élt a kastélya sötét termeiben. Senki sem ismerte igazán. Sem azt, hogy mivel tölti az idejét, és milyen szálakat szövöget abban a denevérfészekben. – Lord Melisent irritálóan kioktató hangsúllyal köpte a szavakat, miközben ujjaival a hófehér damaszton dobolt, fél kezével pedig belekortyolt a borába.Ophelia állta a tekintetét, és kihívóan bökött rá a villájával.– És persze, hogy te inkább hiszel az ostoba szóbeszédnek, amit csak egy pozícióját féltő ágyas terjeszett el. Mégis mit gondolsz, mennyire engedte volna a gróf természete, hogy az életét a nyilvánosság előtt élje? – tette fel a költői kérdést, majd ismét beletúrt az ételbe.– A Reingard lánynak bezzeg nem félt megmutatni az agyarait. Vajon mit láthatott abban a kétes származású fattyúban, amiért egy ilyen józan és megfontolt alakként is képes volt kockára tenni érte a státuszát, és mindazt, amit ahogy állítottad is, évszázadok alatt épített fel? – Az apja szintén költői kérdéssel válaszolt.– Nem csak az az ágyas, Maralea hercegné is alátámasztotta a tényt. Az ő szavát talán már te sem vonhatod kétségbe, nem igaz?Ophlelia keserű sóhajt eresztett. Jólnevelten helyezte az evőeszközt a tányérja szélére, s ő is ajkához emelte a poharát. Az apja önelégült mosolyt irányzott felé. Azt hitte, ezzel meghátrálásra kényszerítette. Valóban született diplomata volt, de elfeledte, hogy a lánya is elég jól kitanulta már a mesterfogásait, s hogy hogyan bosszantsa fel, és törjön borsot az orra alá.– Nem tudom, mit láthatott benne. Talán csak azt, amit Őfelsége, a császár, vagy amit te is, amikor mellé szegődtettél engem társalkodónőnek. De köztudott, hogy a hercegné gyűlölte Athelessát. Minden követ megmozgatott, hogy tönkretegye és eltűntesse az udvarból, és ehhez bárkit képes volt felhasználni, akivel csak kapcsolatba tudta hozni. Még mindig annyira biztos vagy minden egyes szóban, amit a szádba adtak. Talán még a gyertyát is te tartottad?A ház urának arcáról gyorsan halt el az eddigi vigyor.– Halgass! – csapott az asztalra, melytől az asszonya, s az evőeszközök is egyszerre zörrentek össze. – Te meg még mindig úgy teszel, mintha nem pont neked kotyogott volna ki mindent! A Reingard lány olcsó szajha volt a családjával együtt, akik majdnem a miénket is tönkretették. Tisztában vagy vele, mibe fájt nekem, hogy kihúzzalak a szarból az iránta való elvakult hűséged miatt? Sokkal tartozol nekem. Eléggé megnehezítetted a dolgom, hogy egyáltalán kérőt találjak neked, de záros határidőn belül férjhez mész. Legalább valami hasznodat lássam végre, ha már nem voltál képes fiúnak születni. Nem fogom hagyni, hogy az egyetlen lányom is elkanászosodjon. Nem úgy, mint a kis barátnőd...A lány bensőjében ismerős keserűség lobbant. Fogcsikorgatva markolta meg a kezében forgatott evőeszközt, és a sült húsba vágta.– Athelessa az úrnőm is volt, nem csak a barátnőm. És ne feledd, mint mondtam, te állítottál mellé. Bocsáss meg érte, hogy komolyan gondoltam a hűségeskümet, és nem óhajtottam segget csinálni a számból. Ahogy elnézlek titeket, jól is tettem, ő sokkal inkább volt a családom, mint ti bármikor is! Az egyetlen, akinek tényleg számítottam, és aki nem folyvást azt figyelte, hogy húzzon hasznot belőlem, mint egy bazári tehénből!Vittona arca holtsápadtá fehéredett a leánya szónoklatától. Remegő ujjait vértelen ajka elé kapta, mialatt a szeme szinte rémülettel telt meg.– Önámítás azt képzelni, hogy bármit is számítottál neki. Csak az öleb udvarhölgye voltál. Amint az érdeke úgy kívánta volna, egy pillanatig sem habozott volna téged is szétkenni a cipője talpán – mormolta az apja.– Ha csak ennyi voltam, miért bízta volna rám az állítólagos titkait? – Ophelia görcsösen préselte össze az ajkát, miközben a kezei ökölbe szorultak a térdén. Lessa egykor tényleg rábízta a titkait, csak épp a rosszakat, melyeket jobb lett volna, ha inkább a sírba visz magával. És ez Ophelia bűne is volt, nem kellett volna olyan erőszakosan firtatnia. Akkor sem, ha csak a barátnőjét akarta óvni.Azok viszont, melyek tudatában talán még időben megmenthették volna, elhallgatásra kerültek, amint Lessa falakat húzott maga köré, és eltaszított mindenkit a közvetlen közeléből. Sajnálatos módon, de valahol tudta, hogy az apjának igaza van. Azt hitte, ismerte őt, és hogy ha tűzön-vízen át is, de kitartanak majd egymás mellett, mint nővérek. Ophelia gyermeki ábrándokban élt, mígnem az élet kőkeményen megmutatta magát, és kényszerítette, hogy felnőjön végre. Valójában, ahogy Hassildort, úgy Lessát sem ismerte igazán senki.Ophelia pedig tehetetlenül nézte végig, amint az úrnője szép lassan az orra előtt roppant össze, s ahogy tönkretették, kisemmizték és szétverték az egykor hatalmas befolyással rendelkező Reingardokat. A Domínium, vagyis egész pontosan Ryamo pedig úgy állt a történtek előtt, mint akinek az égvilágon semmi köze sem volt hozzá. Persze a lány borítékolni merte volna az igazságot.De ez már kevéssé számított. Ami történt, az megtörtént. És ebben a játszmában a császár, a nagykövet, és Ophelia Melisent kegyvesztett úrnője a legnagyobb játékosok. És tudta azt is, ki melyikük oldalán áll. S hogy a lánynak melyik oldalt kell választania.– Most már elég legyen ebből! – mennydörögte a férfi vöröslő fejjel, és lándzsahegyes tekintetével a székébe szegezte Opheliát. – Azt hiszed, nem látom, miben sántikálsz? Naphosszat a könyvtárban tespedsz, dézsmálod a családi kincstárat, és a börtön körül rostokolsz. De hiába szaglászol, sosem fogsz eredményre jutni, mert amit keresel, az nem létezik! Az úrnőd pedig felségáruló, és méginkább halott. Rossz befektetés volt, de nem fogom hagyni, hogy te is azzá válj. Mostantól pedig többé nem akarom meghallani annak a lotyónak a nevét a házamban! Edd meg a vacsorát, aztán tűnj el a szobádba! Mára ennyi elég volt belőled.Hát ezek voltak ők, a cyrodiili arisztokrácia leányai. Befektetni való vagyontárgyak, betörésre váró kancák, szövetséget kovácsoló kalapácsok. Ha az apja is így akarja, váljék hát belőle is kalapács.Ophelia megtörölgette a kezeit, majd a finom szövésű, hímzett szalvétát az asztalra csapta, és kiviharzott az ebédlőből.A szüleiből is elég volt ennyi. De nem csak mára. Egy életre.Ryamo a ridegség merev álarcába fagyasztotta a vonásait, mialatt kitöltötte a brandyt a poharába, és belekortyolt. Elhelyezkedett a könyvektől és papíroktól roskadozó, nehéz dolgozóasztala mögötti székbe. Fél könyökével hanyagul támaszkodott a karfán, a szabad kezével pedig közönyösen intett az irodájában toporgó küldöncei felé, jelezve, hogy beszélhetnek.– Halljunk hát elsőként híreket dicső Alinorunkból... – motyogta, majd ismét leöblítette a torkát a tömény szesszel.– Nagyúr – hajolt mélyre a küldönc, és megigazította az egyenruháját. – A király újfent összeesett. Az orvosai már nem túl bizakodók.Ryamo hosszú ujjaival sandán dobolt a kristálypohara szélén, szája széle keserédesen vonaglott meg. Színpadias sóhajt eresztett, mielőtt megszólalt.– Auri-El segítse meg Őfelségét. Imádkozom érte, hogy minél tovább tartsa meg őt a kegyeiben, s a mi uradalmunkban. De sajnos az elkerülhetetlent nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Kijelölte már az utódját?A férfi a kezeit tördelte maga előtt. Ryamo felvont szemöldökkel függesztette rá a választ követelő tekintetét.– Nos?– Nagyúr, a halála esetén mindenképp Ön lesz a régens, míg ki nem vála...– Nem ezt kérdeztem.Az küldönc áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra, és nagyot nyelt.– Nem, uram – felelte fojtottan.Ryamo csalódott bámult a poharába.– Nagy kár – sóhajotta. – Köszönöm, ennyi elég. Egyelőre visszatérsz Alinorba, és mindenben a király segítségére leszel. Ha pedig bármi jelentenivalód van, azonnal értesítesz.Ismét intett a férfinak, majd tekintete átvándorolt a Jerallok vidékéről érkező katona felé.– Szóval? – kérdezte fáradtan, ugyanakkor az ital megkeseredett a szájában, ahogy az aranypáncélos férfira nézett. Tudta, mit fog mondani, a gyomra mégis akkorára ugrott össze, mint egy dió.– Megszökött...A nagykövet végighúzta a nyelvét a felső fogsorán. Tekintete összeszűkült, midőn sanda, alattomos vigyort irányzott a kopója felé. Mélyen belül azonban érezte, ahogy ízeire hullik. Tudta, amit tudott, mégis egész más volt hallani. Ettől túlságosan valóságos lett.– Tehát, ha jól értem, kifogott rajtad egy asszony. – Ryamo elégedetlenül csettintett a nyelvével, és sötét kacajt eresztett meg, noha egy szemernyi vidámság sem vegyült belé. – A csudába, ezt nem láthattuk előre.– De... a társát sikerült elfognunk.A követ kis híján a szemébe köpte az italt.– Hogyan? – kérdezte halkan. Körmeit mohón mélyesztette a karfájába.– A sebe komoly, de életben maradt.Ryamo igyekezett fagyos nyugalmat erőltetni az arcára. A szokásos, hideg mosolya mögött a fogát csikorgatta.– Szóval – felelt végül –, elküldtelek, hogy hozd vissza a nejem, erre te elhozol egy megszaggatott északi szemetet. Nem rossz. De azért lehetne jobb is. Például úgy, hogy a parancsaimat követed. És nem hagyod elfutni.A férfi ábrázata hamuszürkébe hajlott, miközben olyannyira görcsösen szorongatta maga mellett a sisakját, hogy ujjpercei kifehéredtek.– Bocsáss meg, Nagyúr, de nem akartam kárt tenni benne. Te mondtad, hogy egy haja szála se...– Tudom, hogy mit mondtam, Glale – szakította félbe Ryamo halkan, mintha csupán játékosan feddné meg egy közeli barátját. – Hihetetlen, hogy még ennyit se tudok rádbízni.Megcsóválta a fejét, majd feltápászkodott a székéből, s a katona elé lépett. A férfi egy tapodtat sem mozdult, de úgy remegett, akár a kocsonya. A követ olyan aprólékossággal mérte őt végig, mintha egy többezer éves leletet tanulmányozna.– Könyörgök, uram, adj még egy esélyt! Esküszöm, többé nem okozok csalódást – rebegte az altmer, és lesütötte a szemét, mint egy kivert kutya. Ryamo elgondolkodva hajtotta félre a fejét, és kezét a férfi vállára tette.– Tudom, Glale. Tudom, hogy nem fogsz – sóhajtotta kedvesen, majd ajkával halvány mosolyt formált.A katona felpillantott végre az urára, megenyhült vonásai azonban egy pillanat alatt visszatorzultak, s a szemében rettegés csillant.– Nagyúr, ne – nyögte. A bőre viaszossá vált.– Már késő...Ryamo karmait a férfi vállába mélyesztette, mint egy ragadozómadár az áldozatába. Glale-nek sikoltozni sem maradt ideje. A testéből egy szempillantás alatt eltűntek a csontok, s úgy csuklott össze, akár egy rongybábu. Ami megmaradt belőle, kifolyt a páncéljából a padlóra.– Szóljatok a takarítóknak, semmire se megyek vele. Azt pedig utálom, ha a saját irodámban is büdösben kell, dolgozzak. – morogta a követ, majd, visszalépett az asztalához, és Glale két társához fordult. – Az ügyet egyelőre hagyjátok amíg mást nem mondok. Az emberrel majd később foglalkozom. Elmehettek.Ryamo mély levegőt vett, majd visszaereszkedett a székébe, amikor a katonák szélsebesen eliszkoltak az orra elől. Véssék is csak eszükbe a látottakat. Kísértse őket mostantól minden éjjel, ha netalán elszórakoznának a gondolattal, hogy ellenszegülnek a parancsának.– Rulindil – szólt fásultan az ölebének, aki úgy ácsorgott mellette mindvégig ez idő alatt, mint egy hűséges kutya. – Ondolemar parancsnoksága alatt fogsz szolgálni északon, de közvetlenül csak a kuzinomnak – vagyis persze nekem kell felelned. Most, hogy a király már gyakorlatilag félholt, Elenwen megpróbál majd minden lehetséges módon kijátszani és szabotálni engem. Alig várja, hogy otthagyhassa azt a koszos jégtáblát, és magának kaparinthassa meg a trónt. Légy szemem és fülem, mindenről tudni akarok, ami Skyrimban történik. A minden alatt úgy értem, hogy Athelessáról is. Elenwen nem jöhet rá, hogy karnyújtásnyira került tőle, különben ellenem fogja használni.– De Nagyúr – markolt az inkvizítor az uniformisa szegélyébe és megköszörülte a torkát –, Mede-től egyre többen fordulnak el a követői. Ha pedig Athelessa másutt is felfedi a valódi kilétét, emberek ezrei, milliói állhatnak mellé. Sereget gyűjthet, és elemi erővel tér majd vissza.– Emiatt ne főjön a fejed, őt csak egy dolog érdekli. Senkinek nem fog beszélni, mert nem áll érdekében. Mióta szálkává tette magát az emberek szemében, nem lenne annyira egyszerű dolga, hogy a "feltámadásával" a saját neve alatt toborozzon ütőképes szövetségeseket maga mellé. Annál inkább célpontot rajzolna vele a hátára. És ezt ő is tudja. Különben is – Ryamo ádázul vigyorogva emelte ajkához a poharát –, még szerencse, hogy én vettem el.Mélyet sóhajtott, és az asztala fölé görnyedt, hogy ellásson néhány határozatot és ítéletet a kézjegyével.Rulindil ezalatt élesen szívta be a levegőt, de végül nem szólalt meg.– A Stormcloakok talán nem vennék zokon a bűneit, de ha kitudódik, hogy egy Thalmor feleség, végképp nem támogatnák őt – Ryamo a papírjaiba mélyedve dünnyögött az orra alatt. – Egyébként sem lesz könnyű dolga az északiakkal, de túlzottan nem aggódnék. Az a nőstényördög tudja, hogy szerezze meg, amit akar... – Megköszörülte a torkát, majd hangosabban folytatta. – Egyelőre hagyjuk, hadd bontakozzon ki. Eddig egyszálmaga többet hozott a konyhára, mint ti együttvéve.Az igazságosztó kelletlenül nyelt egyet a háta mögött a szemrehányás hallatán.– De akkor miért ölted meg Glale-t, ha nem akartad, hogy visszahozzák? – kérdezte feszengve, de a követ esküdni mert volna rá, hogy vigyorogni kezdett. Szinte a hátában érezte az önelégült mosolyát.– Közben meggondoltam magam. De ezt ő nem tudta. Amit parancsba adtam neki, nem teljesítette. Intő példaként szolgáljon neked is, ha el mersz árulni. Torkig vagyok a kudarcokkal és az üres ígéretekkel. – Ryamo beleejtette a lúdtollat a tintába, aztán hátradőlt a székében. – Ha viszont elégedett leszek veled, nos, talán beszélhetünk a parancsnoki kinevezésedről.Az igazságosztó szemei majd kifordultak a gödrükből, amikor Ryamo elé lépett. Úgy bámult rá a szavai után, mint éhező koldus egy szelet kenyérre.– Megtisztelsz, Nagyúr – hajolt szinte a padlóig. – Mindent meg fogok tenni, hogy kiérdemeljen az elismerésed!A követ arca savanyú fintorba torzult előtte.– Remélem is. Most menj, írnom kell a kuzinomnak. Addig borotválkozz meg végre, kezdesz úgy festeni, mint egy ősember. Nem hozzánk méltó a megjelenésed.Az inkvizítor a szakállához emelte a kezét, melyet már lassan akár be is fonhatott volna, mint azok a koszos északi barbárok.Végül meghajolt, és elbocsájtkozott a helységből.Ryamo kimerülten dörzsölgette a homlokát, mialatt tekintete végigszaladt újra és újra a roskadozó dolgozóasztalán. A könyvei számos jelölőcetlivel megtüzdelve hevertek előtte, fedelükre a következő feliratokat pingálták:"A Holtak Légiói", valamint "Holttest előkészítés I-III."Ólmos sóhaj szakadt fel a mellkasából, majd fogta, és a fiókjába csúsztatta őket.Vagy egy tonnányi irat várt még rá, ott volt a levél, amit Elenwennek kell írnia, a kísérletei, melyekbe már annyi energiát ölt bele, az igazságosztók felügyelete, mely parancsnok híján szintén az ő vállára nehezedett teljes súllyal. Az alinori ügyek, a birodalmi ügyek, az udvar, a király, Mede, a szökevény felesége, az újdonsült foglya...Ismerős kezet érzett megpihenni a vállán. Az érintése kiűzött a fejéből minden mást.– Túl sokat dolgozol – korholta lágyan egy hang, mely balzsam volt a férfi fáradt lelkének.– Ezt még muszáj befejeznem... – mormolta elaléltan, bár már fel sem fogta a szavakat, melyeken próbálta átrágni magát. A lány egyszerűen kiseperte a papírokat a kezéből, s az ölébe ült.– Igen, mint mindig. Miért nem adod Rulindilnak a parancsnokságot? Inkább neki legyenek álmatlan éjszakái, mint neked. Ha már úgyis nagy fára akar hágni, tapasztalja meg, milyen "csodás" is a kilátás odafentről.Ryamo felnevetett.– Jobb, ha a saját kezedben tartod, amit csak lehet. Az egyetlen, akiben bízhatsz, az te magad vagy. De azt hiszem, ezt már te is jól tudod. – A férfi félresimított egy hullámot a lány arca mellé, mialatt másik kezével átfogta, a derekát, s simogatni kezdte.A lány elkomorult arcát sötétség árnyékolta a hallottak nyomán. Keserűséggel megtelt tekintete a távolba révedt.– Igen, ez igaz – felelte fojtottan.Az altmer összevonta a szemöldökét, s finoman nyúlt a lány álla alá, hogy maga felé fordítsa.– De még szerencse, hogy te vagy nekem, és így vigyázol rám, Pillangóm – húzta lágy mosolyra az ajkát.A lány félrebillentett fejjel viszonozta a gesztust.– Szerencse – búgta, mint a meleg, tavaszi fuvallat, s egymáséhoz döntötték a homlokukat.Ryamo mély levegőt vett. Próbálta magába szívni az illatát.Lélegzete azonban elakadt, amikor valami meleget érzett lecsorogni a mellkasán, egyenest az ölébe.Meg akart szólalni, de már nem volt rá képes. Artikulálatlan hörgés szakadt fel helyette a torkából, melyből egy hideg kés állt ki. Markolatán a lány ujjaival.– Az egyetlen, akiben bízhatsz, az te magad vagy – ismételte a férfi szavait angyalian gyermeteg hangon, s pengemosolyt villantott, felfedve megnyúlt szemfogait. – De ne csüggedj, én itt leszek, hogy vigyázzak rád.Termetéhez képest bivalyerős mozdulattal ragadta meg az altmer fejét, s félrerántotta. Borotvaszerű fogait a nyakába mélyesztette, és kiharapta az ütőerét...A pohár hangosan roppant Ryamo markában, ahogy megébredt. Apró üvegszilánkok fúródtak aranyszín bőrébe. Remegve sóhajtott fel, s lehunyta szemét. Ujjait kiegyenesítette, s hagyta lehullani a pohár véres darabjait. A keze szép lassan kilökdöste magából a maradékot, s a mély sebek összezárultak.Megint elaludt.Ez az átka, hogy a teendői örökösen belenyúlnak az éjszakába. Talán kissé túlvállalta magát, de ez annak is az egyetlen módja, hogy elterelje a gondolatait. Melyek persze végül újra és újra utat törnek maguknak, elnyomva minden mást.Athelessa hiánya alattomos élősködőként marcangolta a bensőjét.Úgy robbant be az életébe, mint egy szenvedélyes tornádó. Büszke, karakán teremtésnek igyekezett mutatkozni. A férfi azonban tudta, hogy a lelkében éppoly nyomorult és elveszett volt, akárcsak ő.Ryamo már régen elfelejtette, milyen érzés boldognak lenni. Milyen érzés, amikor az alvás is csupán elvesztegetett idő. Milyen érzés az izgalom verítékében ébredni, hogy a mai nap újra láthatja, kinek már a neve hallatán is kihagy a szíve. Milyen érzés fogni a kezét, órákon át bámulni őt, zárt pilláit, a reggeli napfényben megcsillanó haját, az ágynemű alól kisiklott, kecses lábának vonalát. Az átbeszélgetett éjszakák, közös utak, lopott pillantások, érintések... Mindezek emléke ocsmány tőr volt a szívében.Mégis minden porcikája éhezett rá, hogy újraélje őket. Érezni akarta hosszú, hamuszőke fürtjeit, mik lágyan cirógatják a kézhátát, miközben ujjaival végigsimít a vékony gerincén. Ajkának ízét, mely olyan volt, akár a legritkább és legédesebb gyümölcs. Hajának és bőrének megrészegítő illatát. Bűnre csábító, dús melleinek puhaságát, a selymes combjai közt rejtőző mennyországot, melyet egykor még olyan készségesen megosztott vele…Majd szétrepedt a nadrágja ezektől a gondolatoktól. Túl sok idő telt el.Meg kellett, büntesse, de talán túl messzire ment. Elvesztette a fejét.Hiába, ő volt számára a Nő. Az egyetlen nő, aki valaha képes volt zavarba hozni. És átverni. Aki közelében nem volt képes többé uralkodni magán. Aki kihozta belőle a legjobbat, de egyúttal a legrosszabbat is. Amilyen magasságokba emelte, olyan mélységekbe is taszította. Olyan oldalait mutatta meg, melyeket addig saját maga sem ismert.Igen, talán első látásra tüneményes teremtésnek tűnhet. Egészen addig, míg ki nem mutatja a fogai valódi fehérjét.Még soha nem tekeredett oly mérges vipera a nyaka köré, mint Athelessa Reingard. Soha egyetlen nősténykígyó sem merészelte Ryamo húsába mélyeszteni az agyarait. A lányt kivéve. És történetesen az ő marása gyilkos volt.A férfi nem volt ostoba. Tudta jól, hogy az a kis érzelemféle, ami pislákolt iránta a lány szíveben, már rég kialudt.Még ha egy nap sikerül is visszaszereznie őt, soha többé nem láthatja a szemei csillogását, izgatottságtól rózsás arcát, hangjának és érintésének gyengéd simogatását. Hiába is érne hozzá, hiába is kényszerítheti kedve szerint, amire csak kívánja, hiába tehetné magáévá ahol és ahányszor csak akarja. A testi vágyait kielégítheti, de az étel mindig íztelen hamuvá fog válni, amint a szájába veszi… A lány soha többé nem fog rámosolyogni.Hacsak valami csoda nem történik. Ryamo pedig nem hitt az olyan csodákban, melyek csak úgy maguktól megesnek. Csakis azokban, melyek kőkemény munkával jönnek a világra.Az altmer arca keserűen rándult meg, ajka gúnyos vigyorra görbült.Athelessa egyelőre kellőképp megkapta a büntetését. Most apró lépésekben buktatja el, és szedi darabjaira azt is, akivel felszarvazta, mint egy barmot.Ráérősen csepegteti a szenvedését, mígnem saját maga könyörög majd a halálért. És a könyörgéstől fog igazán izgalmassá válni. Persze ezt Lessának már nem kell tudnia. Ahogy azt sem, hogy a férfi még életben van.Mindenki fizetni fog, aki megfosztotta őt mindattól, ami valaha kedves volt számára.Fanyar grimasszal ragadta meg újfent a pennát, hogy hozzálásson a levélhez. De mielőtt egyetlen szót is leírhatott volna, kopogtattak az ajtón.– Beléphetsz – morogta elcsigázottan, és felnézett az asztaláról.– Nagykövet úr, a császár hívatja.

----- CHAPTER BREAK -----

VI.
– Száz aranytallér lesz – nyújtotta piszkos markát a főlovász. – Bár feleslegesen fáradt el idáig. A várost lezárták. Egy lélek se jut át azon a kapun…Luna szemei majd kifordultak a gödrükből. Mivel etetik ezeket a lovakat? Külön séf is főz rájuk?Fanyar pillantást vetett a város tömör, bazaltkőből rakott falai felé, majd válaszra sem méltatva a kapzsi lovász kezébe nyomta az utolsó pénzét is, és megindult a kapu felé.Már egy koldusnak is kövérebb a zsebe, mint neki...– Fiú! Adj szénát a hölgy lovának, és itasd meg alaposan! Bizonyára kifulladt az úton… – A férfi oly visszataszítóan önelégült vigyorral rázogatta meg a csilingelő érméket a markában, hogy Lunának minden idegszálával összpontosítania kellett, hogy ne köpjön az arcába. Úgy vélte, némileg talán könnyítene a lelkiismeretén, ha ő maga intézne erősítést Folyamfenyvesbe, ezzel meghálálva a kosztot és a kvártélyt, bármily kényelmetlen is volt a légkör. Szinte idejét sem tudta már, mikor volt utoljára tető a feje felett.Ugyanakkor törekvéseit nem kevés önös érdek is vezérelte, miszerint a városban könnyebbszerrel szerezhet be magának néhány új holmit a bőrvértje s a lova mellé, melyeket a kapitány érméiből vásárolt a faluban.S ez a terve most füstbe ment, hála az élveteg, kövér disznónak, aki főlovásznak hívatja magát.Betérvén a magas falak, s az őrtornyok udvarába, egy felfegyverzett, láncinges őr állta útját a felvonóhíd mögött.– Állj! A sárkányok miatt lezártuk a várost. Belépés csak hivatalos ügyben. – A katona büszkén húzta ki magát, mint akinek teljes meggyőződése, hogy jól végzi a munkáját.Luna felpillantott a csuklya árnyékából. A férfi csúcsos sisakja az egész arcát elfedte, csupán két apró lyukvájat sötétlett a vasmaszkon, melyekből tekintetét szigorúan az elfre szegezte. Pajzsára egy markáns lófejet pingáltak, melynek cifrán összefont sörénye az állat nyaka körül tekergett.– Folyamfenyves a jarl segítségét kéri. Elég hivatalos? – A lány hangja reszelősnek és idegennek tetszett még a saját füle számára is a némasággal töltött idő után. Kezét a torkához emelte, és megdörzsölte a bőrt. Nem gondolta, hogy valaha vissza fog még szokni hozzá.– Csakugyan? – fonta keresztbe vaskos karjait az északi katona. – És ki küldött?Luna összevonta a szemöldökét, midőn felidézte magában Gerdur figyelmeztető szavait.– Miért ez a fontos? Helgent támadás érte. Felteszem a jarl szeretne elsőkézből értesülni a történtekről, és gondoskodni az alattvalói biztonságáról. Katonákra van szükség.Szavait feszült csend követte, mialatt a városőr jó néhányszor megkocogtatta a sisakját.– Na, rendben van, bebocsájtlak. A jarlt a Sárkánytömlöcben találod, a domb tetején.– Tömlöcben? – visszhangozta Luna értetlenül.– Ó, nem olyan tömlöc az – vigyorodott el láthatatlanul a férfi. – Nem olyan, mint amilyenbe én magam vetlek, ha balhét okozol odabent, kicsi breton, elf, vagy mi is vagy te... A patkányok remek társaságnak bizonyulnak ám – kacarászott undokul. A lány arca elkomorult.– E felől kétségem sincs – mormolta keserűen, majd követte a sarkon fordult katonát a gigantikus tölgykapu elé.– Sok sikert! – A férfi megragadta a rozsdás vaskarikát, résnyire nyitotta az egyik szárnyat, majd gúnyosan meghajolt a lány előtt. Luna savanyú grimaszba torzította vonásait. Még mielőtt igazán becsöppent volna Fehérvágta nyüzsgő polgárai közé, fültanúja volt az őrök szóváltásának.– Lehettél volna kicsit kedvesebb is. Úgy nézett rám, mint aki éjjel odaáll az ágyam mellé, és felnyitja a torkom, ha újat merészelek húzni vele. Nem úgy tűnt, hogy blöfföl.– Ne láss már mindenben rémeket. Ez csak egy kölök volt, aki próbál nagynak tűnni. Majd a jarl letöri a szarvait.– Mondhatsz bármit, de bennem még a húgy is megfagyott tőle...– Majd meglátjuk mi lesz. Tény, hogy rég volt már részem egy jó kis csetepatéban. Állandóan csak a tolvajok, meg a részeg verekedések... Ha bármin rajtakapom, a várbörtönben fog megrohadni a kicsike.A Sárkánytömlöc tekintélyes kastélya a magas sziklalándzsák tetejéről tekintett le a vaskos bazaltfalakkal védelmezőn körülölelt városára. A fehér kaviccsal felszórt utcák kígyóként tekergőztek el a csúcsos gerendaházak közt, hol a lakosok sürögtek-forogtak, végezték napi teendőjüket. Furcsa és izzasztó volt visszatérni a civilizált világba.Lunának nem is fűlt hozzá túl sok foga, hogy felfedezőútra induljon, egyrészt mert nem maradt egy vasa sem, amiből bármit is vásárolhatna magának, másrészt pedig a lármás emberforgatag igencsak feszélyezni kezdte, miután utóbbi heteit csaknem halotti némaságban élte a magas Jerallok nyirkos, kivájt barlangjaiban, melynek fojtogató csendjét csupán a mennyezetről csepegő víz és a kinti szél zord üvöltése törte meg.Az erdőelf beleborzongott az emlékbe, mikor egy cérnavékony gyermekhang kizökkentette e sötét gondolatok közül.– Hölgyem? Meg tudna szánni egy érmével? Kérem! – Remegő, piszkos ujjaival belekapaszkodott Luna karjába, szemeiben pedig könny csillant.Az elf zavart pillantással meredt a kislányra, ám ekkor figyelmét valami más ragadta el, amely erőszakosan harsogta túl a város minden zaját.– És itt van, barátaim! A csúf igazság! Mi, ki ezen ember gyermekei vagyunk! Talosé, ki igaz istenünk! Megszabadult húsától, hogy uralhassa a szellemvilágot! Ennek puszta gondolata is elfogadhatatlan a mi „dicső" elf uraságainknak! És mindezek fényében akarják megosztani mennyeiket velünk? Az emberekkel? Ha! Még itt, a földön is nehezen tűrnek meg bennünket! – A teli torokból óbégató férfi, sárga csuhába öltözve, lankadatlan lelkesedéssel prédikált egy Talosnak emelt szobor alatt. Karjait szüntelen a magasban tartotta.A kis tolvajszerzet ez idő alatt elragadta Lunától a csomagját, melybe néhány falat ennivalót pakolt magának, hogy bírja erővel és a hideggel az előtte álló úton.– Hé! – kiáltott de addigra a kölyök már árkon-bokron túl volt.Luna összepréselte kiszáradt ajkait, majd nagyot sóhajtott. Talán annak a kislánynak nagyobb szüksége van rá, mint neki.A szónoklattól az arca forró lángokba borult, ujjai pedig izzadni kezdenek a kesztyűje alatt. Lehúzta magáról, és feszülten gyűrte össze a markában, mialatt megindult a nagykastélyba vezető lépcsősoron, mialatt a buzgó szerzetes tovább harsogta a magáét.– Ma elveszik a hiteteket! De mi lesz holnap? Mi lesz? Az otthonaitoktól is megfosztanak? A munkátoktól? Gyermekeitektől? Az életetektől?! – Kis szünet. – És mit tesz a Birodalom? Hm? Elmondom: semmit! Sőt, még rosszabbat! Érvényesíttetni akarja a Thalmor akaratát! A saját népe ellen! Szóval emelkedjetek fel! Emelkedjetek fel, Birodalom igaz gyermekei! Emelkedjetek, Stormcloakok! Hallgassátok dicsőséges Talosunk szavát! Ő, ki egyszerre ember és Isten!Luna azt kívánta, bárcsak kettényílna a föld a talpa alatt, és a mélybe veszne.– Csupán azt javaslom, legyünk óvatosak! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meggondolatlanul cselekedjünk ilyen időkben, mint ezek!– Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek akkor? Semmit?! – Egy mély, ingerült hang elrettentően csattant vissza a Sárkánytömlöc magas falairól, mikor a leány betette maga mögött a hatalmas, öreg fakaput, és a nagyterembe lépett. Az oldalt ágaskodó oszlopok tövében két görnyedt öregasszony húzogatta össze serényen a szemetet a padlóról, ám mikor felfigyeltek az érkezőre, megállt aszott kezükben a cirokseprű. Szúrós pillantásokat lövelltek Luna felé, mialatt megindult a lépcsők felé.– Nem tudnád figyelni a lépteidet? Összepiszkolod a padlót a mocskos csizmáddal!A lány ügyet sem vetve rájuk, keresztülsétált a megtisztított padlón.– Kezed járjon, ne a szád, vén táska – morogta az orra alatt, mely a vénasszonyok füléig már nem jutott el. A cselédek puszta gondolatától is felfordult a gyomra. Inkább maga intéz egyedül mindent, minthogy valaha mégegyszer cselédekkel vegye magát körül.Bensőjében keserűség és fanyar düh áradt szét, mialatt gondolataiba merülvén csaknem az előtte lobogó tűz közepébe talált lépni. Az utolsó pillanatban húzta vissza a lábát, mielőtt leperzselődött volna róla a csizma.– Uram! Kérlek. Ez nem a megfelelő alkalom a hirtelen cselekvésre. Úgy vélem, több információra volna szükségünk, mielőtt a tettek mezejére lépnénk. Én csak…Balgruuf hirtelen emelte fel gyűrűzött ujjait, mintegy csendre intvén az őt hevesen győzködő tanácsost, mikor megpillantotta az érkezőt.– Ki ez?Az őrök egyszerre rántottak kardot. Az kifent penge éles hangja kettéhasította Luna gondolatait. A jarl hatalmas csarnokának közepén álldogált, ahol annak őrei fenyegetően szegezték rá a fegyvereiket. Elégnek bizonyult volna akár egy óvatlan mozdulat, hogy saját vérében fürdessék meg a padlón vonagló, karcsú testét.– Hogy merészelsz hívatlanul belépni ide? Balgruuf jarl nem fogad látogatókat! – közelítette meg egy bőrvértbe öltözött sötételf a lányt. Vörös szemei bosszúsan izzottak a gödrükben, mialatt gyors választ követelt a lefegyverzett vendégtől. Luna ajka halványan vonaglott meg. Az ő fajtáját történetesen nem volt oka Oblivion tüzes fenekére kívánni. Eddig.Ugyanakkor nem sok kihegyezett fülű fattyúban mert megbízni. És úgy tűnt, a szürkeképű némber is hasonlóképp érez.– Folyamfenyvest veszély fenyegeti. Erősítésre van szükség – felelte színtelen a csuklyája alól.A sötételf összevonta már egyébként is ráncos szemöldökét. Arca olybá tűnt, mintha éjjel nappal aggasztaná valami. Luna összefonta a karját maga előtt, ahogy a neki szegezett kard is mintha lejjebb csúszott volna a padló irányába, de a nő ismét feltartotta, mikor kitisztult a tekintete.– Mint a jarl személyes testőre és intézője, az én feladatom, hogy elhárítsak mindenfajta veszedelmet, amely őt, vagy az alattvalóit fenyegeti. Szóval cselekedni fogok. De most felelj a kérdesemre! Miért vagy itt?Luna felvonta fél szemöldökét. Szórakozik ez?– Elmondtam, miért vagyok itt. A sárkány Helgen után Folyamfenyvest, vagy a maguk kastélyát is felégetheti, ha nem erősítik meg a védelmi vonalakat.Az elf nő mogorva ráncai úgy simultak el a bőrén, akárcsak egy régi, megfakult lepedőn a gyűrődések, melyet mind a négy sarkánál fogva kifeszítettek.– Te… tudsz Helgenről? – Felegyenesedett, és szaporán visszacsúsztatta kardját az oldalára erősített hüvelybe. – Ez esetben a jarl személyesen óhajt beszélni veled.Az őrök is leengedték a fegyvereiket, majd hátat fordítottak, és visszasétáltak a korábbi helyükre, ugyanakkor fél szemüket továbbra is a leányon tartották. Az uruk sürgetőn intett a lépcsősor tetejéről.– Jöjj közelebb! – tette hozzá türelmetlenül.Luna leengedte a kezeit, majd egy mély levegővétel kíséretében átszelte a maradék lépcsőket, és lecövekelt a trón előtt, melyben a jarl terpeszkedett. A környék ura díszesen kihímzett, finom prémgalléros köpennyel burkolta északi testét, komor fején pedig egy vörös rubinkövekkel kirakott arany fejdísz csillant meg a rávetülő fényben. Faragott trónjának két oldalán hosszú, sárga lobogók hulltak alá a magas falról, ugyanazon lovas motívumokat ábrázolva, melyeket a leány a morózus városőrök pajzsán fedezett fel, feje felett pedig egy hatalmas sárkány megsárgult koponyája tátogott a látogatók felé. Üres szemgödreiben oly sötétség uralkodott, mint a csillagtalan éjszakákon a tájra boruló, sűrű feketeség.– Szeretném látni az arcod, miközben hozzám beszélsz. Kérlek, húzd le a csuklyád – szólt a jarl, mialatt középkorú arcán elmélyültek a sötét barázdák. Tudta jól a leány, hogy sértést követett el, csaképp az ellenérzései erősebbnek bizonyultak.– Ha lehet, inkább nem... – dünnyögte, mire a férfi szúrós pillantást lövellt felé. Előteljesen markolta meg a trónja karfájából gondos aprólékossággal kifaragott lófejet, melytől kézfején kidagadtak az inak.A lány elnyomott egy kelletlen sóhajt, s megadva magát a követelésnek, felfedte magát a kámzsa alól.Megigazította a fejpántját is, mellyel rövid tincseit fogta fel, majd megpróbált minél ügyetlenebb mozdulattal térdet hajtani a jarl előtt, hogy ne rontson a helyzetén.Balgruuf enyhén őszülő szemöldöke felszaladt, mialatt végigsimított durva szálú szakállán.– Tehát – dőlt hátra, és keze ismét a karfája faragványán pihent meg –, ott voltál Helgenben? A saját szemeddel láttad ezt a sárkányt?Luna letöredezett körmeit a tenyerébe mélyesztette.Igen jó rálátásom nyílt az eseményekre, miközben a birodalmiak m egint megpróbáltak kinyírni...– A birodalmiak épp Ulfric Stormcloak fejét készülték levágni, mikor a lény megjelent.Az északi lord kék szeme résnyire szűkült, a marka alatt megbúvó lovat pedig bőszen fojtogatni kezdte. A lány úgy vélte, ezzel választ a kapott fel nem tett kérdésére is.– Sejthettem volna, hogy Ulfric is belekeveredik a dologba! – dörmögte ingerülten, majd ujjaival öklöt formálván fejtetőn vágta szerencsétlen fagebét, és a hosszú, steppelt köpenyes tanácsadója felé fordult, kinek csupasz fejbőrén visszatükröződtek a terem magas boltívei. – Most mit javasolsz, Proventus? Továbbra is bízzunk meg a falaink erejében? Egy sárkány ellen?– Uram! – lépett közbe az izzószemű sötételf. – Feltétlenül csapatokat kell küldenünk Folyamfenyesbe! A környéket közvetlen veszély fenyegeti, ha az a sárkány a hegyekben bolyong… – mogorva hangja ezúttal egészen megemelkedett a félelemtől. A kopasz férfi azonban közbevágott:– Ezt Falkreath jarlja provokációnak fogja tekinteni! Azt feltételezi majd, hogy Ulfric oldalára készülünk állni, és támadást szervezünk ellene! Nem szabad…– Elég! – sújtott le öklével Balgruuf ismét, hogy véget vessen a patáliának. – Nem fogok tétlenül ücsörögni a babérjaimon, miközben egy sárkány felégeti az egész földem, és lemészárolja az embereimet! Irileth, azonnal küldj erősítést Folyamfenyvesbe!– Igenis, jarlom! – tisztelgett a testőrnő, majd megperdült, és sietős léptekkel távozott a nagykapu irányába. Proventus letörölte a tarkóján összegyűlt verejtékcseppeket, majd a jarl felé fordult.– Ha most megengeded, uram, engem is szólítanak a kötelességeim.– Ahogy mondod – bólintott Balgruuf, majd miután a tanácsos is elbocsátkozott a helyszínről, a lord a leány felé fordult, aki némán helyezgette át a súlyát egyik lábáról a másikra. – Jól van hát. Saját döntésedtől vezérelve kerestél fel. Szolgálatot tettél Fehérvágtának, amit nem feledek. Kérlek, fogadd ezt az apró ajándékot megbecsülésem jeleként. – Csettintett egyet, majd egy közönséges inas hajlongva somfordált elő, és lesütött szemekkel nyújtotta át Lunának az ajándékát. Egy könnyűvértezetet, amely… birodalmi színekben pompázott. A lány arcán keserű fintor futott át, csak remélte, hogy a jarl figyelmét elkerülte. Alig ismerte e nemes férfit, mégis egyértelműen kikristályosodni látszott, hogy melyik oldallal szimpatizál.Az erdőelf egy jelentőségteljes bólintás kíséretében megköszönte a nagylelkűséget, majd maga elé szorította a páncélt, és azt latolgatta, mennyit érhet. Merthogy legalább annyira valószínűtlen, hogy vöröset öltsön magára, mint amennyire az, hogy vörös hópelyhek kezdjenek el szállingózni az égből. Bár a jelenlegi helyzetet tekintve könnyen lehet, hogy annak is hamarost eljön az ideje…– Én köszönöm – legyintett Balgruuf. – De ami azt illeti, van még valami más is, amit megtehetnél nekem. Tudok valakit, aki nagy hasznát venné különleges képességeidnek.A lány megbotránkozottan emelte meg fél szemöldökét.– Ezt hogy érti? – kérdezte halkan.– Úgy, hogy felkeressük Farengart, az udvari varázslómat. Elszántan vizsgálja a felmerülő kérdéseket, melyek a sárkányokkal, és a… szóbeszédekkel kapcsolatosak.Fehérvágta jarlja képen tenyerelte a faragványokat, majd felemelkedett a kipárnázott trónszékből, és intett az ifjú vendégének, hogy kövesse. A nord uraság ugyancsak égimeszelő volt, akár a társai, ám egyúttal nyurgább is. Különösen Ulfricnál… Nyilvánvalóan összekülönbözhettek valami miatt, amiért Balgruuf ilyen indulatosan reagált, mikor meghallotta a férfi nevét. Habár ahogy Luna előtt újból felderengett a mogorva, gyilkos ábrázat, úgy vélte, vele talán nem is olyan nehéz ellentétbe keveredni.– Jöjj, bemutatlak Farengarnak. – Azzal megindult a magas karzatot tartó, megmunkált oszlopok felé, melyek mindegyikén szintúgy ott díszelgett Fehérvágta címere.Úgy tűnt, a jarlban valóban lobog a szenvedély a földje iránt. Ugyanakkor a lány nem értette, mégis miben lehetne segítségére annak a vajákosnak. Attól még, hogy testközelből érezhette egy sárkány forró leheletét, még nem válik szakértőjévé a témának. Biztos volt benne, hogy a férfi rossz helyen kopogtat. Ő csak egy koszlott renegát, aki…– Olykor kissé nehéz eset – zökkentette ki a jarl a gondolataiból séta közben. – Mágusok… tudod – vette halkabbra, miközben közelebb hajolt az elf füléhez, hogy más meg ne hallja. Luna némi szarkazmust vélt bujkálni a hangjában, mielőtt beléptek volna a varázsló dolgozószobájába.– Farengar! – zengte Lord Balgruuf, mire a sötét palástba burkolódzó férfi elfordult gőzölgő, színes lombikjaitól, és a jarl elé indult, hogy meghajoljon. Csuklyája sötétjéből ki-kikandikált egy-egy szőrszál a sűrű pofaszakállából, szemei pedig sejtelmesen csillogtak a fehér fényben. A lány elfintorodott.– Vigyázzon – szólalt meg Luna zsigerből még mielőtt átgondolhatta volna. – Majdnen belelépett a villámrúnájába.A varázsló hirtelen tántorodott meg.– Mi? – kérdezte zavarodottan, mialatt a tekintete összevissza kezdett ugrálni. – Még csak nem is... Ah, igen, látom. – Megköszörülte a torkát, mialatt a jarl sokatmondóan vonta fel a szemöldökét. – Rendelkezel némi ismerettel a magasabbrendű művészeteket illetően. Ha bármikor udvariatlan voltam veled a múltban, bocsáss meg érte. Olyan gyakran zavarnak meg mindenféle látogatók. Néha elég kegyetlenné válok tőlük...Az elf fél szemöldöke felszaladt, midőn zavartan pislogott a mágusra.– Azt hiszem, Farengar, megtaláltam, aki segítségedre lehet a kutatásodban. – Szakította félbe a jarl, majd jelentőségteljes pillantást vetett Luna felé, aki kissé feszülten ropogtatta ujjait a köpenye alatt. Nincs erre ideje, csak egy dologért jött, amit sikerrel el is intézett. Most azonban olybá tűnt, a tervei keresztülhúzatnak. Hamarosan ismét megízlelheti a sárkány tüzét is, a veséjében érezte. Őt pedig csak egy dolog érdekelte. És az nem a sárkányok visszatérése volt.– Rajta, lásd el őt a részletekkel! – utasította Balgruuf a mágust, majd hátralépett a sötétségbe, hogy onnan figyelhesse tovább a diskurzust. Farengar alaposan végigmérte a lányt, mialatt jó néhányszor megdörgölte a képét borító, fekete szőrzetét.– Szóval, a jarl úgy véli, hasznomra lehetsz? Ó igen, rá kell, legyen utalva a kutatásaimra. Főleg most. – Szája szegletében elégedett vigyor villant, ám Luna mindezt alig láthatta, az arcát oly sok minden takarta el. A férfi sóhajtott, majd összefonta karjait a mellkasán, és így folytatta tudálékos, szőrszálhasogató hangján:– Az igazat megvallva, csakugyan jól jönne valaki, aki megszerezne nekem egy bizonyos dolgot. Te pedig bizonyítottad, hogy éles szemed van.A lány ábrázata megnyúlt, mialatt beleharapott az ajkába.– Amikor azt mondtam, „megszerezne" – folytatta a férfi, miután nem érkezett válasz –, úgy értettem, beásná magát egy veszedelmes rom alá, hogy felkutasson egy ősi kőtáblát, amely lehet, hogy valójában nem is létezik.– Maga nagyon összeszedett – találta meg Luna a ismét a hangját, mely kissé epésebben tört elő belőle, mint amilyennek szánta. – Miért engem küldenek, nem vagyok se mágus, se harcos. Attól, hogy túléltem Helgent, és felismertem egy rúnát, még nem lesz belőlem egyik sem.Bár így lenne...De valahogy a jarl tudta, mit mondjon, hogy megfogja.– Ha sikerrel jársz, bőkezűen megjutalmazlak, ezt megígérem. Fehérvágta az adósod lesz.Luna összepréselte az ajkait. A pénzre valóban nagy szüksége volt. Még pedig annyira, hogy egyetlen felkínált munkát sem lett volna bölcs lépés visszautasítania. Akkor sem, ha önnön képességeiben is kételkedik.Eljött az idő, hogy minden egyes érméért meg kell mozdulnia, mert azok nem maguktól teremnek többé. Bár már nem is igazán tudta, hol rosszabb sírni. Egy aranytól és kincsektől roskadozó, meleg palotában, ahol senki sem az, aminek látszik, még ő sem. Vagy egy bűzös, nedves és hideg barlangban, hol csak a halál kuporog mellette a sötétben.Az utóbbi sokkal barátságosabbnak tűnt.– Akkor folytassa... – mormolta halkan.Farengar szőrös képén ismét szétterült a mosoly.– Amint tán te is tudod, mikor szárnyra kaptak a tűzokádókról szóló történetek, sokan elutasították a tényt, mint puszta fantázia szüleményét, ostoba szóbeszédet. Lehetetlenséget. Talán egy szerzetes elég bolond is hozzá, hogy hárítson mindent, ami a tapasztalatain és tudásán kívül esik, és lehetetlennek kiáltson ki. Én azonban elkezdtem kutatni az információk után a sárkányokról, hogy hová tűntek el annyi évvel ezelőtt. És hogy honnan érkeztek vissza.Az elf eltöprengett egy pillanatra. Jómaga is a szkeptikusok táborát erősítené, ha az a tagbaszakadt nord nem rázta volna fel a halál torkából, miközben egy megtermett példány teljes valójában a fejük felett körözött, és égetett fel mindent. Tulajdonképp, akárhogy is nézi, neki köszönheti az életét. Élő bizonyítékává lett a sárkányok visszatértének. Ha az a dög nem bukkan fel ama pillanatban, az egykor csinos kis feje a porba hullik…– Szóval, mit kellene tennem? – fogta rövidre a szót, mert ha a férfi még tovább húzza az időt a szövegelésével, hányni fog.A varázsló lebiggyesztette a száját. Szemmel láthatóan ínyére lett volna a szónoklat.– Nos, tudomásomra jutott egy bizonyos kőtábla, mint említettem, amelyet még réges-régen Zordzuhatagban helyezhettek el. A Sárkányok Kövének nevezik, és állítólag magában foglal egy térképet, mely elvezet ezen lények nyugvóhelyeihez. A feladat egyszerű; utazz el a Zordzuhatagba, találd meg ezt a követ – kétségtelen, hogy a főkamrában leled majd –, és hozd el nekem!Luna ajkának széle megremegett, ahogy érezte, hogy elfutja a lúdbőr. Verítékező tenyerét feszengve törölgette a szarvasbőr nadrágjába.– Ez most az elsődleges – sétált elő Balgruuf a szoba sötét sarkából, hogy a leány vállára tegye felékszerezett kezét, közben pedig tekintetét a varázslóra szegezte. – Bármire, amit felhasználhatunk ez ellen a sárkány, vagy sárkányok ellen, szükségünk van, minél előbb. Mielőtt még túl késő.– Természetesen, jarlom – hajolt meg mélyen a sötétkék rongyokba bugyolált vajákos, pillantásával pedig szinte felégette az elfet. – Úgy tűnik, rátermett segítőre akadtál. Biztos vagyok benne, hogy a leány hasznosnak bizonyul majd.A két férfi úgy csevegett az emlegetett jelenlévő feje felett, mintha az már ott sem lenne. Átkozottul ismerős helyzet volt.Vett egy mély levegőt, majd keresztbe fonta karját a mellén, vállát pedig egyre súlyosabbnak érezte a jarl keze alatt.Lapos pillantást lövellt Balgruuf felé, aki ismét morzsolgatni kezdte a szakállát a magasban. Tekintete nyugodt volt, ugyanakkor reménykedő.– Az istenek vigyék sikerre az utad. – Azzal faképnél hagyta a társaságát, és távozott a helyiségből. Luna kiüvegesedett szemekkel meredt utána. Érezte, amint a levegő tömény sziruppá sűrűsödik körülötte.– Van térképed? – hallatszott Farengar a háta mögül.– Nincs…– Akkor fogd ezt! – nyomott a férfi a kezébe egy merített papírtekercset, amelyet átkötöztek egy vastag bőrdarabbal. – Megjelöltem rajta az úti célod, ha netán elkalandoznál a vadonban… khm…Luna végtagjaiba visszatért az élet. Szemrehányó tekintettel fordult most a varázsló felé, aki az asztalára támaszkodva unott pofával kutatott néhány apró papírcafat között. Immáron fel sem nézett.– Ne aggódj, nem fogok – morogta az elf az orra alatt, miközben az ócska térkép szétmállott szegélyéről kezdett apró darabokat lecsipkedni.– Még mindig itt vagy? A jarl nem türelmes ember, ahogy én sem. Lehet, hogy jó benyomást tettél rám, de legalább ilyen könnyen el is játszhatod.A mágus szavait émelyítő csend követte. Nyíltan a Luna tudtára adta, hogy nem kívánják viszontlátni a Sárkánytömlöc egetverő falai közt, míg a legendás Sárkányok Köve nincs a birtokában.A mellette álló méretes térképtáblára pillantott, melyre felskiccelték Skyrim jeges földjét, kilenc vármegyére osztva: Fehérvágta, Falkreath, Hjaalhatár, Haafingar, Sápadtföld, Nyugatvég, Rift, Télvára és Keletvég. Sokat tanult, és sok történetet hallott már róluk. A szülei mindig csak úgy emlegették Skyrimet egymás közt, mint az igaz Hazát…Luna lenyelte a szemébe gyűlt könnyeket, majd vékony ujjait végighúzta az öreg papír foltjain. Először a Jerall hegyláncain barangolt végig, mely a déli határul szolgált, majd Helgenhez érkezett, aztán Folyamfenyvesbe, utána pedig fel Fehérvágta lófejes címeréhez. Mellette csorgott északkeletnek a Fehér Folyó, amely Keletvégbe folytatta útját, és végignyaldosott egy vicsorgó medvefejet, mielőtt távozott volna Skyrim határai közül.A lány lekövette a vékony eret, s néhány apróbb hegybuckát kikerülvén megállapodott a vadállat fenyegető agyarainál, mely mellé a következő nevet körmölték szép nagy, vérvörös betűkkel szedve: Széltető.Nyelt egyet.Körmeit erőteljesen belevájta a dohszagú térkép alatt futó farostok közé, és Széltetőtől egészen a zordzuhatagi tartóoszlopokig végighasította a térképet, apró papírfoszlányokat hagyva ujja nyomán.– Ahelyett, hogy rongálnád a berendezésem, melyeken a legapróbb porszemcse is többet ér, mint az életed, már rég úton kéne, legyél. Többször nem figyelmeztetlek – szólalt meg a varázsló közvetlen a lány háta mögött. Hangja immáron türelmetlen volt és lekicsinylő. Keresztbefont karokkal villogtatta tekintetét sötétből egyenest Lunára, aki szembefordult fele, majd becsúsztatta frissen szerzett tekercsét a köpenye alá, és magához szorította a jarl ajándékát.– Öröm veled üzletelni – dörmögte a leány háta mögött a hústorony, mielőtt az kilépett a helyi kovácstól. Megszabadult a vörös vérttől, melyet egy vadászíjra, pár nyílra és frissen kovácsolt acéltőrökre sikerült cserélnie. Talán nem a legminőségibb fegyverek, de egyelőre abból kénytelen főzni, amije van. Ha az életét képes lesz megóvni velük, kezdetnek az is jó.Megigazította a csuklyáját, mielőtt egy sereg, felfegyverzett, címeres őrkatonára figyelt fel a szembeni útkanyarulatban, amint Irileth, a szürkebőrű testőr utasításait emésztették.– Nem küldhetek másokat! És nem tudjuk, hogy a sárkány merre járhat. – A nő végigkémlelte az eget, mielőtt folytatta. – A fő feladatotok az lesz, hogy tartsátok nyitva a szemetek, és helyezzétek biztonságba az embereket, az esetben, ha a falut támadás éri! – Elszántan próbálta túlkiabálni a feltámadt, fagyos szélvihar süvítését, amelyben Luna a kovács házának egyik oszlopához szögezte magát, mialatt a testét vadul rázta a remegés. Szabad kezével összehúzta a köpenyét, és közben igyekezett elcsípni a túloldalt óbégató testőrnő goromba mondatait.– Nem várom el tőletek, hogy terítsetek le egy szörnyeteget – Tekintetét csípőre tett kézzel futtatta végig a tipródó férfiakon –, de azt igen, hogy a kötelességeiteknek eleget tegyetek!– Természetesen, hölgyem! Megvédjük Folyamfenyvest, akár az életünk árán is. Számíthat ránk! – felelt az egyik, majd egy tisztelgés kíséretében a társaihoz fordult. – Induljunk, minden perc számíthat! – Azzal kimeneteltek a város kapuján, amely hatalmas csattanással vágódott be mögöttük. Luna előmerészkedett a szélárnyékből, mikor csillapodott a légmozgás.Irileth még mindig szigorúan nézett a katonák után, majd tekintete átvándorolt a lányra. Az bólintott néma „köszönöm" gyanánt, mire a sötételf is viszonozta a gesztust, majd megindult a Sárkánytömlöcbe vezető lépcsősoron.Luna pedig a városkapu felé.A hátasa már türelmetlenül várta az istállóban. Szemlátomást nem kedvelte meg a bajszos lovászt, aki egy padon üldögélve szippogatott mélyeket hosszúszárú pipájából. Luna halvány mosollyal paskolgatta meg az állat nyakát, mire az hangosan nyerített fel.– Látom, mégiscsak sikerrel járt – mormolta teli szájjal a pocakos férfi, miután tekintélyes füstkarikákat eregetett a levegőbe, melyek a tomboló szélörvényben nem bizonyultak túl hosszú életűnek. – Nem hittem volna.Luna arcán a szarkazmus keserű fintora futott át, miközben felküzdötte magát a nyeregbe, és megragadta a gyeplőt.A patás válaszul felprüszkölt, majd megindultak lefelé a kavicsos úton. Ahogy a lány ide-oda ringott a nyeregben, úgy érezte, egyre jobban kell erőlködnie, hogy visszatartsa a legutolsó étkezés alkalmával elfogyasztottakat. Összepréselte hideg ajkát, és mélyet sóhajtott.A széláramlat ezúttal délnyugat felől érkezett, amerre a jelenlegi úti célja, Zordzuhatag pillérei is emelkedtek. Az elf már most érezni kezdte a levegőben a pusztulás rothadó bűzét, mitől a gyomra úgy facsarodott ki, akár egy törölköző. A sötét ketrecbe zárt emlékek feltörték a lakatot, és szinte a csontjait is felemésztették. Egész testében megremegett, és igyekezett szélnek ereszteni a rettegésszagú képeket.Zordzuhatag ugyan nem látszott innen, de valahogy el fog keveredni oda is, ha Fehérvágtáig sikerült. Jól ismerte Skyrim térképészetét, ugyanakkor kénytelen volt a természet apró jeleire hagyatkozni az égtájakat illetően, miután a napot teljesen magába itta a szürke, nedves ködtakaró, az iránytűjét pedig, mely elvezette őt egészen észak határáig, a helgeni kiruccanás alkalmával elkobozták tőle. Akkor érezte csak igazán a hiányát, amikor először kellett ténylegesen nélküle bolyongania a vadonban. Meg kellett, tanuljon egyéb módon is tájékozódni, a mellkasa azonban minden egyes alkalommal lüktetni kezdett, ha csak rágondolt, hogy az utolsó kézzel fogható emlékétől is megfosztották...De talán nem is baj. Ha előre akar jutni, valóban fel kell, égesse maga mögött a hidakat. Még ha az érzés szét is marcangolja belülről, mint egy éhes vadállat.Nekieresztette a lovát, és ráhullott a tundrára boruló, szürke ködfüggöny.Napnyugtára megérkezett a gyalogság Folyamfenyvesbe. Az alkony sejtelmesen vöröslő csíkkal festette meg az ég alját a tömör, duzzadt felhőréteg rései közt, Gerdur pedig épp vizet húzott a mélyen földbe fúrt, vaskerekes kútból, mikor a katonák tiszteletüket tették nála.– Madam – biccentett a férfiak szószólója. – A jarl intézője küldött. Azért jöttünk, hogy megóvjuk Önöket a veszedelemtől! A kardomat teszem rá, hogy biztonságban lesznek!Az északi favágóasszony elképedve nézett rájuk, ahogy felkapta a fejét.– Ki értesítette a jarlt? – szegezte nekik a kérdést nem túl udvariasan.– Nem tudom, nem találkoztam vele, de azt hiszem, valami félszerzetféle lehetett.Gerdur húsos ajkába harapott. Látván, hogy a lány reggelre nyom nélkül felszívódott, már minden lehetséges forgatókönyvre felkészült, amitől egész álló nap izzadt a tenyere. Csak épp erre nem...– Oh... – pislogott az asszony zavarral az arcán .– Nos, örülök, hogy a segítségünkre sietnek. Köszönetet kell, mondjak az egész falu nevében!– Szolgálatukra, madam! – szalutáltak mindhárman, majd sarkon fordultak, hogy megkezdjék a járőrözést, Gerdur pedig felhúzta a jeges vizet a kútból, vállára vetette a teli vödröt, és elindult a kunyhója felé.Ralof még mindig a sziklatömegű szemhéjaival küzdött, mikor hirtelen valami hideg csapta meg a nyakát, és szétfolyt a testén.– Most már ideje feléledned, öcsém! Mindjárt lenyugszik a nap! – Gerdur megvető grimasszal hajította a sarokba a vödrét, majd csípőre tett kézzel meredt a fivérére, aki még mindig félálomban vergődött a hideg tócsában.– Ti jó istenek! – mordult fel rekedten. – Mi a franc ütött beléd? Azt hittem, reggel van…– Reggel akkor volt, amikor a szíved hölgye úgy döntött, megkímél egy Fehérvágtába vezető úttól, és elintézi az erősítést helyetted.– Elment? – meresztgette álmatag szemeit maga mellé. Többet nem bírt kinyögni.– El. Azt gondoltam, várok, míg magadtól ébredsz fel, és utána keserítem meg az életed, de lehet, hogy részben mégis igazad volt. Legalábbis a saját érdekedben reméld. Mindenesetre, a Széltetőre vezető utad elég magányos lesz.Ralof szemöldökráncolva dörzsölte meg a szemeit, amikor Gerdur felkapta a vödröt, és egy újabb adag jeges vizet loccsantott a fivére arcába.– Jó-jó, felfogtam! – szökkent talpra a nord. Most már egészen sikerült felélednie. Beletúrt ázott tincsei tövébe, és felindultan meredt a nővére szemrehányó ábrázatára.– Remélem. – Gerdur letette a vödrét, felnyalábolta a szanaszét hányódó takarókat, majd gondosan kezdte összehajtogatni a karján. – Ahogy azt is, hogy ezzel vége. Eleve halva született ötlettel próbálkoztál. Van, akit nem lehet megszelidíteni, bármennyire is csábító a gondolata.Az asszony felsóhajtott, majd hátat fordított az öccsének, és a fal melletti polcok irányába indult, mikor hirtelen kicsusszant egy apró papírdarab az ölében dédelgetett rongyok közül, és finoman ringatózva hullott a padlóra. Ralof felszisszent, majd gyors mozdulattal kapta fel, és nadrágja zsebébe tömködte.– Mondtál valamit? – kérdezte a nővére, miközben a pokrócokat rendezgette.– Nem – mormolta a férfi, majd magára kapott egy inget, és kisietett a házból. Az ajtót vadul csapta be maga mögött.Ralof sebtében ásta elő a fecnit a zsebéből, majd bőszen kihajtogatta. Tekintete elsötétült, mikor végigfutotta azt az egyetlen mondatot, melyet kecses betűkkel a papírosra kanyarított egy fiatal, női kéz.Az északiak nyelvén."Köszönöm, hogy megmentettél."A kövér hópelyhek megeredtek az égtakaróból. A nord tenyere verítékezni kezdett. Összegyűrte, és a földhöz vágta a papírdarabot.– Hát ezt jól elbasztam.